(2015) (r.: John Crowley)

tudom, hogy manapság szitokszónak számítanak a bevándorlás és a kivándorlás, pedig hozzátartoznak az emberek életéhez ezek a költözések egy új (és jobb) élet reményében. és lehet úgy is beszélni egy aktuális témáról, hogy megmutatjuk, hogy az elődeinknek sem volt olyan könnyű elszakadni a szülőföldjüktől, és valahol máshol újrakezdeni a semmiből. elég hirtelen ugrottunk bele a történetbe, pár perc telt csak el, és máris úton voltunk a nagy ismeretlen felé -és némi hánykolódás után jöhettek a nehéz napok, a beilleszkedés, a monoton munka, és persze a honvágy. aztán szépen minden kivirult, köszönhetően a szerelemnek. és eddig a pontig nagyon szerettem a hangulatát, a pozitív életszemléletét, a kis csöndes naivságát, a romantikus felhangjait -és persze saoirse ronan tiszta szépségét. rá is kellett néznem az órára, mert gyanús volt, hogy hamar értük el a boldogság csúcspontot. mert mindig menetrend szerint érkezik a szomorúság... szeretnék is bocsánatot kérni nick hornby-tól, mert a megdöbbenéstől lehet, hogy kicsit keményebben szidtam, mint ildomos lenne, de szíven ütött a hirtelen lecsapó halál. az írországi visszatérést már kevésbé szerettem, főleg azért, mert már épp örülni kezdtem, hogy végre egy film, ahol nem szerelmi háromszöggel akarják megkavarni az érzelmeket, erre... hmm, de... pedig bírom domhnall gleeson-t, de egy percig nem éreztem úgy, hogy ennek a moderné változott lánynak vissza kéne térnie ebbe a mikroközösségbe, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol csak kicsi lehet. igenis tudni kell továbblépni, belevágni az ismeretlenbe. élni. (természetesen a szokásos brit minőséget kaptuk minőségi (többnyire) brit színészekkel -mondjuk szegény lányokat (köztük emily bett rickards-ot) sajnáltam, hogy szinte minden jelenetükben enniük kellett...) ($$01.27.)