(2020) (r.: Thomas Kail)

nekem a twitteren kezdődött a ham-őrület -néhány követettem áradozott egy hamilton nevű dologról, nekem meg elkezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság, hogy milyen aktuális kulturális viharról maradok már le már megint éppen. úgyhogy még aznap landolt a laptopomon az előadás hanganyaga, ami persze szerelem lett első hallgatásra. ezután felleltem a youtube-on néhány részletet is a főpróba felvételeiből, de leginkább csak a fejemben élt egy kép, hogy miképp nézhet ki a broadway-n ez az előadás, ami igencsak felpezsdítette amerikát (és a színházi díjátadókat). persze az ember, ha akarta volna, be tudott volna szerezni olyan illegális felvételeket, amik egy erkélyről nagyjából mutatják a színpadképet, de én vagyok annyira igényes, hogy nem vállalok be ilyen csonkított élményeket. így nagy örömhír volt számomra, amikor kiderült, hogy a disney elképesztő összeget (75 millió dollárt) fizetett ki a jogokért, és hamarosan láthatjuk is az eredeti szereposztásról készült minőségi kordokumentumot -hamarabb is, mint gondoltuk, mert a jövő őszi mozibemutatóból függetlenség-napjai meglepetés lett a vége a disney+-on... mintegy száz meghallgatás után a dalok már a fejembe másztak eléggé ahhoz, hogy a színpadi produkciót tudjam figyelni ezúttal -és hamar ki is jött, hogy az egy dolog, hogy lin-manuel miranda milyen csodás dallam- és szöveg-világgal fűzte össze a korokat és a mögöttes üzeneteket, amik egy fülhallgatóból is hatásosan gyújtják föl a szíved és az elméd, de igazán akkor működik ez az összművészeti produkció, ha látod a színészek arc-mimikáit és test-játékát, mert mintegy ötven százalékkal erősebb lesz az érzelmi behatás, mosolygósabbak a viccek, könnyesebbek a drámák (és néhány sztori-elem is kitisztult azzal, ahogy áttranszformálódott a színpadkép két dal között)... bár a színházi élőség élményét képtelenség kamerákon keresztül átadni, de így is magával tud ragadni a darab az ügyesen használt mozgó színpadával, a minimál-díszleteivel és a fények játékával. és persze maga a történet is itt pompázhat teljes valójában, kontrasztosabbak a féltékenységek, őrültebb a király, elragad a hurrikán és a szívünk is megáll, ahogy a gyász megfagyasztja a képet a színpadon... a karakterekről kialakult képet is át tudta szabni azt, hogy láthattam is a színészeket, burr esendőbb lett leslie odom jr által, daveed diggs örök-mozgása meg sokat elvett a jefferson utálatomból... hálás vagyok, amiért, mégha ilyen korlátozott körülmények között is, de átélhettem ezt az élményt, amit egy egyszerű vidéki magyar gyerekként nem adatott volna meg normál körülmények között -és nem lennék boldogtalan, ha mostantól még több ilyen minőségű felvételt kapnák a nagyot durranó broadway produkciókról... (ja, boldog szülinapot amerika, reméljük később is teret engedtek még az ilyen progresszív alkotóknak, mint lin-manuel, akik képesek leporolni azokat a történelmi figurákat, akik kezdenek kikopni a köztudatból, és modern és érthető módon hozzák be az életünkbe a múlt megismerésének vágyát.) (××07.04.)