(A kutya karmai közt) (2021) (r.: Jane Campion)

hetek óta attól hangos a sajtó, hogy benedict cumberbatch nem fürdött a forgatás alatt, hogy nikotin-mérgezést kapott az igazi sodrott cigiktől, és hogy nem állt szóba a szünetekben kirsten dunst-tal -azaz ’a szerepben maradt az audiokommentár végéig’... oké, ha ez kell a művészúrnak, hogy minden rezdülése hitelesnek érződjön, ám legyen, lelke rajta, de nem tartom jó ötletnek erre építeni a marketing-kampányt, mert kizökkentheti a nézőt, ha arra gondol, hogy a nagy színész itt most tényleg büdös lehet... ugyanígy azt sem értem, hogy miért kezdtek el beszélni a színészek az interjúk során a karaktereik nemi identitásáról, hiszen emiatt prekoncepciók alakulnak ki a nézőben, mindenki a másik híres meleg-cowboyos filmhez fogja hasonlítani ezt az alkotást, pedig nem is hangsúlyos itt ez a vonal, az összetett karakterek egy tulajdonsága ez a sok közül, ráadásul mindez csak sejtetve van, nem tolnak az arcunkba semmit... mint ahogy jane campion-nak alapvetően is az volt a dramaturgiai hozzáállása, hogy beviszi a nézőit a balladai homály ködös vidékére, nem rág a szánkba semmit, és ez a szerkezet jól tud állni egy ilyen szikár neo-westernek, csakhogy a néző néha tényleg nem tud mibe kapaszkodni, így óhatatlanul leesik a történet ívéről. főleg azzal kapcsolatban, hogy mit is csinálnak ezek a fickók a montanai csoda-tájban, merthogy néha kihajtanak, máskor otthon ülnek, és herélnek, de például hogy a többi férfival milyen viszonyban vannak, az sokáig nem derül ki. mert annyira különbözik a két testvér, hogy nem akarjuk elhinni, hogy ők a tulajdonosok, így ketten... persze értem én, pont ez a film egyik sarokköve, a modern dolgokhoz vonzódó testvér (lásd: autó, fürdőszoba, öltöny) ellentéte a régi, férfias világhoz vonzódó testvérrel, aki mindent megtesz, hogy ne kelljen haladnia, hogy minden szinten ő legyen a maszkulin macsók poszterfiúja. ezért kerüli a porcelán-kádat, ezért végez kétkezi munkát, és ezért használja arra a nyelvét, hogy mindenki lelkén elcsattintson vele néhány keresetlen sértést... phil egy kiállhatatlan figura, és mr.cumberbatch kiélheti rajta a teljes eszköztárát, főleg, amikor igazán ráközelít a kamera... de néha kicsit félrenézünk a család fekete-bárányáról, hogy a többiek is előtérbe kerülhessenek, és különböző módon, de nekik is jutalom-játék ez a film. azonban... időről-időre rá kell jöjjek, hogy a túlzott művészieskedés nem az én világom, elismerem az erényeit, de túlságosan távol tart magától (az irodalomban sem viselem jól a túlságosan cikornyás mondatokat). így hiába élvezhetném a vezető színész maximális beleélését, hiába gondolkoznék el a kérdés-felvetésein, a különböző korok ütköztetésén, ha nem tudok lelassulni a lírai képeihez, ha a darabos dramaturgiája nem tud magával rántani a csodás hegyei közé. igazán csak az utolsó húsz percben éreztem azt, hogy összecsattannak a film fogaskerekei az agyammal, és tetszett az is, ahogy összeállt a kép közvetlenül a végefőcím előtt, de sajnos ez a film is abba a kategóriába esik, amit tisztes távolból szemlélek majd, amikor degeszre nyeri magát a fesztiválokon... [*12.03.]

(Értelem és érzelem) (1995) (r.: Ang Lee)

annak idején, gyerekkorunkban a húgom és köztem húzódott egy határozott kulturális vonal: nekem jutottak a delfin könyvek (meg a star wars és a gyűrűk ura), neki meg a pöttyös/csíkos kiadványok. úgyhogy esélyem sem volt arra, hogy hozzászoktassam az elmémet a romantikához... persze fiatal fiúként nem sok örömöm lett volna valószínűleg a tartózkodó érzelmekből, a vidéki anglia meghittségéből, a világ megmentése helyetti apró-cseprő problémákból. igaz, sokszor még így negyvenhez oly’ közel is küzdök ezzel az érzéssel, nem mindig tudok lelassulni, és értékeket találni ebben a közegben. pedig engem is el tud kapni ez a régenvolt/sosemvolt hangulat. csak meg kell találni a megfelelő csalit. és ha azt nézzük, hogy hány generáció izgulta már végig, hogy férjet találnak-e maguknak az dashwood lányok, akkor elmondhatjuk, hogy jane austen-nal nem lehet olyan nagyon mellélőni... és valahol meg is értem, hogy a mai ifjú hölgyek is miért vágynak vissza ebbe az egyszerűbb korszakba (lásd a booktuber-en beszélő lányok klasszikus irodalom iránti szenvedélyét), hiszen a csendes vidéki életet csak a szomszédasszony pletykái zavarják meg, a kellemes nyári időben lehet naphosszat sétálni a gavallér úriemberekkel, akik szigorúan betartják az etikettet, és még az ártatlan kézfogáshoz is engedélyt kérnek... ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy ne adódnának konfliktusok a kis kúriákban, hiszen az arisztokrata rétegnek a státusz a legnagyobb érték, az anyagiak mindig megelőzik az őszinte érzéseket, és könnyen lehet, hogy ezek miatt a szerelmesek hónapokon át külön kell hogy éljék az életüket, vagy ami még rosszabb, hogy titokban kell tartaniuk a kapcsolatukat, hogy nehogy csorba érje a család hírnevét... persze nem ismeretlen előttem ez a cottagecore romantika, becsülettel végignéztem én hat évad downton abbey-t is, ám a klasszikusok még nem kerültek sorra, és azért esett a választásom elsőként az értelem és érzelem ezen adaptációjára, mert ezt emelte leginkább a magasba a kritika és a nézőközönség az elmúlt évtizedekből... és szerencsére nem is kellett csalódnom, az alkotók meglepő könnyedséggel adták el nekem a kis téteket, ringattak a két különböző testvér érzelmi hullámvasútján, miközben végig azt éreztem, hogy mennyire letisztult a film, hogy nincsenek benne felesleges jelenetek, kamera-mozgások vagy vágások -emma thompson forgatókönyvíróként, ang lee pedig rendezőként lehántott minden felesleget, és ezért működik ennyire jól ma is ez a történet. meg persze a parádés szereposztás miatt. bár itt azért volt egy apró becsípődésem, ugyanis a párosításokat eléggé szokatlan éreztem, emma thompson erős kisugárzása megeszi reggelire hugh grant zavart pislogásait, alan rickman-ről meg tudom, hogy a szerepe szerint egy idősödő hódítónak kellett lennie, de akkor is furcsa volt őt a hamvas kate winslet mellett látni (arról már nem is beszélve, hogy eközben willoughby-t meg emma (későbbi) férje, greg wise játszotta)... érdemes magunkba nézni a két dashwood lánnyal kapcsolatban, hiszen marianne-nel könnyebb együttérezni, hiszen ő nagy amplitúdóban éli meg az érzelmeit, ugyanakkor sok is tud lenni, ahogy a romantikus énje beleakaszkodik a szerelem gondolatába, elinor-t a racionalitása kicsit távolabb tartja tőlünk, ugyanakkor viszont tőle kapjuk a legnagyobb érzelmi löketet, amikor a film végén felszakadnak az érzései... szóval itt állok a vidéki kúria udvarán, és élvezem a kilátást, sok-sok évnek kellett eltelnie, amíg azt éreztem, hogy egy vasárnap délutáni matinéhez nem valami agyatlan akciófilm való, hanem egy kellemmel és bájjal felvértezett klasszikus, ahol az a legnagyobb konfliktus, hogy az embert kibeszélik a háta mögött egy londoni szociális eseményen... (azért az fura mai szemmel, hogy egy igazi brit filmhez egy taivani rendezőt kértek fel anno, de szerencsére ang lee pompásan bevállt, lehet hogy még segítette is az, hogy nem kötötte gúzsba a neveltetése.) [*11.28.]

(2021) (r.: Danny Boyle)

vajon miért szeretünk annyira játszani a ’mi-lenne/mi-lett-volna’ kérdésekkel? tanulságokat akarunk levonni? vagy izgalmasabbá akarjuk tenni a valóságot...? mivel a szálak húzogatása komplex folyamatok elindulását generálhatják, ezért a legtöbb ilyen alter-valóságos történetbe egy nagy követ dobnak a szerzők, aminek a hullámai mindenre kihatnak (lásd az összes ’győztek a nácik’ szcenáriót), de mi van, ha egy kulturális alappillért szedünk ki? van-e élet a beatles nélkül...? mert bizony richard curtis-nek az a borzasztó ötlete támadt, hogy a földi életünket még sötétebbé teszi azzal, hogy eltünteti a gombafejűek zenéjét -illetve hogy csak egy ember fejében hagyja meg ezeket a korszakos dallamokat. elég vad fantázia ez, amivel igazán mélyre lehetett volna menni, nem csak annyira tolni előre, hogy a zeneipar felszínes kritikája és egy romantikus vígjáték szerelem-gyermeke legyen, de hát az igazából szerelem alkotója nem tagadhatta meg önmagát... pedig el lehetett volna vinni ezt a koncepciót a falig, egy igazán sötét jövőképig, ahol a popzene nem létezik, hiszen szinte mindenki a nagy négyes köpenyéből bújt ki, tehát ha nincsenek ezek a dalok, akkor nem létezik a filmben emlegetett ’fix you’ sem a coldplay-től, sőt ed sheeran sem hozhatná saját maga kedves paródiáját, mert nem lenne zenész... ehelyett közepesen lehet elszórakozni azon, hogy egy közepesen tehetséges zenész a híres dalokkal haknizik, vagy ahogy bekebelezi őt a nagyvállalati mentalitás (kate mckinnon agresszív producere az elviselhetőség határán táncol)... azzal sem nagyon foglalkozunk, hogy a világhírhez karizma is kell, aminek hősünk eléggé szűkében van, mert akkor szegény himesh patel-t is elő kéne szedni, aki maga sem egy karizmatikus fickó... curtis-nek a szerelmi vonalat a kisujjából kéne kiráznia, de úgy éreztem, hogy túltolja a hőse vakságát, egy igazi ember szerintem hamarabb rádöbbent volna az igazságra a nagy ő-vel kapcsolatban. főleg ha egy olyan csodás lány mosolyog rá éveken át, mint lily james... szóval hiába a tehetség, hiába jók az ötletek, nem mindig jön a szikra, amitől valami kiemelkedne a délutáni matiné-hangulatból, és nagyot szólna... kicsit olyan volt, mintha danny boyle is leszedálva forgatta volna a filmet, semmit sem lehetett felfedezni az agresszív rendezői stílusából... (szegény alexander arnold-ot nem láttam semmiben a skins óta, erre itt is kapott egy cuki jófiú szerepet, aki kosarat kap a végén...) (lehet hogy szigorúbb voltam a filmmel, mint illene, de a beatles fontos szerepet tölt be a kulturális fejlődés-történetemben, így morcosabb tudok lenni, ha valaki velük szórakozik… (szmájli)) [*11.13.]

(Nincs idő meghalni) (2021) (r.: Cary Joji Fukunaga)

1981. for your eyes only. james bond virágot visz az egykori felesége sírjára, ahol jól látható a ’teresa bond, 1943-1969, beloved wife of james bond’ felirat. ez volt az első húsz film alatt a legdirektebb utalás arra, hogy egy kontinuitásban játszódnak ezek a történetek, dacára annak, hogy épp ki alakítja a 007-est. aztán jött 2006, és az eon production-nál úgy döntöttek, hogy nem csak a földre rángatják le a kütyükkel már túl messzire szálló ikonikus hősüket, de egy átíveléssel a kor nagy franchise-építéséhez is csatlakoztak, és összefűzték a hajmeresztő kém-kalandokat. már a quantum of solace is csak egy fél film volt tulajdonképpen, egy levezetés ahhoz a bosszúálló dühhöz, ami bond-ban keletkezett a casino royale drámai befejezése után. aztán bedobálták a gonoszaikat egy sorba, miután visszaszerezték a spectre nevű nagyon-gonosz-szervezet használati jogát. és ha már ennyire építkeztek, el kellett jönnie egy végpontnak is, a mindent betetőző búcsúnak, hogy egy egésznek lássuk a craig korszakot. persze előbb ehhez a korszak névadóját kellett visszacsábítani még egy menetre... nehéz szülésnek érződött kívülállóként ennek a filmnek a létrejötte, jöttek-mentek a rendezők az előkészületek során, sokáig ment a huzavona a főszereplővel kapcsolatban, aztán úgy tűnik, hogy szabad kezet adtak daniel craig-nek, aki a közreműködők elmondása szerint bele is szólt mindenbe (ő hozta be phoebe waller-bridge-et a forgatókönyv polírozására, de még hans zimmer zeneszerző is azt nyilatkozta, hogy találkozott craig-el, mikor megkapta a karmesteri pálcát). nem kérdés, hogy ő volt az, aki egy komolyabb lezárást akart a karakterének. ezzel még nem is lett volna baj, ha nem ingatag alapokra kezdtek volna építkezni az író-szobában... a minap újranéztem a spectre-t, amit én a moziból kijőve egy pozitív élménynek tartottam, mert azt éreztem, hogy jól olvasztották be a modern érába a klasszikus elemeket, most a második nézésnél már sokkal inkább szembeötlőek voltak a hibái -és most nem az anti-klimatikus üldözéses jelenetekre gondolok elsősorban, vagy arra a meglepetés-nélküli-meglepetésre, amikor cristoph waltz kimondta a karaktere igazi nevét, hanem arra, hogy mennyire nem jött létre a kémia mr.craig és léa seydoux között. az alkotók mégis bíztak abban, hogy ezúttal a nézőket majd meggyőzi a francia természetes szépség és a marcona angol kém közti megbonthatatlan szerelem, így a történet legfőbb lábát erre a kapcsolatra állították. de sajnos nem, most sem sikerült felgyújtani a szívemben a tüzet, gyaníthatóan azért, mert végig ott lebegett vesper szelleme az elrebegett ’szeretlek’-ek felett, és hát valljuk be, hogy mi is olyan szexista dinoszauruszok vagyunk, akik nehezen látják bele a szoknyavadász szuperkémbe a megállapodott, családos embert (én már akkor ráztam a fejem, amikor madeline egy pillanatra odatette a kezét a hasára az elválást szimbolizáló vonatos jelenetben)... persze értem én a humanizálási szándékot, és jó irányba haladtak eddig azzal, hogy a könyörtelen gyilkolások mögé néztek, nem maradtak a felszínes macsó toposzánál, aki vodkamartinivel önti le a következő levarrandó csajt, miközben kaviárt eszik egy névtelen verőember hullája felett, de ezeket a szándékokat komolyan is kell venni, és komplex módon elhelyezni a történetben. bár ahhoz az sem árt, ha maga a történet nem csak a felszínen komplex, hanem úgy körmönfontan nyakatekert, hogy közben a néző érti is a motivációkat a cselekedetek mögött... nagyon ráugrottan a negatív oldalakra, pedig nem volt erény nélküli ez a rekord-hosszúra nyújtott hattyú-dal sem. cary joji fukunaga tehetséges rendező, aki ugyanúgy ért a karakter-vezérelt gyomron-vágó drámákhoz (beasts of no nation), mint a gondosan komponált akciókhoz (lásd a true detective sokat megénekelt vágatlan jelenetét) -most ezt azzal egészíteném ki, hogy a horror eszköztárával is pofátlan eleganciával tud játszani (a havas nyitójelenettel meg is lepett, mert nem ilyen suspense-hez szoktunk hozzá a bond-nyitányoknál), és persze most is volt egy kézikamerás őrülete, amikor perceken át bond válla mögül kukucskáltunk ki, golyózápor közepette... de minden szinten janus-arcú volt ez a film, tehetséges rendező döcögős szövegkönyvvel, tehetséges színészek a gonosz-szerepben, akik aztán nem tudnak hatni ránk a hiteltelen és zavaros monológjaikkal, dögös és erős női karakterek, akiknek csak percek jutnak arra, hogy csilloghassanak (ana de armas nagyon meghálálná, ha önálló filmet kaphatna a cserfes és halálos paloma szerepével), és egy búcsú, ami keserédes, mert daniel craig akkor is nagyszerű volt, amikor már a fáradtság jeleit mutatta, ugyanakkor egy koncentráltabb és átgondoltabb filmmel méltóbb lehetne a hattyúdal... 15 év, egy nagy narratíva, és egy kérdés, hogy a broccoli klán merre indul innen tovább -mert hiába a trendek változása, james bond-nak vissza kell térnie... (már a temze-parti megbeszélés alatt feltűnt, hogy hans zimmer az on her majestic's secret service fő motívumával játszik, de amikor a végefőcím alatt elindult az 1969-es film betétdala (louis armstrong előadásában), akkor esett le igazán, hogy milyen erősen akartak kötődni ahhoz a filmhez a sorozatban, amiben bond a legtöbb érzelmet mutatta, és ahol ugyanúgy a szerelem adta volna meg a kiutat a dupla-nullás gyilkos korszaka után, mint itt...) (hmm, volt már olyan, hogy a gunbarrell vértelen maradt bond lövése után? már itt is korhatár-problémák vannak...?) [*10.03.]

(Az apa) (2020) (r.:Florian Zeller)

a mentális betegségeket azért nehéz művészeti formába önteni, mert ha igazán be akarja mutatni az alkotó a zavart elmékben lejátszódó folyamatokat, akkor egy rendszertelen káosz látszatát kell ráöntenie a gyanútlan befogadóra, aki nem biztos, hogy készen áll majd erre az élményre... a nolan testvérek jól megfogták a rövidtávú memória okozta zűrzavart a mementóban, de leginkább gimmick-ként működött a visszafele összevágott film koncepciója, a rejtély-faktort erősítette, nem az érzelmi belehelyezkedést. florian zeller viszont azt szeretné, hogy átérezzük azt, ahogy az alzheimer-kórosok, a demenciában szenvedők élik a mindennapjaikat. ahogy összefolyik az életük egyetlen végtelen körré. ahogy felbukkannak a régi emlékek, felcsillannak a szemek, majd minden apró darabokra hullik, a reggel, az este, a gyermekek, az ápolók, az opera-áriák és az idő illúziója. ki mondta és mikor. hol van az itt és mikor van a most. pizsama. óra, whiskey. gyógyszer. apró megkapaszkodások a semmibe zuhanás felé... vannak fenntartásaim a színdarabok adaptálásával, de most jól működött a vásznon is, hogy be voltunk zárva egy lakásba, hogy a kevés szereplő vállára volt helyezve a dráma súlya, volt annyira erős az okosan megcsavart dramaturgia, hogy elbírta az esetleges színpadiasságokat is. mert a film (és gondolom a darab) nagy erénye, hogy semmiről sem tudhatjuk biztosan, hogy megtörténik, minden csak esetleges, a szereplők új formát öltenek, ahogy az apa, anthony elveszíti a kapcsolatát a valósággal, különböző szituációk térnek vissza újabb-és-újabb formában, mondatok módosulnak aszerint, ahogy a betegségtől sújtott elme eltorzítja őket... nehéz téma, nehéz film, mégsem nehéz nézni, mert végig követeli magának a figyelmet, és nem csak azzal, hogy megpróbál minket is összezavarni, de azzal is, ahogy ez a nagyszerű színész-csapat megformálja ezeket a karaktereket. lehet, hogy most nagyot fogok mondani, de anthony hopkins talán élete alakítását hozza, minden morgás, minden vidámabb pillanat a helyén van, amikor meg a film végén megtörik, és összeomlik, akkor vele együtt mi is a mélybe zuhanunk. de a két olivia-val sem lehet hibázni, ha szerepet osztasz (colman-re és williams-re gondolok, ugye), szándékosan hasonlóak, és mégis különbözőek. ahogy mark gatiss és rufus sewell is különböző módon tenyérbemászóak... az a baj, hogy leblokkolt az agyam, és csupa közhelyes dolgok jutnak eszembe lezárásképp, de az ilyeneket meghagyom a moziplakát szerkesztőknek (’anthony hopkins felejthetetlen!’), és csak mindenkit arra biztatnék, hogy ne féljen elmerülni ebbe a komplex mégis szívszorítóan érzelmes elmúlás-történetbe, ami segít mindenkinek megérteni egy hétköznapi betegség mindennapi gyötrelmeit. [*04.06.]

(Delivery of Prodigious Bribe to American Regime for Make Benefit Once Glorious Nation of Kazakhstan)

(Borat utólagos mozifilm: Királyságos vesztegetőajándék leszállítása amerikás vezéreknek egykor dicső kazah nép javára) (2020) (r.: Jason Wolnier)

nagyon sok generáció van, akiknek traumatikus évként él majd a fejében 2020. és igazság szerint hiába jutottunk el már 2021-ben a húsvétig is, most sem sokkal jobb a helyzet. igaz az amerikaiak egy fokkal könnyedebben lélegezhetnek, mint mondjuk mi itt ebben a nyomorult kis országban, ahol a szent és keresztény kormány továbbra is szorongatja a tüdőnket és a heréinket, legalább ott a nagy tengerentúlon sikerült elkergetni a szánalmas bohócbandát. de hiába süt a nap, és tekint félve az ember a reszketeg reménybe, azért nem árt a visszapillantó-tükröt is használni, hogy bele tudjunk borzongni abba, hogy mit is hagytunk a hátunk mögött. még szerencse, hogy olyan görbe ez a tükör, hogy nem lehet röhögés nélkül megállni azt, amikor belenézünk... érdekes, hogy sacha baron cohen számtalan karaktere közül pont borat margaret sagdiyev volt az, ami ennyire megragadt a popkultúrában, a legtöbben emlékeznek a mankinit szenvedélyesen viselő tudatlan tudósítóra -mondjuk pont ez volt a hátulütője is annak, hogy ez a folytatásfilm elkészülhessen, hiszen a rejtett kamerás/átverős jelenetek így már sokkal nagyobb akadályokba ütköztek, mint akkor, amikor még mindenki elhitte, hogy ez a fura fickó a messzi kazasztánból érkezett. de művészünk nem adta fel, amikor felmerült az az ötlet, hogy az őrület határán táncoló jobboldaliakat meg kéne fricskáztatni újra, ezért meta szinten borat-ot álruhákba bújtatta, vagy az átverések egy részét átadta egy hozzá hasonlóan meggyőző új tehetségnek... és akkor egyből rá is térhetünk maria bakalova-ra, és az általa játszott tutar-ra, mert rengeteget hozzáadott az ifjabbik sagdiyev a film érzelmi vetületéhez, és a kvázi ismeretlen bolgár színésznő mindenkit letarolt, nem csak azzal, hogy meggyőzően hozta a naiv keleti kislányt, hanem azzal is, ahogy faarccal ki mert állni egy rakás keresztény nő elé, hogy a frissen felfedezett maszturbáció örömeiről meséljen... furcsának tűnhet, hogy arról írtam, hogy lelke van a filmnek, mert sokan azt gondolhatják, hogy ez csak egy ízléstelen tréfa, ahol pöcsös viccek bújnak minden sarokban, és valóban, ott van benne ez az ordenáréság is, viszont a szerzők nagyon okosan egy apa-lánya kapcsolat építésére húzták fel az átverős jeleneteket és a megszőrösödött poénkodásokat... mondhatjuk, hogy elfogult a film, amiért a jobboldaliakat pécézte ki magának, belőlük csinál a legtöbbször viccet, de hát nem tehetnek róla az alkotók, ha a qanon hívők meg a trump-rajongók százszor viccesebbek és könnyebben megvezethetőek, mint a demokrata-pártiak. plusz azért kaptak bőven a szépség-iparban dolgozók is tutar karakterének segítségével, úgyhogy be lehet fejezni a vinnyogást a mike pence-es takarók alatt... nem értem, hogy miképp sikerül cohen-éknek túlélniük ezeket a felvételeket, hogy nem verték még szét a komikus fejét, amikor az alanyok átverve érezték magukat. ráadásul most még egy huszonéves lányt is kitett a tűzvonalba, akinek sikerült is összehoznia a film legrázósabb pillanatát -bár nem véletlen, hogy sacha azonnal berontott a hotel-szobába, amikor az az undorító rudy gulianni belenyúlt az alsógatyájába, mert a stáb ugrásra készen várt arra, hogy közbe kell-e avatkozni... amennyire az emlékeim engedik az összehasonlítást, nem érzem úgy, hogy ez a második rész kevésbé lett volna vicces, mint a nagy klasszikussá vált előd, inkább azt mondanám, hogy gyorsabban le fog járni a szavatossága, annyira sikerült megfogniuk 2020 esszenciáját, hogy csak azok fogják értékelni, akik személyesen átélték ezt a kibaszott évet... [*04.01.]

(Ígéretes fiatal nő) (2020) (r.: Emerald Fennell)

méghogy a férfiak az erősebb nem, mi? hát bizony rengeteg olyan pillanat van az életben, amikor mi mutatkozunk gyengének -a makulátlan életű úriemberekben is meg-megfordul az a gondolat, hogy kihasználja a másik nem látszólagos sebezhetőségét, mindenkiből kibújik az állat, ha a farka kezd gondolkozni helyette. a kérdés az, hogy ki mennyire süllyed el a morális mocsárban, hol húzza meg a vonalat. akartam itt példálózni azzal, hogy volt egy szobatársam a főiskolán, aki számolatlanul hordta haza a csajokat a szórakozóhelyekről, és mi mindig jót röhögtünk azon másnap, amikor próbált emlékezni az adott hölgy nevére, vagy amikor kétségbeesetten kereste az ágy alatt az óvszert, mert abban reménykedett, hogy ezúttal ténylegesen felhúzta a részeges mámorban. de igazság szerint miközben elkezdtem gépelni, akkor villant be, hogy én magam sem vagyok ártatlan, én is ujjaztam meg igencsak kapatos lányt egy szak-kiránduláson, igaz, hogy úriember voltam, mert nem erőltettem tovább a dolgot -pedig (vagy épp azért, mert) ekkor még szűz voltam. és persze itt jöhetnek az ultimate érvek, amit nyugodtan el lehet sütni az ilyen esetekben: fiatalok voltunk és bohók, nem gondoltuk komolyan, nem okoztunk lelki sérülést. tényleg nem...? a női bosszúfilmeknek nagy hagyománya van már a hetvenes évek óta, és elég szomorú belegondolni, hogy mennyire aktuális témákat lehet feszegetni ezzel a zsánerrel a mai napig, sőt, pont hogy az elmúlt évek tanítottak meg mindenkit arra, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint amit nagyon sokan gondoltunk volna, rendszerszintű nem csak az erőszak, hanem annak eltusolása is... az ilyen filmektől azt várjuk, hogy perverz kielégüléssel nézhessük bennük, ahogy egy nő vérben-és-bélben járkálva igazságot tesz, és halál karjaiba küldi azokat, akik megszentségtelenítették őt. és a rendezőként debütáló színésznő, emerald fennell el is akarja hitetni velünk a film kezdetén, hogy most is ez lesz a helyzet, és elsőre úgy tűnik, mintha finomkodna, elvágja a jeleneteket, amikor igazán bedurvulnának, de aztán rájövünk, hogy itt bizony kidobhatjuk az ablakon az elvárásainkat... mondjuk már az első másodpercben gondolhattam volna, hogy alattomos ütéseket fogok kapni, amikor felcsendült egy borzasztó popzene, és kilassítva érkeztünk meg a diszkóba, mert hirtelen azt hittem, hogy rossz filmet húztam le, de aztán ott dülöngélt carey mulligan azon a mélyvörös műbőr-kanapén, és nyugtáztam, hogy oké, jó helyen vagyok... nem véletlenül ragadt benn a fejemben a hősnőnkkel való első találkozás, mert nagyon erős vizualitással dolgozik a film, megint csak szembemenve a szokásos bosszúfilmek sötét lehangolásával, vibrál minden képkocka a színektől, gondosan komponáltak a hátterek, és ezek is arra szolgálnak, hogy félrevezessenek minket... mint ahogy a film közepén is eltérünk az útról, és egy szándékosan idealizált romantikus szegmenst is becsatolódik a nagy egészbe -ami maximum csak azért nem élhető át száz százalékig, mert a hősnő instabil lelki állapotából az is következne, hogy még egy kapcsolatot is bevállalna a bosszú érdekében. de nem, a paris hilton dalocskára való éneklés igaznak tűnik, viszont eljön a pont, amikor újra az összeomlás felé vesszük az irányt, és ekkor már nem popzenei formában halljuk britney spears-től a ’toxic’-ot, hanem vonósok húzzák, fenyegetően... egy olyan filmnél, ami a thriller elemeit is magához öleli (amellett, hogy dráma és vígjáték is szeretne lenni egyszerre), elvárható, hogy váratlan fordulatokkal is operáljon, így nagyon tisztelem emerald-ot, hogy egy abszolút kiszámíthatatlan fordulattal csavarta meg a fináléját -ugyanakkor nem vagyok felhőtlenül boldog attól, hogy ezúttal nem azt kaptam, amire annyira vágyakoztam az egész film alatt. de ez egy jóleső frusztráció, ami rágja belülről még egy jó darabig az embert. úgyis olyan rég volt már, amikor egy film nem engedett el a megnézése után sem... igazság szerint carey mulligan-re nem igazán figyeltem fel eddig az évek során, de ezzel az alakításával fellépett arra a szintre, hogy rajta tartsam a szemem, mert tökéletes beleéléssel hozta a karaktere szélsőségeit, a megzuhanásokat, a csípős szarkazmust, a szeméből csillogó őrületet (és vicces, hogy a köré pakolt összes férfi-színész vígjátékos körökből ismert, hogy a néző azért is kényelmetlenül érezze magát, hogy a kedves-arcúak ugyanolyan kellemetlen és veszélyes alakok, mint mindenki más, akivel az utcán találkozol...) [*02.20.]

(Úriemberek) (2019) (r.: Guy Ritchie)

érdekes, hogy milyen élénken megmaradt a fejemben az első találkozásom egy guy ritchie filmmel -lehet hogy azért, mert kellett hozzá egy adag simlisség is. ugyanis egy csodásan esztergált hbo-t feltörő dekóderrel néztem meg a ravasz-t..., miközben videokazettára is rögzítettem a hétfő esti feliratos sávból a filmet, mert már olvastam a cinema magazinban, hogy nagy dobás a film... ekkoriban értem nagykorúvá, szó szerint is, de a film-szerető énem is ez idő-tájt kezdte komolyan venni magát. és tarantino után logikus lépés volt egy angol kurafi, aki az utcáról szedi össze a rosszarcú színészeit, akik olyan vaskos akcentussal beszélnek, hogy komoly elismerés érdemel az, aki felirat nélkül megérti őket, és ő volt az, aki a gengszter-világ alsó rétegének romantikus kisstílűségét énekelte meg, hatalmas lelkesedéssel... most itt vagyunk húsz évvel később, az egykori tűz már rég kihunyt, a mocskos arcokat tisztára suvickolták, a suhogós melegítőket felváltották a profi szabók által varrt öltönyök. és bár a vadkender még mindig gazdagon terem az egyesült királyság eldugott pincéiben, nincs igazi kapcsolat a termelők és a felhasználók között -vagy mondhatjuk úgy is, hogy a saját termékek szinte 100 százaléka a piacra megy és nem saját felhasználásra, így a pöfékelés bűvköre sem oldja fel a szorongós hangulatot... és ez a kimódolt öregurasság nem áll jól a drog-biznisznek, hiába minden igyekezett, a különböző bűnözői frakciókkal megcsavart ügyletek, a sztorizással felütött dramaturgia, nincs benne meg az a húzóerő, amiért igazán lelkesedni lehetne. és a mai filmes dömpingben már azt érzi az ember, hogy csalódik, ha valami csak ’oké’, nem pedig egy olyan élmény, ami még évtizedek múltán is ott él élénken az emlékei között... (azért persze ne vegyünk el az alkotás erényei elől a reflektor-fényt, guy ritchie mindenképp dicséretet érdemel azért, mert szembement a casting-elvárásokkal, és az egykori szépfiú hugh grant-nek adta a simlis szarkeverő szerepét, matthew mcconaughey drog-bárózhatott egy kicsit, charlie hunnam meg mindig ezer fokon ég, úgyhogy élmény volt nézni, ahogy visszafogja magát, és csak egy-egy pillanatra robban ki belőle az energia. ezúttal colin farrell-nek jutott a vicces akcentus, szegény michelle dockery viszont sosem fog tudni kitörni a hideg nők ketrecéből... betehetjük a pozitívumok közé azt is, hogy azért voltak vizuális játékosságok a film-szövetben, leginkább a feliratokkal okoztak örömteli perceket, de egyébként olyan úriemberesen visszafogott volt a rendezés is -még a kiloccsanó agyvelőktől is szolidan elfordult az operatőr, pedig nem volt kérdés, hogy magas korhatárt fog kapni a film (az imdb szerint 134 fuck és 30 cunt volt elszórva a szűk két órás játékidő alatt)...) (ja, és guy ritchie szorgalmas tanítvány volt az elmúlt húsz évben, most már olyan direkt filmes referenciákkal pakolja tele a szövegkönyvét, amit tarantino mester is megirigyelne.) [*02.06.]

(2020) (r.: Christopher Nolan)

hobbi-pszichológusként két elméletem van christopher nolan gyerekkorára: vagy bezárták őt egy szobába úgy, hogy elvettek tőle minden eszközt, amivel mérhette volna az időt, vagy pont hogy úgy nézett ki a játszószobája, mint a doki kísérleti helyisége a vissza a jövőbe elején... mert már beteges ez a megszállottsága az idővel kapcsolatban, hogy minden történetében meg kell jelennie a cicomának, ahogy kifordul magából, vagy csak másképp ketyeg, mint kellene. és ezzel valószínűleg nem is lenne baj, ha nem csak egy külsőség lenne ez a játék, egy gimmick, amivel látszólag fel lehet dobni egy egyébként kő-egyszerű sztorit is, de sajnos ha most lehántjuk ezt a réteget, és félrerakjuk az olyan menőségeket, mint a robbanáskor összeálló házakat, akkor nem sok minden marad meg a felszínen... és ez leginkább azért van, mert üres karakter-héjak rohangálnak a vásznon, miközben vagy belecsöppennek valami akcióba, vagy erőltetetten informálják egymást a fizikai paradoxonokról meg a technoblablákról. olyan, mintha minden érzelmet kiszívtak volna a szereplőkből, a színészek is leszedálva játsszák a szerepüket, és ugye alapszabály, hogy érzelmek nélkül semmit sem ér egy történet, hiszen miért érdekeljen minket a szereplők vagy akár a világ sorsa, ha nem érzünk az irányukba semmit...? és oké, kenneth brannagh próbál valami gonoszságot kipréselni a sablonos gonosz-orosz karakteréből, de még az egyébként tehetséges elizabeth debicki-nél sem éreztem át az a komplex érzelmi gubancot, aminek dúlnia kéne benne a fiával és a férjével kapcsolatban... szóval persze, vannak látványosan kivitelezett ide-oda forgatások, de amikor kétszer kell végignézni egy verekedést, mert ott keresztezik egymást az idősíkok, az egy kicsit fárasztó. ahogy az is, hogy sok egyforma egyenruhás ember szaladgál ide/oda egy kietlen poros tájon... pedig bíztam christopher nolan-ben, hogy ebben az elátkozott évben ő lesz a mi időtlen megmentőnk, de sajnos pont olyan hideg maradtam a két-és-fél órás kényszeres maszturbációja alatt, mint amilyen hidegen ő tálalja nekünk a túlcsavart történeteit. igazán megszánhatná már őt az eon studio, és neki adhatnák a következő james bond filmet, hogy végre megszabaduljon a kötelékeitől, és egy olyan kém-akciót készíthessen, ahol le kell mondania a manírjairól... (a direktor úr még szegény ludwig göransson-nál is elérte, hogy előhúzza magából a mélyen elrejtett hans zimmer-t, ahelyett hogy legalább zenei téren valami újjal próbálkozott volna, ha már az állandó alkotótársa ezúttal nem ért rá...) (robert pattinson búcsújánál jöttem rá, hogy hol láttam már olyat, ahol két karakter életútja egymáshoz képest ellentétes irányba folyt -természetesen minden timey-wimey-wibly-wobly időkavarás ős-apjánál, a doctor who-ban...) (××11.29.)

(Családi bunyó) (2019) (r.: Stephen Merchant)

innen európából nézve furcsának tűnik az amerikaiak megszállottsága a pankráció iránt, ami kívülről egy jól koreografált show-nak látszik csupán, ahol erős emberek eljátsszák, hogy nagyon összeverik egymást, miközben egy komplex narratívával hergelik a tömegeket -magyarul ez egy szappanopera streccs-gatyában, ahogy a filmben is elhangzik. ám úgy tűnik, hogy ahogy minden amerikai hóbortnak, úgy ennek is megvannak a maga nemzetközi rajongói is. az mondjuk nekem kicsit rejtély, hogy a furcsa angol humoráról híres sáska-formájú stephen merchant miként kattanhatott rá erre a maszkulin élvezetre, de a producereket meggyőzte, hogy az ő kezében van a legjobb helyen ez a történet... mondjuk azt nem mondhatjuk, hogy a ricky gervais-szal tökéletesre csiszolt kellemetlen humorát akarta volna ráerőltetni az amerikai témára (jellemző módon az egyetlen kínos-humoros jelenet az, amiben az író-direktor úr személyesen is megjelenik), inkább nyitott a nagyközönség felé, és egy általános érvényű életrajzot vázolt fel, ami alapigazságokra épül, élteti a kitartást, így komoly inspirációs forrásként szolgálhat minden arra éhezőnek, és közben jó tempóban mondja fel az ilyen típusú alkotások kötelező kellékeit... de baj-e az, ha valami nem akar komplex lenni, hanem mindenki számára érthetően és átérezhetően mesél mondjuk a testvéri féltékenység leküzdéséről, és közben még szórakoztat is? pont az ilyen filmeket találták ki a kikészítő melós napok utáni péntek estére... kívülállóként örültem, hogy nem a nagy cirkuszra fókuszáltak, hogy nem nyomták agyon a filmet mindenféle pankrációs utalással, hogy végig paige-en volt a hangsúly (dwayne the rock johnson producerként kétszer ránk-mosolygott, ő is érezte, hogy ennél több rivaldafényt nem kell elvennie a hősnőről), viszont annak örültem, hogy az érződött végig, hogy mennyire kemény munka ez a sport is, még ha sokak szemében ez csak színház csupán, és a színpadon lévők a belüket is kidolgozzák azért, hogy a szórakozásra éhes tömegeket kielégítsék... az is jót tett a filmnek, hogy egy kívülálló szemén keresztül kukkantottunk be a függöny mögé, akinek ugyanúgy le kellett vetkőznie az előítéleteit, mint a biznisz körül legyeskedőknek -és mint nekünk, nézőknek... paige személyiségétől elválaszthatatlan a családi háttere, így kellett egy tetemes idő, amit egy lepukkant angol kisvárosban töltöttünk egy csapat egyszerű ember között, és valljuk be, stephen merchant itt érezte igazán otthon magát, mint ahogy a színészek is itt tudták a legszerethetőbb alakításokat hozni (nick frost és lena headey voltak a megtestesült bumfordiság), de jack lowden is meggyőző volt, ahogy sokszor csak a szemével játszotta az elfojtott érzelmeit. florence pugh meg minden szerepével egyre erősíti bennem azt a képet, hogy ő a korosztálya egyik legfényesebb csillaga, mindenhol hiteles és szerethető, és én szeretem is, most már teljes szívemből... (a többiek inkább típus-karakterek voltak, vince vaughn-nak a kemény edzők sztereotípiáit kellett hoznia, a szőke bombázók meg a bikinis fürdőzéstől lassan jutottak el odáig, hogy személyiségük is legyen...) szóval nem gondolom azt, hogy mindig világmegváltásra kell törekedni, nem lehet mindig mély gyomrosokat bevivő díj-hajszoló filmekkel feltölteni az ember naptárát, kellenek az ilyen szórakoztatóan tanulságos filmek is, amik arra inspirálják az embert, hogy még gyorsabban tekerjen a szobabiciklijén... (××07.10)

(2019) (r.: Christopher Bird, Simon Lupton)

mit tehet egy zenekar, ha elveszíti a frontemberét, aki az egyik legfényesebb csillag volt a pop-zene egén, aki annyi egyéniséggel robbantotta szét a színpadot, amit valószínűleg sosem lehet pótolni? az egyik út a feloszlás, egy félbeszakadó életmű. a másik lehetőség egy új irányba elkanyarodás, egy olyan új frontember beintegrálása az eddigi környezetbe, aki gyökeresen más, mint az elődje volt (ilyen megoldásról is találunk pozitív és negatív példákat egyaránt a pop-történelemben (lásd: alice in chains vs iron maiden)). és néha előfordul az a csoda, hogy egy újabb egyedi és karizmatikus énekes bukkan fel a horizonton, aki képes arra, hogy legalább egy kicsit kitöltse azt az hatalmas cipőt, amit az ikonikus elődje ott hagyott a színpadon... nem kapunk egy különleges csemegét ettől a dokumentum-filmtől, csak korrekten végigvezetnek minket az úton, interjúkkal és koncert-részletekkel, freddie halálától a mostani sikerekig, adam lambert életútját is megismerhetjük -és itt gyorsan hozzátenném, hogy nekem ő volt a film titkos favoritja, mert magával ragadott az, hogy milyen alázattal viseli azt a nyomást, ami a queen hivatalos énekesekén nyomja a vállát, és ugyanezzel az alázattal énekli le a csillagokat is, miközben egy percig sem akarja elhomályosítani freddie mercury emlékét. és azt is jó volt látni, ahogy a sokat megélt zenészeket újra energiával töltötte fel ez az excentrikus energia-bomba-srác... (××06.21.)

(A két pápa) (2019) (r.: Fernando Meirelles)

katolikusnak neveltek, ám a hit misztériuma sosem tudott megérinteni, így örömmel vettem, amikor a bérmálkozás után fokozatosan elhagyhattam a templomba járást, felszabadítva ezzel a vasárnap délelőttjeimet. hinni már régóta nem hiszek, de azért figyelemmel követem a katolikus egyház válság-folyamatát, a változásra képtelen dogmatikus attitűdjét, és az életemben bekövetkezett mindkét pápa-választásnál szurkoltam annak, hogy végre valami radikális lépésre szánják el magukat a bíborosok. így csalódott voltam, amikor az ultra-konzervatívnak tűnő benedek vette át róma püspöke címet, és bizakodtam, amikor a nép egyszerű gyermekének tűnő ferenc lett az utódja -az már egy más kérdés, hogy az ő vezetése alatt sem látszik az a progresszió, amire nagy szüksége lenne a megkövült egyháznak ahhoz, hogy fennmaradjon... régóta húzom már ennek a filmnek a megtekintését, nem mindig tudok ráhangolódni a párbeszéd-centrikus alkotásokra, de most a húsvéti időszak előhozta belőlem a kíváncsiságot, és kiderült, hogy nyugodtan megnézhettem volna korábban is, mert fernando meirelles rendező értő módon nyúlt az eredeti színdarabhoz, és megtöltötte élettel a száraznak tűnő vallás-filozófiai elmélkedéseket... persze ehhez kellett neki két veterán színész is, akik teljes beleéléssel hozták a különbözőségekre épülő karaktereiket, és kellettek a színes kitekintések a komorabb beszélgetések közé, az ötletes zenei választások, hogy végig élvezetes legyen a két órás játékidő (azért a brazil direktor minden döntésével nem értettem egyet, például zavarónak tűnt a kézikamera használata bizonyos jelenetekben, mintha extra feszültséget akart volna generálni a kamera-rángatással, feleslegesen)... bár a két pápa cím egyenlő erőviszonyokat feltételez, ez sokkal inkább ferenc filmje, mint benedeké, és nem csak azért, mert sokkal emberibbnek és szerethetőbbnek mutatja be az elején az argentin bíborost a film, hanem mert ő kap csak részletes hátteret a bőséges flashback-jelenetével, az ő karakterét sikerült igazán árnyalni a múltja sötét foltjaival, míg német társa náci múltja homályban marad -ez nem tudom, hogy abból ered, hogy egy dél-amerikai rendező vette gondozó kezei közé az alapanyagot, így határozottabb nézőpontot tudott képviselni a katonai junta bűneivel kapcsolatban, vagy csak nem akartak mély sebeket feltépni a világháború behozásával, nem tudom (bár az is gyanús, hogy benedek gyónásánál elmossák a hangot, így a pedofil ügyek eltussolása sem tud annyira belemarni a lelkünkbe, mint kéne)... bár az elején még abszolút ferenc pártján állsz nézőként, azért a végére ügyesen közelítették egymáshoz a feleket, kicsit megérted a konzervatívabbnak tűnő ellenfelét is a végére. kompromisszum és változás, üzeni a film, és mi nézőként helyeslően bólogatunk a kanapén. még akkor is, ha tudjuk, hogy nem egy realista történettel lettünk gazdagabbak, hanem csak egy ügyes drámaíró inspirációjával, amit egy elképzelt (és idealista) valóság ihletett... (××04.10.)

(2019) (r.: Michael Engler)

a downton abbey volt évekig a karácsonyi pudingom... napra pontosan hét évvel ezelőtt kezdtem el nézni a sorozatot, mivel azt éreztem, hogy az ünnepi pihegéshez tökéletesen fog passzolni egy nyugis, rusztikus angol történet, amiről már oly’ sok szépet hallottam azelőtt. és működött is a recept, beleszerettem a hangulatába, az ódon kastély miliőjébe, a kis tétekkel játszó cselekménybe, a nem túlbonyolított karakterekbe, és ezután igyekeztem a téli időszakban megnézni minden évben az újabb adagot, és mindig fel tudott villanyozni, amikor meghallottam a csodás zenei főtémáját... aztán megérkezett ez a mozifilm változat, kora-ősszel, egy zűrösebb élet-szakaszomba, amikor nem sikerült időt kerítenem arra, hogy elzarándokoljak egy feliratos vetítésre (mert az kizárt volt, hogy hat évad után eldobjam a vaskos akcentusokat) -meg egyébként is, az tűnt a helyénvalónak, hogy a hagyományoknak megfelelően, bejglivel a kezemben üljek le megnézni a mozi-vászonra hizlalt epizódot... mert valljuk be, hogy ez a film nem több, mint azok a karácsonyi részek, amik túlszaladtak a hagyományos játékidő keretein, és mindig valami esemény köré voltak felfűzve bennük a történések. de valahogy ez tűnik a helyénvalónak, hogy a sorozat maradi maradt az új formátumában is, ugyanúgy kisstílű drámák borzongatták a lelkünket (kleptomániás a kastélyban!), ugyanazok a külsőségek hozták vissza a szívünkbe a sosevolt nosztalgiát egy letűnt kor után... nem nagyon értem, hogy miképp lett ez a film ekkora siker világszerte, mert egy pillanatig sem segíti az új nézőket, arra épít, hogy aki beül rá, az pontosan tisztában van a karakterekkel, az eddig megtett útjukkal, a kastélyban lévő összetett viszonyrendszerrel, julian fellowes kizárólag a rajongóknak írta ezt a folytatást, de úgy tűnik, hogy nem realizáltam eddig, hogy milyen sokan is vagyunk a világban... egy ekkora szereplő-gárdánál óhatatlan, hogy lesznek, akik kiemelkednek (mások meg háttérbe szorulnak), és örültem, hogy anna-t ilyen kompetensnek láthattuk most, egy eszes és erős nőnek, aki határozottan kiáll, és mindig gyorsan kapcsol -egyébként is, a film legszórakoztatóbb szála az volt, ahogy a ház dolgozói visszavették az uralmat az (eltúlzottan) utálatosan ábrázolt királyi emberektől... tetszett tom története is, mert jól ki tudott jönni, hogy ő a legempatikusabb a házban (plusz mindig örömmel látom tuppence middleton-t a képernyőmön)... barrow homoszexualitása ott bujkált a sorozatban a kezdetektől fogva, most lett bátorsága mr.fellowes-nek erősebben foglalkozni vele, és nagyon örültem, hogy nála sem akart nagyobb drámát keríteni a szükségesnél, hamar elsimította a konfliktusát... végezetül nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy milyen csodásan elbúcsúztatták maggie smith-t, aki bár szerencsére még velünk van, de sajnos semmi sem garantálja, hogy a folytatás forgatása idején nem az égből szórja-e majd a vitriolos megjegyzéseit, mint violet crawley, ezért már most felkészítették a lelkünket erre a szívszaggató gondolatra... mert igen, a mozis bevételeket látva nem lenne meglepő, ha még készülnének folytatások ebben a festői kastélyban, és biztos vagyok benne, hogy akkor is jól fog esni, ha kicsit visszakukkanthatunk a változatlanságba, ha megmelengethetjük a szívünket a konyhai sürgésben vagy a könyvtári kimértségben. remélhetőleg egy karácsonyi napon... (×12.26.)

(Az olasz meló / Az olasz munka) (1969) (r.: Peter Collinson)

nem érzem annyira ördögtől való gondolatnak, hogy újra elmeséljenek egy történetet nekünk a filmvásznon, mint oly’ sokan, akik a jelenleg tomboló remake-lázat látják hollywood rákfenéjének -mert ők elfelejtik, hogy van olyan, amikor sikerül innovatívan aktualizálni a porossá vált alkotásokat, amikor a készítők akarnak újat mondani azzal, hogy újjáálmodnak egy sztorit. a 2003-as ’the italian job’ kapcsán nem látnék bele ilyen mélyebb gondolatokat az újrázás kapcsán, de érezhetően nem is volt ez f.gary gray-ék célja, csak játszadozni akartak kicsit ők is a mini morris-okkal... gyorsan hozzátenném, hogy az eredeti ’69-es változat sem egy mély és rétegzett mű, úgyhogy ezúttal nincs szó kilúgozásról és konformizálásról, sőt, vannak elemei, amik jobban működnek az új változatban -meglátszik az a majd’ 35 év, ami a két forgatás között eltelt... óhatatlanul más a filmek tempója, az eredeti változat a maga korszakának megfelelő dinamikával csordogál, hosszasan elidőzik a főszereplőjével, időt hagy a felkészülésre (ugyanakkor ekkoriban még nem voltak erőteljesen jelen a hesit-filmes klisék, azaz nincsenek narrációra összevágott pofás jelenetek a tervezési fázisban), gazdagon szán időt a börtönben lévő gengszter-főnök mindennapjaira is, és aztán csak az utolsó fél órában ereszti el a gyeplőt. és akkor sem olyan módon, ami igazán megemelné a pulzusunkat... mert oké, hogy a sofőrök menő trükköket vittek véghez a kultikus autókkal, de néhány bénázó rendőrön túl nem igazán üldözi senki a lépcsőkön, sikátorokon és háztetőkön keresztülhajtó autókat, így igazán feszültséget sem érezni. az sem segít, hogy ritkán kukkantunk be a szélvédőn, személytelen az egész hajcihő (mondjuk ezen az sem segít, hogy a három nevesített szereplőn túl minden bandatag csak vázlatos, semmit sem látsz belőlük azon túl, hogy a főhős folyton lecseszi őket valamiért, egybeolvadnak az arcok)... ha nagyon bele akarnék taposni a koncepcióba, az is menne -a brit egón túllépve mi értelme van mini morris-okat használni a balhéhoz, amikor kitűnnek a tömegből, kockázatot jelentenek, pedig használhatnának fiat500-asokat is, mert azokból eleve temérdek van az utakon... ha már az olasz hatóságok ilyen töketlenek, rá lehetett volna jobban feküdni a maffia-vonalra, de nekik is csak két jelenetnyi keménykedés jutott, és aztán ölbe-tett kézzel nézték, ahogy kitalicskázzák az aranyat az országból. illetve nem tudjuk meg, hogy kiérnek-e svájcba, mert meglepő módon egy szó szerinti cliffhanger-rel ért véget a film, kielégítetlenül hagyva minket a stáblista alatt... jó tíz év is eltelhetett azóta, hogy a remake-et láttam, de az akkori eszemnek kifejezetten szórakoztató alkotásnak tűnt, míg most ez az eredeti csak úgy elcsorgott a szemem előtt, és leginkább michael caine lehengerlő sármja tette szórakoztatóvá számomra. még ha a korszakában akarnám elhelyezni, akkor sem tudnám feljebb rakni a ’közepesen érdekes bond-film’ státusznál... (belefért a bohókás alap-hangulatba benny hill szerepeltetése, de az már vékonyabb jég volt, amikor egy ponton átcsúsztunk a benny hill show-k hangulatába is miatta.) (×08.24.)

(2019) (r.: Dexter Fletcher)

a zenész-életrajzoknál már kötelezően vesszük elő a verklit, hogy mennyire egy-kaptafára járnak mind, hogy bármilyen muzikális előadóművészről is van szó, mindig van egy hosszú bevásárló-listájuk, amit ki kell pipálni -legyen az a problémás gyerekkor, a mommy/daddy-issue, a megcsillanó tehetség, az üstökös-szerű befutás, a megingás a csúcson, a rossz barátok, a drog, alkohol és mámor tánca, a szeret-hiány, a fájdalmas zuhanás, no meg a talpra állás a legvégén. és igen, az elton john életéről szóló rocketman is pontosan ezeket a beat-eket veszi végig, mégsem forgatja a szemét az egyszeri néző, mint a legutóbbi példa, a bohemian rhapsody esetén (már csak a rendező, dexter fletcher miatt is valid a két film összehasonlítása, aki a queen filmbe beugró volt, miután brian singer köddé vált a jogosnak tűnő pedofil-vádak után). a legnagyobb különbség, hogy ez a film nem mismásol, nyakig merül a híres énekes problémáiba -a másik különbség meg az, hogy ez a film nem nyögvenyelős, hanem piszok szórakoztató... elton john egy messzemenőkig színpadias figura, akit a túlzásai miatt szeretünk, hülye szemüvegek és giccses filterek kísérték az egész pályáját, így természetesnek tűnik, hogy a filmje is ilyen könnyedén hajlik át a musical műfajába, aminek egészséges lételeme a jól működő giccs, ugye. ráadásul ezzel a revü-színházas felhanggal még a szokásos életrajzi problémák egy részét is kiküszöbölik az alkotók, ugyanis nézőként nem kérhetjük számon a történelmi hitelességet egy olyan filmen, amiben mesei módon egy kisgyerek zongorázik a medence alján és rendre komplett tánckarok tűnnek fel a semmiből, hogy aztán ők is dalra fakadjanak... heteró férfiként furcsa vonzódást érzek a musical-ek iránt, úgyhogy én kitörő lelkesedéssel üdvözöltem, hogy ilyen gyakran mondták el az érzéseiket a szereplők az áthangszerelt elton john műveken keresztül. ráadásul nálam mindig plusz pont jár azért, hogyha a színészek felvállalják a saját hangjukat, mint ahogy itt is tették. és szégyenkezésre nincs is okuk, főleg taron egerton-nál csodálkozik el az ember, hogy ennyire hatásosan végig tudta tolni az ismert dallamokat, és szerintem jó döntés volt, hogy nem akarta hangról-hangra hozni az elton élményt a hangján keresztül (sem), beletett némi sajátos ízt is. eközben a színészi játékára sem lehetett panasz, a drámai jeleneteivel szerintem simán bejelentkezett az közeljövő összes díjátadójára. de a köré pakolt pedigrés szereplő-gárda is jól működött, a lányok olvadhattak jamie bell-től és richard madden-től, mi meg röhöghettük stephen graham túlzásain... de dexter fletcher rendezőként nem csak casting-olni tud kiválóan, hanem tele van vizuális ötletekkel is, amiket aztán a vászonra is pakolt nagy lelkesen, ha kell, szó szerint elemeli a földről a hősét, vagy megállítja az időt, hogy a gyerekkori önmagával beszélhessen egy kicsit, máskor meg csak veszettül forgatja a kameráját a táncosok körül, hogy teljesen bevonjon minket ebbe az őrült buliba (az egyik kedvencem trükköm a zseblámpával karmesterkedés fénycsóvás világítása volt)... szóval ja, lehet hogy minden zenész ugyanazt az istenverte utat járta be a popzene történetében valaha, mégis vannak azok a szerencsés kevesek, akiknek a történetéhez értő kezek nyúlnak, és egyedien és baromi szórakoztatóan adaptálják azt a nagyvászonra. (azért megnéztem volna a kurva orosz cenzorok arcát, amikor meglátták, hogy mennyire meg kell csonkítaniuk a filmet ahhoz, hogy az elmaradottan bigott országukban be tudják mutatni. de ez kell, nem meghunyászkodni meg mismásolni, a film mellé egy méterest lófaszt is kell küldeni a seggükbe, hadd szenvedjenek a vágással, ha már erre van gusztusuk...) (×06.10.)

(Legendás állatok -Grindelwald bűnei) (2018) (r.: David Yates)

sajnos saját tapasztalatból is tudom azt, hogy attól még, hogy valakinek rendre ötletek és sztori-töredékek villannak be az agyába, az még nem jelenti azt, hogy megfelelően papírra is tudja vetni őket. de ha még valakinek nem is sorvadnak el a szavai, mire leírja őket, akkor is habitustól és tehetségtől függ, hogy a sokszínű írás-formák közül melyikben lesz a legerősebb -mert van akinek az áll jól, hogy oldalakon át apróságokkal bíbelődik egy regényben, más a tömörebb formákban hozza igazán a formáját, és van egy kvázi külön szakma, ahol ahhoz kell érteni, hogy a leírt szavak megfelelő dramaturgiába álljanak össze úgy, hogy megfelelően kiszolgálják a mozgóképre adaptálás lehetőségét. szerintem ti is tudjátok, hogy mire akarok kilyukadni: j.k. rowling egy nagyszerű regényíró, akinek fingja nincs, hogy hogyan kell egy forgatókönyvet megírni... már az első résznél is rezgett a léc, mert igencsak bicegett a két lábán a film, egyszerre akart cuki és sötét is lenni, de azért elműködgetett, itt a folytatásban viszont teljes a kudarc, és igazából csak azért nem áll fel előle felháborodottan az ember, mert david yates még nem felejtette el, hogy miként keverte ki az elmúlt öt filmjéhez a hangulatot, plusz james newton howard sem felejtett el zenét komponálni... kicsit az az érzése az embernek, hogy az első rész megrendelésre készült, mondta a marketing osztály, hogy kellenek a cukimuki állatok, mert azok eladhatóak, rowling anyánk meg félúton jött rá, hogy ő igazából tök másról akar mesélni. ezért van az, hogy kényszernek érezzük, hogy az ott megismert főszereplők itt téblábolnak a folytatásban is, sokszor céltalanul, erőltetetten, megfosztva az igazi motivációktól őket (vagy a korábbi szimpátiánkat teljesen lerombolva kifejezetten bosszantóan vannak megírva, mint szegény queenie)... persze miattuk is érződik túlzsúfoltnak a film, de j.k. még rátesz két lapáttal, és mindent bele akar gyömöszölni a szövegkönyvbe, amiről azt gondolja, hogy fontos lehet a későbbiekben, folyamatosan ugrálunk a helyszínek között, magyarázat nélkül hagy a jelenetek után -és nem kell sok idő, hogy ez a száraz wikipédia stílus érdektelenné váljon... tűzoltásra ott lennének azok a jelenetek, amikkel a régi rajongók szívén lehetne tekerni egyet, de sajnos ezek sem organikusan vannak beleépítve a nagy egészbe, ordít róluk, hogy a rajongók kiszolgálására szolgálnak csupán, mert elég ha meglátjuk roxfort tornyait, elég, ha meghalljuk mcgalagony nevét, és máris elolvadunk, igaz? hát nem igazán... bár jude law most is meggyőző a sármja miatt, de dumbledore nem igazán tesz semmit a rövidke feltűnése során, csak ugyanúgy a háttérből húzkodja a szálakat, ahogy majd öregkorában szokása lesz (egyébként végtelenül idegesítő, hogy a karakterek nem beszélnek egymással rendesen, hogy tele van a film elharapott titkokkal és ki nem beszélt konfliktusokkal, amik arra szolgálnának, hogy feszültséget csiholjanak -de nem teszik).... és akkor még nem beszéltem a kitérőkről, amik még jobban visszahúzzák a filmet a flashback-jeikkel, vagy nem volt szó arról sem, hogy mennyire zavaros grindelwald érv-rendszere (még ha az érthető is, hogy rowling egy a mai politikusokra hajazó mézesmázos beszédű gonoszt képzelt el ezúttal)... szóval teljesen egyértelmű, hogy ez nem egy film, hanem egy regény zanzásítása, ami az érthetetlen és érdektelen történet-tömegben próbálja rángatni a motiváció-nélküli karaktereit a pontból b-be -és szerintem a legvérmesebb rajongói is beláthatják, hogy sokkal jobban jártunk volna, ha j.k. rowling a saját szakmájánál maradva regényként írja meg ezeket a történeteket, hogy aztán azt egy igazi hozzáértő formázza át filmmé (és persze a warner részéről már a kezdetektől hagyni kellett volna, hogy arról írjon, amiről igazán szeretne)... (×02.16.)

(A kedvenc) (2018) (r.: Yorgos Lanthimos)

van amiért az él a fejünkben, hogy az uralkodókról vagy fennkölten szoktak regélni a mozgóképes alkotók, vagy megátalkodott despotáknak ábrázolják őket, akiknek a bukásában aktívan részt vesznek a makulátlan hősök -pedig számtalan példa van arra, hogy összetettebb személyiségként ábrázolják a koronás főket. különösen az angolok járnak az élen abban, hogy esendő embernek mutassák az uralkodóikat -lehet itt gondolni a cate blanchett féle elizabeth-ekre, a dadogós királyra, vagy a the crown erzsébetére. és gyanítom, hogy a tudors-ban is így van megformálva viii.henrik is, csak még mindig nem jutottam el odáig, hogy elkezdjem a sorozatot... de most egy másik uralkodócsalád utolsó tagját vegyünk inkább górcső alá, stuart annát, akiről én személy szerint nem sokat tudtam (valószínűleg főiskolásként is túl másnaposan ültem be arra az előadásra (is), ami az ő korszakáról szólt) -ráadásul félrevezető módon csak annyi jutott el hozzám a filmről, hogy ez egy tizennyolcadik században játszódó leszbikus dráma, így akár csalódhattam is volna, mivel sokkal több pajzánságot vártam ez alapján, mint amit ténylegesen kaptam. és lehet hogy nem véletlenül tűnik fel egyre több ősz hajszál a halántékom környékén, mert kezdem elérni azt az időszakot, amikor a merész ágy-jeleneteket már szívesen cserélem komplex karakterekre és intrikus politikai machinációkra... mert lenyűgözött, ahogy a két erős nőszemély körözött a gyenge prédája, az uralkodó körül, ahogy végigkövethettük, hogy a túl erősen szorított marokból kicsúszik a gyeplő, ahogy a finom módszerrel kivetett hálóban vergődni kezd a hal. és nagyon érdekes volt átélni, ahogy változott a nézői hozzáállásunk az ifjú törtetőhöz, szimpátiát ébresztett az elején az elesettsége látszatával, majd folyamatosan idegenedtünk el a tetteitől, hogy aztán a film végéről már kifejezetten hiányoljuk az elbukását... ehhez a három karakterhez kellett három nagyszerű színésznő is, és yorgos lanthimos tökéletesen választott, olivia colman-nek a teljes érzelmi skálát végig kellett zongoráznia, hevesen kellett megélnie a királynő szélsőségeit, rachel weisz-nek visszafogott feszültséget kellett árasztania, emma stone meg előszedhette a titkos raktárából a gonosz arcát is (és nem arra gondolok, amikor cukin szörnyeset játszik)... de a rendező úr nem csak a casting-nál bízott a jó ízlésében, hanem az összes feladatát nagyszerűen teljesítette -már ha az volt a célja, hogy egyedi formája gyúrja a történelembe ágyazott hatalmi játékát... tele van a film fura vágásokkal, rengetegszer elnyújtott halszem-optikán át nézzük a világot, és a tónust is rendre felborítja a fura humor, ami leginkább a korabeli dekadenciákon élcelődik (lásd a férfiak játékait -apropó, férfiak! látványosan mindegyikük rizsporos parókák és vastag sminkek alá volt rejtve, míg a nők arca természetes maradt végig a filmben). egyetlen dolog volt csak, ahol a szokatlanságával kiugrasztott kicsit a film élvezetéből, és ez a zene-használat volt, ami túlságosan elidegenítően hatott több jelenetnél is. de másba nem igazán tudnék belekötni, faltam az intrikus perceket, rötyögtem a fura poénokon és időről-időre mellbe-vágott a drámájával (főleg amikor a karakterek a családi tragédiáikról kezdtek beszélni)... köszönöm ezt az élményt, ahogy azt is, hogy felkeltette az érdeklődésemet egy olyan uralkodó irányába, aki eddig nem került a fókuszomba (néhány cikk és wikipédia bejegyzés alapján úgy érzem, hogy hitelesen sikerült dramatizálni ezt a különleges kapcsolati rendszert, még ha bizonyosságot nem is szerezhetünk már arról, hogy mi is zajlott igazából az uralkodói hálószobában...). (×02.12.)

(Sztálin halála) (2017) (r.: Armando Iannucci)

a diktatúrákat a félelem működteti (vagy ahogy józsef attila írta: „fortélyos félelem igazgat”), mert az emberek úgy próbálják túlélni a hatalom erőszakos megnyilvánulásait, hogy összehúzzák magukat, befogják a szájukat, láthatatlanná próbálnak válni a túlélésért. pedig van egy módszer, amivel alá lehet ásni az ilyen típusú autoriter hatalmat: az, ha kinevetjük... armando iannucci-nak a vérében van a vitriolos politikai szatíra, tűpontosan látja a hatalomhoz ragaszkodók kicsinyességét, és maró szatírával képes lecsapni azokra az inkompetens barmokra, akik azt hiszik, hogy azért, mert fontos pozícióhoz jutottak, már többek is lettek másoknál... a veep-hez képes az a különbség, hogy az alkotók (látszólag?) eltávolodtak az aktuál-politikától és történelmi kontextusba helyezték a vezetői alkalmatlanságot -túlozva, karikírozva, de fájdalmasan odaszúrva a mindenkori diktatúráknak és különösen az ötvenes évek szovjet központi bizottságának (lehet a háborús hősökre meg a nemzeti öntudatra fogni, hogy putyin-ék megtiltották a film oroszországi vetítését, de szerintem minden néző érezni fogja, hogy miért vették magukra a mai orosz vezetők a film humorát)... ha belegondol az ember, nem sok vicces dolog volt a sztálini terrorban, és maga a film sem akar minden áron mosolyra késztetni minket (mondjuk amikor az elhurcolásokról vagy a tömegbe-lövésekről van szó), de azért próbálja úgy kifacsarni és nevetségessé tenni a rendszert, amennyire csak lehetséges -és sikert is ér el, nem egy hangos felröhögéssel jutalmaztam az erőfeszítéseit... egyébként a nagy nemzetvédővel nem is szórakoznak sokat, vedel egy kicsit, hepciáskodik, majd a nadrágjába hugyozva a pokol kénköves sztyeppéire távozik. az igazi főszereplők a koncokon marakodó bizottsági tagok, akik mind számító dögök, és akik azért maguk is félnek a körülöttük felépült rendszertől, figyelik, hogy melyik viccen nevet sztálin, próbálnak úgy helyezkedni, hogy ne kerüljenek a halál-listára, és persze azt a látszatot keltik a nép felé, hogy érdekli őket az egyszerű szocialista emberek sorsa... sokszor éreztem azt, hogy ebből a szövegkönyvből kis átalakítással egy pompás színdarabot is lehetne rendezni (pedig az alapok pont a másik irányból érkeztek: egy francia képregényből), mert olyan magas szintűek a gondosan kiporciózott párbeszédek. de persze a tévés világ környékéről összeszedett színészek is kellettek ahhoz, hogy ezek a szövegek ilyen szinten életre keljenek, hogy együtt pörögjünk steve buscemi hruscsov-jával, hogy szánalmat érezzünk jeffrey tambor töketlen malenkov-ja iránt, hogy szívből gyűlöljük a simon russell beale-féle kegyetlen beria-t, hogy örüljünk jason isaac dicsőséges belépőjének (mint zsukov marshall)... sosem állítja magáról azt, hogy hiteles krónikás lenne (még az ilyen helyzetekben kötelező orosz akcentust is elhagyatja a színészeivel), de a maga görbe tükrén át bemutatja, hogy milyenek is lehettek azok a sötét napok az ötvenes években. de azt is elénk tárja, hogy milyenek azok az emberek (manapság is), akik megszállottan akarnak a hatalom közelébe férkőzni... van olyan, amikor fáj valami és mégis jóízűt tudsz röhögni rajta -ez a film is pont ilyen. (##06.19.)

(A legsötétebb óra) (2017) (r.: Joe Wright)

a nemzeti kincsek bemutatásánál mindig pengeélen kell táncolni egy alkotónak -mert bár ott az igény, hogy hitelesen, igazi embernek mutassa meg a híres történelmi személyt, ugyanakkor azért nem illik nagyon megkoptatni sem az évtizedek alatt rárakódott nimbuszt... ha winston churchill-t vizsgáljuk, azért a nemzet-mentés mindig is dohányfüstbe burkolózott, valahogy beleivódott a történelem-könyvekbe a buldog képe is, aki nem csak mosolyogva tud ’victory’ jelet mutatni, de dagadó erekkel üvölti ki magából az elhíresült beszédeit... az tetszett a filmben, hogy egy-egy apró jelenetben próbálták érzékeltetni azt, hogy a kortársai korántsem voltak tőle annyira elragadtatva, mint az utókor, egy öregedő alkoholistának tartották, aki a hirtelen hangulat-ingadozásaival mindenkit elmar maga mellől, ráadásul a dunkirk-i siker előtt nem sok dicsőséget tudott felmutatni... szintén örülhetünk annak, hogy azt a korszakát mutatja be a dicső államférfinek a film, amikor megrendült a hite önmagában, amikor már-már hajlott arra, hogy behódoljon a politikai nyomásnak, mert ezzel is az emberi arca domborodott ki -az már egy másik kérdés, hogy az ön-igazolás megtalálását mennyire didaktikus módon sikerült bemutatni, annyira idealizált volt a ’nagy ember lemegy a pórnép közé (szó szerint, a metróba)’ jelenet. és hát gyaníthatóan az is sántít, hogy a fő politikai ellenfelek ennyire egy-fogaskerekű gondolkozásra voltak leredukálva (akik mindent megtennének a külön-utas és valószínűleg megalázó különbékéért), csak azért, hogy churchill jobban ragyoghasson a gonoszt legyőző hősies szerepben... lehet egyébként hogy az volt a legnagyobb bajom, hogy (a) the crown miatt most eléggé közel áll hozzám churchill, és itt a filmben nem igazán tudtak újat mondani róla a sorozathoz képest (pl. mindkét helyen diktált az öreg a fürdőszobából a kezdő titkárnőnek). azt viszont könnyen el tudom ismerni, hogy gary oldman tökéletesen átlényegült a szerep kedvéért, minden apró szájrezdülése a helyén volt (és vele együtt a maszkmesterek is tökéletesen meg fogják érdemelni az oscar-t), elemében volt mind a híres beszédek mind a csöndesebb pillanatok alatt. csak az a baj, hogy sem a felfokozott hangulat, sem az intimitás nem tudott kiváltani belőlem semmilyen érzelmet -és ha egy film hatástalan, akkor hiába ás egy valós személy tettei mélyére, hiába helyez a középpontjába egy erős alakítást, hiába játszik ügyesen a fényekkel és árnyékokkal, csak egy gyenge közepes színvonalon felmondott üres töri-leckeként marad meg az ember fejében... (##02.25.)

(Kingsman: Az aranykör) (2017) (r.: Matthew Vaughn)

el tudom képzelni, hogy milyen érzés lehetett az ős-bond-rajongóknak, amikor a hetvenes években elkezdték eltolni a filmek hangulatát a paródia irányába, és sean connery kemény pofonjai után roger moore piperkőc szurkálódásait kellett befogadniuk (egész odáig elmerészkedve, hogy bond-ot az űrbe is kilőtték -btw, lassan ideje lenne egy mély-elemzős 007-es sorozatot is indítanom, nem? bárcsak végtelen idő bújna meg az öltönyzsebem mélyén...). és most nem azt mondom, hogy az első kingsman olyan hű de véresen komoly lett volna (vagy azt, hogy a connery-érának ne lettek volna könnyedebb, szórakoztató elemei), hanem hogy az akkor jól működő arányokat most sikerült erősen félrekalibrálni. mert amíg a secret service-nek szép íve volt, ahogy eggsy belenőtt a tökéletesen szabott öltönyébe, itt a golden circle-nél inkább az volt az ember érzése, hogy kitaláltak jeleneteket és cool helyszíneket, majd azokat erőltetett indokokkal kötötték össze, többször is azt az érzést keltve az emberben, hogy mennyivel jobban működhetne a film, ha bizonyos szálakat lenyesnének róla, mert semmi dramaturgiai értékkel nem rendelkeznek (a legszembetűnőbb a millennium generáció csókoltatása volt a glastonburry-vel. de az olasz alpok-béli jeleneteknek sem lett sok hatása a későbbiekre, inkább csak bond ripoff-ként szolgáltak a felvonós akcióval és a zászló alakú ejtőernyővel)... más jelenetek meg azért érződtek erőltetettnek, mert túlságosan visszhangoztak bennük az első rész értékei, és ez a kényszeres megidézés inkább erőltetetten fanservice-nek hatott, mint szeretetteljes kacsintásnak (elsősorban a kocsma-jelenet újrajátszására gondolok). és sajnos ide tartozik a régi karakterek visszahozása is... mert szerintem jobban működött volna egy csajozós eggsy, mint az, aki megállapodott a fenséges/felséges anál-szex örömeinél. gazdag-charlie-ból robotkezű hentchman-t csináltak, de nem adott hozzá semmi pluszt az a tény, hogy ismertük már őt korábbról. a legnagyobb csalódást persze colin firth visszahozása jelentette, mert 1. a film nélküle is működött volna; 2. elértéktelenítette a halált a sorozatban; 3. kihúzta az első film drámája alól a talajt; 4. visszájára fordította eggsy jellemfejlődését, hiszen nem véletlenül szokták elvenni a mentor-karaktert a főhős mellől (és itt jöhetne a felsorolás obi-wan-tól dumbledore-ig)... julianne moore-nak eleve nehéz dolga lett volna a nagypofájú és végtelenül laza sam jackson után, de szegényt arra kárhoztatták, hogy komolyabb interakciók nélkül üldögéljen egy retró bárban, és pont úgy mosolyogjon végig, mint amikor a boogie nights-ban felszaladt az orrába egy komolyabb mennyiségű kokain. pedig a gonosz tervében még lett is volna ráció, de a sok egyéb mellett nem tudott kidomborodni a gonoszkodása sem (bár a hülye robot-kutyái amúgy is kizökkentettek volna mindig)... de egyébként sem használták ki rendesen az új arcokat, az amerikaiaknál néhány vicces akcentusra és köpködésre futotta (channing tatum és jeff bridges), vagy csak asztalnál üldögélésre voltak kárhoztatva, mint halle barry. egyedül pedro pascal vethette bele magát az akció közepébe, de nála meg az utolsó fordulat kötött csúnya csomót a lelkesedésemre... na jó, kiborítottam az összes csalódottságomat, mint az olcsó whisky-t szokás, most már jöhetnek azok a részek, ami miatt elégedetten emelhetem a kovboj-kalapom. mert a hibás alkotói döntések ellenére szerencsére a szórakoztató-faktor megmaradt a mélyben, matthew vaughn még mindig az egyik legegyedibb szemmel rendelkező rendező hollywood-ban, aki lehetetlen helyekre és perspektívákba helyezi a kameráit az akció-jelenetek közben, így olyan egyedi dinamika jön létre bennük, amiket nem lehet nem imádni -így az első pillanattól sodró autós nyitány egy ígéretes kezdet, a sífelvonós zuhanás is észvesztő, nem beszélve a finálé nagy bunyójáról. az érzelmi bevonás is működik többnyire, már ami a gyakran lecsapó halálokat illeti -mert most még azt gondoljuk, hogy ezek a halálok véglegesek voltak... (viszont a hercegnői féltékenykedés elég hamar lepergett rólam...) annak viszont kifejezetten örültem, hogy egy seggfejnek merték ábrázolni az usa elnökét -bár igaz, hogy ehhez manapság nem kell túl nagy bátorság, csak egy tükör... ejj, az idei folytatás-film átok a tökéletes modorral rendelkező kémeket sem kímélte -bár ez a film legalább elmondhatja magáról, hogy van benne egy jelenet, amiben elton john flitterbe, tollas fejékbe és magas-talpú cipőbe öltözve repülő rúgással szétrúgja egy rosszfiú fejét, miközben kimosolyog ránk a kamerán keresztül... (#09.23.)

(2017) (r.: Christopher Nolan)

tikk-takk... a háborús filmek nagy klasszikus érája óta meggyőződése a filmkészítőknek, hogy az alkotásaiknak eposzi hosszúságúnak kell lennie, hogy be kell mutatniuk az események összes aspektusát, a haditerveket kiötlő felsővezetést, a fronton szolgálók mindennapjait, a hátország megpróbáltatásait -pedig tegyük a kezünket a szívünkre, és valljuk be férfiasan, nem ezért nézzük ezeket a filmeket. mert igaz, hogy fontos elemek a háttértörténetek, a szituáció nagyléptékben láttatása, de igazán akkor élénkülünk fel az egyre kényelmetlenebb moziszékeinkben, amikor megszólalnak a fegyverek. éreztük mi annak idején a thin red line filozofikus képsorainak az erejét is, de mégis leginkább a középső, robbanásig feszülő része áll közel a szívünkhöz. vagy érdekes volt végigkövetni a ryan közlegényben a hagyományosabb, építkezősebb, kalandosabb részt, de nem véletlenül arra emlékszik mindenki, amikor a film kezdetén a kamerával együtt bedobtak minket a harci pokol kellős közepébe. christopher nolan fejében is járhattak hasonló gondolatok, mert a dunkirk-nél leredukálta a háborús filmek összes kitérőjét, minimálisra állítva az emberi perspektívát, és az események menetére koncentrált csupán, erre a híres hősies menekülésre, a megrázó és szívszorító pillanatra a történelem sötét napjaiban. még a hagyományos narratívát is elhagyta, így azonnal az esemény közepébe rántja be a nézőt, hogy aztán másfél órán keresztül végig tartja ezt a kezdeti feszültséget, mintha egy film egy hatalmas fináléból állna csupán... tikk-takk... a minimalizmus és a leredukáltság alá azért ügyesen elrejtett egy időcsavart a körmönfont rendező/írónk, mert a feszültség egyenletesen tartása érdekében összerántja a különböző idősíkokat. és fura, hogy a három helyszín bemutatásánál ki is írja, hogy nem egyformán fognak peregni az események (egy hét, egy nap, egy óra), de a néző nem igazán realizálja ezt a filmes trükköt -én is inkább arra gondoltam, hogy arra utalnak ezek a feliratok, hogy mennyi időbe telik a különböző módszerekkel kimenekíteni a parton ragadt katonákat. akkor raktam össze a képet, amikor a párhuzamos vágás ellenére az egyik szálon besötétedett, a másik kettőn viszont még mindig nappali képeket láttunk. később aztán nyomatékosította a szerkezetét azzal, hogy bizonyos szereplőknél tisztázta az addig homályban hagyott eseményeket, sőt, voltak helyzetek, amiket több nézőpontból is láthattuk így... tikk-takk... bár azt írtam az elején, hogy az emberi perspektíva kevésbé játszik szerepet, azért nem véletlen, hogy az egyes szálak le vannak szűkítve néhány kulcs-szereplőre, mikroszinten látjuk a nagy egészet, a kétségbeesett kijutást a halálpartról, a civilek hősies cselekedeteit, és a pilóták önfeláldozó bátorságát. az sem véletlen, hogy az ellenség egyszer sem kap arcot a filmben, mert így nagyobb fenyegetésnek érezzük a jelenlétüket a földön, vízen, levegőben... tikk-takk... a feszültség-építés egyik legfontosabb elemeként nolan rábízza magát a régi harcostársára, hans zimmer-re, aki szokás szerint valami egyedit alkotott filmzeneként, az óra kattogását használva alapnak, amitől félelmetesen hatékonyan szolgálja azt a célt, hogy másfél órán keresztül görcsben legyenek a lábujjaink... tikk-takk... de nem csak a zene az, ami felborzolja a hallójáratainkat, mert a film egész hangképe brutálisan jól működik, a stukák visítása, a torpedók miatt beömlő víz morajlása mind segíti az átélhetőséget. és ugyanez igaz a képekre is, mert nem csak a(z eredeti helyszínen felvett) parti felvételek csodálatosak, de az is, ahogy a rendezés segíti a realizmust, ahogy a spitfire-ek szárnyára ültet minket, ahogy alámeríti a tengerbe a kamerát... tikk-takk... mert lehet nagyívű sztorikat keríteni a háborúból, széles látószögben megvizsgálni az eseményeket, a legfontosabb aspektus az, hogy a néző igaznak és átélhetőnek érezze azt, amit lát -és ez volt christopher nolan eszköztelenségének a célja, és a hírnevéhez méltó alkotással örvendeztetett meg minket így, ahol az ember élvezi a sokkoló feszültséget, és tökéletesen megérti, hogy miért érdemes pepecselni a hagyományos kamerákkal, miért kell alkalmazni több-ezer statisztát, miért érdemes a költségvetés egy jó részét számítógépes trükkök helyett korabeli vadászgépekre költeni. mert igaznak fogja érezni a néző -nem egy jelenetnél, nem az első húsz percben, hanem egy egész filmen át... (#07.28.)

(Nyomd, bébi, nyomd) (2017) (r.: Edgar Wright)

a filmrajongók körében általános vita tárgyát képezi, hogy egy alkotásnál az összetevőket milyen súlyozással kell figyelembe venni. hogy egy jól működő történet átadható-e minimálisabb eszközökkel, vagy hogy egy tökéletes technikával kivitelezett audiovizuális bravúrnál számít-e az, ha a sztori alap-panelekből építkezik... magam is többször hoztam már fel ezt a témát, mert úgy tűnik, hogy filmről-filmre változik az ember véleménye róla -vagy legalábbis kettősségek és ellentmondások kötik gúzsba. mint mikor az avatar vizuális erényeit elismeri, de a pocahontas parafrázisért kárhoztatja, ugyanakkor a pacific rim-et vigyorogva élteti, miközben sztori-szinten az sem nyújt át túl sokat. viszont amíg az egyik a technikai truvájok mellett fárasztóvá és üressé válik, addig a másik olyan szórakoztató pakkot tud átnyújtani, ami könnyen magával sodorja az egyszeri nézőt is... szép példája lesz ennek az ellentmondásnak ez a film is, ahol az ember kicsit húzza a száját a klisés alapokon, illetve csak húzná a száját, mert a sok vigyorgás mellett nehéz lefelé görbíteni azt... mert ha van film, amit a stílusa és az audiovizuális ötletkavalkádja ad el, akkor pontosan ez az... el nem tudom képzelni, hogy milyen meló lehetett összerakni ennyire taktra a jeleneteket, ahol nem csak a képek vannak a zenére vágva, de minden egyes hang, a pisztoly-lövések, a gumi-csikorgások, sőt, még a lecsukódó csomagtartó zaja is pontosan ritmusra érkeznek. és ettől egy kicsit elemelt musical-es / videoklip-es hatása lesz a hangulatának (amihez hozzáadhatjuk azt is, hogy a szereplők többször is tátogják a szövegeket, vagy mondjuk az olyan vizuális gegeket is, mint a főcímnél a falakon graffitiként megjelenő szavakat). ez az elemelés azért is érdekes, mert az akció-jelenetek ezzel szemben annyira realistán vannak felvéve, amennyire az lehetséges, magukkal rántanak a gyors autók, mi magunk is futunk a rendőrök elől, dinamikusan mégis gyönyörűen átláthatóan dolgoznak az operatőrök edgar wright keze alatt, könnyedén a székbe-szögeznek minden akciójelenet alatt (sőt még a párbeszédek közben sem állhatnak nyugodtan). és ha ez nem lenne elég, akkor olyan cool-ság is árad az egészből, amit nem lehet nem imádni -és persze ebben a legnagyobb szerepe a zenének van... egy jó ötlettel megfelelő dramaturgiai indokot kapott, hogy miért szólnak végig a dalok a filmben -és ha már a koncepcióhoz az kellett, hogy a szereplők ugyanazt hallgassák, mint mi, hát hősünk ipod-ját kötik a hallójáratainkra. és ezért igen hálásak lehetünk, mert elég eklektikus ízlése van a ’srácnak’ (ugyanakkor nem véletlen, hogy a hetvenes évek ennyire felülreprezentáltak, mert a funky-val lehet igazán emelni a cool-ság-faktort...) edgar wright ezzel a zenehasználattal egy igen elit körbe lépett be nálam, tarantino, guy ritchie, scorsese és james gunn mellé... a két órás felhőtlen szórakozásom mellett az zavar talán, hogy a magasra srófolt elvárásaimnak, miszerint világmegváltó lesz a film, nem tudott megfelelni (vagy csak én olvastam ki rosszul a jeleket a sok 9-10 pontos (vagy angolszász területen ’a’-s) értékelésekből) -vagy ebben az esetben én igényeltem volna, hogy a baromi stílusos és magával ragadó felszín alatt erősebb motor dübörögjön a mélyben... (a szerelmi szálat azért nem bántottam, mert érezhetően egy idealizált álomkép beemelése volt csak elsősorban, amire az utolsó képkocka tette fel a pontot.) (#07.02.)

(2017) (r.: Richard Curtis, Mat Whitecross)

tök jó fejség a bbc-től, hogy a jótékonykodás mellé évről-évre átnyújt valami apró ajándékot is a red rose day alkalmával -két éve megnevettek a coldplay által írt game of throne musical-lel, idén viszont úgy döntöttek, hogy az adakozáshoz talán emelkedettebb hangulat illik. és mi tudná az egekig emelni a hangulatot, ha nem a szerelem... most már több mint tíz éve nézzük minden karácsonykor a sok kis történetet, amik egyetlen nagy szívmelengető filmmé állnak össze, úgyhogy ideje volt kicsit bekukucskálni a karakterek jövőjébe. és persze nem kell sokra gondolni, egy sima kis utánlövés lett ez a tizenöt perc, mert bár öregedtek az arcok, azért nem nagyon változtak, de persze pont így lehetett nosztalgiázni, ha a film-béli szituációkat kreálják újra nekünk, egy kicsit update-elve a mai világra. ráadásul kellően vicces és érzelmes is lett az összhatás, úgyhogy tökéletesen elérték a céljukat -elolvasztották a szívem. (#05.01.)

(2017) (r.: Danny Boyle)

ha van film, aminél nem volt szükségem ismétlésre, akkor az a trainspotting -mármint nem arra gondolok, hogy nem akartam hozzá folytatást, hanem arra, hogy az új rész előtt nem volt szükségem rá, hogy újranézzem az eredetit, mert annyiszor láttam ifjúkoromban, hogy simán fel tudnám mondani az egészet jelenetről-jelenetre... (ugyanígy elég volt elindítani a soundtrack-et a moziba menet, és egyből meg is volt a kellő hangulatom.) no, miután kivicceltem és kinosztalgiáztam magam, nézzük meg komolyabban is a kérdést: szükség volt-e arra, hogy húsz év után visszatérjünk edinburgh-be? nézhetjük mondjuk onnan, hogy irvine welsh sem tudta elengedni a karaktereket, és ő maga is írt folytatást (plusz előzményt) élete fő művéhez (btw, a film egyik nagy pozitívuma, hogy újra megjelent a pornó c. mű, így végre a polcomra rakhattam a másik két kötet mellé) -és mivel a szerző ismét ott van a vásznon mickey forrester-ként, így mondhatjuk, hogy áldását adta erre a mozgóképes verzióra is... egyébként nekem nagy bizodalmam volt a filmben, mert nem csak a színészek tértek vissza a húsz évvel ezelőtti alteregóikhoz, hanem a fő alkotócsapat is, azaz john hodge forgatókönyvíró és danny boyle rendező is -és ez számomra biztosította azt, hogy ez egy szívből jövő dolog lesz, nem pedig egy anyagi megfontolásból odakent projekt... de a millió dolláros kérdés persze az, hogy szabad-e hozzányúlni egy ilyen kultikus műhöz, hogy érdemes-e visszakanyarodni húsz évet, hogy nem válik-e az egész egy unalmas és szívtelen nosztalgia-trippé? és abból lehet tudni, hogy a készítők is tisztában voltak ezzel a kockázattal, hogy ironizálnak is a régi dolgok újraélésén nem egyszer -ugyanakkor jó erősen meg is mártják a filmjüket a régi dicsfénybe, akár még úgyis, hogy konkrét képsorokat vágnak át onnan ide, de nagyon sok téma visszaköszön kissé újrafazonírozott formában. és valljuk be, a karakterek sem sokat változtak húsz év alatt, de ez valahol reális is, a simlisség vagy az erőszakra való hajlam nem fog kiveszni valakiből csak azért, mert már ősz hajszálak kezdik belepni a feje tetejét... ugyanakkor nem hagyták figyelmen kívül azt sem, hogy mennyit változott a világ az elmúlt húsz évben, eltűnt a naivitás, minden sokkal keserűbb lett (és még a drogok is újak -igaz, a kokain/heroin/marihuána szentháromságot nem lehet kipusztítani). és ez jól tükröződik a hangulaton is, sokkal sötétebb és keserűbb érzések keringenek a néző körül, még ha a színvilág pont az ellenkező irányba tolódott is (btw, jól látható, hogy danny boyle a második filmje óta mennyit fejlődött a szakmájában, főleg az tetszett, ahogy az árnyékokkal játszott). nem akarnak mindenáron viccesek lenni. egy pillanatra meg is ijesztettek, hogy drámai módon akarnak véget vetni ennek a kalandnak, de aztán szerencsére belátták, hogy az életet választani sokkal kifizetődőbb... (így utólag már azt sem bánom, hogy hagyták, hogy francis bagbie-ből kitörhessen a benne lévő állat...) de egyébként bele volt kódolva a filmbe a dráma azzal, hogy mark lelépett a lóvéval annak idején, most a nagy visszatéréskor muszáj volt ezt a sérelmet rendezniük a srácoknak egymás között... kicsit sajnáltam, hogy kelly macdonald-nak csak egy beköszönés jutott, viszont jól kompenzáltak a szemrevaló anjela nedyalkova-val, aki szerencsére sok nőiséget hozott ebbe az alapvetően pasis filmbe... no, kicsit én is bajban vagyok, mint a filmben spud, hogy hogyan is kéne megfogalmazni az utolsó mondatot, mert nem könnyű határozottan kirakni a pontot, elengedni valamit, ami fontos nekünk. de tudjátok mit? valami kurva egyszerűhöz fogok nyúlni: találkozunk húsz év múlva (még akkor is, ha akkor már minden film és zene a remix remixének a remixe lesz, és nem lesznek férfiak és nők csak shemale-ek)... (#03.10.)

(Oroszlán) (2016) (r.: Garth Davis)

egy széles franciaágyon fekve, tele hassal nehéz magunkban megélni az igazi nyomorgó szegénységet... látjuk a monitoron, meg is érint, főleg mert egy kisgyerek áll a történet középpontjában, de távolinak tűnik, nehéz elkapni a húsbamarkoló érzést... talán azért is érzem ezt, mert maga india is nagyon távol esik tőlünk (puhány) nyugatiaktól -képtelenség felfogni az ottani életet, a zsúfoltságot, a szegénységet. persze, mert sokszor csak egy egzotikus helyszínt látunk benne, az érdekes és gyönyörű tájait, a nyomorról meg inkább elfordítjuk a fejünket (a hatvanas években pont ezzel a módszerrel forgatták a bond-filmeket is a karibi szigetvilágban, a lepukkantság valahogy sosem került a 007-es szemszögébe...). a film egyik nagy erénye, hogy láthatóan eredeti helyszíneken forgattak, és ezek (szokás szerint) sokat hozzáadtak a hangulathoz. ...izé, lehet hogy azért pepecselek itt a külsőségek leírásával, mert maga a film nem volt túl mély...? mármint érzelmileg nagyon is rendben volt, kicsalta a szemedből a könnyeket, ahol kellett, viszont talán kapargathatták volna még az alkotók a mondanivalót. mondjuk azt, hogy jobb élete lett-e attól hősünknek, hogy nem nyomorban kellett felnőnie? vagy örökre ott marad a seb, hogy nem az eredeti családja körében cseperedett? (mert azért az kicsit kevés szimbólumnak, hogy a srác csilivili plázákban mereng az életéről...) (és mi van azzal a mondattal, hogy szülés helyett inkább azoknak kell segítséget nyújtani, akik már megszülettek...?) egy kicsit sajnálom most, hogy ez egy megtörtént esemény dramatizált krónikája, mert így inkább a drámai elemek domináltak a filmben, pedig egy ilyen típusú családfa-kutatás lehetett volna egy nagy kaland is, tele izgalmas utazással india szívébe. így viszont hősünkkel együtt el kellett érnünk az érzelmi mélypontot, ahol kicsit el is veszítettük őt a nagy kesergésben... pedig dev patel mindent megtett, hogy szimpatizáljunk saroo-val, és igazából a többi színésszel sem volt baj -igazából egyetlen dolog zavart bennük végig: hogy túl egyértelmű választások... (de tényleg, dev erre az indiai karakter-típusra szakosodott már régóta, az ausztrál házaspárt két ausztrál játssza, és ki az, aki ne szeretne bele egy perc alatt rooney mara-ba...?) de. minden egyenetlensége ellenére nagyon szerethető a film, és reméljük, hogy elérik az alkotók vele az egyik legfontosabb célkitűzésüket: hogy felnyissák a szemünket nekünk nyugatiaknak, hogy milyen veszélyek között élnek az indiai gyerekek napjainkban is. (#02.19.)