(1995) (r.: Robert Rodriguez)

hmm, ha van film, amit képtelen leszek valaha is objektíven megítélni, akkor ez az -de hát hogyan tudná levenni az ember a nosztalgia-szemüvegét annál az alkotásnál, ami megváltoztatta az életét? mert én bizony 1997-ben azért kezdtem el növeszteni a hajamat, mert banderas olyan menőn tudta egy mozdulattal összefogni a loboncát ebben a filmben... tizenöt éves, tapasztalatlan tiniként persze mindent menőnek talál az ember, de a desperado-ért rajongani talán nem volt olyan ciki dolog, mert megvannak benne azok az összetevők, amiket a maszkulin (a.k.a menő) csávók is értékelni szoktak: macsó főhős fegyverekkel, látványos robbanások, idézhető egysoros beszólások és egy dögös nő... persze ezer-meg-egy ilyen filmet talált az ember a kilencvenes években a videotéka alsó polcain, robert rodriguez második rendezése mégis kilógott közülük. na nem a történetével, mert az egy kő-egyszerű bosszú-motívum következetes végigvitele, nem is a mély karaktereivel, mert sekélyes bábú minden szereplő, hanem azzal, hogy isten csodás tempóérzékkel áldotta meg, így minden vágása ütemre érkezik, plusz hogy sikerült megnyernie magának a csodás képekben gondolkozó guillermo navarro-t. és persze senkiből sugárzott úgy a sárm akkoriban, mint antonio banderas-ból, és salma hayek pedig vitathatatlanul a latinók királynője volt (és félelmetes, hogy 25 év elteltével sincs olyan trónkövetelő, aki veszélyeztethetné a koronáját)... és elég félelmetes a korabeli költségvetéseket hasonlítgatni: a desperado-ra 7 milliót szánt a sony, miközben mondjuk a van damme-féle dupla dinamit 15-be került pár évvel korábban, de seagal-ék harmincat is eltapsoltak az úszó erődre -és nézzük már meg, hogy melyik film mennyire öregedett szépen ezek után... (azzal már nem is vetném össze, hogy az 1995-ös akciófilmekre 60-80 milliókat költöttek a nagyobb stúdiók, lásd mondjuk a goldeneye-t vagy a die hard 3-at)... persze tudjuk, hogy rodrigeuz híres a spórolásról, és igazából csak pár helyszín kellett meg a gallon benzin, amit a robbanásokhoz szét lehetett locsolni, a többit meg megoldották a haverok és a rokonok, beugrott az országos cimbora, tarantino is, hogy több mondata legyen egyetlen monológban, mint banderas-nak az egész film alatt, de így került minden a helyére, nem fog rajta a golyó, hiába kezdené ki a gravitáció vagy a mexikóból importált színészi játék. suta? buta? macsó? igen, igen, igen, de kit érdekel, amíg pengetik a húrokat tito és a tarantulái, a gitártokok gépfegyverré és bazukává alakíthatóak át, és danny trejo olyan laza, hogy a késével nyomkodja be a telefon gombjait... [*02.07.]

(Alita: A harc angyala) (2019) (r.: Robert Rodriguez)

azzal nincs baj, ha valaki adaptálni akar egy művet egy másik médiumra -csak a határokat kell ismernie, hogy mik azok az elemek, amiket magával hozhat, új formába önthet, és hogy miket kell hátrahagynia, mert nem fognak működni úgy, mint eredetileg... és most nem is elsősorban arra akarok kilyukadni, hogy a nagy rajzolt manga-szemek tönkreteszik a film-élményt (ott inkább a következményekkel volt bajom, azaz hogy a szem kedvéért végig egy full digitális arcot kellett néznünk, és ez engem túlságosan kidobott az élményből, mert olyan volt, mintha egy playstation játék átvezető videójából keveredett volna át egy animált figura a vászonra), hanem arra, hogy james cameron-ék több kötetnyi mangát próbáltak egy szűk két órás időkeretbe belepréselni, és amíg az ember az olvasmány-élményei közben sokszor igényli a pepecselős világépítést, addig a filmeket mindig visszahúzza, ha túl sok információval tömik ki a szövegkönyvet. főleg, ha azt érzi az ember, hogy az építkezés miatti hosszú várakozási idő nem érte meg, hiszen mire letudtunk a hosszadalmas expozíciót, már vége is lett a filmnek. és ez főleg annak a fényében dühítő, hogy könnyen lehetséges, hogy sosem virágozhat ki a sztori a szegényes bevételi adatok miatt... a dramaturgia esetlensége miatt egy cseppet sem tudtam bevonódni érzelmileg, és akkor ott volt még a sablonos szerelmi szál is, ami szintén kidobott -ráadásul a legérdekesebb aspektussal pont nem foglalkozott, azaz ember és a gép közötti romantikus kapcsolattal... de egyébként is felszínes az egész, tényként kapjuk a hatalom nélküli lenti világ mocskát, ahol elvileg szegénység van, mégis narancsot és csokit majszolnak a szereplők, és mindenki úgy fel van pimpelve, hogy hagyományos emberi szervek már nem is igazán maradtak a testükben (ugyanakkor látunk olyanokat is, akik mentesek ezektől a módosításoktól -ők miért nem feküdtek a szike alá?), a fenti világ viszont csak az álmokban él, nem tudunk meg semmit arról, hogy milyen odafenn a társadalom, hogy érdemes-e küzdeni azért, hogy valaki feljusson... értem egyébként, hogy a cyberpunk alapvetéseit lövöm éppen a bölcsész-mérgemmel, de ha visszacsatolok a gondolataim kezdetéhez, talán megértőbbek lesznek velem azok is, akik szerint kifogástalan volt a film (és tudom, hogy sokan vagytok srácok, látom a lelkesedő hozzászólásaitokat, kár hogy én nem tudok veletek tapsolni) -például papíron működhetnek a túltolt mesterséges kiegészítések, de mozgóképen már nevetségesnek fognak hatni a tápos fél-lények. mondom én, hogy nagyon szűk az ideális mezsgye, ahol úgy csinálsz az alapanyaghoz hű adaptációt, hogy nem szolgaian másolsz... de oké, tápos állatok, majd legalább izgalmas lesz az összecsapás hősnőnkkel, igaz? hááááát, ha nem tudnánk a kislányról, hogy mire képes (és hogy kvázi bármikor újraépíthető), akkor talán éreznénk valami tétet az egyébként látványosan koreografált összecsapásoknál. a motorball jelenetek viszont sokkal kevésbé győztek meg a közelharci bunyóknál, rodriguez-nek nem sikerült sok innováció belevinnie a rendezésbe a szereplőkkel együtt körbeforgó kamerán túl... azt hiszem a feszültség hiánya öli meg igazán ezt a filmet -avagy az igazi gonoszok hiánya, akik szükségesek lennének a valódi feszültséghez... oh boy, ennyi tehetséget elpazarolni, mahersala ali és jennifer connelly faarccal bekkelik ki a jeleneteiket, a nagy-fő-gonosznak meg csak egy röpke cameo jutott, így meg hogyan kéne tartanunk tőle...? na jó, nem borzolom tovább az idegeket a panasz-áradatommal, átjött már szerintem eléggé a csalódásom így is, már nem is bánom, hogy nem mentem el a moziba miatta annak-idején, bár ott lehet hogy jobban elfedte volna a dramaturgia hiányosságait a gondosan létrehozott látványvilága... (rodriguez keze nyomát egyetlen helyen éreztem markánsnak -a fejkendős hugo pont úgy nézett ki, ahogy a kis robert festhetett tiniként...) (×07.10.)

(Sin City - Ölni tudnál érte) (2014) (r.: Robert Rodriguez, Frank Miller)

érdekes, hogy idén két, régóta várt frank miller folytatás is a mozikba került, és mind a kettőnél hasonlóak voltak az érzéseim. hátrányuk volt, hogy a semmi innovatívat nem tettek bele, csak le akarták kopizni az előző részt, újító szándéknak a látszatát sem keltve. és mind a kettőnek egyetlen nagy előnye van az elődhöz képest: eva green mellei. egyszer nekiülök, és stopperrel le fogom mérni, hogy milyen arányban volt ruhában/pucéron a vásznon, de most elsőre olyan 70-30 százalék arányban a pucért hoznám ki győztesnek. és nincs ezzel semmi baj, nem véletlenül csodálja a világ az álmodozók óta ezt a tökéletes testet. jól hozta egyébként a végzet asszonyát a mellek tulajdonosa, ez az a film, ahol túl kell játszani a szerepeket, és eva hajlamos magától is ezt tenni néha, de ide passzolt is. meg az ő sztorijuk volt a legérdekesebb is, bár a szerencsejátékos vonal is tetszett. annak nem örültem, hogy ennyi újrafelhasználás volt, a nyitó marv sztoriban egy cseppnyi újdonság nem szorult, megint a gyógyszerek meg az emlékezés problémája, de azon is nyűglődtem, hogy megint végig kellett rágni magunkat az óvárosi rendőr vs kurvák ellentéten. persze, ez egy olyan műfaj, ahol a panel-kezelés meglehetősen adott, a velejéig romlott emberek csak gonoszkodni tudnak, a hősök veszélyes nőkbe szeretnek bele, de egyébként is mindent megtesznek egy nő kedvéért. és lehetőleg még reszelős hangon is kell beszélniük... a képi világ még mindig lenyűgöző (bár most már néha billegtünk a szürreál határán), és a macsós noir hangulat is süt belőle. csak ezt a filmet már láttuk kilenc éve egyszer... 7 pont. ...és akkor az árnyékok elnyúltak a testén, ahogy a mocskos sikátorban szoktak utánad nyúlni a kéregetők. ott feküdt előttem, anyaszült meztelenül. aludt. egyenletes hullámzással emelkedtek tökéletes formájú keblei. fülledt meleg volt az éjszaka, mégis rázott a hideg. nem akartam máshova nézni, nem akartam másra gondolni, csak a mellei érdekeltek... (torkot köszörül) (++08.29.)