(2021) (r.: Taylor Swift)

egy country-ból indult pop-hercegnő? sokáig a perifériámon túl volt emiatt taylor swift, de aztán belopakodtak az életemben a swifty-k, így most már én is képben vagyok az életmű egy-egy szeletével. ahogy azt is tudom, hogy a master-felvételei feletti huzavona miatt most újra feljátssza a régi dalait, hogy tökösen megmutassa, hogy ki az úr a popszakmában, és a legújabb ilyen újrázásához kapcsolódik ez a kvázi kisfilm is. azért kvázi, mert azt gondoltam, hogy ha már külön premiert kapott, ha külön kiemelték, hogy taylor írta és rendezte, akkor jobban meg fog állni magában, nem csak az ’all too well’ című dala tízperces verziójának mozgóképes leképezése lesz. így én, kívülállóként jobban örültem volna, ha többször halkul el a zene, nem csak annál a veszekedés-jelenetnél, ahol a színészek (sadie sink és dylan o’brien) igazán megmutathatták a tehetségüket. de egyébként dicsérném taylor-t, mert érthető a története úgy is, hogy csak képekkel (és pár inzerttel) mesél, tetszettek bizonyos rendezői megoldásai is (mondjuk ahogy a veszekedésnél a lányon hagyta a kamerát), és mindig örömteli, amikor egy művész teljes szívből akar mondani valamit, és ezért kitolja a határait, és új területeken próbálja ki magát. reméljük a következő lépés egy valódi kisfilm (nagyfilm) lesz, amire még a legnagyobb ellenkezők sem süthetik rá, hogy csak egy fancy videoklipp... [*11.13.]

(2020) (r.: Luke Turner)

az ember nem szokott videoklippekről írni, de most muszáj voltam billentyűzetet ragadni, mert rainsford (a.k.a. rainey qualley) zenéjére egy igazi kisfilm született, és nem egy olyan marketing produkció, amit a mai mtv-n rotálnának rendületlenül... persze annak van marketing-értéke, hogy a saját húgát, margaret-et rávette rainey, hogy teljesen pőrén álljon a kamera elé... én is ezért érkeztem első körben, persze, minek tagadnám, de az ember azért hamar túllendül azon, hogy egy pucér színésznő testét bámulja, és megpróbálja értelmezni a történetet is, amit át akarnak adni a képekkel az alkotók. kétszer is... mármint hogy osztott képernyőn nézhetjük egy kapcsolat különböző fázisait, kétféle szemszögből, tánc-mozdulatokkal előadva. hamar éreztem, hogy nem lesz elég egy megnézés, hogy minden kirakós-darabot értelmezni tudjak, inkább át akartam érezni a romantikát, a szenvedélyt, a fájdalmat, a kapcsolat meleg és hideg aspektusait... gratulálok minden bevállalós résztvevőnek, és köszönöm, hogy a kenzo reklám után újra táncolni láthattam margaret qualley-t (meg persze a sia klipp óta shia labeouf-ről is tudjuk, hogy a lábában van a bugi -vagy legalábbis a balett-alapú modern tánc). (××10.24.)

(2017) (r.: David Lynch)

milyen kedves a netflix-től, hogy azzal ünnepelte david lynch 74. születésnapját, hogy elérhetővé tett tőle egy régebbi rövidfilmet a felületén -egy fekete/fehér, nehezen dekódolható lynch-őrületet, mi mást... az ősz hajú öreg mester ezúttal a noir műfajával játszott egy kicsit, az egész kisfilm egy kihallgatási jelenet csupán, az abszurd csavart az antropomorfiában kell keresni ezúttal, egy olyan világban járunk, ahol egy beszélő majomnak kell magyarázkodnia egy gyilkosság elkövetése miatt, és ahol ez a majom a csuklyájáig beleszerethet egy (csirke)melles tyúkba... gyerekkoromban a parabola című műsorban megszoktam ezt a vetített-száj trükköt, amit itt is alkalmaztak a makinál, sőt, itt valahogy hitelesebbnek tűnt, mint a tévéműsorokban, bár ehhez valószínűleg az is kellett, hogy lelassítsák az állat mozgását, és átvágjanak lynch fejére, amikor már nem annyira passzolt volna a majom-arc a mondandóhoz... bizarr és nehezen dekódolható volt ez 17 perc, ami pont ezek miatt simul bele szépen a lynch-életműbe, nem tesz hozzá, nem vesz el belőle. csak majomkodik vele egy kicsit... (××01.21.)

(2019) (r.: Chris Stuckmann)

már régóta követem chris stuckmann filmkritikusi munkáját, még azt is bátran merem állítani, hogy az egyik kedvenc youtube-erem, akinek adok a szavára, és nagyon sok esetben egyetértően bólogatok is a véleményét hallva (sőt, még a könyvét is megrendeltem, mert szerettem volna őt támogatni) -úgyhogy nehéz véleményezni ezt az általa rendezett kisfilmet elfogultság nélkül... de talán nem is kell, mert szerintem akkor is működött volna nálam ez a szösszenet, ha semmit sem tudok a készítői háttérről, pont az én szám íze szerint insider-kedik a filmkészítésről, okos kommentekkel húzza alá a művészi lét veszélyeit, és lüke humorral mixeli igazán szórakoztatóvá (hehe, szívesen ott lettem volna az ötlet-börzén, amikor kiötölték a srácok az olcsó ripoff-okat)... mondjuk chris írhatott volna bármilyen elmés szövegeket a forgatókönyvírói küszködésekről, ha nem talál olyan színészeket a környéken, akik hitelesen el is mondják azokat -vagy ami még jobb, ha sikerül egy olyan személyt a kamera elé csábítani, akibe a néző első látásra beleszeret (köszönöm chris, hogy megismerhettem katelynn e. newberry-t általad, követni fogom a munkáját, mert láthatóan tehetséges és olyan báj árad belőle, ami alól nem tudom kivonni magam)... persze az ember egy kisfilm nézése közben sem tudja levetkőzni a ’filmes’ látását, különösen a vágásokra figyeltem oda, és volt is egy-két meglepő (de működő) döntése chris-nek -mint amikor a hagyományos megoldásoknál tovább hagyta a karakterek arcán a képet... tisztelem azokat az embereket, akik kitartóan dolgoznak azért, hogy elérjék a gyerekkori álmaikat, és chris stuckmann mindig is nyíltan beszélt arról, hogy mennyire szeretne filmkészítő lenni (ami még, úgy tűnik, hogy amerikában sem olyan egyszerűen teljesíthető cél, főleg akkor nem, ha az ember egyszerű ohio-i gyerekként nőtt fel), és ez a szerethető kisfilmje egy fontos lépés ezen a küzdelmes úton. (×11.23.)

Anima (2019) (r.: Paul Thomas Anderson) / a kultúr-létem egyik nagy bánata, hogy nem vagyok elég fejlett ahhoz, hogy megértsem azokat a történeteket, amiket a tánc nyelvén mesélnek nekem -de derekasan küzdök, hogy feltöltsem ezt a fehér foltot az agyamban, és ehhez tökéletes lépcsőfok volt ez a kisfilm, amit paul thomas anderson rendezett az új thom yorke szóló-projekthez. mert itt könnyű volt megugrani a lécet, a sok furcsa mozdulat közben is végig lehetett követni ezt a romantikus kis etűdöt (ami a végére egy szeretetteljes before sunrise hommage-ba fordult, igaz, itt most prága játszotta bécset)... és lehet nem szeretni thom yorke falzettjeit meg prüntyögéseit, de azt mindenkinek el kell ismernie, hogy mindig határozottan odateszi magát a fickó, ha művészkedésről van szó -nem először bizonyítja, hogy milyen szuggesztív nézni a kissé suta mozdulatait (lásd még: radiohead -lotus flower)... örömteli látni, hogy pta a komoly film-monstrumjai közepette hajlandó időt szakítani a zenei szerelmeire is -legyen az a haim, joanna newsom, fiona apple, a radiohead vagy thom yorke. azzal csak nyerhetünk, ha ezek a pet projektjei ilyen hangulatosra, csodásan komponáltra és baromi szórakoztatóra sikerülnek. (×06.28.)

Susotázs (2018) (r.: Tóth Barnabás) / szerintem minden forma-1 néző emlékszik az egy-hangon daráló szinkrontolmácsokra, akik érzelem nélkül mondták a mikrofonba a szöveget -a fene se’ gondolta, hogy a sokszor bágyító unalmasság mellett izgalom is lehet ebben a szakmában. hát most tóth barnabás jól megmutatta nekünk ebben az aranyos és szórakoztató kisfilmjében... tök jól működött a szövegkönyv a fordító páros elmondásában, a vicces srác tényleg megmosolyogtatott, miközben önmagát is szórakoztatta az energiatakarékos mosógépek világában, a szabály-követő társa meg egy kifejezetten szép, őszinte pillanattal örvendeztetett meg minket... a csattanó várható volt az elejétől kezdve (főleg ha tudod, hogy osvárt andrea hol tevékenykedett évekig), de így is működött a film (kvázi) romantikus vetülete... a kisfilmesek sokszor ragaszkodnak ahhoz, hogy minél jobban megüssenek abban a pár percben, ami a rendelkezésükre áll, úgyhogy üdítő volt látni, hogy valaki sokkal könnyedebben is tudja venni ezt a műfajt (el tudom képzelni, hogy egy nagy felszabaduló sóhaj kísérte a fesztivál-vetítéseit is). (×07.01.)

(2016) (r.: Deák Kristóf)

az egyik legédesebb érzés az, amikor látod, hogy igazság utat tör magának... minden tiszteletem az oscar szavazóknak, hogy nem valami nagy megmondós, fontosnak gondolt filmet választottak ki a díjra érdemesnek, hanem egy ilyen egyszerű vonalvezetésű, univerzális üzenettel rendelkező alkotást (azt meg extrán köszönjük, hogy ismét magyarként dobbanhatott a szívünk a gálán). bár magamat cáfolva, a felszín alá nézve, azért sokféle gondolatot és érzelmet lehet ebben a kompakt kis alkotásban találni: ott van az új környezetbe kerülés magányossága, a barátságra találás szívmelengető érzete, a teljesítmény-centrikus oktatás kudarca... ha nem olvasom, hogy 1991-ben játszódik a kisfilm, akkor nem biztos, hogy jól tippeltem volna meg a korszakot, mert csak apróbb tárgyakat helyez el utalásként (citrompor, bécsből hozott ’csattanós’ karkötő). pedig ha erősebben megjelenik a korszellem a képeken, akkor lehet hogy még jobban tudtam volna kötődni hozzá, hisz’ én magam is ott álltam ekkoriban egy általános iskolás kórus soraiban -igaz, én sosem éltem át azt a megaláztatást, hogy tátognom kellett volna... de nem baj, hogy nincs bennem tüske, mert így is a szívemre tudtam venni ezt a szívből jövő kis gyöngyszemet. (szamosi zsófinak már a terápiában is jól állt az ilyen típusú kemény szerep, de a két főhős kislány (gáspárfalvi dorka, hais dorottya) is nagyon érett és természetes játékot hoztak.) (#02.27.)