(Aljas nyolcas) (2015) (r.: Quentin Tarantino)

hó lepi be a tájat. minden csendes, minden halott. csordogál az idő, vánszorog a szekér. nem siet sehova. hova kéne, hogy siessen? nézzük a tájat, hallgatjuk az útitársak történeteit. ismerősen csengenek, de élvezzük őket. csak a takaró alatt, amit a hideg miatt tekertünk magunk köré, kicsit elálmosodunk. pedig nem szabadna hagyni, hogy lankadjon a figyelmünk, mert mindegyik útitársunk alávaló rohadék, akikben egy percig sem szabad megbízni, akiknek egy szavát sem szabad elhinni... ahogy tudjuk azt is jól, hogy tarantino-nak sem szabad semmit elhinni, mert képes annyi bullshit-et nyomni, mint a karakterei, és az is holtbiztos, hogy mindig lesz valami az ingujjában, biztos, hogy ki fogja forgatni az elvárásainkat. persze lesznek sztenderdek, amiket már el is várunk egy qt filmben, és itt most mindenki tudja, mit fogok írni: a dialógusokat és az erőszakot. és igen, nem csak a film ultra-szélesvásznú, hanem a dumákat is kiterjesztette a maximumig, és a végén az erőszak is úgy túl lett pörgetve, ahogy vártuk, hirtelen és gusztustalanul csapott le. és blaszfémia, de voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem, hogy már-már tesztelni akarja a tűrőképességünket -gondolok itt a lincoln-levélre és a rohadt ajtóra, amit percekig tart becsukni... (ugyanakkor viszont rengeteg fontos dologról is beszél ezekben a maratoni párbeszédekben, társadalmi kérdésekre reflektált, történelmet tanít.) az igazi csavar most az volt, hogy csak a kirakatban western a film, igazából egy kamara-dráma (amibe egy jó adag krimit is ágyazott), és úgy gondolom, hogy nem véletlen, hogy mostanában minden egyes interjújában arról beszél qt, hogy a tizedik filmje után regényt akar írni és színházban fog rendezni. mert itt is érezhető ez a két vágy, ismét a fejezetekre osztott (regényszerű) szerkezet hoz, amibe belefér egy kis játék az időkezeléssel, plusz egy kis narráció is (amit persze maga a mester mondott fel nekünk). azt meg könnyen el lehet képzelni, hogy ez a sok-szöveges, párszereplős, két-helyszínes történet megállná a helyét színpadon is. igaz, ahhoz kellenek ilyen minőségi színészek is. mindenki hozta a legjobb formáját, sam jackson-nak volt talán a legkönnyebb dolga, mert ő kapta a legtökösebb monológokat, de akit igazán kiemelnék, az walton goggins, aki gyakran okoz nekem meglepetést (főleg, ha hatalmas mű-mellei vannak, mint a sons of anarchy-ba...), de most teljesen lenyűgözött a beszéd-stílusával. (ja, igen, szélesvászon ide-vagy-oda, továbbra sem vagyok hajlandó tarantino filmet szinkronnal nézni, és amíg nem adódik lehetőségem a filmjeinél budapestre utazni (most nem volt), addig gondolkozás nélkül bojkottálom a hangilag megcsonkított verziót... damn, nem tudják a szerencsétlenek, hogy milyen csodálatos akcentusokat veszítenek...) no, azt hiszem utolért a tarantino-féle sokat-mondás, mert csak gyűlnek egyre és egyre a karakterek a monitoron... nem ez lesz a kedvenc qt-filmem, mert bár imádom a lassú, párbeszédekkel kitöltött jeleneteit, még az én ízlésemnél is eggyel lassabban indult be a film. ugyanakkor még többször neki kell majd veselkednem (mondjuk kipihentebben...), hogy minden finomságot felfedezzek benne, hogy még jobban elkapja a tökömet. vagy akár egymás után megnézhetem a reservoir dog-gal is összehasonlításként, mert azt érzem legközelebbi rokonának az életműből. vagy csak önön farkába harapott a kígyó, és a nagy újrafelhasználó már saját magát használja fel újra... ($$.01.07.)

(az új értékelési politikáról itt olvashatsz!)