(2016) (r.: John Carney)

nem biztos, hogy a művészeti inditatás az elsődleges szempont azoknál, akik zenélésre adják a fejüket. a kezdő popzenészek leginkább csak csajozni akarnak -és nincs is ezzel semmi baj... (közismert az a sztori a franz ferdinand nevű bandáról, hogy azért kezdték lassabb tempóban játszani a dalaikat, mert rájöttek, hogy a csajok csak akkor mennek be a koncertjeikre, ha tudnak táncolni a zenére -és ez a gyógyegér kinézetű művészeti iskolás srácoknál fontos szempont volt...) szerintem minden zeneszerető fiú állt már a szobája közepén egy mikrofonra hasonlító tárggyal, és a képzeletében ő volt a világ legjobb és legszexibb énekese -csak olyan kár, ha a többségüknél megmarad ez álmodozás szintjén, nincs bennük elég akaraterő, hogy valamilyen formában kiálljanak a világ elé -a csajok elé... manapság már nagyon sajnálom, hogy a visszahúzódós középiskolás éveim alatt én is csak egy működésképtelen mikrofonnal voltam a slágerlisták (és a kopott barna szőnyegem) királya, pedig ismertem jó pár zenészt (oké, elsősorban punkokat, de valahol mélyen az is zene...), úgyhogy akár létrejöhetett volna egy szuper group, de aztán megmaradtam a fúvószenekar ütős-szekciójának a szintjén (persze azt is tudjuk jól, hogy a dob nem igazán csajmágnes hangszer). pedig mennyi ilyen zenélős/csajozós sztorim lehetne nekem is a kilencvenes évekből, mint ahogy john carney-nak is volt egy ilyen a nyolcvanas évekből... mert letagadhatatlan, hogy önéletrajzi alapjai vannak a filmnek, de miért is akarná tagadni, amikor ez az egyik legnagyobb erénye -hogy igaznak tetszik. igazak a középiskolás élethelyzetek, igaz az írországi csóró környezet -és persze sokat hozzátesznek ehhez az igaz-sághoz a korabeli zenék is (szerintem a költségvetés nagyrészét elvitte az az összeg, amit kiköhögtek a duran duran-ért, (a) the cure-ért, az a-ha-ért vagy a motörhead-ért). bár a film igazi csillagai a saját dalok, amik tökéletesen simulnak a kor ikonikus dallamai közé, hitelesek és szerethetőek lettek. pont olyan szerethetőek, mint a srácok, akik előadják őket -egy csomó nyomi a középiskolás tápláléklánc aljáról, akikkel egy pillanat alatt azonosulni tudunk, mert saját magunkra emlékeztetnek... a középsulis környezet pont az ismerőssége miatt működik, ez az a hely, ahol mindenki keresi önmagát és a stílusát (tök jó volt, hogy egy-egy új zenekar megismerése után mindig új ruha/haj-viseletben jelentek meg a srácok), és eközben nem csak próbálják túlélni a kamaszkort és a suli legnagyobb bunkóit (no meg a papi nevelés visszásságait), de szerelmesek is lesznek persze... ha van történet, ami igényelte a nőt, a romantikus felhangokat, akkor ez az, nem véletlen, hogy azzal kezdtem a kritikámat, hogy a zenélés egyik fő motivációja a csajozás... de olyan természetesen folyik ez a love-sztori is, hogy nem lehet nem imádni, és lucy boynton pont annyi bájt hoz magával a filmbe, amitől pont elég édes lesz az összkép. de a bájosságán túl azért is jó a karaktere, mert a drámai hátterével mélységet ad a sztorinak. igaz, hogy egyébként is felsejlik néha a szemfesték alól a korabeli szar, a szegénység, a munkanélküliség, vagy a rossz katolikus házasságok. nem néz igazán bele a sötétségbe, de ez csak azért van, mert inkább az álmodozásról akar beszélni -és még szerencse, hogy ezt viszont varázslatosan teszi. (végre egy újabb középiskolás film az örök kedvenc ’moszkva tér’ mellé, amit bátran mutogathatok az épp megfelelő korban lévő unokatesóknak -mert ahogy azt a filmből is megtudhattuk, egy idősebb mentor (mondjuk egy báty) kritikus lehet az ember ízlésénék formálódásában.) (#01.03.)

(Legendás állatok és megfigyelésük) (2016) (r.: David Yates)

szerintem minden hozzám hasonló potter-fan aggódva indult el a moziba erre a filmre, mert hiába emelték ki rowling anyánk nevét a plakáton, azért az ember mindig gyanúsan méreget minden előzmény-történetet -plusz a kedvenc írónőnkben sem bízhatunk már igazán azóta, hogy jóváhagyta az a szörnyszülöttet, aminek a szövegkönyvét elátkozott gyermek néven jelentették meg... szerencsére a moziból kijövet már elpárolgott az összes kétely és aggódás, mert működött a mozi-varázs, még ha egy-két varázslat mellé is pattant... érezhetően jó ötlet volt visszahozni david yates-et az új alapok lefektetéséhez, mert sok ismerős elemet hozott magával a rendezéshez használt bőröndjében, így nem csak a kezdő warner logó alatt felcsendülő klasszikus főtéma miatt éreztük ismerősnek ezt a világot, hanem a vizuális megjelenítés miatt is. ugyanakkor hálistennek nem eszetlen fan-service-ként akarták eladni csak a show-t, jót tett a filmnek a helyszín- és korszak-váltás. jól átjön a swing-es, alkohol-tilalmas, füstös lebujos korhangulat, és a nők gyönyörűen mutatnak a húszas évek ruháiban (colleen atwood szokás szerint pazar munkát végzett a jelmezekkel). sőt. azzal, hogy hátrahagytuk roxfort-ot, egy sötétebb világba csöppentünk, ahol sokkal szigorúbban veszik a varázs-használatot, ahol lenézik a varázstalan lényeket (házasodni sem lehet velük), és a boszorkány-üldözés sem áll távol a néplélektől. úgyhogy nincs is egyszerű dolga a bohókás főhősünknek ebben az idegen környezeteben... mert göthe salmander tipikus dumbledore protezsált, egy szerethetően fura alak hatalmas szívvel, akinek minden élet szent, és eddie redmayne jól is formálja meg ezt a figurát, mégha a fura járását és testtartását nem is könnyű megszokni... de nem csak főhősünk amerikába való érkezésével vezetnek be minket ebbe az ismerős-de-ismeretlen világba, hanem alkottak egy muglit is a történethez, hogy vele együtt a nézőknek is lehessen kibeszélni -és ennek a karakternek a létrehozása volt az egyik legjobb ötletük, mert végig működik vele a rácsodálkozós humor, amivel kellően ellensúlyozzák a komorabb részeket... mert bizony ez a film igazából kettő, egy varázslatok és különleges lények szárnyán szálló csuda-mese, és egy komor és komolykodó sötét világ, amivel a folytatások háborús hangulatát vetítik előre (mert nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy egy új sorozat alapjait is most rakták le nekünk, ezért is volt eléggé expozíció-heavy ez a nyitó-film). ezzel a kettősséggel csak az a baj, hogy a kétféle hangulat nem tud szépen egymáshoz kapcsolódni, és a vágás sem segíti azt, hogy igazán organikus egésszé álljon össze az alkotás... annak ellenére, hogy szeretem a mélyebb összefüggéseket, a kontextusba helyezéseket, azért a könnyedebb állat-vadászat jobban tudott most működni nálam, és valószínűleg ezért is van az, hogy a finálé akció-részeit nem szerettem, jellegtelen blockbuster csatának tűnt a fekete füsttel való küzdelem (maga az alapprobléma (azaz hogy az elfojtott mágia bajt okoz) viszont nagyon tetszett, tipikus rowling ötlet volt)... remélhetőleg jk tanult ebből, mint kezdő forgatókönyvíró, és legközelebb jobban eltalálja az arányokat, és egy hatásosabb finálét is papírra tud vetni -a varázsvilág megteremtése és a szerethető karakterek létrehozása már a kisujjában van (bár hozzátenném, hogy a katherine waterston által játszott női főhősnél a hidegsége miatt sok idő kellett, mire megkedveltem, bezzeg a húgát (és vele alison sudol színésznőt) az első pillanatban a szívembe zártam...) ($$11.20.)

(Agyas és agyatlan) (2016) (r.: Louis Leterrier)

brit-pop, barkó, sör és foci, kész is van az angol proli... nem akarom nagyon felvenni a bölcsész-szemüvegemet, de beszélhetnénk kicsit a vígjáték fogyasztási szokásairól -mert köztudomású, hogy a viccek mindig jobban működnek társaságban, mert a röhögés az egy olyan fura ragadós állatfajta. de azért tegyük hozzá, hogy ha egy filmnél ülnek a poénok, akkor egy magányos nézésnél is könnyeket kell csalnia a néző szemébe. na én most megszámoltam: kétszer horkantottam fel, egyébként mark strong-i faarccal ültem végig a filmet... pedig alapvetően bírom sasha baron cohen-t, de most a társadalom-kritika helyett inkább a gusztustalanság-faktorra ment rá, és baromira nem akart működni emiatt a humor a filmben. és mielőtt még mutogatni kezdenétek, nem, nem vagyok prűd, jól bírja a gyomrom az alantas alpáriságot, nem riadok meg tíz liternyi elefánt-gecitől sem, bár kétségtelen, hogy jobban preferálom a kifinomultságot (rég volt már az, amikor gyerekként imádtam az ilyen típusú jim carrey poénokat)... izé, hát volt némi alibi-sztorink is, amire felfűzték az összes humor-bonbont, az elhíresült túlzások mellett a szokásosnak mondható félreértős és pofára-esős poénokat, de ez is csak a nem túl eredeti james bond parafrázis volt sok utazással és világformáló tervekkel rendelkező gonosszal... esetleg megdobhatta volna a minőséget, hogy egy akció-filmek felől érkező rendezőt (louis leterrier) kértek fel a munkára, de sajnos itt is csalódást ért, mert míg a film előzetesében látott belsőnézetes rész menőnek tűnt, magában a kész alkotásban már szétvagdosták ezeket a felvételeket, vegyítve külső képekkel, és így nem tudott hatásosan működni... hmm, elég szarul néz ki, ha egy nyolcvanperces filmnél többször is az órámra nézek, de egy cseppet sem tudtak szórakoztatni, ez van, jól megszoptam... (azért megnéztem volna a kellékesek arcát, amikor realizálták, hogy elefánt méhet és faszt kell gyártaniuk...) ($$08.21.)

(Eddie, a sas) (2016) (r.: Dexter Fletcher)

mi lusta emberek tiszteljük azokat, akikben megvan a kellő akarat és kitartás ahhoz, hogy sportoljanak. talán ilyenkor, az olimpiák idején kerülünk hozzájuk a legközelebb, átérezzük a küzdelmeiket, megdobban értük a szívünk. az már egy nehezebb ügy, hogy mi magunk is felkeljünk a kanapéról, és a szurkolás helyett valami aktívabb tevékenységet válasszunk... pedig nem kell igazán tehetségesnek lenni abban, amit csinálsz, elég maximálisan elkötelezettnek lenni, feltétel nélkül szeretni azt, sohasem csüggedve. mert nem hiszem, hogy a mai teljesítmény-orientált világban a sportolók önfeledten tudnának edzeni és versenyezni -főleg a magyarok nem, akik mögött egy igen kritikus nép áll, akiknél a siker a ’mi sikerünk’, és a hiba az ’ő hibája’. mert belénk van kódolva ez a győzelem-mánia, és rég elveszett már az az klasszikus üzenet, hogy ’ csak a részvétel a fontos’... és ezért baromi üdítő látni egy filmet, ami épp erről szól, hogy van egy srác, aki az olimpiák megszállottja, és addig küzd, amíg el nem éri az álmát -nem a győzelmet, hanem a részvételt, de leginkább önmaga legyőzését... talán forrest gump óta nem volt ilyen szerethető lúzer a vásznon, aki egyből a szívedbe költözik, ezért eszedbe se jut kinevetni az arc-deformációját vagy a folyton lecsúszó szemüvegét. mert a hihetetlen pozitív személyisége azonnal rád ragad, és követni akarod az összes őrültségbe, ami eszébe jut. és taron egerton meghálálja az itt épp produceri szerepet betöltő matthew vaughn-nak, hogy megint rá gondolt főszereplőként, mert tökéletesen átalakul, fantasztikusan le tudja venni egy-az-egyben az igazi eddie összes jellegzetességét. mellette hugh jackman is csak rutint tud hozni, de őt épp’ ezért a cool kisugárzásért szeretjük, úgyhogy elfér a vásznon. meg igazából ez a sztori sem kívánja meg, hogy meglepő dolgokat húzzon elő a zseb-flaskájából, hiszen határozottan siklik előre az életrajzi- és sport-filmes elemeken. viszont az el kell ismerni, hogy nagyon jó a felépítménye, az emelkedői és bukkanói után épp ott ér el a csúcsra, ahol kell neki, és pontosan azt a hatást éri el érzelmileg, amit kell neki: azaz te is együtt kántálod a néppel eddie a sas nevét... nagyon kellenek az ilyen filmek, amik kedvesen bájosak, nem bántanak, nem harapnak, hanem csak inspirálni akarnak úgy, hogy közben végig szórakoztatóak maradnak. az a jó a sport-történelemben, hogy mindig lehet találni ilyen szerethető őrülteket, akiknek érdemes feldolgozni az életét. mert hátha egyszer a nézőtéren ülő lustaság is azt érzi majd a végefőcím után, hogy benne is ott lapul annyi kitartás, amivel elérheti azt, amitől elégedett lesz önmagával. ($$08.15.)

(A nyomorultak) (2012) (r.: Tom Hooper)

érdekes ez az attitűd, ami ahhoz kell, hogy szeresd a musical-eket és a belőlük készült film-adaptációkat -annak az elfogadása, hogy a szereplők dalban mondanak mindent, és ezt te természetesnek veszed. még akkor is, hogy ha ehhez teljesen naturalista körítést tesz a rendező, odafigyelve minden apró részletre a díszletben, jelmezekben, rothadó fogakban, és az operatőr kezébe is leginkább kézi-kamerát ad, hogy minél közelebb hozza a karakterek arcát hozzánk, emberibbé téve a szenvedést. nekem sosem volt bajom a musical-ekkel, könnyen el tudom magam emelni a realitástól, úgyhogy felőlem áradhatnak az érzelmek a dalokon át. a musical-filmek viszont nem mindig tudnak működni nálam, mert néha ledobja a vászon a koncepciót. itt a nyomorultaknál valahol középre szorultam a barikádok közé -de ez valószínűleg nem a film hibája (ami elsősorban egy képes-könyv egyébként is, sokszor csak leképzi azt, ami a szövegben elhangzik (lásd pl. az ’ezüstösen csillognak az utcakövek’ sort, és a hozzá tartozó látványt), leginkább a forradalmi részeknél, a tömeg-jeleneteknél tud több lenni a színpadi változatoknál). nem, inkább magával a darabbal vannak problémáim. azt megszoktam a musical-eknél, hogy a napos oldalon kezdünk, aztán a második felvonásban borul be az ég, és csúszunk egyre lejjebb a drámába, itt viszont egyből a mélyben kezdünk, és onnan nem is engednek fel egy pillanatra sem, sőt, még lejjebb nyomnak a mocsokba. így nem igazán tud működni a dráma (főleg úgy, hogy anne hathaway már az első húsz perc után ellopja az érzelmi csúcspontot). ráadásul rengeteg mindenbe belekap, egy rakás szereplőt mozgat, teljesen bárgyú módon, feleslegesen hozza be a szerelmi szálat. ami igazán működik, az az örök harc a nemezisek között, ahogy a két férfi kerülgeti egymást éveken át -de itt meg az antagonista halálával van bajom, mert számomra nem lett megalapozva az öngyilkosság (azzal az egyetlen dallal). zeneileg is valahol a félúton találtam magam, mert a híressé vált dalok nagyon kiemelkednek a sok recitáló, kvázi ének-beszédes tucat-átvezetők közül, amiket sokkal kevésbé szívesen hallgatunk, mint amikor dallammal telik minden. és hát be kell hogy valljuk, hogy míg színházban, két felvonásban működhet a két-és-fél órás játékidő, de egy ilyen megterhelő filmnél ez nagyon sok, még jó, hogy az ember meg tudja állítani itthon a dvd-t, hogy levegőzzön egy kicsit... ($$03.17.)

(A dán lány) (2015) (r.: Tom Hooper)

törvényszerű-e, hogy egy festőkről szóló filmnek minden egyes képkockájának olyannak kell lennie, mint egy festménynek? valószínűleg nem, de azért tom hooper-ék igyekeztek, hogy művészien megmunkálják a képeiket, gyönyörűen vannak komponálva a beállítások, kiragyognak a színek, és ahogy egy női lelkületű filmnél illik, gyakran kerülnek a középpontba a ruhák... azóta vártam ezt a filmet, amióta kikerült belőle az első fotó, amin eddie redmayne kifejezetten csinos nőnek tetszett. az azóta eltelt időben viszont eléggé beleástam magam a traszgender témába (többek közt a transparent-nek köszönhetően, de azon felül is láttam jó pár youtube videót ezzel kapcsolatban), úgyhogy mindenképp tűkön ültem, hogy befogadhassam az élményt. mert szerintem az egyik legérdekesebb lelki gyötrődés, amikor valaki úgy érzi, hogy rossz testbe született. nehéz lehet ezt megmagyarázni, mert nem agyi problémáról van szó, vagy hormonális zavarról, és a film sem akar leásni a mélyére, hősünk is azt mondja, hogy mindig is tudta, nincs rá magyarázata -csak a késztetése, hogy tenni kell az ellen, hogy a természet ilyen gonosz módon megviccelte. de meglepő módon egyébként sem ez van a film középpontjában, hanem a feleség, és az ő viszonyulása ehhez a szokatlan helyzethez -ezért is érzem arcátlan húzásnak, hogy a csodálatos alicia vikander-t csak mellékszereplőként jelölték oscar-ra, mert ez minden szempontból az ő filmje. és örülök annak, ahogy formálják őt, mert bár sokat szenved a karakter, mégis végig támogatja a szeretett férjét, és nincsenek nagy amplitúdójú drámái, nem hagyja el őt, hanem végig fogja a kezét (még ha ez nem is fedi teljesen a valóságot). mert ez így szép. mint ahogy az egész film szép, mind külsőségeiben, mind a szomorú történetében, mind alicia kisugárzásában, mind eddie félénk nőies mosolyában. (arról már nem is beszélve, hogy ismét egy alkotás, ami ráébresztett arra, hogy mennyi kulturális lyukat kell még betömni a tudás-táramban, hogy illő lenne végre a festészetben is elmerülnöm. és az elsők között rákeresnem gerda wegener erotikus képeire...) ($$01.31.)

(2015) (r.: John Crowley)

tudom, hogy manapság szitokszónak számítanak a bevándorlás és a kivándorlás, pedig hozzátartoznak az emberek életéhez ezek a költözések egy új (és jobb) élet reményében. és lehet úgy is beszélni egy aktuális témáról, hogy megmutatjuk, hogy az elődeinknek sem volt olyan könnyű elszakadni a szülőföldjüktől, és valahol máshol újrakezdeni a semmiből. elég hirtelen ugrottunk bele a történetbe, pár perc telt csak el, és máris úton voltunk a nagy ismeretlen felé -és némi hánykolódás után jöhettek a nehéz napok, a beilleszkedés, a monoton munka, és persze a honvágy. aztán szépen minden kivirult, köszönhetően a szerelemnek. és eddig a pontig nagyon szerettem a hangulatát, a pozitív életszemléletét, a kis csöndes naivságát, a romantikus felhangjait -és persze saoirse ronan tiszta szépségét. rá is kellett néznem az órára, mert gyanús volt, hogy hamar értük el a boldogság csúcspontot. mert mindig menetrend szerint érkezik a szomorúság... szeretnék is bocsánatot kérni nick hornby-tól, mert a megdöbbenéstől lehet, hogy kicsit keményebben szidtam, mint ildomos lenne, de szíven ütött a hirtelen lecsapó halál. az írországi visszatérést már kevésbé szerettem, főleg azért, mert már épp örülni kezdtem, hogy végre egy film, ahol nem szerelmi háromszöggel akarják megkavarni az érzelmeket, erre... hmm, de... pedig bírom domhnall gleeson-t, de egy percig nem éreztem úgy, hogy ennek a moderné változott lánynak vissza kéne térnie ebbe a mikroközösségbe, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol csak kicsi lehet. igenis tudni kell továbblépni, belevágni az ismeretlenbe. élni. (természetesen a szokásos brit minőséget kaptuk minőségi (többnyire) brit színészekkel -mondjuk szegény lányokat (köztük emily bett rickards-ot) sajnáltam, hogy szinte minden jelenetükben enniük kellett...) ($$01.27.)

(Amy -Az Amy Winehouse-sztori) (2015) (r.: Asif Kapadia)

popzene-szeretőként azért nehéz látni egy ilyen filmet, mert az ember kénytelen elgondolkozni azon, hogy vajon megéri-e szeretni a zenét -mert az igazán erős dalok hátterében mindig valami hasonló dráma van... mert persze, az első dolog, ami eszedbe jut amy winehouse-ról, az az azonnal felismerhető hangja, majd közvetlenül ezután jönnek a dalszövegei, amik mindig kegyetlenül őszinték voltak, és mélyen feltárták a lelkiállapotát. és sajnos az ilyen szövegekért szenvedni kell... nem könnyű látni egy ilyen mértékű leépülést, még azt is érezhetnénk, hogy csak végigszaladunk rövid életúton és az üstökös-szerű karrieren, de baszki, tényleg ilyen gyorsan történt minden. és már megint a siker tett tönkre egy életet... meg persze a rossz környezet, akik nemhogy segítették volna szerencsétlen lányt, de még tovább lökték lefelé a lejtőn -elsősorban önzőségből. de nem is a pénz- és siker-éhes apán és a nemtörődöm férjen húztam fel magam a leginkább, hanem (már megint) azokon a kibaszott paparazzi-kon, akiknek folyton ott kell villogniuk mindenütt -és így közvetve a médiára és a bulvár-fogyasztókra is hánynám az epét. meglepően sok magán-felvétel maradt fenn, mondhatjuk, hogy a szereplők dokumentálták ezt a szomorú életutat. a rendező pedig ügyesen válogatott, főleg amikor az interjúkat párosította a képekkel (a beszélő fejek nem dinamikusak, úgyhogy csak hangokat hallunk). és ehhez jöttek a koncert-felvételek azzal a kivételes hanggal. ...hjaj, csak tudnám, hogy a zenész-dokumentum-filmek miért nem érnek soha véget happyenddel... ($$01.23.)

(007 Spectre -A Fantom visszatér) (2015) (r.: Sam Mendes)

napok óta stresszben voltam a kritikusok szájhúzása miatt, de most a moziból kijőve megnyugodtam -csak nem értették a készítői szándékot. mert azt várták, hogy maradnak a daniel craig-gel 2006-ban megkezdett realista vonalon, nem pedig azt, hogy kapnak egy 2015-be konvertált sean connery filmet. nem véletlen, hogy a skyfall-ba elkezdték behozni a klasszikus szereplőket, mert ez a folyamat most teljesedhetett ki igazán -igen, van őrült világuralomra törő egydimenziós gonosz is, fehér macskával. mert ez volt a következő logikus lépés, azzal kezdtük anno, hogy itt egy kezdő ügynök, akinek még sokat kell tapasztalnia és stílust tanulnia, és most a negyedik filmre eljött az érett bond-korszak. és igen, értem azt, hogy valakinek ez visszalépés, hogy a film nem okos, meg vannak benne üresjáratok, de aki szerette a hatvanas/hetvenes évek filmjeit, azt pontosan tudja, hogy azok is ilyenek voltak, sosem az akción volt a hangsúly. sőt, ha azt nézzük, most még jobban jártunk, mert a lassabb, nyomozós részek közé igazán jó akciókat is be tudtak illeszteni, persze itt is ki-kikacsintva mondjuk a ’from russia...’-ra meg az ’on her majestic...’-re (hoyte van hoytema jó deakins pótlék, már az elején megvett a hosszú vágatlan snittel, igaz, pár kamera-rángás már sok volt). amit nem lett volna muszáj átvenni a hatvanas évekből, az a női karakterekkel való rossz bánásmód, szegény monica belucci kettő jelenetet kapott, léa seydoux-nak meg először kiállhatatlannak kellett lennie, aztán meg egy pillanat alatt a hős karjaiba kellett omlania, ennél azért lehetett volna összetettebb is (és értékelem, hogy nem egy tipikus szépséget választottak, bár a fog-hézag tényleg lehet szexepil...). szóval. azt kevesen vitathatják, hogy szórakoztató filmet kaptunk, de szerintem az alapján fog megosztódni az emberek tetszési indexe, hogy hogyan viszonyulnak a klasszikus bond filmekhez. mert aki azokat szerette, az örülni fog, mert ezt a filmet neki készítették. én mivel már gyerekkorom óta rajongó vagyok, így köszönöm szépen, megettem: 8 pont. mivel szépen kerekre zárták az egész craig-érát, ugyanakkor hagytak nyitva kiskaput (perceken át könyörögtem a vászonnak, hogy ne csak egy filmre hozzák vissza az emblematikus nemezist), így több irányba is indulhatnak legközelebb broccoli-ék. mi így is / úgy is ott leszünk a moziban, mert alig várjuk a 007-es visszatérését. ($11.07.)

(Időről időre) (2013) (r.: Richard Curtis)

te mire használnád az időutazási képességedet? én teljesen egyetértek jelen filmünk főszereplőjével -csakis csajozásra... de egyébként nem érdemes túl sokat agyalni ezen, mert nem scifit kapunk, hanem egy ízig/vérig richard curtis-filmet, ahol csak egy apró kiegészítő gimmick az időutazás. csak azért kellett, hogy kicsit feldobja a szokásos témáit, a szerelmet, az esküvőt és a temetést. szerintem tök jó dolog, hogy valakinek ennyire felismerhető stílusa van (oké, a tévé-sorozatai anomáliák, legalábbis mr.bean-nél és a fekete viperánál lényegesen kevesebb a szerelem...), és mégsem érzi az ember önismétlőnek, hogy a saját paneljeit használja. mert úgy rakja egymás mellé ezeket a paneleket, hogy egyszerre szórakoztató és szívet melengető lesz a végeredmény. először csak a szórakozás része jött -meg a kis irigykedés, ahogy vigyorogva nézed, hogy hogyan lehetnének kikerülhetőek a végtelenül ciki pillanatok (ha a te családodban is öröklődne ez a képesség). és aztán megérkezett a nő, és én elkezdtem rettegni, hogy túl hamar jöttek össze, túl hollywood-i aggyal gondolkoztam. pedig ez itt európa, szerencsére megvannak az apró eltérések. a dráma nem valami hülye összeveszésből ered, hanem az élet mindennapi részeként van jelen. nincs minden lepolírozva, ott vannak a szúrós kis élek, még a szellemes párbeszédekben is. de azért a kis vörös is megkaphatja a legszebb mosolyú lányt... erős érzelmi hullámvasút, az ember az öklét harapdálja a cukiságtól, majd a szeméhez emeli a kezét, hogy letörölje a könnyeit. szokásos szívből szeretet-csomag a curtis-művekből. 8,5 pont. és ezt számoljátok úgy, hogy én nem is vágyom ilyen típusú boldogságra, mint amit a film sugall, mint eszményi célt (a.k.a. feleség + gyerek). ($05.31.)

(Kingsman: A titkos szolgálat) (2014) (r.: Matthew Vaughn)

a stílus mindenek felett. és ha van valami, ami miatt kezdek vakon megbízni matthew vaughn-ban, akkor az a kifinomult stílus-érzéke, aminek kifejlődéséhez biztos, hogy kellett a brit születés, és a kellő idejű tanulóévek eltöltése guy ritchie mellett. baromi nagy mákja van mark millar-nak, hogy már másodszor adaptálja egy cool képregényét, mert úgy tűnik, ő az a fickó, aki át tudja menteni a vászonra ezt a cool-ságot. ennek ellenére nem a kick/ass volt az, ami többször is beugrott a mozivászon előtt ma, hanem az x-men first class, talán mert itt is egy csapat zöldfülű kiképzése volt a középpontban (és gyaníthatóan henry jackman hasonló és hasonlóan kurvajó zenéje is ahhoz a hangulathoz terelgetett). ha ehhez hozzáadjuk még a connery-s bond filmekhez közelítő szeretett-teljes szatirikus hangulatot, már nem is kell felrázni-és-keverni, hogy közel legyünk a megoldáshoz. bár gyanítom, hogy ha csak ennyiről lenne szó, akkor nem mondanám azt határozottan már itt február közepén, hogy az idei mozis évad legszórakoztatóbb alkotását láthattuk. mert nem egy kimért hideg angol eleganciáról beszélünk a stílus kapcsán, direkt kilógatják az ordenáré lólábat a tökéletesre szabott öltönyből, beszivárog az előkelőség mellé a brit proli is. de ha bond-oldalt kapirgáljuk meg, ott is annyi kacsintást találunk, hogy győzze a rajongó mindet felfedezni (nekem a személyes kedvencem a q gadget-ek kiforgatása mellett a gyilkos lábú hentch-girl volt, aki simán lenyomná odd job-ot is). és a poénok mellett a látvány terén sem vall csődöt, sőt, ha már ilyen kikiáltós hangulatban vagyok, akkor simán azt is le merem írni, hogy az év legjobb akció-jelenetét is megkaptuk már (azért megnéznék egy colin firth interjút, hogy mekkora részét csinálta ő meg a templomi jelenetnek). no, elég volt a monológból, inkább bedobok egy martini-t, mert ennél jobban úgysem tudom meggyőzni önöket, hogy mennyire kibaszottul élvezetes ez a film. 8,5 pont. sam mendes-éknek nagyon fel kell kötni a gatyát novemberig. ($02.14.)

(A mindenség elmélete) (2014) (r.: James Marsh)

valahogy minden évben akad két filmkészítő, akiknek egyre jár az agyuk. az idei oscar-versenyben úgy jött ki a lépés, hogy két olyan zseni történetét is megnézhettük, akik a démonaikkal küzdenek. és óhatatlan, hogy az ember összehasonlítja őket. tegnap arra panaszkodtam, hogy nem mélyedtünk el eléggé a kódfejtésben, akkor itt már torkom-szakadtából kéne üvöltenem, hogy csak egy nagyon aprócska szeletet kaptunk stephen hawking agyából, és a fókuszpont a feleségével való kapcsolatán volt (ami abból a szempontból nem meglepő, hogy a hölgy könyvéből készült az adaptáció). de mégsem érzem azt, hogy fel kéne emelnem a hangom, mert a két film ellenkező tónusa miatt kevésbé fájt, hogy a magánélettel és nem a tudománnyal foglalkoztunk. kicsit meglepődtem az elején, hogy mennyire siettünk, öt perc után megvolt a két karakter közti ismerkedés, húsz perc után már össze is jöttek, a huszonötödik percben pedig egy erőteljes dobbantással megérkezett a betegség is. persze mindenkinek a robothang jut eszébe elsőre, amikor a hawking nevet hallja, és nem nagyon gondol bele, hogy mekkora kálvárián kellett keresztül-mennie eddig az állapotig. tudtuk, hogy nem lesz egy vidám film, és tényleg megrázó nézni a leépülést -annak ellenére, hogy átjön ennek a hihetetlen embernek a humora, és hogy a készítők sokat csiszoltak az éleken, hetvenes-évek barnába csomagolták a zenés montázsokat. örültem annak, hogy egy ismeretlen arcot kaptunk stephen-ként, akinek elhittük ezt a hihetetlen átalakulást, akire majd jól oda kell figyelnünk (hajrá eddie!), de a többi minőségi (angol) színész is hozta az elvárhatót. hogy körbeérjünk, mint az idő, fel kell tennünk a kérdést: melyik zseni tetszett jobban? és nem tudnám eldönteni, egyik film sem tudott magával ragadni, de mind a kettő hozott egy olyan minimum-szintet, amit elvárok egy ilyen alkotásnál. 7,5 pont. ($01.27.)

(Kódjátszma) (2014) (r.: Morten Tyldum)

(egy lelkes filmrajongó mindig időben kezd készülni az oscar-ra...) szeretem a történelmi filmeket, különösen az életrajzi alkotásokat, és odavagyok a brit kultúráért -tehát ezt a filmet nekem találták ki, gondolhatnánk. csak az a baj, hogy ha az ember szereti a történelmi alkotásokat és a brit kultúrát, akkor biztos, hogy sok bbc gyártású sorozatot néz , és pontosan érzi, hogy ez a film sem lógna ki közülük. csak míg azok minimum hat órában mesélik el a történetüket, itt be kellett érni kettővel, ami nagyon ritkán elég arra, hogy minden karaktert kibontsanak, minden szálra kellő idő jusson. és itt mind a kettőre szükség lett volna, mert alan turing (valljuk be) nem volt egy szerethető figura, így a nézőhöz közelebb hozása tovább tart, a többiek viszont vázlatok maradtak; a sztori-vonallal meg az volt a baj, hogy sok mindenbe belekaptunk, de nem igazán tudták eldönteni az alkotók, hogy miről is akarnak inkább mesélni, a hihetetlen teljesítményről, amit a világháború alatt véghezvitt ez a csodálatos elme (kacsint), vagy a magánéletéről, konkrétabban a homoszexualitásról. és értem én, hogy egy valós személyről szóló történetben nehéz szétválasztani ezeket az elemeket, nem is kell, csak a hangsúlyok nem mindegy, hogy hova kerülnek (és mielőtt még, nem az zavart, hogy meleg volt a főszereplő, tökön is rúgnám magam, ha egy kicsit is így éreznék, hanem hogy engem a kódfejtés jobban érdekelt, mint a többi szál). még ha az időkezelés ötletességét és a kiváló színészi munkát is nézem, akkor is azt kell mondanom, hogy ez egy tisztességes iparosmunka, egy sztenderdekből összerakott életrajzi film, amire én is azt az osztályzatomat tudom adni, amit a ’korrekt, de nem túl magával ragadó’ filmeknek szoktam tartogatni: 7,5 pont. ($01.26.)

(12 év rabszolgaság) (2013) (r.: Steve McQueen)

tudom, hogy vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy bizonyos filmeket az oscar-ra termelnek. hogy nem lehet az, hogy az alkotóknak pont abban a témában van mondanivalója, ami egybevág az amúgy valóban konzervatív szavazók ízlésével. és ebben az a legrosszabb, hogy látatlanban ítélkeznek. mert ez a film nem a hollywood-i tengerből emelkedett ki, ez a hideg anglia és a lousinia-i mocsár szerelem-gyermeke, amire csak kicsit rakódott rá a giccs-máz, amikor felállt. ez túlságosan művészi beállítottságú ahhoz, hogy beskatulyázzuk az egyendrámák közé. túl sok a gyönyörűen megkomponált elmélázós, vágatlan kép ahhoz, hogy az átlagnézők ne húzzák a szájukat. túlságosan leránt a mélybe, a szenvedés-történet mellé nem ad feloldozás-pontokat, csak a végén, de akkor meg fura módon azt kívánná az ember, hogy vágták volna el néhány perccel korábban. ezt a szenvtelen hidegséget sosem egyszerű nézni, aki hozzám hasonlóan messze elkötelezett az emberi egyenlőség mellett, az nagyokat szisszen a sok borzalmat látva. nincs kímélet. nincs felmentés a fehér ember számára (oké, brad pitt kivétel, de ő kanadait játszik...). behúzni mégsem tudott, legkönnyebben talán ezt a főhősre lehet fogni, aki végigsodródik az éveken, és ez az egy-hangúsága semlegesíti a szenvedélyességet. de lehet, hogy csak michael fassbender hengerelése mellett szürkül el (btw, nagyon is színész-film, én örülök, hogy fassbender és cumberbatch ennyi helyen ott vannak, de a mellék-alakok is minőségiek voltak). 7,5 pont. (ejj, a pofátlan hans zimmer, az inception egyik témáját adta el újra…) (++02.14.)

(Transz) (2013) (r.: Danny Boyle)

huh, annyi minden kavarog a fejembe jó lenne valaki, aki rendet vág a gondolataim és emlékeim között... danny boyle hozta a szokásos minőségét, bár számomra érthetetlen, hogy tud ennyire különböző műfajokban alkotni. bár lehet, hogy ez kell ahhoz, hogy egy ilyen összetett filmet megfelelően tudjon prezentálni. mert az ember még talán legyint is az elején (festmény-rablós thriller, kell ez nekem...?), de amikor beindul az igazi agyfacsarás, már teljesen másképp kezdi figyelni a képernyőt. az a jó az ilyen típusú játékoknál, hogy folyton bizonytalanságban tartanak, kihúzzák alólad a varázsszőnyeget és csak kapizsgálod, hogy mi a valóság és mi játszódik az elmében. és tök jó dolog így elveszni. persze a megkapó vizualitás most is csak „szemcukor” lenne érdekes karakterek nélkül, akikben talán az a legfurcsább, mikor a végére rájössz, hogy tulajdonképpen egyikük sem volt pozitív hős, és ilyen azért nem gyakran esik meg egy hagyományosabb történetben. meg is lincselnétek, ha nem térnék ki rosario fullfrontal pucérkodására, mi? persze, hallott már róla az ember, jól felépítették rá a marketinget, így mindenki várhatta a pillanatot, mikor jön el már az áldott cicik korszaka (addig csak azon morogtam, hogy ezzel a szorosan összefogott hajjal mennyire elrontják az arcát...). és az a jó, hogy nem csak reklámfogásként libeg be a punci a képbe, hanem a történetbe is szépen belesimul (kacsint). habár, a prűd-ellenesség élharcosaként engem az sem zavarna, ha csak úgy mókából vetkőznének a hírességek a filmekben. viszont heteroszexuális férfiként is hangot adnék azon diszkriminációnak, hogy mi megkaptunk mindent, a lányok viszont hoppon maradtak, mert csak nem sikerült a francia farkat a képkivágásba tenni... so, elhessegetem magamtól a testi örömöket, és próbálok valami összefoglalás-félét gyártani: jól csavart történet, ami drámával lett fokozva a katarzisig, szokásos magabiztos rendezői kézzel, és erőteljes színészi játékkal. mi ez, ha nem 8 pont. (++01.02.)