(2021) (r.: Colin Tilley)

...azért arra hírre felkapja fejét a vájtfülű zenebolond böngészés közben, hogy egy popzenében utazó énekesnő lemezét trent reznor és atticus ross producerelte, mert ritkán látni ilyen fajta határ-átlépéseket a popkultúrában manapság. pedig jó dolgok szoktak kisülni abból, ha egy előadó kimozdul a komfort-zónájából, az elmúlt években nálam mindig jobban megragadtak azok a lemezek, amik meglepő elemeket tartalmaztak (mondjuk amikor lady gaga a country-val kacérkodott, vagy hogy beyoncé jack white-tal kollaborált)... szegről-végről ismertem halsey zenéjét, de eddig eléggé elment mellettem, most viszont igencsak gyakran kerülnek be a dalai a lejátszási listába. bizony, ilyen az, amikor valaki megkapja a nine inch nails kezelést... de ashley nicolette frangipane (a.k.a. halsey) fejében nem csak egy album formálódott meg, miközben egy új élet fejlődött a testében, hanem egy egész koncepció az összes érzésből, amik a terhesség alatt átmossák az embert. ez öltött mozgóképes formát, egy ötven perces zenés történelmi fantasy képében, amiben talán nem az a meglepő, hogy elkészült, hiszen láttunk már ehhez hasonló művészi törekvéseket, hanem hogy olyan nagynevű (és pénztárcájú) cége álltak be mögé, mint az imax és az hbo max... amikor az első képkockákat láttam a mozgóképből, hamar életre kelt a fejemben egy elképzelés, hogy milyen lesz a film, és elég jól sikerült belőni a hangulatot és az irányt, várható volt, hogy egy szimbólumokkal telipakolt hangulat-játék lesz ez az ötven perc, ahol könnyen el lehet veszni a művészi értelmezésben, ugyanakkor megragadja a figyelmedet, és nem ereszt a végéig (azt csak úgy mellesleg teszem hozzá, hogy a díszbemutató után kikerült képek többsége természetesen a maga pőreségére levetkőzött halsey-t ábrázolta, mert az emberiség sosem fogja kinőni a perverz természetét)... de talán nincs is szükség mély-elemzésre egy ilyen hangulatokra alapozó műnél, hagyni kell, hogy vigyenek a nagyszerű dalok, el kell varázsolódni a királynői arctól, ami folyton megújul a smink alatt, miközben felemelkedik majd elbukik az emberi kicsinyesség miatt... (szándékosan nem követte le a szövegkönyv az album dalsorrendjét, de azért az meglepett, hogy a tradition című nyitány nem fért bele a koncepcióba, pedig az egyik legerősebb tétel az albumon...) jó látni, hogy a művésznő fejében élt egy történet, amit el is akart mesélni, és nem csak marketing-eszközként tekintett a mozgóképre, amivel a dalait promotálja... (hangulatában egyébként engem a film a tale of tales című alkotásra emlékeztetett, csak abban nem voltak ilyen jó zenék...) [*10.17]

(Legendás állatok -Grindelwald bűnei) (2018) (r.: David Yates)

sajnos saját tapasztalatból is tudom azt, hogy attól még, hogy valakinek rendre ötletek és sztori-töredékek villannak be az agyába, az még nem jelenti azt, hogy megfelelően papírra is tudja vetni őket. de ha még valakinek nem is sorvadnak el a szavai, mire leírja őket, akkor is habitustól és tehetségtől függ, hogy a sokszínű írás-formák közül melyikben lesz a legerősebb -mert van akinek az áll jól, hogy oldalakon át apróságokkal bíbelődik egy regényben, más a tömörebb formákban hozza igazán a formáját, és van egy kvázi külön szakma, ahol ahhoz kell érteni, hogy a leírt szavak megfelelő dramaturgiába álljanak össze úgy, hogy megfelelően kiszolgálják a mozgóképre adaptálás lehetőségét. szerintem ti is tudjátok, hogy mire akarok kilyukadni: j.k. rowling egy nagyszerű regényíró, akinek fingja nincs, hogy hogyan kell egy forgatókönyvet megírni... már az első résznél is rezgett a léc, mert igencsak bicegett a két lábán a film, egyszerre akart cuki és sötét is lenni, de azért elműködgetett, itt a folytatásban viszont teljes a kudarc, és igazából csak azért nem áll fel előle felháborodottan az ember, mert david yates még nem felejtette el, hogy miként keverte ki az elmúlt öt filmjéhez a hangulatot, plusz james newton howard sem felejtett el zenét komponálni... kicsit az az érzése az embernek, hogy az első rész megrendelésre készült, mondta a marketing osztály, hogy kellenek a cukimuki állatok, mert azok eladhatóak, rowling anyánk meg félúton jött rá, hogy ő igazából tök másról akar mesélni. ezért van az, hogy kényszernek érezzük, hogy az ott megismert főszereplők itt téblábolnak a folytatásban is, sokszor céltalanul, erőltetetten, megfosztva az igazi motivációktól őket (vagy a korábbi szimpátiánkat teljesen lerombolva kifejezetten bosszantóan vannak megírva, mint szegény queenie)... persze miattuk is érződik túlzsúfoltnak a film, de j.k. még rátesz két lapáttal, és mindent bele akar gyömöszölni a szövegkönyvbe, amiről azt gondolja, hogy fontos lehet a későbbiekben, folyamatosan ugrálunk a helyszínek között, magyarázat nélkül hagy a jelenetek után -és nem kell sok idő, hogy ez a száraz wikipédia stílus érdektelenné váljon... tűzoltásra ott lennének azok a jelenetek, amikkel a régi rajongók szívén lehetne tekerni egyet, de sajnos ezek sem organikusan vannak beleépítve a nagy egészbe, ordít róluk, hogy a rajongók kiszolgálására szolgálnak csupán, mert elég ha meglátjuk roxfort tornyait, elég, ha meghalljuk mcgalagony nevét, és máris elolvadunk, igaz? hát nem igazán... bár jude law most is meggyőző a sármja miatt, de dumbledore nem igazán tesz semmit a rövidke feltűnése során, csak ugyanúgy a háttérből húzkodja a szálakat, ahogy majd öregkorában szokása lesz (egyébként végtelenül idegesítő, hogy a karakterek nem beszélnek egymással rendesen, hogy tele van a film elharapott titkokkal és ki nem beszélt konfliktusokkal, amik arra szolgálnának, hogy feszültséget csiholjanak -de nem teszik).... és akkor még nem beszéltem a kitérőkről, amik még jobban visszahúzzák a filmet a flashback-jeikkel, vagy nem volt szó arról sem, hogy mennyire zavaros grindelwald érv-rendszere (még ha az érthető is, hogy rowling egy a mai politikusokra hajazó mézesmázos beszédű gonoszt képzelt el ezúttal)... szóval teljesen egyértelmű, hogy ez nem egy film, hanem egy regény zanzásítása, ami az érthetetlen és érdektelen történet-tömegben próbálja rángatni a motiváció-nélküli karaktereit a pontból b-be -és szerintem a legvérmesebb rajongói is beláthatják, hogy sokkal jobban jártunk volna, ha j.k. rowling a saját szakmájánál maradva regényként írja meg ezeket a történeteket, hogy aztán azt egy igazi hozzáértő formázza át filmmé (és persze a warner részéről már a kezdetektől hagyni kellett volna, hogy arról írjon, amiről igazán szeretne)... (×02.16.)

(Warcraft: A kezdetek) (2016) (r.: Duncan Jones)

múltkor eszembe jutott, hogy ifjúkoromban volt egy játék, aminek baromi hangulatos volt a nyitó intrója, és én újra-és-újra megnéztem, de magával a játékkal nem nagyon foglalkoztam -gyors utánakeresés után döbbentem rá, hogy a warcraft 3 volt ez a játék. a mai napig bennem van a hangulata, ahogy érződik a dráma súlya, amilyen hatásos a repülés imitálása, ahogy működik a misztikuma, így valami ilyesmit vártam el ettől a filmváltozattól is, de baromira nem jött el ez az érzés sajnos... és ne mondja nekem senki, hogy ’ennyire felületes warcraft ismerettel persze hogy nem tetszett a film’, mert nehogy már x óra játékidőt bele kelljen raknom ahhoz, hogy működjön az élmény, mert akkor soha semmit sem tudnék élvezni, ami adaptáció, és nem ismerem az eredetijét -de szerencsére ez nem így van... egész egyszerűen az alkotóknak meg kéne tanulniuk eltalálni a helyes arányokat, hogy úgy kiszolgálni a keményvonalas rajongókat, hogy az egyszeri nézőket sem hagyják magukra a felégetett árokparton... mert persze érzi az ember, hogy bizonyos dolgoknak jelentősége lesz később (mondjuk a csecsemőnél), de egy idő után rohadt fárasztóvá válik a name-dropping, valamint a vázlatszerűen felskiccelt karakterek és szálak -vagyis a karakter-kezdemények és történet-ötletek... mert minden és mindenki csak lóg a levegőben, ráadásul kapkodva ugrálunk a rengeteg helyszín között (többször átvitt értelemben is teleportálva a szereplőket), öntik ránk az infót, de mégsem sikerül semmit kifejteni igazán. és persze, hogy így képtelenség élvezni, mert nem érzed a téteket, hidegen hagynak a karakterek. főleg az emberek, mert meglepő módon az orkok sikerültek érdekesebbre, főleg durotan, akinek a kidolgozására a legtöbb időt fordították. ráadásul toby kebbell a motion-capture játékával könnyedén lemossa a hagyományos színészetet bemutató társait... mindenki vagy túlzásokba esik vagy alibizik, mint travis fimmel, aki a vikings-ből áthozta az ottani összes manírját... de sebaj, a zavaros történetért és az érdektelen kalandokért majd kárpótol a látvány, igaz? hát sajnos ez sem teljesen áll. mert hiába van súlyuk az orkoknak, és gondosan kidolgozott minden részletük, attól még az agyam nem tud elvonatkoztatni a cgi arc-mimikájuktól, így nem lesz teljes az élmény. és ugyanez igaz a nagy-totálokra is, akár egy új helyszínt mutatnak (repülő kamerával), akár a csatákat felülről -bár igazság szerint a vagdalkozós közeli harc-jelenetekkel sem sikerült megfogni (viszont azt mindenképp elismerném, hogy a varázslatok ábrázolása ötletesen és szépen sikerült). ...szóval nehéz olyat kiemelnem laikusként, amit maximálisan dicsérni tudnék (izé, még ramin djawadi is csak a game of thrones-ból kiszelektált dallamait hozta)... de a játék-sorozat ős-rajongói, a lore nagy tudói biztos örülnek a film létezésének, mert hangulatilag azt az élményt kapják, mint ami a játéktól is megkaptak. mi többiek viszont egy olyan játék-adaptációra vágynánk, ami filmként is működik, és annyira magával tud ragadni, hogy akár még a játék után is érdeklődni kezdjünk. ($$08.13.)

(A hobbit -Az öt sereg csatája) (2014) (r.: Peter Jackson)

ahogy belecsaptak minket egyből a tűzbe, úgy tudatosult az emberben, hogy milyen nehéz ezeket a filmeket külön értékelni. mert tényleg egy egésznek készültek. de ha az összekacsintásokat (és az utolsó jelenetet) nézem, akkor még nagyobb képet kell gondolkozni. de valahol mégiscsak van összehasonlítási alap, mégis el tudod rendezni a nagy egészben a filmek viszonyát. tudom, mindenkit ez a mondat érdekel, úgyhogy odaraknám a pontot a térkép megfelelő részére: ez az eddigi legjobb hobbit film, már majdnem felért a legkevésbé szeretett gyűrűk ura szintjére... lehetett előre tudni, hogy hamar lerendezik a tavalyi brutális cliffhangert, de szerintem nem baj, hogy egy igen hatásos kezdéssel lettünk így gazdagabbak, volt benne drámaiság, látvány, és már itt felütötte a fejét a film fő mondanivalója, a kapzsiság. mert meglepően sok karaktert mozgatott ez a nagyon is emberi érzelem, legyenek bármilyen néphez tartozóak. ez azzal is járt, hogy nem sok kapcsolódási pontot kaptunk hozzájuk, elidegenítették őket több esetben (thorin és thranduir jó példák), az igazi hősök meg sokszor passzívabb szerepre lettek szorítva (bilbó és gandalf is). még szegény törpjeink is sokáig csak a mellvéd mögött álldogáltak. így nehéz szívből szurkolni -nem is sikerült szeretni azt a részt, amikor a zsinórok mozgásba lendültek, hogy minden sereg a megfelelő helyre érkezzen. de aztán összecsaptak... hazafele a buszon a király visszatér zenéjét hallgattam, és ez segített megfogalmazni, hogy mi hiányzott egy kicsit -a nagy tét, ami hideglelősen eposzivá tudja tenni az ilyen csatákat. vagy a tudat piszkált onnan hátulról, hogy mindez valami sokkal nagyobb szabásba fog majd torkollni... de azt meg kell hagyni, peter jackson nem felejtett el akciót rendezni. kár, hogy a családbarátság nevében egy csepp vért sem láthattunk az aláhulló ork-fejekből, felnyíló tünde-sebekből. (apropó, egy nagyon okos apuka egy négy/ötéves forma gyerekkel ült előttem, biztos megérte elhozni a csemetét, aki néhány percenként csicsergett valamit a fülébe...) és leginkább nem is a nagy csapatok egymásnak feszülése húzott be magával, hanem az egyéni páros összecsapások. kifizetődő lett a tavaly még meglehetősen erőltetettnek ható szerelmi szál, mert thorin elbukása mellett a legdrámaibb szíven-ütést hozta (plusz meglepetést, mert zsenge ifjúkorom olvasmány-élményéből csak egy halálra emlékeztem, nem háromra). legolas is megkapta a maga szokásos pillanatait. ...aztán minden elcsendesedett, és minden kitérő nélkül a megyéig mentünk vissza. hogy kerek legyen az egész. hogy elültessük a magot, amiből majd csodálatos fa nő ki... nem könnyű értékelni, mert csak ott van az emberben, hogy tizenhárom év után kell elengednie a zsákosok kezét, túl sok emlék rakódott ezekre a filmekre, hogy tisztán lássak velük kapcsolatban. 8 pont. (++12.21.)