(2019) (r.: Michael Engler)

a downton abbey volt évekig a karácsonyi pudingom... napra pontosan hét évvel ezelőtt kezdtem el nézni a sorozatot, mivel azt éreztem, hogy az ünnepi pihegéshez tökéletesen fog passzolni egy nyugis, rusztikus angol történet, amiről már oly’ sok szépet hallottam azelőtt. és működött is a recept, beleszerettem a hangulatába, az ódon kastély miliőjébe, a kis tétekkel játszó cselekménybe, a nem túlbonyolított karakterekbe, és ezután igyekeztem a téli időszakban megnézni minden évben az újabb adagot, és mindig fel tudott villanyozni, amikor meghallottam a csodás zenei főtémáját... aztán megérkezett ez a mozifilm változat, kora-ősszel, egy zűrösebb élet-szakaszomba, amikor nem sikerült időt kerítenem arra, hogy elzarándokoljak egy feliratos vetítésre (mert az kizárt volt, hogy hat évad után eldobjam a vaskos akcentusokat) -meg egyébként is, az tűnt a helyénvalónak, hogy a hagyományoknak megfelelően, bejglivel a kezemben üljek le megnézni a mozi-vászonra hizlalt epizódot... mert valljuk be, hogy ez a film nem több, mint azok a karácsonyi részek, amik túlszaladtak a hagyományos játékidő keretein, és mindig valami esemény köré voltak felfűzve bennük a történések. de valahogy ez tűnik a helyénvalónak, hogy a sorozat maradi maradt az új formátumában is, ugyanúgy kisstílű drámák borzongatták a lelkünket (kleptomániás a kastélyban!), ugyanazok a külsőségek hozták vissza a szívünkbe a sosevolt nosztalgiát egy letűnt kor után... nem nagyon értem, hogy miképp lett ez a film ekkora siker világszerte, mert egy pillanatig sem segíti az új nézőket, arra épít, hogy aki beül rá, az pontosan tisztában van a karakterekkel, az eddig megtett útjukkal, a kastélyban lévő összetett viszonyrendszerrel, julian fellowes kizárólag a rajongóknak írta ezt a folytatást, de úgy tűnik, hogy nem realizáltam eddig, hogy milyen sokan is vagyunk a világban... egy ekkora szereplő-gárdánál óhatatlan, hogy lesznek, akik kiemelkednek (mások meg háttérbe szorulnak), és örültem, hogy anna-t ilyen kompetensnek láthattuk most, egy eszes és erős nőnek, aki határozottan kiáll, és mindig gyorsan kapcsol -egyébként is, a film legszórakoztatóbb szála az volt, ahogy a ház dolgozói visszavették az uralmat az (eltúlzottan) utálatosan ábrázolt királyi emberektől... tetszett tom története is, mert jól ki tudott jönni, hogy ő a legempatikusabb a házban (plusz mindig örömmel látom tuppence middleton-t a képernyőmön)... barrow homoszexualitása ott bujkált a sorozatban a kezdetektől fogva, most lett bátorsága mr.fellowes-nek erősebben foglalkozni vele, és nagyon örültem, hogy nála sem akart nagyobb drámát keríteni a szükségesnél, hamar elsimította a konfliktusát... végezetül nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy milyen csodásan elbúcsúztatták maggie smith-t, aki bár szerencsére még velünk van, de sajnos semmi sem garantálja, hogy a folytatás forgatása idején nem az égből szórja-e majd a vitriolos megjegyzéseit, mint violet crawley, ezért már most felkészítették a lelkünket erre a szívszaggató gondolatra... mert igen, a mozis bevételeket látva nem lenne meglepő, ha még készülnének folytatások ebben a festői kastélyban, és biztos vagyok benne, hogy akkor is jól fog esni, ha kicsit visszakukkanthatunk a változatlanságba, ha megmelengethetjük a szívünket a konyhai sürgésben vagy a könyvtári kimértségben. remélhetőleg egy karácsonyi napon... (×12.26.)