(A nyomorultak) (2012) (r.: Tom Hooper)

érdekes ez az attitűd, ami ahhoz kell, hogy szeresd a musical-eket és a belőlük készült film-adaptációkat -annak az elfogadása, hogy a szereplők dalban mondanak mindent, és ezt te természetesnek veszed. még akkor is, hogy ha ehhez teljesen naturalista körítést tesz a rendező, odafigyelve minden apró részletre a díszletben, jelmezekben, rothadó fogakban, és az operatőr kezébe is leginkább kézi-kamerát ad, hogy minél közelebb hozza a karakterek arcát hozzánk, emberibbé téve a szenvedést. nekem sosem volt bajom a musical-ekkel, könnyen el tudom magam emelni a realitástól, úgyhogy felőlem áradhatnak az érzelmek a dalokon át. a musical-filmek viszont nem mindig tudnak működni nálam, mert néha ledobja a vászon a koncepciót. itt a nyomorultaknál valahol középre szorultam a barikádok közé -de ez valószínűleg nem a film hibája (ami elsősorban egy képes-könyv egyébként is, sokszor csak leképzi azt, ami a szövegben elhangzik (lásd pl. az ’ezüstösen csillognak az utcakövek’ sort, és a hozzá tartozó látványt), leginkább a forradalmi részeknél, a tömeg-jeleneteknél tud több lenni a színpadi változatoknál). nem, inkább magával a darabbal vannak problémáim. azt megszoktam a musical-eknél, hogy a napos oldalon kezdünk, aztán a második felvonásban borul be az ég, és csúszunk egyre lejjebb a drámába, itt viszont egyből a mélyben kezdünk, és onnan nem is engednek fel egy pillanatra sem, sőt, még lejjebb nyomnak a mocsokba. így nem igazán tud működni a dráma (főleg úgy, hogy anne hathaway már az első húsz perc után ellopja az érzelmi csúcspontot). ráadásul rengeteg mindenbe belekap, egy rakás szereplőt mozgat, teljesen bárgyú módon, feleslegesen hozza be a szerelmi szálat. ami igazán működik, az az örök harc a nemezisek között, ahogy a két férfi kerülgeti egymást éveken át -de itt meg az antagonista halálával van bajom, mert számomra nem lett megalapozva az öngyilkosság (azzal az egyetlen dallal). zeneileg is valahol a félúton találtam magam, mert a híressé vált dalok nagyon kiemelkednek a sok recitáló, kvázi ének-beszédes tucat-átvezetők közül, amiket sokkal kevésbé szívesen hallgatunk, mint amikor dallammal telik minden. és hát be kell hogy valljuk, hogy míg színházban, két felvonásban működhet a két-és-fél órás játékidő, de egy ilyen megterhelő filmnél ez nagyon sok, még jó, hogy az ember meg tudja állítani itthon a dvd-t, hogy levegőzzön egy kicsit... ($$03.17.)