(Értelem és érzelem) (1995) (r.: Ang Lee)

annak idején, gyerekkorunkban a húgom és köztem húzódott egy határozott kulturális vonal: nekem jutottak a delfin könyvek (meg a star wars és a gyűrűk ura), neki meg a pöttyös/csíkos kiadványok. úgyhogy esélyem sem volt arra, hogy hozzászoktassam az elmémet a romantikához... persze fiatal fiúként nem sok örömöm lett volna valószínűleg a tartózkodó érzelmekből, a vidéki anglia meghittségéből, a világ megmentése helyetti apró-cseprő problémákból. igaz, sokszor még így negyvenhez oly’ közel is küzdök ezzel az érzéssel, nem mindig tudok lelassulni, és értékeket találni ebben a közegben. pedig engem is el tud kapni ez a régenvolt/sosemvolt hangulat. csak meg kell találni a megfelelő csalit. és ha azt nézzük, hogy hány generáció izgulta már végig, hogy férjet találnak-e maguknak az dashwood lányok, akkor elmondhatjuk, hogy jane austen-nal nem lehet olyan nagyon mellélőni... és valahol meg is értem, hogy a mai ifjú hölgyek is miért vágynak vissza ebbe az egyszerűbb korszakba (lásd a booktuber-en beszélő lányok klasszikus irodalom iránti szenvedélyét), hiszen a csendes vidéki életet csak a szomszédasszony pletykái zavarják meg, a kellemes nyári időben lehet naphosszat sétálni a gavallér úriemberekkel, akik szigorúan betartják az etikettet, és még az ártatlan kézfogáshoz is engedélyt kérnek... ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy ne adódnának konfliktusok a kis kúriákban, hiszen az arisztokrata rétegnek a státusz a legnagyobb érték, az anyagiak mindig megelőzik az őszinte érzéseket, és könnyen lehet, hogy ezek miatt a szerelmesek hónapokon át külön kell hogy éljék az életüket, vagy ami még rosszabb, hogy titokban kell tartaniuk a kapcsolatukat, hogy nehogy csorba érje a család hírnevét... persze nem ismeretlen előttem ez a cottagecore romantika, becsülettel végignéztem én hat évad downton abbey-t is, ám a klasszikusok még nem kerültek sorra, és azért esett a választásom elsőként az értelem és érzelem ezen adaptációjára, mert ezt emelte leginkább a magasba a kritika és a nézőközönség az elmúlt évtizedekből... és szerencsére nem is kellett csalódnom, az alkotók meglepő könnyedséggel adták el nekem a kis téteket, ringattak a két különböző testvér érzelmi hullámvasútján, miközben végig azt éreztem, hogy mennyire letisztult a film, hogy nincsenek benne felesleges jelenetek, kamera-mozgások vagy vágások -emma thompson forgatókönyvíróként, ang lee pedig rendezőként lehántott minden felesleget, és ezért működik ennyire jól ma is ez a történet. meg persze a parádés szereposztás miatt. bár itt azért volt egy apró becsípődésem, ugyanis a párosításokat eléggé szokatlan éreztem, emma thompson erős kisugárzása megeszi reggelire hugh grant zavart pislogásait, alan rickman-ről meg tudom, hogy a szerepe szerint egy idősödő hódítónak kellett lennie, de akkor is furcsa volt őt a hamvas kate winslet mellett látni (arról már nem is beszélve, hogy eközben willoughby-t meg emma (későbbi) férje, greg wise játszotta)... érdemes magunkba nézni a két dashwood lánnyal kapcsolatban, hiszen marianne-nel könnyebb együttérezni, hiszen ő nagy amplitúdóban éli meg az érzelmeit, ugyanakkor sok is tud lenni, ahogy a romantikus énje beleakaszkodik a szerelem gondolatába, elinor-t a racionalitása kicsit távolabb tartja tőlünk, ugyanakkor viszont tőle kapjuk a legnagyobb érzelmi löketet, amikor a film végén felszakadnak az érzései... szóval itt állok a vidéki kúria udvarán, és élvezem a kilátást, sok-sok évnek kellett eltelnie, amíg azt éreztem, hogy egy vasárnap délutáni matinéhez nem valami agyatlan akciófilm való, hanem egy kellemmel és bájjal felvértezett klasszikus, ahol az a legnagyobb konfliktus, hogy az embert kibeszélik a háta mögött egy londoni szociális eseményen... (azért az fura mai szemmel, hogy egy igazi brit filmhez egy taivani rendezőt kértek fel anno, de szerencsére ang lee pompásan bevállt, lehet hogy még segítette is az, hogy nem kötötte gúzsba a neveltetése.) [*11.28.]

(1995) (r.: Robert Rodriguez)

hmm, ha van film, amit képtelen leszek valaha is objektíven megítélni, akkor ez az -de hát hogyan tudná levenni az ember a nosztalgia-szemüvegét annál az alkotásnál, ami megváltoztatta az életét? mert én bizony 1997-ben azért kezdtem el növeszteni a hajamat, mert banderas olyan menőn tudta egy mozdulattal összefogni a loboncát ebben a filmben... tizenöt éves, tapasztalatlan tiniként persze mindent menőnek talál az ember, de a desperado-ért rajongani talán nem volt olyan ciki dolog, mert megvannak benne azok az összetevők, amiket a maszkulin (a.k.a menő) csávók is értékelni szoktak: macsó főhős fegyverekkel, látványos robbanások, idézhető egysoros beszólások és egy dögös nő... persze ezer-meg-egy ilyen filmet talált az ember a kilencvenes években a videotéka alsó polcain, robert rodriguez második rendezése mégis kilógott közülük. na nem a történetével, mert az egy kő-egyszerű bosszú-motívum következetes végigvitele, nem is a mély karaktereivel, mert sekélyes bábú minden szereplő, hanem azzal, hogy isten csodás tempóérzékkel áldotta meg, így minden vágása ütemre érkezik, plusz hogy sikerült megnyernie magának a csodás képekben gondolkozó guillermo navarro-t. és persze senkiből sugárzott úgy a sárm akkoriban, mint antonio banderas-ból, és salma hayek pedig vitathatatlanul a latinók királynője volt (és félelmetes, hogy 25 év elteltével sincs olyan trónkövetelő, aki veszélyeztethetné a koronáját)... és elég félelmetes a korabeli költségvetéseket hasonlítgatni: a desperado-ra 7 milliót szánt a sony, miközben mondjuk a van damme-féle dupla dinamit 15-be került pár évvel korábban, de seagal-ék harmincat is eltapsoltak az úszó erődre -és nézzük már meg, hogy melyik film mennyire öregedett szépen ezek után... (azzal már nem is vetném össze, hogy az 1995-ös akciófilmekre 60-80 milliókat költöttek a nagyobb stúdiók, lásd mondjuk a goldeneye-t vagy a die hard 3-at)... persze tudjuk, hogy rodrigeuz híres a spórolásról, és igazából csak pár helyszín kellett meg a gallon benzin, amit a robbanásokhoz szét lehetett locsolni, a többit meg megoldották a haverok és a rokonok, beugrott az országos cimbora, tarantino is, hogy több mondata legyen egyetlen monológban, mint banderas-nak az egész film alatt, de így került minden a helyére, nem fog rajta a golyó, hiába kezdené ki a gravitáció vagy a mexikóból importált színészi játék. suta? buta? macsó? igen, igen, igen, de kit érdekel, amíg pengetik a húrokat tito és a tarantulái, a gitártokok gépfegyverré és bazukává alakíthatóak át, és danny trejo olyan laza, hogy a késével nyomkodja be a telefon gombjait... [*02.07.]