(2020) (r.: Harry Bradbeer)

ha már csak az évszámokat nézzük, nem nehéz egy egyenes vonalat húzni a sherlock holmes történetek és a szüfrazsett mozgalom között -mindegyik meghatározó eleme volt a viktoriánus kor alkonyának... és ha bárki felcsapja a wikipédiát, már olvashat is arról, hogy ezek a harcias nők képezték magukat testileg is, hogy fizikailag is oda tudjanak csapni, ha a férfiak uralta társadalom erre kényszerítené őket, és nem állt távol tőlük a radikalizálódás sem, számtalan épületet, párt-központot rongáltak meg gyújtogatással és robbantással... szóval a film alapvetésébe nem ildomos belekötni, mert egy pörgő-forgó rúgással támad vissza -bár ha valaki a fene nagy hitelességet kéri számon egy ifjúsági kalandfilmnél, akkor jobb, ha el sem indítja a lejátszást a netflixen, mert csak egy goromba fráter benyomását kelti majd, akinek savanyú az élet... mert lássuk be, hogy sherlock csak egy ugródeszka, egy kedves mellékszereplő, aki jókat mosolyog a háttérben, mivel ő is úgy gondolja, hogy nem fair összehasonlítani az ő ügyeit a húga rejtélyeivel, nem egy ligában játszanak. és nem is akarnak... nem kell penge-élességű elmével rendelkezni, hogy az ember összerakja a kirakóst, könnyen kitalálható, hogy mire megy ki a játék, de nem is ránk van szabva ez történet, hanem a tinédzserekre, ezért is térünk vissza újra-és-újra a nyomokhoz, hogy az ő el-elkalandozó figyelmük mindig emlékeztetve legyen a lényegre... már a viktoriánus angolok is ezeréves közhelyként kezelhették, hogy mindent a maga helyén kell kezelni, de ki kell hangsúlyozni, hogy ez a film nem a rejtély-központúsága miatt működik, hanem azért, mert megtömi szénnel a központi gőz-gépét, és robog előre a kalandok nagy sorozatán -egy elmés főhőst követve, aki a legtöbbször szavakkal és álruhákkal ki tudja vágni magát a szorult helyzetéből, de ha ezek nem segítenek, még mindig ott a jiu jitsu, mint végső megoldás... és nekem, mint a ’negyedik-fal-áttörések elkötelezett rajongó’-jának működött az, hogy hősnőnk bevont minket is a játékba, hogy kiszólt és magyarázott, vagy akár csak dobott egy kacsintást, mert segítette azt, hogy szerethetőbbé váljon a karakter... ehhez jöttek még a rendezői ötlet-bombák, bár az már nekem is sok volt egy kicsit, hogy folyton párhuzamot vontunk enola egyedi neveltetése és a jelen helyzetben történő szituációk között... bár minden ifjúsági (azaz young adult) adaptáció ennyi bájjal lenne felvértezve, nem is értem, hogy miért csak az egy-kaptafás disztópikus búsongós szerelmi háromszögeket erőltették a producerek éveken át, bedöntve ezzel a zsánert a mulandóság temetőjébe, mikor láthatóan életképes tud lenni az, ha a fiatalokhoz akarnak szólni az alkotók, csak ehhez kell egy karizmatikus főhős (millie bobby brown mosolyával felvértezve), kell egy igényesen elkészített miliő, és egy jól követhető, jó tempóban nyargaló, apró érzelem-mazsolákkal meghintett történet. nem nagy truváj, de ha minden összetevő a helyén van, akkor kifejezetten szórakoztató lesz a végeredmény... (daniel pemberton osonó-pályán hollywood egyik legjobb aktív zeneszerzőjévé vált, mindig fel tudja húzni egy film vagy sorozat élvezeti értékét, ha ő komponál hozzá fülbemászó dallamokat.) (××09.26.)

Raiders of the Lost Ark (Az elveszett frigyláda fosztogatói) (1981) (r.: Steven Spielberg) / ...természetesen nem csak azzal áldoztunk gyerekkorunk istenének, george lucas-nak, hogy újra-és-újra végigéltük egy sivatagi farmról származó kölyök felnövés-történetét, hanem a mostohatestvérével is igen gyakran ellátogattunk a misztikus múltba, azt képzelve, hogy a régészet tudományága valami igencsak menő szakma... annyira a fülemben van a film (és csernyák jános hangja), hogy kifejezetten szokatlan volt most eredeti nyelven nézni, ugyanakkor bizonyos párbeszédek finomodtak is azzal, hogy lefejtődött a szinkron teátrálisabb megközelítése róluk... de ezen kívül a film ma is azt az élvezetet nyújtja, mint 39 évvel ezelőtt, pompásan öregedett, még most is iskolapéldánya annak, hogy miként kell egy lendületes kalandfilmet úgy prezentálni, hogy ne zökkentsék ki a nézőket az expozíciós magyarázatokkal, miközben műértő pengeél-táncot járnak a humoros kalandok, a történelmi leckék és a gore-ba hajló horror-elemek felett. mindezt egy cinikus hőssel, aki kellően összevérzi az ingét ahhoz, hogy túllépjen a karikaturisztikus vonásain (elképzelni sem tudom, hogy milyen lett volna, ha a magnum producerei belemennek spielberg-ék eredeti tervébe, és elengedik tom selleck-et az indy forgatására, mert annyira ráolvadt harrison ford-ra ez a szerep)... már gyerekként is az volt a kedvenc jelenetem, amikor a nap-sárgította ellenfényben énekelve ássák a munkások a homokot, de a mai, avatottabb szememnek már végig feltűnt, hogy mennyire erős az operatőri munka a filmben, főleg mert douglas slocombe operatőr, ahol csak tehette, játszott egy kicsit az árnyékokkal... a cgi-jal terhelt jelen világából visszanézve már az is elképesztőnek tűnik, ahogy a kaszkadőrök annak idején az életüket kockáztatták azért, hogy a filmtörténelem egy ikonikus autós üldözéssel legyen gazdagabb, bár persze biztos ma is vannak még olyan őrültek, akik végigmásznának egy robogó teherautó alján, de a biztosítók már túl kemény kézzel fogják a forgatásokat, úgyhogy lassan már mementóvá nemesednek az ilyen vakmerő mutatványok... mostanában többször szembejött velem a neten indy karaktere, így amikor az hbo-m nem akart elindulni a tévémen, igen hamar a konkurenciánál találtam magam, hogy aztán gyermeki lelkesedéssel vessem bele magam az okkult nácikkal sötétre festett kaland-orgiába... (hmm, az is ennyi nézés után tűnt csak fel, hogy karen allen-nek a fél filmet mezítláb kellett végigcsinálnia, valahogy mindig akkor sikerült elrabolniuk a rosszfiúknak, amikor nem volt a cipője a közelben -máskor meg inkább a kígyóknak adományozta a mutatós topánkáját...) (××07.11.)

Indiana Jones and The Temple of Doom (Indiana Jones és a Végzet temploma) (1984) (r.: Steven Spielberg) / úgy gondolom, hogy gyerekkorunk jobban el voltunk engedve azon a téren a húgommal, hogy milyen filmeket nézhetünk meg, mint mások a korosztályunkból, effektíve nem emlékszem olyanra, hogy bármitől is el lettünk volna tiltva -oké, mondjuk nehéz is lett volna, ha a nagynéném 6-8 éves koromba már horror-filmekre ráncigált el az akarattyai kertmoziba, ahol ő volt a pénztáros, és én csak azért kellettem, hogy neki ne kelljen a sötétben egyedül hazamennie... szóval emiatt a szabatosság miatt lehet az, hogy igencsak fiatalon láttam a terminátort vagy a robotzsarut, de nem emlékszem olyanra, hogy ezek a filmek álmatlan éjszakát okoztak volna. arra viszont emlékszem, hogy egyszer szándékosan alvást tettettem a szüleim szobájában, miközben közösen filmet néztünk ott egyik este, hátha akkor megkímélnek, és nem zavarnak át egyedül a szomszédban lévő ágyamba -és az a film, ami kiváltotta belőlem ezt a parát, bizony a végzet temploma volt, a jelenet meg, ami túlmozgatta a fantáziámat, az az a szív-kitépős emberáldozat volt, ami annak idején komoly fejvakarásra késztette az amerikai cenzorokat is (emiatt lett bevezetve a pg-13-as karika a szülői ajánlás rendszerébe). persze az, hogy nyomasztó volt a hangulata filmnek, még nem jelentette azt, hogy ne néztük volna meg ugyanannyiszor ezt is, mint a többi két indy-filmet... gyerekként biztos nem tűnt fel, hogy lucas-ék feltalálták a prequel-sequel fogalmát, azaz ez az epizód korábban játszódik, mint a másik kettő, és mondhatná az ember, hogy azért működik kevésbé a testvéreinél, mert nincsenek benne nácik, de igazság szerint a hangvétele az, ami miatt kilóg a sorból... mert az orientális set-up még működhetne is, mert egzotikumot hoz be a mitológiába, és egyébként is, a nyolcvanas évek dereka felé közeledve valamiért imádtak elutazni hollywood-ból az alkotók a maharadzsák legendás palotáiba (lásd még mondjuk az octopussy című bond-filmet), de itt talán az volt a baj, hogy a hinduizmusról nem voltak olyan személyes tapasztalataik lucas-éknak, mint a judeo-keresztény kultúrkörről, amiben felnőttek, így csak egy nagy kupac sztereotípiával tudták feltölteni a filmet... de oké, még lenyelem az indiaiak kifigurázását egy nagy kanál majom-agyvelővel együtt, az viszont végképp lebillenti a filmet a szakadékba, ahogy a humor és a horror között próbál egyensúlyozni... mert biztos hogy azért mentek el a pofonegyszerű slapstick-poénok irányába ezúttal, hogy elvegyék a masszívan jelenlévő bizarr horror-elemek élét, de sajnos csak azt érték el, hogy a sok seggre-esés és nyafogás közben teljesen eltávolítottak a főhősnőjüktől, akire ezen jelenetek nagyrészét pakolták. sőt, egy szemnyi pozitív vonást nem aggattak rá, így nem érezzük megérdemeltnek a csókjait sem indy-vel, és nem is tudunk izgulni azért, hogy élve megússza ezt a kalandot (short round legalább cuki) -és ez biztos, hogy nem kate capshaw hibája, aki tehetséges komikának tűnik, csak túlságosan félrevitték őt spielberg-ék a harmincas évek komédiáinak világába... ha a frigyládát dicsértem, hogy milyen nemesen öregedett, akkor ezt a filmet kárhoztatnom kell ugyanezért, mert a fékevesztett tempójú csillés üldözésen túl nem nyújt egyetlen olyan jelenetet sem, ami igazán emlékezetes lenne, és nem esne olyan túlzásokba (akár a horror, akár a humor terén), amik nem érződhettek elavultnak már 1984-ben sem... (××07.12.)

Indiana Jones and The Last Cruisade (Indiana Jones és az Utolsó kereszteslovag) (1989) (r.: Steven Spielberg) / nem csak olvastam és filmet néztem ám tizenévesként, hanem egy csomó jockstick-ot is tönkre-vágtam, miközben próbáltam legyűrni az összes játékot, amit csak be tudtam szerezni commodore64-re -bár ritkán értem el a game-ek végére... és nem volt kivétel ez alól a kereszteslovagból készített kis szösszenet sem, a cirkuszos vonaton túl nem igazán sikerült tovább vergődnöm -de az emlék megmaradt, és most is ez volt az első, ami bevillant a film kezdő perceiről... tudjuk jól, hogy spielberg szereti a bond-filmeket, és azt szokás mondani, hogy indy az ő válasza a 007-esre, és ez az állítás talán ezen a filmen érhető tetten leginkább, mert a nyitány itt is egy külön kis kaland, mint ami meg szokott esni őfelsége titkos-ügynökével is, de az a jelenet is simán ott lehetne egy roger moore-i bohóckodásban, ahogy a nagy izgalmak után vigyorogva vágja gerincen dr.elsa-t... kicsit azt érezni (főleg ilyen sűrűn újranézve a részeket), hogy lucas a kilengés után egyenesbe akarta állítani az ingát, és ahogy a jedi visszatérnél visszahozott egy csomó elemet az első filmből, így itt is úgy érezte, hogy úgy szolgálja ki legjobban a közönséget, ha a frigyládára emlékezteti őket... így préselték a sztoriba marcus brody-t és sallah-t, így kalandoztunk európában és a közel-keleten, és ezért vetült megint a horogkereszt árnyéka a nagy kalandra (vicces, hogy mennyire háborús filmnek érződik a sok akció a motoros üldözéssel meg a tank-csatával, miközben egy évvel a tényleges háború kitörése előtt járunk)... talán ezért is van akkora vita a rajongók között, hogy melyik is a jobb film a kettő közül -és igazából, ami a szent grál felé döntheti a mérleg nyelvét, az bizony tökéletesen felépített apa-fiú kapcsolat, ahogy az elhidegültség fokról-fokra oldódik fel, és igazi kötődés alakul ki, miközben tűz és víz a két jones. a sean connery-ból áradó coolságot nem lehet nem imádni, és jót tett harrison ford-nak is, hogy egy ilyen klasszikus pasi mellett kellett macsónak lennie... végignézve ezeken a régi filmeken, azt kell hogy mondjam, hogy lucas-éknak a női karakterek nem voltak az erősségeik: először adtak nekünk egy erősnek mutatott társat, akit aztán folyton elrabolnak a rosszfiúk, majd jött egy döcögősen működő comic relief, akinek nincs semmi kémiája indy-vel, most meg egy személyiség-nélküli szöszi pottyant bele a velencei csatornákba, mert kellett egy szép nő is a filmbe... john williams-nek sikerült némi emelkedettséget csempésznie a szent grál köré a zenei témájával, ettől lehet az, hogy ezt a tárgyat spirituálisabbnak érezzük, mint a frigyládát (a mcguffin-ként működő hindu kövekről inkább ne beszéljünk)... szóval elértem a végső naplementét, és a kalandfilmes nosztalgia-utazásomat itt most én is megszakítanám -bár nem érzem olyan kínosnak a kristály-koponyát, mint sok más rajongó, de most nincs kedvem a teljesen elszállt ufós befejezéshez. meg egyébként is, az a film már egy teljesen új korszakban érkezett az életembe, más ízű lenne a nosztalgia... (××07.12.)

(Legendás állatok -Grindelwald bűnei) (2018) (r.: David Yates)

sajnos saját tapasztalatból is tudom azt, hogy attól még, hogy valakinek rendre ötletek és sztori-töredékek villannak be az agyába, az még nem jelenti azt, hogy megfelelően papírra is tudja vetni őket. de ha még valakinek nem is sorvadnak el a szavai, mire leírja őket, akkor is habitustól és tehetségtől függ, hogy a sokszínű írás-formák közül melyikben lesz a legerősebb -mert van akinek az áll jól, hogy oldalakon át apróságokkal bíbelődik egy regényben, más a tömörebb formákban hozza igazán a formáját, és van egy kvázi külön szakma, ahol ahhoz kell érteni, hogy a leírt szavak megfelelő dramaturgiába álljanak össze úgy, hogy megfelelően kiszolgálják a mozgóképre adaptálás lehetőségét. szerintem ti is tudjátok, hogy mire akarok kilyukadni: j.k. rowling egy nagyszerű regényíró, akinek fingja nincs, hogy hogyan kell egy forgatókönyvet megírni... már az első résznél is rezgett a léc, mert igencsak bicegett a két lábán a film, egyszerre akart cuki és sötét is lenni, de azért elműködgetett, itt a folytatásban viszont teljes a kudarc, és igazából csak azért nem áll fel előle felháborodottan az ember, mert david yates még nem felejtette el, hogy miként keverte ki az elmúlt öt filmjéhez a hangulatot, plusz james newton howard sem felejtett el zenét komponálni... kicsit az az érzése az embernek, hogy az első rész megrendelésre készült, mondta a marketing osztály, hogy kellenek a cukimuki állatok, mert azok eladhatóak, rowling anyánk meg félúton jött rá, hogy ő igazából tök másról akar mesélni. ezért van az, hogy kényszernek érezzük, hogy az ott megismert főszereplők itt téblábolnak a folytatásban is, sokszor céltalanul, erőltetetten, megfosztva az igazi motivációktól őket (vagy a korábbi szimpátiánkat teljesen lerombolva kifejezetten bosszantóan vannak megírva, mint szegény queenie)... persze miattuk is érződik túlzsúfoltnak a film, de j.k. még rátesz két lapáttal, és mindent bele akar gyömöszölni a szövegkönyvbe, amiről azt gondolja, hogy fontos lehet a későbbiekben, folyamatosan ugrálunk a helyszínek között, magyarázat nélkül hagy a jelenetek után -és nem kell sok idő, hogy ez a száraz wikipédia stílus érdektelenné váljon... tűzoltásra ott lennének azok a jelenetek, amikkel a régi rajongók szívén lehetne tekerni egyet, de sajnos ezek sem organikusan vannak beleépítve a nagy egészbe, ordít róluk, hogy a rajongók kiszolgálására szolgálnak csupán, mert elég ha meglátjuk roxfort tornyait, elég, ha meghalljuk mcgalagony nevét, és máris elolvadunk, igaz? hát nem igazán... bár jude law most is meggyőző a sármja miatt, de dumbledore nem igazán tesz semmit a rövidke feltűnése során, csak ugyanúgy a háttérből húzkodja a szálakat, ahogy majd öregkorában szokása lesz (egyébként végtelenül idegesítő, hogy a karakterek nem beszélnek egymással rendesen, hogy tele van a film elharapott titkokkal és ki nem beszélt konfliktusokkal, amik arra szolgálnának, hogy feszültséget csiholjanak -de nem teszik).... és akkor még nem beszéltem a kitérőkről, amik még jobban visszahúzzák a filmet a flashback-jeikkel, vagy nem volt szó arról sem, hogy mennyire zavaros grindelwald érv-rendszere (még ha az érthető is, hogy rowling egy a mai politikusokra hajazó mézesmázos beszédű gonoszt képzelt el ezúttal)... szóval teljesen egyértelmű, hogy ez nem egy film, hanem egy regény zanzásítása, ami az érthetetlen és érdektelen történet-tömegben próbálja rángatni a motiváció-nélküli karaktereit a pontból b-be -és szerintem a legvérmesebb rajongói is beláthatják, hogy sokkal jobban jártunk volna, ha j.k. rowling a saját szakmájánál maradva regényként írja meg ezeket a történeteket, hogy aztán azt egy igazi hozzáértő formázza át filmmé (és persze a warner részéről már a kezdetektől hagyni kellett volna, hogy arról írjon, amiről igazán szeretne)... (×02.16.)

(A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja) (2017) (r.: Joachim Rønning, Espen Sandberg)

jack sparrow leértékelődött... mármint a filmben csak egy poénnak szánták, hogy az egykor rettegett kapitányért már csak aprópénzt lehet kapni a kocsmai körözési plakát szerint, de vetíthetjük nyugodtan ezt a valóságra is, mert sajnos a kalózkodás már korántsem olyan jövedelmező és mókás, mint majd’ 15 évvel ezelőtt, amikor a semmiből berobbant egy film, ami minden kalandos lelkű néző szívét elrabolta... annyira jól sikerült a kezdőlövés, hogy még a két, kissé kesze/kusza folytatást is sikeresen vitte magával, mert jutott oda is a sziporkázó ötletekből, a nagyívű nagybetűs kalandból, és a hatalmas szívből -szó szerint is... szép kerek lezárása lett a verbinski-korszaknak a harmadik rész fináléja, de hollywood-ot nem úgy ácsolták össze, hogy csak úgy meg tudnának állni akkor, amikor elérkezett az út vége. így egy új csapattal vágtak neki a következő hullámnak, de annyira felejthetően semmilyenre sikerült a negyedik film, hogy csoda, hogy az emberek emlékeznek még, hogy volt ilyen is. és most itt van az ötödik rész, ami a két minőség közé lövi be magát -de sajnos minden másban is ragaszkodik a középre tartáshoz... mert van egy viszonylag konzekvens története, de túl sok eredetiséget nem mernek belevinni az alkotók (elátkozott legénység -tényleg? már megint?!). vannak szórakoztató akció-jelenetek, de semmi olyasmi, amit ne láttunk volna korábban (oké, a (szó szerinti) bankrablásnál azért nagyokat mosolyogtam. meg voltak zombi-cápák is!). vannak új karakterek, akik a régiekhez hasonlóan sablonokból lettek kivágva, van a gonosz, aki bosszút akar állni, és van jack, aki az oldalvonalnál húzza meg magát részegen, a szokásos manír-poénjain kívül nem sokat tesz hozzá a filmhez. turner jr-nál sajnos cseppet sem használják ki a családi hátterét a motiváción kívül (mondjuk a bolygó hollandi miért is nem avatkozik be az eseményekbe?) -oké, az utolsó percek így is működnek, de csak a nosztalgia-faktor miatt... (és elég szomorú belegondolni, hogy összesen kettő darab szöveges szerep jut női karaktereknek -azért ez így eléggé egy gyűrűkurás virsli-parti benyomását kelti, még akkor is, ha kaya scodelario csinos pofiját már a skins óta szeretem nézni a képernyőn...) a nagy happyend előtt még kötelezően le kellett nyomnunk egy nagy finálét, amit ’nagy’-nak azért nehéz titulálni, főleg mert ilyen kapkodásból lehetetlen epikus érzetet építeni -plusz itt jött elő igazán, hogy semmi kötődést nem épített fel a film a karakterei iránt, ami dráma működött, az inkább a korábbi részek hozadéka volt... nem mondom, hogy csalódottságot érzek, hogy csak egy eredetiséget nélkülöző, nyomokban szórakoztató alkotást kaptam csupán, mert egy gyakorlott filmnéző hozzászokik ahhoz, hogy a hollywood-i gyárban nem sikerül egymás után hozni ugyanazt a minőségi szintet, hiába van a kezükben a megfelelő sablon -maximum csak azért szomorú az ember, mert még ott őrzi a szívében annak az első sablonnak a csodás csillogását... (#09.09.)