(2018) (r.: Ujj Mészáros Károly)

ha csak annyit árulok el, hogy abban az évben születtem, amikor bemutatták a dögkeselyűket, akkor máris kiderülhet a filmszerető olvasó-táborom számára, hogy a filmes érésem a kilencvenes évek végére/kétezres évek elejére esett -így számomra a magyar film egy kettős arcú szörnyeteg, merthogy élőben nézhettem végig, ahogy a simó osztály megdicsőül a szerzői filmjeivel, ugyanakkor nem feledhetem a rengeteg elborzasztóan kínos vígjátékot sem, amivel akkoriban rombolták le végleg a magyar közízlést (lásd még: a kabai barna-féle remake-ek tarolását). így számomra meglepő, ha egy magyar filmes páros lábbal beleáll a műfaji filmezésbe, és nem szégyelli magára húzni az adott zsáner kellékeit. bár tegyük hozzá, hogy ujj mészáros károly egy hideg skandináv krimiről álmodozott, amikor a papírra vetette az x forgatókönyvét, de igazság szerint a krimi-vonalnál sokkal jobban érdekelte a főhőse lelki világa. úgyhogy azért némi szerzőivé tétel itt is akadt, de azért mindez kellően be volt bugyolálva szürke képekbe és vérbe fagyott hullákba ahhoz, hogy nem csak egy drámát lássunk bele, hanem egy krimi/thrillert is... oké, azt elismerem, hogy az ilyen alkotásokba kell egy karakteres főhős, és éva nyomozó kellően egyedire sikerült a pánik-betegségének köszönhetően, azonban ez volt az is, ami meggátolt minket nézőket is abban, hogy közel kerüljünk hozzá... hiszen annyira be van zárkózva, hogy még a saját lányát is kizárja a gondjaiból, és nem segített az empátiában az sem, hogy túlságosan fel volt erősítve a nézőpontja a legtöbb jelenetben, így ahelyett, hogy beleéltük volna magunkat a feszült helyzetekbe, inkább kidobott minket a sok pánik-tünet, a túlvezérelt hangok és szaggatott képek sora (mondom ezt úgy, hogy magam is ezzel a mentális problémával küzdök, bár néhány roham után sikerült faszán beállítani a gyógyszerezésem, úgyhogy ilyen aggasztó szintig én magam nem jutottam el)... egyébként felemásnak értékelném az ilyen rendezői kézjegyeket, amik annyira meghatározzák a film összképét, mert képi világába jól átgondoltnak érzem a filmet, a letekert szürkeséget, amit csak a flashback-ek élénk-sárgája tör meg, a kifordított várost, ami egy erős metafora (elsőre, másodszorra, talán még harmadszorra is, de amikor már minden jelenet-váltáskor fekve úszik a duna felett a drón, az már korántsem olyan hatásos), de ez a komponálási kedv néha túlságosan didaktikus képsorokba is átsodródik (lásd: a patkányokról a budai várra átshiftelő fókuszt), a zenei betéteken meg teljesen fals módon használja ujj mészáros, bár gondolom, hogy teljesen szándékos volt, hogy rendre a képsorok alá nem illő dallamok kúsztak ki a hangfalakból... összességében nekem működött a film, mégha voltak is azonosulási problémáim fő a karakterrel, leginkább az vonzott benne, ahogy a sötét (szocialista) múlthoz láncolták a cselekmény elemeit, mert ettől szakadtunk el a skandináv ikea-világtól, és jelent meg benne az a kelet-közép-európai nyomor, amit olyan jól ismerünk. mert rengeteg emberről tudni, hogy úgy cserélgeti a párttagkönyve színét, mint más reggelente a megfakult zoknijait... (hmm, ki tudott zökkenteni az, hogy balsai móni mennyire hasonlóvá volt formálva külsőleg, mint mireille enos a the killing-ben, a haja, a beesett szemei, a kötött ruhatára -ha ez csak véletlen egybeesés, akkor az univerzumnak nagyon fura humorérzéke van...) [*05.01.]

(Öngyilkos osztag: Pokoli fizettség) (2018) (r.: Sam Liu)

már egyből az első jelenetnél látszik, hogy sam liu-ék ezúttal magasabbra lőtték be a korhatárt, legalábbis a véres cafatokká robbanó fejek látványa talán egyes gyerekek gyomrát megfekheti... de talán kevés olyan gyerek lesz, aki lelkesedne ezekért a csapattagokért, a népszerű hősök messzire kerülik ezt a küldetés, úgyhogy lehet is radar alatt keménykedni... viszont a film legnagyobb rákfenéje is valahol itt bújik meg a sötétben, ugyanis a sok rosszfiú között nem igazán találni olyat, akivel szimpatizálni tudnánk. persze deadshot-ot próbálják kicsit humanizálni (bronze tiger meg mindig is egy rossz irányba sodródott jófiú volt), de miatta sem izzadtam tele a kanapét, hogy vajon túléli-e a nagy kergetőzést... persze az jó, hogy kiszámíthatatlanul bújhat elő bárkiből az áruló természete (az ügyeskedés túlságosan is a vérükben van), de azért nagy meglepetések nem érhetnek minket ez alatt a nyolcvan perc alatt. maximum az, hogy milyen szabad kézzel ölhették a készítők a szereplőket. változatosan gusztustalan formában, természetesen... szóval szombat délutánra még épp megfelelő volt, de nem igazán voltam lenyűgözve, sem a mcguffin utáni rohangálástól, sem az animációs megvalósítástól (egyetlen emlékezetes jelenet sem maradt meg a fejemben -na jó, esetleg az, ahogy egy erős testalkatú nőt szexissé tudtak varázsolni egy törölköző segítségével)... (christian slater hangját egyből felismertem deadshot-ként, kicsit fiatalosabb lett tőle a karakter, harley quinn-t meg nem nagyon értettem, mert ezzel a felnőttesebb arccal úgy tűnik, mintha teljesen félreértelmeznék a figuráját...) (××12.05.)

(2018) (r.: Julius Avery)

a nácik sosem fogják lemosni magukról a sok mocskot, amit magukra kentek, és ezt az olyan alávaló ss tagoknak köszönhetik elsősorban, mint amilyen doktor mengele is volt... szóval amióta tudunk az elképesztően gusztustalan kísérletekről, már az sem hat túlzásnak, ha egy alkotó egyel továbblép a valóságon, és némi természetfelettit kever a realitás sötét szövetébe... persze egy ilyen ’nácik+zombik’ koncepciót el lehet vinni parodisztikus vagy gusztustalan gore irányba is, de az overlord alkotói annyira komolyan akarták venni a koncepciójuk, amennyire az engedte... így lehet az, hogy egy olyan d-day-es jelenettel nyitottak, amely bármelyik ’komoly’ háborús filmben megállta volna a helyét, egy rövid karakter-vázolással indultunk a szűk repülőben, majd beleugrottunk a partraszállás őrületébe... már itt lehetett érezni, hogy határozott egyenes-vonallal akarnak az írók haladni, egyetlen szemszöget használva végig, de később is feltűnt, hogy mennyire csak a főszereplőjüket használták arra, hogy vezessenek minket, vele együtt fedeztük fel a kis francia falu összes borzalmát, és vele éltük át azt, hogy egy pacifista szemléletű emberből miként hozzák elő a gyilkos ösztönöket az alávaló náci söpredékek... bár komoly karakter-fejlesztésről azért nem beszélhetünk, a többiek meg főleg csak vázlatok maradtak, de egy ilyen filmnél, ami ennyire a keblére öleli a b-filmes gyökereit, talán nincs is szükség arra, hogy komplex karakter-tanulmányok rohangáljanak a vásznon a zombik elől... annak viszont örültem, hogy a férfias műfaj ellenére sikerült egy női karaktert is a csapatba csempészni, ráadásul egy kompetens, életerős lányt, akit nem kell megmenteni minden méteren, mert képes arra, hogy ő maga is felvegye a harcot az ellenséggel -mondjuk az nem árt neki, ha van a közelben egy szép nagy csóvát lövellő lángszóró... (bár csak sejtették, de azért elég egyértelmű, hogy az amerikaiak érkezése előtt mennyire ki volt szolgáltatva az ss tisztnek, így gyaníthatóan azért kellett neki egy plusz lökés, hogy most felvegye a kesztyűt meg a lángszórót..) mivel fokozatos volt az átmenet a háborús hangulatból a horrorba, ezért nem érződött erőltetettnek az élőhalottak beemelése a narratívába, plusz a szűk költségvetés miatti kényszerűen klausztrofób terek is inkább az előnyére váltak a filmnek. a pénz nagyrésze úgyis elment a kellően gusztustalan praktikus effektekre, a kezdeti robbanásokra, és az utolsó nagy vágatlan futásra. megérte minden elköltött dollár... sosem szabad világmegváltást várni egy ilyen filmtől, ez is csak egy korrekt darab lett, szórakoztató másfél óra, ahol egy csapat sorozatokból importált színész eljátssza, hogy jól elkenik a nácik száját. és azt mindig jó nézni, amikor megbűnhődnek a rohadt mocsadékok... (××08.21.)

(Árnyék) (2018) (r.: Zhang Yimou)

az egyik legközismertebb szimbólum, ami beszivárgott ide nyugatra a távol-keleti kultúrából, az a jin-jang jel -lehet hogy azért, mert számunkra is értelmezhető a jelentése, az egymásba forduló fehér-és-fekete, a mindenben meglévő ellentét, a kiegyensúlyozott körforgás -de az is lehet, hogy csak azért lett ismert, mert a tetováló művészek könnyen a bőr alá tudták kanyaríntani... zhang yimou korábbi wuxia-i is teátrálisan kimunkáltak voltak (a hero című filmhez kézzel válogatták a megfelelő színű leveleket a kard-csaták alá), de most a végletekig lecsupaszított mindent, vizuálisan is a jin-jang körön belül akart maradni, a díszletek és a jelmezek is a fekete és a fehér kontrasztjában játszanak (de ha egy másik jellemző kínai kulturális behatást akarunk mondani, akkor a kalligráfia tinta-feketéjét is ott láthatjuk a vászon minden képkockáján) -de a történet és a szereplők is két oldalra billenthetőek... mert van egy fehérként ragyogó hősünk, aki az árnyékban nőt fel, és a világ számára is csak egy árnyék ő; van egy egykori hős, aki jelenleg az árnyékok között él megtörten, és a sötétség sötét gondolatokat sző az elméjébe; van egy uralkodó, aki békét hirdet, de közben alattomosan vágyja a dicső győzelmet; van egy nő, aki két férfi között őrlődik -sajnos a fizikai küzdelem túloldalán állókról már nem tudok ilyen frappáns ellentét-párokat hozni, mert nem igazán foglalkoztunk velük azon túl, hogy ők egy legyőzendő akadály... valószínűleg a film is szándékosan húz kétfelé, ahhoz képest, hogy wuxia-ként akarja nekünk eladni a marketing-osztály, viszonylag kevés verekedős jelenet van benne, főleg az első fele csordogál olyan lassan a politikai machinációk medrében, ahogy a lusta sárga folyó hömpölyög a rizs-földekkel körülölelve -viszont amikor az akcióra kerül a sor, akkor zhang yimou a történelmi tényeket elengedve a legendák földjére úszik át, és lenyűgözően lehetetlen jelenetekkel jutalmazza meg a türelmünket, bemutatva például azt, hogy a nőiesnek gondolt esernyő a világ legveszélyesebb fegyverévé is változtatható az ügyes kezekben... mert bizony kell a türelem a sok színpadias tróntermi jelenethez, főleg úgy, hogy a távol-keleti túl-játszás még mindig ki tud zökkenteni időnként a jelenetekből, de összességében úgy érzi az ember, hogy művészileg összeáll a film egy egésszé, hogy megéri megkeresni magában hozzá a minimalizmusra vágyó énjét -ha másért nem, hát azért a vizuális koncepcióért, ami nem engedi el a szemedet, és ami feketén-fehéren beleég a kisagyad megfelelő nyúlványába... (jó volt látni a filmben egy erős nőt, aki ki akar lépni a testvére leplei mögül, végül önfeláldozó hőssé válik.) (××08.02.)

(Kőgazdag ázsiaiak) (2018) (r.: Jon M. Chu)

ehh, mindig bajban vagyok, amikor romantikus vígjátékokról kéne írni, mert legtöbbször ugyanazok a gondolatok pörögnek a fejemben, és figyelmeztetnem kell magam, hogy ne hablatyoljak megint a formuláról meg a generikusságról... csak az a baj, hogy mindig ezeket látom magam előtt, hacsak el nem ragadnak az érzelmek. egy picit azért beszélek róluk most is, jó...? illetve, nézzük azokat a dolgokat, amikkel szándékosan kikerülik a legnyilvánvalóbb kliséket ezúttal a fényűző díszletek alatt: például nem kell végignéznünk a klasszikus összejövős jeleneteket, mert egy stabil kapcsolatba lépünk be a film elején; nincs másik pasi vagy lány, aki betörne a rózsaszín idillbe, máshonnan csiszolják a konfliktusokat; plusz nagyon ügyesen elveszik a reptéri nagyjelenet élét azzal, hogy egy repülő szűk terébe helyezik azt, és kihagyják a romantikus popdalra futós részt is... viszont még mindig meg tudok hasonlani az ilyen filmek alap-formulájával, mert mindig kellemetlenül érint, amikor a film kétharmadánál beüt a krach, utálom a mosolyszünetes részeket, ugyanakkor tudatában vagyok annak is, hogy szükség van a konfliktusokra, mert különben semmi izgalom nem lenne a filmben... viszont a kultúr-sokk rész egész jól működött, ahogy a szerény háttérrel rendelkező lány rácsodálkozott az elképzelhetetlen gazdagságra, mondjuk ebben segített az is, hogy úgy sikerült felvenni a filmet, mintha nem spóroltak volna semmin... awkwafina és ken jeong jól hozzák a comic relief karaktereket, akiken végig lehet mosolyogni, és meglepően hangsúlyos volt egy b-szál is a filmben, ahol megnézhettük, hogy milyen az, amikor a társadalmi különbségek széttépnek egy kapcsolatot... vannak olyan esték (mondjuk azok, amikor már megcsömörlöttél az egész heti vendéglátástól), amikor nem akarsz gondolkozni (mondjuk a romantikus filmek sablonosságán), vagy mély sebeket ejteni a lelkeden, csak ejtőznél egyet az ágyadon, és lezseren szórakoznál egyet -és ehhez ez a film egy jó választás, főleg ha már unod a fehér karakterekkel eljátszott változatokat, és szívesen veszel egy jó adag keleti ízvilágot... (×12.28.)

(2018) (r.: Milorad Krstić)

bár a popkultúrában nap-mint-nap könnyedén lubickolok, a képzőművészerekben igen komoly hiányosságaim vannak -és sajnos nem látom magam előtt azt az időt, ahová be tudnám szorítani az ön-fejlesztésemet. az már egy másik kérdés, hogy a személyes ízlésem mennyire akadályozna abban, hogy értékelni tudjam az absztraktabb, elvontabb alkotásokat is... hogy mit keresek mégis egy olyan film előtt, ami nyakig merül az elmúlt évszázadok festészetében? a sok dicsérő szó sokat segített ebben a döntésben, plusz olyan szürreálisnak nézett ki az összes kép, amit láttam belőle, hogy erősen mozgolódni kezdett bennem egy perverz kíváncsiság... szerencsére milorad krstić író-rendező nem egy ködös művész-maszturbációt akart a vászonra ejakulálni, a festészet iránti szeretetét egy igencsak kompetens történetbe ágyazta, ami nekünk kívülállóknak is piszok élvezetes lehet. és bár a képzőművészeti referenciák többsége elszállt a fejem felett, voltak olyan pontjai a mű igencsak sűrű utalás-hálójának, amikre én is tudtam nagy-mosollyal reagálni. mert itt picasso és chagall adják a kilincset hitchcock-nak és tarantino-nak, a pszichologikus elmélkedések jól megférnek a jason bourne ihlette akciókkal, a kubista stílust is fel tudják dobni a konvoj-ból érkező kamion-kürtök hangjai...szóval egy igencsak egészséges katyvaszról beszélünk, ami szilárdan áll a noir-os és hesit-es alapokon, és nagyon éretten kezeli a lelki folyamatokat is, ahogy a múltba vezeti vissza a karakterek problémáit (és akkor az eklektikusság jegyében ne felejtkezzünk el a zenei anyagról sem, ahol a mozgalmas score-ba organikusan ágyaztak be az alkotók mondjuk egy csajkovszkij opuszt vagy a radiohead és britney spears postmodern jukebox-os átiratait)... az az igazság, hogy nem kéne félnem a szürrealizmustól, mert itt sem volt gondom azzal, hogy megszokjam a különleges formákat, a torz arcokat, az eltolt perspektívákat. persze ehhez az is kellett, hogy érdekeljen a mozgalmas történet és a karakterek sorsa... (×11.03.)

(Nyughatatlan özvegyek) (2018) (r.: Steve McQueen)

miért vonzódunk annyira a rablókat a középpontjába állító filmekhez? van valami megbabonázó abban, ha sármos antihősök sikerrel végigviszik a nagy balhét? vagy a robin hood effektus vonzó, hogy alávaló gazdagokat fosztanak meg a jogtalan tulajdonuktól? és vajon mi vonz egy olyan filmest a heist-műfaj felé, aki eddig csak gyomorba vágó drámákkal festette sötétre a mozivásznakat? filozofikus hangulatban vagyok, de válaszokkal nem tudok szolgálni, főleg az utolsó kérdésemre nem, mert steve mcqueen csak úgy tessék-lássék foglalkozik a nagy akcióval, őt továbbra is a lelki folyamatok izgatják... hogy miként reagálnak átlag asszonyok egy extrém szituációra, miközben a gyásszal is meg kell birkózniuk. plusz emellé besodor egy erős politikai szálat is, ahol erős kritikus felhanggal mutatja be, hogy mikroszinten is rossz és rossz közül kell választaniuk az embereknek, egy tehetős fehér van az egyik sarokban, aki nem valószínű, hogy a saját érdekein túl tenne valami hasznosat a területén lakóknak, a másik oldalon meg egy kimosakodott gengszter próbál hasznot húzni a képviselői szék előnyeiből. és a harcuk közepén ott van három erős nő, akiknek meg kell tanulniuk alkalmazkodni és túlélni, be kell bizonyítaniuk, hogy képesek végrehajtani egy komoly balhét... abból is látszik, hogy nem egy tipikus heist-filmmel van dolgunk, hogy nem az akció viszi el a hátán a produkciót, hanem a színészek, egészen parádésra sikerült a casting, és nem nagy meglepetés, hogy viola davis tökéletes a szerepében, ő a megtört özvegy, aki a gyászából építkezve a kezébe veszi a sorsát, de nagyon szerettem elizabeth debicki-t is, aki egy olyan nőt mutatott be, aki a kapcsolatain keresztül éli meg az életét, tűr, hogy az előnyöket élvezhesse (de ne csak a címszereplő nőket éltessük, colin farrell erre a simlis politikus szerepre született, david kaluuya meg meglepően félelmetes volt kis-gengszterként. és hát az is tudhattuk előre, hogy liam neeson-t nem egy ötperces szerepért szerződtetik. viszont carrie coon-t keveselltem, belőle kaphattunk volna többet is)... szóval érdekes elegy volt ez a film (amire jó példa volt egyből a nyitány is a furgonból felvett akcióval, amit megszakítottak a női szereplőket bemutató flashback-ek), de nálam működött a koncepció, fenntartotta végig a figyelmem, és nagyon tudtam azért szurkolni, hogy megússzák a csajok a viszontagságaikat, hogy tovább tudjanak lépni egy nyugodtabb életbe... (steve mcqueen művészfilmes háttere leginkább a kamera-kezelésén volt tetten érhető -voltak kifejezetten különleges (ám működő) döntései, mint mikor egy autó motorházára ültette az operatőrét, és nem a kocsiban ülők arcát láttuk a párbeszéd közben, hanem a környéket, a módosabb fehér oldalt, és a lepukkantabb színesbőrű blokkot.) (×10.11.)

(2018) (r.: Schwechtje Mihály)

mi késő harmincasok azért már idegenkedve méregetünk egy címet, amiben szmájli van... pedig nem kéne, hogy elriasszon egy ilyen furcsa alkotói döntés, ráadásul érthető is, hogy miért ilyen formában került ez a mondat a plakátra -és kedves őszülő sorstársaim, azért sem kell aggódni, hogy túlságosan tinis lenne a film, ugyanis egy átélhető, és nagyon is mai problémát mutat be, amiből mi felnőttek is sokat tanulhatunk... sőt, olyan ügyesen játszik el a középiskolás típus-karakterekkel, hogy mindenki magára ismerhet valamelyikben úgy, hogy nem egy kliséhalmaznak érzi csak az adott figurát. bár a tettei miatt azonosulni képtelen lennék az introvertált sráccal, azért nála több dolgot is magamra tudtam vetíteni -leginkább azt a hülye álmodozását, valamint azt, hogy képtelen megnyílni a frusztrációi miatt. a különbség közte és köztem leginkább az, hogy én sosem tudnék ilyen messzire menni a megszállottságommal -így talán a film nézése közben még inkább el tudtam ítélni a srácot, mint azok, akik kívülállóként tekintenek rá... nagyon tetszett a film narratív felépítése, hogy elsőre úgy tűnt, mint hogy ha egy másik, szintén nagyon releváns problémát dolgozna fel (azaz amikor egy idősebb ember visszaél egy fiatal bizalmával), és csak a narratív csavar után fordultunk rá az online világ igazi veszélyeire, kicsit így minket nézőket is rádöbbentve a mindennapi naivitásunkra... a film megnézése óta olvastam interjút schwechtje mihállyal, aki elmondta, hogy szándékosan ott vágta el a filmjét, ahol, mert a következményekkel nem akart foglalkozni, azok már egy másik lapra tartoznak, ettől még én nem érzem azt, hogy ez a befejezetlenség jót tett volna a filmnek, nagyon hiányzik a végéről a lecsengetés... nem csak a tinik problémái megélhetőek a filmben, de a szülők is belepasszolnak a mai valóságba, rohannak, rossz kapcsolatokba ugranak bele, és nem igazán értik meg a kamaszodó gyerekeik problémáit -és le a kalappal a pedigrés színészcsapat előtt, hogy egy olyan filmbe ugrottak be kvázi vendégszerepelni, ami állami támogatás híján minimális pénzből készült. és nagyon örömteli, hogy a gondosan válogatott ifjak sem érződnek kezdőnek (mondjuk egy olyan színész-isten mellett, mint mácsai pál)... herr szilvia különösen jó találat volt a főszerepre, könnyen szimpatizál vele az ember, és örülök, hogy sikerült egy olyan szubkultúrával beteríteni a személyiségét, ami eddig eléggé elkerülte a magyar alkotásokat (és nem csak a kék haj és a mondocon miatt érződik hitelesnek a japán-mánia, de a kellékeseknek is jár a nagy pacsi az összes anime-figuráért és mangáért)... egy rendezőnek nem árt valami trükköt kitalálnia, ha a szereplői sokat beszélgetnek írásban, hogy miként lehet ezt megfelelően a vászonra vinni, és itt tök jól működött a 4:3-as kép körül hagyott keret, ahová pattoghattak a cset-buborékok... összességében okosnak és fontosnak érzem ezt a filmnek, ami a természetességének és átgondolt dramaturgiájának köszönhetően visz magával előre a drámai végig. több ilyen film kéne a hazai palettára -még akkor is, ha a pénzeszsákokon ülő döntéshozók kurvára nem így látják ezt... (btw, félénk introvertáltként kikérem magamnak, hogy a suttyó, nagypofájú izmos srác legyen a nyerő befutó a végén...:)) (×07.07.)

Anima (2019) (r.: Paul Thomas Anderson) / a kultúr-létem egyik nagy bánata, hogy nem vagyok elég fejlett ahhoz, hogy megértsem azokat a történeteket, amiket a tánc nyelvén mesélnek nekem -de derekasan küzdök, hogy feltöltsem ezt a fehér foltot az agyamban, és ehhez tökéletes lépcsőfok volt ez a kisfilm, amit paul thomas anderson rendezett az új thom yorke szóló-projekthez. mert itt könnyű volt megugrani a lécet, a sok furcsa mozdulat közben is végig lehetett követni ezt a romantikus kis etűdöt (ami a végére egy szeretetteljes before sunrise hommage-ba fordult, igaz, itt most prága játszotta bécset)... és lehet nem szeretni thom yorke falzettjeit meg prüntyögéseit, de azt mindenkinek el kell ismernie, hogy mindig határozottan odateszi magát a fickó, ha művészkedésről van szó -nem először bizonyítja, hogy milyen szuggesztív nézni a kissé suta mozdulatait (lásd még: radiohead -lotus flower)... örömteli látni, hogy pta a komoly film-monstrumjai közepette hajlandó időt szakítani a zenei szerelmeire is -legyen az a haim, joanna newsom, fiona apple, a radiohead vagy thom yorke. azzal csak nyerhetünk, ha ezek a pet projektjei ilyen hangulatosra, csodásan komponáltra és baromi szórakoztatóra sikerülnek. (×06.28.)

Susotázs (2018) (r.: Tóth Barnabás) / szerintem minden forma-1 néző emlékszik az egy-hangon daráló szinkrontolmácsokra, akik érzelem nélkül mondták a mikrofonba a szöveget -a fene se’ gondolta, hogy a sokszor bágyító unalmasság mellett izgalom is lehet ebben a szakmában. hát most tóth barnabás jól megmutatta nekünk ebben az aranyos és szórakoztató kisfilmjében... tök jól működött a szövegkönyv a fordító páros elmondásában, a vicces srác tényleg megmosolyogtatott, miközben önmagát is szórakoztatta az energiatakarékos mosógépek világában, a szabály-követő társa meg egy kifejezetten szép, őszinte pillanattal örvendeztetett meg minket... a csattanó várható volt az elejétől kezdve (főleg ha tudod, hogy osvárt andrea hol tevékenykedett évekig), de így is működött a film (kvázi) romantikus vetülete... a kisfilmesek sokszor ragaszkodnak ahhoz, hogy minél jobban megüssenek abban a pár percben, ami a rendelkezésükre áll, úgyhogy üdítő volt látni, hogy valaki sokkal könnyedebben is tudja venni ezt a műfajt (el tudom képzelni, hogy egy nagy felszabaduló sóhaj kísérte a fesztivál-vetítéseit is). (×07.01.)

(Kszi, Simon) (2018) (r.: Greg Berlanti)

egy ideális világban ennek a filmnek nem kéne nagy ügynek lenni -egy nagy hollywood-i stúdió egy romantikus comig-of-age meleg vígjátékot forgalmaz, no és...? de sajnos a huszonegyedik században is ott tartunk még, hogy a heteroszexuális nézőközönségnek (lassan és érthetően) el kell magyarázni, hogy a melegek ugyanolyan emberek, mint ők maguk... és történetünk hőse, simon, tényleg nem különbözik tőlem vagy tőled, egy kedves srác, aki jól elvan az iskolában vagy a barátai között, nincs a családjában dráma (kivéve ha a húga valami ehetetlen főzettel tukmálja a őket) -oké, a fiúkat szereti, so what, ebből sem csinál ügyet, természetesnek veszi az érzéseit. a hülye társadalmi elvárásokkal viszont már sokkal nehezebben birkózik meg, azon rágja magát, hogy más szemmel néznek-e rá az emberek, ha kitárulkozik előttük. mert tudja, hogy még mindig vannak előítéletesek, nagyarcú köcsögök, akiknek a megalázás a hobbijuk... de azt leszámítva, hogy egy fiú keresi benne a boldogságot egy másik fiúval, a film történet-vezetése abszolút a hagyományos útvonalon halad, hatalmas fegyverténye viszont a konkurenciával szemben, hogy mind a párbeszédei mind a konfliktusai természetesebbnek hatnak -persze, minden át van szűrve egy idealizált, optimista szűrőn, ahol mindenki elfogadó és kedves, és a konfliktusok sem mennek igazán mélyre. de annyi rémtörténetet láttunk és hallottunk már a mai ifjúságról (lásd mondjuk a friss lélekromboló euphoria-t), hogy nem árt, ha ha néha kicsit átlendülünk a túloldalra is, és pozitív benyomásokkal állítjuk vissza a tinikbe vetett hitünket... a film szórakoztatási faktorát nagyban emelte a működő humora, hogy nem féltek bemenni az írók a kellemetlen poénok terepére sem -mármint arra a humor-formára, amikor te érzed magad kellemetlenül a szereplők helyett, mégis vigyorogsz. de greg berlanti egy csomó jópofa ötlettel dobta fel a rendezését, kiforgatott szituációkkal (straight coming out) és elemelt jelenetekkel (meleg musical betét) csiklandozta a rekeszizmunkat... a komédia részhez képest a romantika leginkább azért csúszhatott hátrébb, mert egészen a film végéig nem kaptunk igazán semmit a kapcsolatból, fontosabbnak érezték a készítők a mr.blue körüli rejtélyt, mint azt, hogy átalakítsák a szerkezetet úgy, hogy mondjuk középtájon összejönnek a szerelmesek -na, akkor kaptunk volna egy olyan romantikus meleg filmet, amire azt mondanám, hogy bátor, kifejezetten bátor. így csak egy szórakoztató másfél órának örülhettem, ahol jókat nevettem, miközben tudtam érzelmeket is invesztálni a karakterekbe. (jó látni, hogy tony hale nem csak a veep-ben tudta lopni a show-t, de máshol is kiemelkedik a humorával.) (×06.23.)

(2018) (r.: Steven Caple Jr)

minden filmes zsánernek megvannak a maguk formulái, azok a bejáratott klisék, amik már mélyen beépültek a kollektív tudatunkba. a sport-filmek különösen behatároltak, ha ezekről az elemekről van szó, mert egy sportesemény nem túl sok féle kifutással rendelkezhet -vagy győz egy adott sportoló/csapat vagy kikap... így nehéz felróni a rocky franchise-nak, hogy ugyanazokból a panelekből építkezik negyven éve, hogy adonis creed második összecsapása is egy kicsit rocky ii-iii-iv remixnek érződik -már csak azért sem, mert ezúttal igencsak tudatos ez a szellemidézés, ezerrel építettek az írók múltra... és még csak nem is arról van szó, hogy vissza akarták volna csábítani a moziba azokat, akiket úgy megcsapott a tesztoszteron szaga a nyolcvanas évek derekán, hanem kifejezetten erősen alapozták meg a draco család visszatérését, azt is elérve, hogy ne gonosz oroszként gondoljunk rájuk nézőként, hisz’ értjük a motivációikat, a lelki sérüléseket, amik hajtják előre az edzősködő ivan-t és a verekedő fiát, viktor-t is. így nem az van, mint a komolyan túltolt rocky iv-ben, hogy egy szimbólummal kell megküzdenie hősünknek, hanem egy emberi ellenféllel, ezért a film végi nagy összecsapáshoz is másként állunk érzelmileg, nem tudunk teljes szívvel szurkolni azért, hogy a nyugat megint legyőzze a keletet, mert tudjuk, hogy ez mennyire összetörné lelkileg a két draco-t... persze az amerikai oldal is nagyon rendben van érzelmileg, ahogy az a (jobb) rocky filmekben szokás, itt sem a bunyón van a hangsúly, hanem a háttérben húzódó kapcsolati hálón, az élet nagy érzelmi gubancán. adonis nem könnyen birkózik az új helyzetével, egy újabb lépcsőfokot lépett felfelé azért, hogy kilépjen az apja árnyékából, de a csodás barátnőjével is komolyabban kell venniük az életet. ugyanakkor korántsem csak csillogás és boldogság, amit végig élnünk élünk adonis-szal, ott van a büszkeség és a bosszúvágy egy sajátságos elegye is, ami miatt nem mindig a legjobb döntéseket hozza, amiktől esendőbbnek látszik, mint máskor... rocky balboa ezúttal nem kap olyan erős jelenlétet, mint az előző részben, de ott van végig lelki támaszként, és hozzá is fűződik pár érzelmesebb pillanat... bár steven caple jr. nem végez rossz munkát a rendezői székbe, de azért sajnálhatjuk, hogy ryan coogler az egyéb elfoglaltságai miatt (lásd black panther) nem tudta vállalni ezt a folytatást, mert ő egyedibben állt hozzá a bunyók felvételéhez, ízesebbek voltak a kompozíciói -de azért így is maradt elég craft és bizsergető feszültség a filmben... és persze hangulat, ami főleg a kötelező felkészülős montázsnál volt kiemelkedő, a poros miliő jól érzékeltette a padlóról való feltápászkodást. de én a fény-kezelést is bírtam a meccsek előtti pillanatban. vagy a koncert-jeleneteknél, igaz, itt meg esetleg azért fittyedhet a szánk egy kicsit, mert tessa thompson karaktere nem most kapott igazán emlékezetes dalokat (pedig a zenével amúgy nem volt baj, ludwig göransson most is méltó utódja volt bill conti-nak -mondjuk az is igaz, hogy a legerősebben akkor hatott a zene, amikor a klasszikus rocky téma csendült fel a győzelem pillanatában)... biztos, hogy lehet még megfelelően tekergetni a rocky-formulát, a karaktereket is szeretjük annyira, hogy szeretnénk még látni velük több filmet, azonban most olyan tökéletes nyugvópontra ért mindenki, hogy nem vagyok biztos benne, hogy érdemes ezeket kiforgatni egy folytatás kedvéért. (×02.23.)

(Legendás állatok -Grindelwald bűnei) (2018) (r.: David Yates)

sajnos saját tapasztalatból is tudom azt, hogy attól még, hogy valakinek rendre ötletek és sztori-töredékek villannak be az agyába, az még nem jelenti azt, hogy megfelelően papírra is tudja vetni őket. de ha még valakinek nem is sorvadnak el a szavai, mire leírja őket, akkor is habitustól és tehetségtől függ, hogy a sokszínű írás-formák közül melyikben lesz a legerősebb -mert van akinek az áll jól, hogy oldalakon át apróságokkal bíbelődik egy regényben, más a tömörebb formákban hozza igazán a formáját, és van egy kvázi külön szakma, ahol ahhoz kell érteni, hogy a leírt szavak megfelelő dramaturgiába álljanak össze úgy, hogy megfelelően kiszolgálják a mozgóképre adaptálás lehetőségét. szerintem ti is tudjátok, hogy mire akarok kilyukadni: j.k. rowling egy nagyszerű regényíró, akinek fingja nincs, hogy hogyan kell egy forgatókönyvet megírni... már az első résznél is rezgett a léc, mert igencsak bicegett a két lábán a film, egyszerre akart cuki és sötét is lenni, de azért elműködgetett, itt a folytatásban viszont teljes a kudarc, és igazából csak azért nem áll fel előle felháborodottan az ember, mert david yates még nem felejtette el, hogy miként keverte ki az elmúlt öt filmjéhez a hangulatot, plusz james newton howard sem felejtett el zenét komponálni... kicsit az az érzése az embernek, hogy az első rész megrendelésre készült, mondta a marketing osztály, hogy kellenek a cukimuki állatok, mert azok eladhatóak, rowling anyánk meg félúton jött rá, hogy ő igazából tök másról akar mesélni. ezért van az, hogy kényszernek érezzük, hogy az ott megismert főszereplők itt téblábolnak a folytatásban is, sokszor céltalanul, erőltetetten, megfosztva az igazi motivációktól őket (vagy a korábbi szimpátiánkat teljesen lerombolva kifejezetten bosszantóan vannak megírva, mint szegény queenie)... persze miattuk is érződik túlzsúfoltnak a film, de j.k. még rátesz két lapáttal, és mindent bele akar gyömöszölni a szövegkönyvbe, amiről azt gondolja, hogy fontos lehet a későbbiekben, folyamatosan ugrálunk a helyszínek között, magyarázat nélkül hagy a jelenetek után -és nem kell sok idő, hogy ez a száraz wikipédia stílus érdektelenné váljon... tűzoltásra ott lennének azok a jelenetek, amikkel a régi rajongók szívén lehetne tekerni egyet, de sajnos ezek sem organikusan vannak beleépítve a nagy egészbe, ordít róluk, hogy a rajongók kiszolgálására szolgálnak csupán, mert elég ha meglátjuk roxfort tornyait, elég, ha meghalljuk mcgalagony nevét, és máris elolvadunk, igaz? hát nem igazán... bár jude law most is meggyőző a sármja miatt, de dumbledore nem igazán tesz semmit a rövidke feltűnése során, csak ugyanúgy a háttérből húzkodja a szálakat, ahogy majd öregkorában szokása lesz (egyébként végtelenül idegesítő, hogy a karakterek nem beszélnek egymással rendesen, hogy tele van a film elharapott titkokkal és ki nem beszélt konfliktusokkal, amik arra szolgálnának, hogy feszültséget csiholjanak -de nem teszik).... és akkor még nem beszéltem a kitérőkről, amik még jobban visszahúzzák a filmet a flashback-jeikkel, vagy nem volt szó arról sem, hogy mennyire zavaros grindelwald érv-rendszere (még ha az érthető is, hogy rowling egy a mai politikusokra hajazó mézesmázos beszédű gonoszt képzelt el ezúttal)... szóval teljesen egyértelmű, hogy ez nem egy film, hanem egy regény zanzásítása, ami az érthetetlen és érdektelen történet-tömegben próbálja rángatni a motiváció-nélküli karaktereit a pontból b-be -és szerintem a legvérmesebb rajongói is beláthatják, hogy sokkal jobban jártunk volna, ha j.k. rowling a saját szakmájánál maradva regényként írja meg ezeket a történeteket, hogy aztán azt egy igazi hozzáértő formázza át filmmé (és persze a warner részéről már a kezdetektől hagyni kellett volna, hogy arról írjon, amiről igazán szeretne)... (×02.16.)

(A kedvenc) (2018) (r.: Yorgos Lanthimos)

van amiért az él a fejünkben, hogy az uralkodókról vagy fennkölten szoktak regélni a mozgóképes alkotók, vagy megátalkodott despotáknak ábrázolják őket, akiknek a bukásában aktívan részt vesznek a makulátlan hősök -pedig számtalan példa van arra, hogy összetettebb személyiségként ábrázolják a koronás főket. különösen az angolok járnak az élen abban, hogy esendő embernek mutassák az uralkodóikat -lehet itt gondolni a cate blanchett féle elizabeth-ekre, a dadogós királyra, vagy a the crown erzsébetére. és gyanítom, hogy a tudors-ban is így van megformálva viii.henrik is, csak még mindig nem jutottam el odáig, hogy elkezdjem a sorozatot... de most egy másik uralkodócsalád utolsó tagját vegyünk inkább górcső alá, stuart annát, akiről én személy szerint nem sokat tudtam (valószínűleg főiskolásként is túl másnaposan ültem be arra az előadásra (is), ami az ő korszakáról szólt) -ráadásul félrevezető módon csak annyi jutott el hozzám a filmről, hogy ez egy tizennyolcadik században játszódó leszbikus dráma, így akár csalódhattam is volna, mivel sokkal több pajzánságot vártam ez alapján, mint amit ténylegesen kaptam. és lehet hogy nem véletlenül tűnik fel egyre több ősz hajszál a halántékom környékén, mert kezdem elérni azt az időszakot, amikor a merész ágy-jeleneteket már szívesen cserélem komplex karakterekre és intrikus politikai machinációkra... mert lenyűgözött, ahogy a két erős nőszemély körözött a gyenge prédája, az uralkodó körül, ahogy végigkövethettük, hogy a túl erősen szorított marokból kicsúszik a gyeplő, ahogy a finom módszerrel kivetett hálóban vergődni kezd a hal. és nagyon érdekes volt átélni, ahogy változott a nézői hozzáállásunk az ifjú törtetőhöz, szimpátiát ébresztett az elején az elesettsége látszatával, majd folyamatosan idegenedtünk el a tetteitől, hogy aztán a film végéről már kifejezetten hiányoljuk az elbukását... ehhez a három karakterhez kellett három nagyszerű színésznő is, és yorgos lanthimos tökéletesen választott, olivia colman-nek a teljes érzelmi skálát végig kellett zongoráznia, hevesen kellett megélnie a királynő szélsőségeit, rachel weisz-nek visszafogott feszültséget kellett árasztania, emma stone meg előszedhette a titkos raktárából a gonosz arcát is (és nem arra gondolok, amikor cukin szörnyeset játszik)... de a rendező úr nem csak a casting-nál bízott a jó ízlésében, hanem az összes feladatát nagyszerűen teljesítette -már ha az volt a célja, hogy egyedi formája gyúrja a történelembe ágyazott hatalmi játékát... tele van a film fura vágásokkal, rengetegszer elnyújtott halszem-optikán át nézzük a világot, és a tónust is rendre felborítja a fura humor, ami leginkább a korabeli dekadenciákon élcelődik (lásd a férfiak játékait -apropó, férfiak! látványosan mindegyikük rizsporos parókák és vastag sminkek alá volt rejtve, míg a nők arca természetes maradt végig a filmben). egyetlen dolog volt csak, ahol a szokatlanságával kiugrasztott kicsit a film élvezetéből, és ez a zene-használat volt, ami túlságosan elidegenítően hatott több jelenetnél is. de másba nem igazán tudnék belekötni, faltam az intrikus perceket, rötyögtem a fura poénokon és időről-időre mellbe-vágott a drámájával (főleg amikor a karakterek a családi tragédiáikról kezdtek beszélni)... köszönöm ezt az élményt, ahogy azt is, hogy felkeltette az érdeklődésemet egy olyan uralkodó irányába, aki eddig nem került a fókuszomba (néhány cikk és wikipédia bejegyzés alapján úgy érzem, hogy hitelesen sikerült dramatizálni ezt a különleges kapcsolati rendszert, még ha bizonyosságot nem is szerezhetünk már arról, hogy mi is zajlott igazából az uralkodói hálószobában...). (×02.12.)

(Zöld könyv -Útmutató az élethez) (2018) (r.: Peter Farrelly)

...pont a napokban olvastam, hogy duncan jones azt nyilatkozta, hogy nem írna filmet az édesapjáról, david bowie-ról, mert nem tudna objektív maradni -nick vallelonga viszont pont azt érezte, hogy épp neki kell forgatókönyvbe öntenie az édesapja visszaemlékezéseit -ki is váltva ezzel a másik kulcsszereplő, don shirley családjának az ellenérzéseit, akik szerint túl sok minden lett átformálva a film kedvéért. és nehéz igazságot tenni, de az biztos, hogy a végeredményen érződik, hogy az egyik szemszög dominál a film hangvételén, sokszor nyúl a ’fehér ember rácsodálkozik a rasszizmus mocskosságára’ formulájához. és persze jótékonyan elkeni a tényt, hogy a főszereplője is szalon-rasszista a film elején... de ahogy az ilyen dramaturgiákban lenni szokott, a bumfordi fickó sokat tanul és fejlődik a megtett kilométerek alatt, a lelki utazása során. és persze a másik fél is átéli a maga folyamatait, a hideg és távolságtartó művész kihúzza a fejét a kulturális felsőbbrendűség mázából, elhagyja a magány palotáját, emberségesebb emberré válik... és a film legjobban működő részei azok, amikor csak a két fő karakterére fókuszál, amikor puhítják egymást a kocsiban és a motel-szobákban, amikor ütköztetik a kulturális különbségeiket. lehet hogy azért érezni ezt, mert a nagy képet tekintve már nem tud igazán újat mondani, csak a szokásos köröket futjuk, amik persze századik alkalommal is fel tudják húzni a hozzám hasonló érzékenyebb embereket, de igazán nem tudott megütni egyik jelenet sem, annyiszor láttuk már a délvidéki bunkókat, akik a kocsmában kötnek bele a tőlük különbözőkbe, vagy a redneck rendőrt, aki semmiben sem különbözik a körülötte élő taplóktól (a hatvanas évek szegregációs szarságai azért meg-megremegtették a düh-központomat)... de a film elsősorban a színészeire akar építeni, és, huh, hogy fogalmazzam ezt meg szépen, számomra itt is felemás eredményt ér el... mert mahersala ali-ból hibátlanul árad a hideg távolság-tartás a film elején, érzed a testébe zárt fortyogó dühöt, és még azt az egy kifakadós jelenetét is jól megoldja, ami arra teremtődött, hogy a díjátadókon bevágják, mint referencia-pillanatot... viggo mortensen az ifjúkorom része aragorn miatt, és pontosan tudom, hogy milyen nagyszerű színész, de nekem ebben a szerepben túl sok volt, annyira tolta a keményen akcentusos bronx-i digót, hogy sokkal inkább éreztem egy joe pesci hasonmás-verseny dobogósának, mint egy igazán hitelesen elkapott karakternek. de kétségtelen, hogy a két színész között jó volt a kémia, így a könnyedebb pillanataik miatt megbocsátottam a túlzásokat és a szájbarágós dramaturgiát is. mert ki ne imádná nézni azt, ahogy két ember élvezettel falja kentucky-ban a kentucky fried chicken egészségtelen, mégis finom termékeit... (×02.02.)

(Alelnök) (2018) (r.: Adam McKay)

talán általános elvárás tőlünk befogadóktól, hogy ha belekezdünk egy történetbe (legyen az mozgóképen vagy egy könyv lapjaira leírva), akkor kötődjünk azokhoz a karakterekhez, akik főhősként mozognak benne, egészen akár odáig is elmenve, hogy mélyen a szívünkbe zárjuk őket. ezért érdekes élmény végignézni egy filmet, amiből kihagyták az összes pozitív karaktert, és két órán át kell feszengned a kanapén egy rakás hatalom-és-pénz-mániás szarkupaccal, akik közé néha bekeveredik egy-egy értelmileg visszamaradt csökevény is -azt hiszem egy ilyen felállással nem sok esélyem volt arra, hogy szeressem ezt a filmet... bár persze figyelhettem volna már a baljós előjelekre, mondjuk hogy soha életemben nem szimpatizáltam a republikánus politikusokkal -és nem is ez az a film, ami meg fogja változtatni a véleményemet róluk... de valószínűleg oka van annak, hogy mindig ilyen kétes színben tűnnek fel, ők azok, akiknél hevesen bólogatsz, ha azt sugalmazza egy film, hogy anyagi okai voltak az iraki és afganisztáni harcoknak... és persze nem mondom azt, hogy nem élvezetes nézni, amikor egy ilyen nagy manipulátor kerül a középpontba, mint dick cheney, de ugyanakkor végig kívülálló maradsz nézőként, mert a szeretet helyett a düh pumpálja egyre feljebb a szíved... pedig a készítő-csapat megtett mindent, hogy a ’szerethető’ oldalra billentse a film megítélését, adam mckay hozta az eggyel korábbi filmje doku-hatású stílus-jegyeit (lásd a valóságból bevágott képeket vagy a feliratok gyakori használatát), és ezeket még extra ötletekkel is gazdagon megszórta (azért tudtam jókat mosolyogni a film-közepi vége-főcímen, vagy azon, amikor íróként nem tudta kitalálni, hogy a drámai pillanatban mit beszélgethettek cheney-ék, ezért inkább shakespeare-t szavaltak nekünk)... és ugye nem kell mondanom, hogy a szimpatikus színész-gárda is kitett magáért, kipréselték a tehetségüket a protézisek és parókák alól... christian bale egy állat, amiért ilyen átalakulásokra képes, és bizonyos pillanatokban teljesen el is veszik a maszk alatt (főleg az idősebb-kori dick-nél). sam rockwell inkább a paródia irányába kacsingat w. bush-ként, de tulajdonképpen a film jellegébe belefér ez is (még ha én több viccet is vártam volna el egy adam mckay filmtől)... de eléggé tudtam örülni annak is, amikor felismertem olyanokat, akiket inkább a kis-képernyőről ismerek (lily rabe, allison pill, justin kirik, eddie marsan, jesse plemons)... de mondnom, nem a megvalósítással vagy a külsőségekkel volt bajom (ezen a fronton leginkább az elidegenítő zenébe tudnék csak belekötni, vagy abba, hogy néhány analógia bántóan a szánkba volt rágva), inkább azért húzom a szám, mert végig kívülálló maradtam, nem tudott igazán érdekelni ennek az ördögi machiavelliánus figurának a sorsa, hiszen nem volt egyetlen emberi vonása sem, amibe bele lehetett volna kapaszkodni (ha esetleg mégis felbukkant volna ilyen, mint mondjuk a leszbikus lányával való kapcsolata, azt is eldobta a végére). és így végül csak egy tisztelet-teljes pipa kerülhet a naplómba, hogy ’ez az oscar-jelölt film is megvolt, check!’, minthogy egy igazán éles republikánus kritikaként raktározhatnám el a szívem gyűlölködő sarkába... (×01.30.)

(Hidegháború) (2018) (r.: Pawel Pawlikowski)

ahogy a régi mondás is tartja: polak, węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki (azaz lengyel, magyar –két jó barát, együtt harcol, s issza borát), mi magyarok jól megértjük a lengyelek problémáit, mert évszázadok óta hasonlóan alakul a két nép sorsa, hasonló módon szívat minket a történelem, el kellett viselnünk a kis-és-nagy királyok rossz döntéseit, darabolásra hajlamos nagyhatalmak játszmáit és a szocialista tábor vörös láncait... úgyhogy magyarként könnyű átérezni a lengyel filmekben felszínre kerülő problémákat (bár úgy tűnik, hogy ezúttal kinyílt a világ ennek a lengyel filmnek, ugyanis sikerült egy olyan egyetemesen értelmezhető problémával megfogni minden film-szerető szívét, amit jól ismernek világszerte: az örökké kínzó szerelmmel)... a történelmi párhuzamokon túl a film nekünk közép-kelet-európaiaknak ad még egy kapcsolódási pontot, amire jól rezonálhat a lelkünk, és ez a népi kultúra, aminél könnyű kihallani a hasonlóságokat -ráadásul nekem ez a réteg egy erősebb személyes kapcsolódást is nyújtott, mivel évekig éltem együtt egy néptáncos-lánnyal, így jobban rezonálok ezekkel a dalokkal, mint sok más néző, aki nehezebben húzza ki a fejét a popkultúrából... de ez a film kívánja is a nyitottságot, hogy érdekeljen a régi világ, mert nem csak az ötvenes/hatvanas években játszódik, hanem pontosan úgy is van felvéve, mintha a korszakban készült volna, de a gondos kép-komponálásnak köszönhetően mégsem tűnik porosnak a 4:3-as képarány és a fekete/fehérség... de nem csak vizuálisan sikerült megragadni a fagyos ötvenes éveket, de a szocialista mindennapok is rendre betörnek a történetbe, elvtársak okoskodnak bele a tiszta művészetbe, besúgók, ügynökök ólálkodnak a szűkösre vett képen, és igazán még akkor sem lehet szabadulni a nehéz levegőjétől, amikor az ember átbújik a vasfüggöny alatt egy új élet reményében... de nem csak egy elnyomó hatalom tud tönkretenni egy kapcsolatot, hanem furcsa módon a szerelem maga is megkeserítheti két ember életét... és csodaszép végigélni ezzel a két karakterrel ezt a másfél évtizednyi küzdelmet, ahogy képtelenek szabadulni a béklyóiktól, hogy a fizikai vonzódáson túl lelkileg is tökéletesen egymásra hangolódjanak... dramaturgiailag rizikós ha egy film csak szemelvényeket kínál egy történetből, de az író/rendező annyira esszenciálisan választotta ki a sztori-töredékeit, hogy nem érzi a néző darabosnak a végeredményt. segít a folyamatosság érzetében a zene is (ami eleve egy meghatározó elem a főszereplők szakmája miatt), szépen építkeznek egymásra a kezdeti autentikusan gyűjtött dallamok, a kórus-művé formált színpadi előadások és a dekadens párizsi jazz-verziók... de ami talán még ennél is jobban összetartja ezt a tizenöt évnyi történetet, az a kémia, ami ott szikrázik végig a két sokat megélt karakter között, hitelesen, átélhetően (joanna kulig úgy ragyog a vásznon, hogy minden férfi-szív megérti az érte való gyötrődést)... az ember egyszerre csodálja ezt a fajta örök kötődést, vágyik is rá a szíve mélyén, ugyanakkor riasztó a tudat, hogy mennyi fájdalommal is együtt jár egy ilyen múlhatatlan kapcsolat... de csodás volt átélni mindezt a vászonnak ezen az oldalán, végigküzdeni a viszontagságokat ezzel a két elveszett emberrel, érezni a kötődésüket, kicsit beleszeretni a szerelembe, a népi kultúrába, a lecsupaszított fekete-fehér világba. (×01.28.)

(2018) (r.: Alfonso Cuarón)

a legtöbb ember azért zarándokol el a mozi sötétjébe (vagy vetődik le a kanapéjára egy lustulós szombat este), hogy kiszakadjon a valóságból, hogy lehetetlen hősies történeteken izguljon kikapcsolódásképp, pedig ugyanilyen felvillanyozó tud lenni az is, ha egy alkotó a valóság esszenciáját próbálja megfogni egy mozgóképen -még akkor is, ha ez a valóság kicsit el van kenve a nosztalgia megszépítő rétegével... alfonsó cuarón egy sokszínű filmkészítő, aki megreformálta a harry potter filmek látvány-elemeit és hangulatát, aki otthon érzi magát a riasztó disztópiákban vagy a mexikói fiatalok között, sőt, még a világűrben is. most viszont komoly vágyat érzett arra, hogy hazatérjen és a gyerekkoráról meséljen -mondhatjuk úgy is, hogy megérett a feladatra, hogy egy igazán szerzői művet nyújtson át nekünk, ahol nem csak a rendezői kreditnél láthatjuk a nevét, hanem íróként, operatőrként és vágóként is ő van feltüntetve. de egy személyes történetnél érthető ez a mély bevonódás, de meg is érte a komoly munka, mert nagyon szépen van felvéve a film -és talán azért sem került konfliktusba önmagával, hogy mikor vágja el a jeleneteket... mert egy hétköznapi élet bemutatásához puritán eszközöket választott, hosszan kitartja a fekete/fehér képeit, lassan úsztatja a kamerát oldalirányba, és ahol csak lehet, mellőzi a közelik használatát, végig egy bizonyos távolságra tart el minket a szereplőitől (gonoszkodva mondhatnám, hogy megtalálta a lelke mélyén a maga tarr-béláját, annyira hasonlóak ezek a stílus-jegyek az ősz mester életművének metódusaihoz)... és én elhiszem, hogy magasabb szintű türelem kell egy ilyen filmhez, ahol nem csak a sztori eseménytelensége teszi próbára a modernebb, populárisabb, ’rohanósabb’ filmekhez szokott befogadókat, de a vizuális tempójához is tudni kell értékelni ezt a lassú hömpölygést... ráadásul hősnője sem igazán aktív szereplő, leginkább sodródik az eseményekkel, csöndes és visszafogott -és az elsőfilmes yalitza aparicio hatásosan viszi a vászonra ezt a minimalista színjátékot. de jól is van ellenpontozva a harsány mexikói családdal, az anya szenvedélyével és a gyerekek (kicsit idegesítő) ördög-rosszaságával... jó megismerni a kora-hetvenes-évek mexikóját, ráadásul láthatjuk az előkelőbb élet és az elmaradottabb vidéki mindennapok sokszínűségét is, és minden színtér eleven és tökéletesen átélhető, elmerülünk a sártengerben, körülvesznek minket a felbolydult nagyvárosi hangok -és mindent beterít a kutyaszar... a mindennapi élet nyugodt tempója rendre megtörik valamilyen esemény kapcsán, hol belehajlunk kicsit az abszurdba (az amerikai izom-járgánnyal rendre ilyenekbe autózunk be, vagy ott volt például a távol-kelet rajongó srác is, aki magát lecsupaszítva mutatta meg a kard-tudását), máskor viszont komolyabban rátapos a szívünkre (mint amikor a korabeli politikai események betörnek a vászonra, és persze ott lüktet a kifejezetten megrázó szülés-jelenet is)... tudom, hogy nem való mindenkinek a film, le kell tudni lassulni hozzá, le kell csupaszítani a lelked, hogy igazán el tudj merülni ebben a visszafogott történetben, de szerencsés esetben csodálatos élményt tud nyújtani, a visszafogottsága ellenére is sok érzelemmel tud átmosni, ahogy gördít-és-gördít maga előtt az óceán méltóságos hullámzásaihoz hasonlóan. én ezen szerencsések közé tartozom, és ezért nem lehetek eléggé hálás. (tudom, hogy a koncepció része volt, hogy fekete/fehér legyen a film, mert cuarón szerint az emlékekben is kifakulnak a színek, de én azért megnéztem volna, hogy miként néznek ki ezek a gondosan komponált képek latinosan vibráló színekben...) (×01.26.)

(Bohém Rapszódia) (2018) (r.: Brian Singer (+Dexter Fletcher))

a legendák benne élnek a kollektív emlékezetünkben, ráhatással vannak a lelkünkre, formálják a gondolkozásmódunkat, és sok esetben elhomályosítják a valóságot... persze majd most sokan nekem esnek, hogy egy játékfilmnek nem kell görcsösen ragaszkodnia a tények szigorú állításaihoz, arra ott van a dokumentum-film műfaja, blablabla, de szerintem igenis van egy pont, ami után már káros az, ha a dramaturgia oltárán feláldozzák az alkotók a hitelességet. főleg ha ez a dramaturgia végeredményben pontosan ugyanolyan lesz, mint számtalan másik zenész-életrajzé, amit az elmúlt évek során láthattunk, mert pont azok a kötelező klisék jönnek ki a kifacsarásokból, amiktől már kiütést kap mindenki, aki háromnál több életrajz-filmet látott már életében. és nem, nem fog attól jobban működni a film, ha mondjuk hollywood-iasan bele van erőltetve egy soha meg nem történt drámai szakítás, csakhogy a végén jobban üssön a reunion-nak beállított koncert... és ez az egyik legnagyobb bajom a filmmel, hogy minden tisztára és egyenletesre van polírozva benne, a kiszámíthatatlanság jelszavát a zászlajára tűző zenekar (még életben maradt) tagjai a kiszámíthatóságot választották, önmagukról meg szent szobrokat faragtak, akik sosem mocskolták be a kezüket, mert távol tartották magukat a partiktól, és tisztes családapaként őszültek meg (cöcöcö). bezzeg freddie... mindig nehéz megtalálni az egyensúlyt egy banda-filmnél, ha valamelyik tag (rendszerint a frontember) kiemelkedik a többiek közül, de itt nem is törekedtek ilyen egyensúlyra, már a plakátokon azt hirdették, hogy ez freddie mercury filmje lesz -úgyhogy a zenekari próbákon és a montázs-szerűen vágott turné-részleteken túl csak az ő magánélete kapott hangsúlyt, ellentmondásos megvalósítással... mert bizony könnyen azt lehet kiolvasni a sorok közül, hogy fred elcsábult a férfi-szerelem irányába, amikor egy yoko ono-szerű karakter (paul, a menedzser) a fülébe súgta a bűnös szavakat, és a később halmozódó problémák minden forrása az lett, hogy összefeküdt a saját nemével (is)... és igazából ennél többet nem is tudunk meg róla, talán még a családja segítségével tudnak kicsiszolni néhány érzelmes pillanatot -és pont ez a film másik nagy hibája: hogy képtelen felgyújtani a lelkem. mert hiába díszítették fel ügyes technikai megvalósításokkal a látványt, hiába húzzák előre jó ütemben a tempót a fantasztikus dalok, igazi érzelmeket nem tudnak létrehozni ebben az átlagos történetben botladozó karakter-vázlatokkal... pedig rami malek igazán megpróbálja lehozni a csillagokat is, a mozdulataiban és mimikájában közel tökéletes az illúzió, azonban nem rendelkezik azzal a fizikai jelenléttel, ami áradt freddie-ből (valószínűleg az sem segítette a beleélést, hogy évek óta nézem rami-t a mr.robot-ban, így számomra nem tudott elveszni a fogak és a bajusz alatt -viszont gwilym lee tökéletesen elveszett a brian may haj alatt)... lehet hogy a moziban ütött a húszperces finálé a live aid-es koncert megidézésével, de engem már az a tény is zavart, hogy hattyúdalként akarták beállítani ezt az ismert eseményt, ami után még hosszú idei színpadon volt a zenekar -az meg főleg baszkurálta az agyam, hogy ezért a kreált dramaturgiai csúcspontért feláldozták a teljes időrendet, elmismásolva így freddie betegségét is... de értek mindent, az emberek pont azért zarándokoltak el a moziba, hogy nosztalgikus hangulatba kerüljenek a daloktól, hogy megkapják egy korszak (halvány?) lenyomatát, és sokaknak bőven elég volt az, hogy ezeket teljesítette a film. de én azt gondolom, hogy egy ilyen kulturális hullámokat keltő zenekar és egy ilyen különleges személyiség, mint freddie mercury ennél sokkal többet érdemeltek volna, valami különlegeset, valami szokatlant, kísérletit és extravagánsat... (értem én, hogy mike myers szerepeltetése egy nagy kacsintás volt az egyik gyerekkori kedvenc filmemre, a wayne’s world-re, de egy meta-poén miatt talán nem kellett volna a semmiből kreálni egy gonosz producert, aki utálja a három percnél hosszabb dalokat...) (ja, és azt ugye mondanom sem kell, hogy film igazi sztárjai freddie macskái?) (×01.23.)

(Csillag születik) (2018) (r.: Bradley Cooper)

a cím alapján könnyen legyinthetnénk, hogy megint egy cinderella sztorit kapunk (amik egyébként meglehetősen erősen tartják magukat a kultúránkban, simogatva a lelkünk azon vágyát, hogy egyszer mi kisemberek is naggyá lehetünk), ráadásul ez ennek a történetnek a negyedik feldolgozása, úgyhogy a rendezőként itt debütáló bradley cooper komoly terhet vállalt magára azzal a szándékával, hogy elragadja a szívünket. aztán megszólalt az első torzított akkord a színpadon a gitárjából, majd néhány pillanattal később lady gaga fuck-olva kiabált a puccos étterem vécéjében, és én máris meg voltam fogva. ráadásul egy komoly fegyvertényt is fel tudott vonultatni a film: úgy tudott felvillanyozni, hogy a megnézése előtti éjszaka csak négy órát aludtam... és fáradtság ide-vagy-oda, az első egy óra nagyon könnyen húzott magával, rá voltam hangolódva a dalokra, a film gerincét alkotó kapcsolat kialakulására, arra, ahogy a két karakter pozitívan húzza fel egymást, kellemesen bizsergett a ritkán használt romantikus énem. és teljesen elolvadtam attól a természetes kémiától, ami gaga és bradly cooper között izzott... érdekes, hogy pont az a dramaturgiai húzás törte meg bennem kicsit ezt az ívet, amivel érdekessé tették a szokásosnak mondható felemelkedés-sztorit. bár lehet hogy csak túl sok zenész-életrajzot olvastam már életemben, és kicsit megcsömörlöttem attól, hogy minden színpadi előadónál megfigyelhető ez a hullámvasutazás (legtöbbször az alkohol és a drogok fűtik a föld felé zuhanást), de az is lehet, hogy most kevésbé vágytam a drámára, jobban örült volna a törékeny szívem, ha azt érzi, hogy van kiút a folytonos körökből... ha jobban belegondolunk, azért ally felemelkedése sem makulátlan, nézhetjük a zeneipar kritikájaként is a filmet, ahol a tehetséges énekesnőt ’meg-kell-csinálni’, át kell formálni külsőleg és zeneileg, hogy nagy pénzt lehessen kivenni belőle. szerintem cseppet sem véletlen, hogy ez a szerep pont akkor találta meg gagát, amikor elfordult a maszkoktól és az extrém ruháktól, és egy olyan lemezt készített, amin sokkal pőrébben mutatta meg magát, egy személyes kis gyöngyszemmel bizonyítva mindenkinek, hogy sokkal több ő, mint egy extrém termék, amit el lehet adni a sikító tiniknek. és ms.germanotta pont ezért hiteles a szerepben, mert önmagát kell hoznia, -bár néha azért mélyebbre is kellett nyúlnia egy-egy drámaibb jelenet kedvéért, de ott is jól helytállt, a hangja meg, wow, lehozza a csillagokat is az égről (szerencsére van egy jó összehasonlítási alapunk, hogy milyen is lady gaga a való életben -és akkor most azonnal pótolja mindenki a ’five foot two’ című nagyszerű dokumentum-filmet, aki eddig véletlenül kihagyta volna!)... bradley cooper-nek is elhiszem az összes boldog vagy szétcsúszott pillanatot, a zenés részekre is szépen felkészült, csak a nehezen érthető motyogása zökkentett ki egy kicsit a jeleneteiből... látható, hogy jól megfigyelte azokat a rendezőket, akikkel korábban együtt dolgozott, nagyon tetszett az a megközelítése, hogy nem akart semmit sem a számba rágni, egy-egy képpel és hanggal érzékeltetett sok mindent (elég egy sípoló hang, hogy értsük, hogy baj van a zenész hallásával, ahogy azt is tudjuk jól, hogy a piros-kék fények villogása mikor töri meg az éjszaka sötétjét). és jó ránézni a filmre, a koncert-felvételek is élénkek és átélhetőek (talán csak a hangmérnököknek adtam volna még egy kis időt, hogy a stúdióban felvett énekeket természetesebbre keverjék)... persze egy rendező feladata az is, hogy jól válogassa össze a társait, és hősünk itt sem nyúlt mellé, matthew libatique operatőrről tudtuk eddig is, hogy jó szeme van. ahogy az sem újdonság, hogy sam elliott nagyszerű színész, aki egyetlen pillantással is képes erős jelenlétet a vászonra varázsolni (de még az olyan humoristák is jól megvetették a lábukat a filmben, mint andrew dice clay és dave chapelle)... szeretjük, amikor felemelik a lelkünket egy ’rút-kiskacsa’ sztorival, szeretünk pityeregni, amikor összetörik a szívünket, szeretjük a hihető természetességet, szeretünk jó dalokra ringatózni a kanapén, és jól helyt is áll ez a film ezekben a kritériumokban, úgyhogy végre van egy újra-feldolgozás, ami azt bizonyítja mind az alkotóknak, mind a nézőknek, hogy megéri rászánni az időt arra, hogy egy ismerős történetet formáljanak újra a nagyvászonra -kellő odaadással és szeretettel. (×01.21.)

(2018) (r.: Carlos López Estrada)

az előítélet olyan mocsok dolog, hogy még a legliberálisabb elméket is megfertőzi, önkéntelenül törnek rád az ilyen típusú gondolatok -mint például amikor naplemente után sétálsz az utcán, és összébb húzod magad, amikor szembejön három cigány fiatal. vagy amikor egy befont hajú feketéről egyből azt feltételezed, hogy egy gengszter-banda tagja... és mondhatnátok azt, hogy ez utóbbi probléma (fehér) európaiként elég messze áll tőlünk, de szerintem nem olyan nehéz átérezni ezt is, főleg ennél a filmnél, ahol daveed diggs és rafael casal biztos forrásból dolgoztak a forgatókönyvük megírásakor, hiszen maguk is oakland csúnyábbik felében nőttek fel -és kezdtek bele a rap-bizniszbe. és mindig jó látni, amikor egy film főszereplői a saját kezükbe veszik a sorsukat, hogy hitelesen mesélhessenek el egy személyes történetet... (örülök, hogy van bennem annyi tudatosság, hogy back-to-back akartam megnézni a sorry to bother you-t és ezt a filmet, mert tudtam, hogy egyszerre, néhány saroknyira egymástól forgattak oakland-ban a srácok, és jól ki is egészítette egymást a két alkotás, mert itt pont azt az élet-szagúságot kaptam meg, amit abból az őrületből hiányoltam egy kicsit.) és nem csak a városi mindennapokat hiszed el nekik, de a kapcsolatok is úgy vannak felépítve a filmben, hogy igaznak érzed őket (a bro-ság, az ex-szel kialakított bonyolult viszony vagy az önfeledt játékok a kissráccal mind-mind jó példák)... a daveed által játszott colin-nak nem csak az előítéletekkel kell megküzdenie, de sok dolog kísérti őt -akár szó szerint is, rémálmok formájában, de ennyi elemelés a valóságtól pont elég egyensúlyt szolgáltat. bár akár a nagy fináléról is gondolhatják sokat azt, hogy hiteltelen, de szerintem jól fel volt építve a kezdetektől, hogy collin és hű fegyverhordozója rendszeresen rímekbe szedték a gondolataikat, így szerintem jól működött, hogy a srác élete legfeszültebb pillanatában is a rap-hez fordult (meg daveed diggs olyan jó az eredeti szakmájában, hogy mindig élmény hallgatni, amikor elereszti a száját)... apropó, akár miles, a magát feketének képzelő fehér is kilóghatna a realistán megfestett képekből, de szerintem könnyű elképzelni, hogy számtalan ilyen identitás-válságos srác rohangál amerika utcáin -meg kellett ő ide, mert pontosan azt a két végletet hozta a filmbe, amik alapvetően meghatározták a hangulatot: harsányan vicces és veszélyesen feszült (ha épp’ balhéra kerül a sor)... de egyébként tök jó a film beat-je, nem ül le egy percig sem, és a viccesebb részek közé rendszeresen beleütnek egy-egy jól irányzott gyomrossal is (vagy vegyítik a kettőt, mint mikor a múltbéli kulcs-jelenetet egy laza narrátoron át halljuk)... nem véletlen, hogy a rendező a zenés videók irányából érkezett, jó tempóban vágja a sok (arcokra fókuszáló) premier plánt (akár párhuzamosan is, osztott képernyővel), és csodásan vibráló színvilágot kevertetett ki az operatőrével... nekem szükségem volt most egy ilyen üdítően életrevaló dramedy-re, de biztos vagyok benne, hogy sokan előítélettel gondolnak egy ilyen típusú ’néger-film’-re, és messzire elkerülik (mint a film a magyar mozikat), pedig pont nekik kellene megnézniük, hogy hátha felfogják, hogy a világ nem olyan fekete/fehér, mint amilyennek ők látják. (én daveed-ot persze a hamilton című zseniális hiphop-musical által ismertem meg (mint a világ nagy-többsége), de csak az imdb tanulmányozása után esett le, hogy hozott magával a filmbe a broadway színpadáról egy partnert is: jasmine cephas jones-t, azaz peggy-t... és ha már daveed, akkor tessék hallgatni clipping.-et is, mert ott is kurvajó, amit csinál!) (×01.09.)

(2018) (r.: Boots Riley)

a nagy gén-manipulátor lázasan dolgozott a laborrá átalakított kopott garázsában, létre akarta hozni a tökéletes hibridet, aminek láttán az emberek hátrahőkölnek -vett egy kis mintát david lynch elvontságából, és keverni kezdte a többi alapanyaggal, david fincher cinizmusával, michel gondry álom-realizmusával, csepegtetett még a majdnem kész alkotásba egy kis őrült fantasztikumot is, és az egészet beültette egy csípősen maró társadalom-kritikába. elmosolyodott, elkészült a nagy mű, amitől elakadnak a szavak, lázasan dolgoznak az agyak, ami megfoghatatlan, mégsem taszító, egy szórakoztató frankenstein szörnyeteg, ami bátran lóbálja a hatalmas lófaszát a prűd népek orra alá... már percek óta vakarom a fejem a billentyűzet fölött, és ezúttal nem csak azért, mert nehezen akar elindulni a szó-folyam, ami a gondolati építményem alapja lenne, hanem mert nem nagyon tudom, hogy mit gondoljak erről a filmről... mert annyira sűrű és váratlan, hogy egy pillanatig sem hasonlít azokra a mozgóképes alkotásokra, amiket hosszú idő óta nézek, így nehezen tudnám azt mondani, hogy szerettem, de az kétségtelen, hogy elszórakoztatott az őrületével ebben a két órában -és annyi ötlet és mondanivaló sorakozik itt a szépen felvett képek alatt, hogy biztos vagyok benne, hogy egy ideig még munkálkodni fog bennem az utóhatása... azért kicsit szétszálazhatjuk, hogy melyik elemei működtek nálam igazán -már a képi világban is rengeteg kis ötlet-bomba volt, amik közül leginkább az új életre váltás vizualitása ragadta meg a szemeimet (ahogy mondjuk a régi tévéből kinőtt az új), de az első megdöbbentő gag is nagyon tetszett, amikor a telefonáló és a hívott fél egy légtérbe kerültek... nem nagyon akarta titkolni az ütéseit az író/rendező boots riley, aki maga is dolgozott a telemarketinges iparágban, így a kizsákmányolás plasztikusan tudta ábrázolni. azt sem gondolnám, hogy túl mélyre kellett volna túrnia az emlékei között, hogy találjon egy jó példát arra, amikor hátránya származott a bőrszíne miatt... a mindent bekebelező és kizsákmányoló nagyvállalat képéhez elég volt kicsit körülnéznie a világban, mint ahogy az agyatlan vetélkedők is ott futnak nap-mint-nap a tévében, csak fel kellett nagyítani azokat is... és ez a lényeg egy szatíránál, hogy minden eltúlzott lesz, pont ezért nem fájnak a homlokon csapásai, mert lekerekednek az élei... a lázadó művész a saját közegét azért csak (cicire illeszthető) kesztyűvel paskolta inkább, és szívesen vettem volna, hogy a néhány lepukkantságot árasztó képsoron túl többet mutat meg abból az oakland-i környezetből, ahol felvették a filmet... bár mint hallottam, a főszerepre az eredeti jelölt donald glover volt, de ő a sűrű naptárja miatt átadta a lehetőséget a jóbarátjának lakeith stanfield-nek, aki nem is értem, hogy hogy nem az első opció volt, amikor rendre ugyanilyen furcsaságok történnek vele a vásznon és a kisképernyőn egyaránt. tessa thompson nem szokott mellényúlni az excentrikus szerepvállalásaival, de a kisebb mellékalakok is emlékezetesek voltak (és még danny glover sem túl öreg még ehhez a szarhoz)... hogy ajánlanám-e ezt a szörnyszülöttet? randi-filmnek semmiképp, mert bár egy pillanatig sem ül le, tele van energiával, de bizonyos pontjain olyan elborult, hogy egy finomabb lélek (fehérnép) biztos hogy összezavarodna a kifacsart ízlésünktől. vagy csak azt mondaná, hogy ’ezt a lófaszt megyek én veled legközelebb valahová!’... (×01.07.)

(A Meztelen Juliet) (2018) (r.: Jesse Peretz)

szerintem már ismertek jól, tudjátok, hogy az én lelkemet az elégíti ki, ha űrhajók vagy szuperhősök bukkannak fel az olvasmányaimban, mégis a mai napig, ha valaki a halántékomhoz tart egy fegyvert, hogy most azonnal döntsem el, hogy ki a kedvenc íróm, én gondolkozás nélkül nick hornby-t mondom. még annak ellenére is, hogy időtlen-idők óta nem olvastam tőle semmit -pedig egy szó sem esik nála űrhajókról és szuperhősökről... (illetve, bevallom, hogy a ’vicces lány’-t elkezdtem tavaly, de elakadtam benne száz oldal után, úgy éreztem, hogy rossz az időzítésem, hogy akkor épp’ nem vágyik a lelkem arra a könnyedségre, ami a könyvből árad...) könnyű megfogni, hogy mit szeretek hornby-ban, egyszerűen úgy beszél hozzám, hogy a lelkem legmélyét szólítja meg, egyszerűek a szövegei de nem primitívek, viccesek ám mégis tele vannak érzelemmel, értem a probléma-felvetéseit, mint két jó zenész, egy húron pendülünk... és bár a két fociláz filmet nem láttam, de úgy tűnik, hogy az adaptációkkal is szerencséje van, mert olyanok nyúlnak a regényeihez, akik le tudják desztillálni a nickhornby esszenciát, pont annyira lesznek viccesek, érzelmesek és szólnak hozzánk, amennyire kell (ez utóbbinál nem lehet véletlen, hogy a narrációt fontos dramaturgiai eszköznek tartják mindig a forgatókönyvírói). és bár itt nem volt meg az a hengerelés, mint a popcsajok-nál (ami nem csak a legkedvesebb regényem mind közül, de a film-változat is könnyen belefér az all time top 10-embe), nem olyan vicces, mint az egy fiúról-ról (ugye, azok a hülye ragok), inkább csak csendesen mesél az életközépi válságról, amihez pont megfelelő hátteret biztosít egy álmos kis tengerparti városka, és benne a hétköznapi életet élő kisközösség... mert ez nem az a nagyívű szerelmi történet, ahol az érzelmek elmossák a gátakat, itt csak egymás mellé sodródik két ember, akik úgy érzik, hogy sok-sok évet eldobtak az életükből, és szükségük van egy nagy váltásra (és csak úgy mellékesen felvetődik az is, hogy szexeljenek egyet, ha már ott vannak egymás közelében)... a legfontosabb aspektus tehát a válság megélése, de persze nem hornby-ról lenne szó, ha a rajongás valahogy ne kerülne előtérbe -és persze duncan, a zenebuzi egy barom, de szerencsére azért együtt tudunk érezni vele -mi, akik a fél életünket rászánjunk valamire, ami foglyul ejti a képzeletünket... az már egy más kérdés, hogy az ilyen mélyen elkötelezett hívők szoktak a legnagyobbat koppanni, amikor kiderül, hogy ők maguk mindig is sokkal többet gondoltak az imádott mű mögé, mint maga az alkotó. dehát így jár az, aki egy szakítós-lemezbe feccöli minden energiáját, és így jár egy zenész, aki misztikus ködöt emel maga köré... ethan hawke-ra egészen csodálatosan passzol ez a magánéleti válságokkal terhelt kiégett rocker-szerep, ráadásul még a hangját is adta a filmhez komponált dalokhoz -ám mégsem az éneklés vagy laza hippiskedés miatt ég majd be az alakítása az emlékezetünkbe, hanem egy kifejezetten megkapó pillanat miatt, amikor elmeséli, hogy miért is vett ilyen gyökeres fordulatot az élete. de persze akkor is baromi jó, amikor viccelni kell, és vannak is a filmben nagy vigyorgásokra késztető pillanatok is (elég csak a kórházi termes, kissé a klasszikus kabaré-jelenetekre emlékeztető percekre gondolni). persze chris o’dowd sem hagyta otthon a komikusi vénáját, rose byrne-nek meg a ’ciki-humor’ megy nagyon (óh, hogy milyen laza eleganciával vette ki az elemeket is a vibrátorából!)... sokat vacilláltam, hogy mi legyen az idei utolsó film, amit megnézek (valamit muszáj volt, mert a kényszerbetegségem nem engedte, hogy 49 filmmel fejezzem be az évet), és az utolsó pillanatban gondoltam meg magam, és böktem erre a hornby-adaptációra, de cseppet sem bántam meg, mert elszórakoztatott a maga csöndességével, még akkor is, ha a regény elég élénken él még (az amúgy lyukacsos) memóriámban, így sztoriban sok meglepetésre nem számíthattam... (szerintem ezt a projektet jesse peretz rendezőre találták ki, aki eredeti szakmáját tekintve basszusgitáros, aztán videoklippekkel tért át a vizuális művészetre, az elmúlt években meg házi rendezője volt a kapcsolati drámákat boncolgató girls-nek...) (a film megnézése után ryan adams-et lett kedvem hallgatni, aki ugye részt vett a ’juliet-dalok’ megalkotásában, és nem tudom, hogy miért szaladt el mellettem az a tény, hogy ez az őrült zenész pár éve feldolgozott egy egész taylor swift albumot is...) (##12.31.)

(2018) (r.: Peter Jackson)

a második világháborúról mindent tudunk már -az összes aspektusáról készült már játékfilm, az összes fennmaradt korabeli képkockája bekerült már valamelyik dokumentum-filmbe. az első világégés mindkét fronton hátrányban van -jellegéből adódóan nem érzik úgy az írók, hogy jól lehetne dramatizálni az eseményeit (vagy mondjuk nem lehet egyszerűen rátolni a gonosz-szerepet valamelyik harcoló félre), és a korabeli technikákkal felvett mozgóképes anyagok is nehezen maradtak fenn. plusz kereken száz év telt el a fegyverletétel óta, így nem élnek már köztünk azok sem, akik hitelesen mesélni tudnának. de szerencsére vannak archívumok, ahol megőrizték a visszaemlékezéseket, és vannak olyan őrült filmesek, akik hajlandóak rengeteg időt áldozni arra, hogy közelebb hozzák hozzánk ennek a nagy háborúnak a borzalmait is. és peter jackson kellően ambiciózus, aki mindig is szívesen nyúlt a legmodernebb technikákhoz -meg is előzte a filmet a híre, attól zengett a sajtó, hogy úgy láthatjuk ezt a korszakot, ahogy eddig még sohasem. persze egy ilyen feltüzelés után az első húsz perc csalódás lesz, hiszen csak a szokásos fekete/fehér, furán gyorsnak tűnő képeket látjuk csak pörögni a sorozásról és gyakorlatozásról beszélő hangok alatt (még a vetítőgép kattogását is belekeverték a hangsávba) -és persze érdekes belegondolni, hogy milyen pozitív lelkesedés volt európában a háború miatt, hogy miként kerültek a frontra a tinédzserek, de azért ott motoszkál benned, hogy miként fog lekötni téged ez a téma másfél órán át. aztán elindulunk a frontra, és kiszélesedik, kiszínesedik a kép, meghallod a katonákat és a környezetük zajait, és csak annyit tudsz mondani, hogy wow... kicsit át is kell állítani az agyad, mert nem könnyű felfogni, hogy ezek nem utánjátszott felvételek, hanem az eredeti 13 kocka-per-másodperces filmek, igazi emberekkel, a valódi frontról. és persze el is veszik az ember ezekben a technikai részletekben, de aztán idővel megint jobban fülelni kezd a visszaemlékezések szövegére is, és akkor csapja meg igazán a horror, hogy mennyire elviselhetetlenek lehetettek a mindennapok a lövészárkokban, hogy ezeknek az ifjaknak nem csak a német fegyvereket kellett túlélnie, de az időjárási viszontagságokat és az állatokat is... peter jackson azért rendezőként is akar hatni, nem csak technikai géniuszként, ezért például egymás mellé vágja a hasonló arcokat -egyszer vidáman, aztán holtan... bár látható, hogy a korabeli operatőrök sokat forgattak a frontvonalak környékén, azért minden felhozott példához nem maradt fenn felvétel, ezeket hangulatos rajzokkal/festményekkel pótolták ki az alkotók a mozgóképeket... mondhatnánk, hogy egyoldalú a mű, hiszen az angolokat helyezi a fókuszpontba, de igazából nem is volt szándék arra, hogy a teljes háborút feltérképezze -sőt, ha jobban megnézzük, a nagy képpel sem akar igazán foglalkozni, nem nagyon mozdulunk ki a kiskatonák szemszögéből, a lövészárkokból és a no man’s land-ről. leginkább azok a fiatalok érdeklik, akik az isteni szerencse folytán túlélték ezt a vériszamos időszakot -és azok, akik örökké fiatalok maradtak, arccal lefelé belesüppedve a ragadós sárba... (néhányszor azért lehet látni, főleg az arcokon, hogy miként dolgozta meg a számítógép a képsorokat, de szerintem ezeket könnyen feledtetik az olyan hátrahőkölős jelenetek, mint mikor megindulnak az első tankok a harcmezőre. és ha még a végén még egyszer a technikai részletekbe akarok beleesni, akkor ideje külön megdicsérnem a színezőket és a hang-keverőket is, mert ők is rengeteget tettek azért, hogy ilyen hitelesek legyenek ezek a képek.) (##12.29.)

(Pókember -Irány a Pókverzum) (2018) (r.: Bob Persichetti, Peter Ramsey, Rodney Rothman)

a mai napig látom az ismerőseim szája szegletében azt a lenéző kis félmosolyt, amikor arról beszélek nekik, hogy képregényt olvasok (és vásárolok ipari mennyiségben). és már nincs is igazán kedvem harcolni azért, hogy megértessem az emberekkel, hogy miért különleges művészeti forma ez a médium, hogy milyen élmény ezeket a füzeteket olvasni -pedig most kaptam a kezembe egy erős fegyvert, mert az első sin city óta nem volt olyan mozgóképes alkotás, ami ennyire esszenciálisan megfogta volna képregény-olvasás érzetét, mint ez az animált gyöngyszem... és nem csak a nagyon érdekesen kevert rajzstílussal érték ezt el az alkotók (a 3d-vel létrehozott alapra rajzoltak rá hagyományosabb technikákkal, és bár elsőre furcsának tűnnek így mondjuk az arcokon lévő ráncok, de aztán működésbe lép a kémia), hanem azzal is, hogy sok elemet átvettek a képregények vizuális sztenderdjeiből -a narrációs téglalapokat és szövegbuborékokat, az osztott képet, ahol egy-egy információt ki lehet külön emelni, vagy a hang-effektek képre-írását... ugyanakkor a karakterek mozdulatai valóságosnak hatnak, emberiek -kivéve akkor, ha szándékosan karikatúra-szerűen túlzásokba akarnak esni, mint a hegyomlásként ábrázolt vezérnél... mint ahogy a képregényeknél, úgy a vásznon sem kielégítő, ha csak a szemkápráztató vizualitást tudja nyújtani egy alkotás, itt is ugyanúgy szükségünk van karakterekre, akikkel szívesen indulunk egy nagy kalandra, és szükségünk van egy erős érzelmi töltetre, ami fel tudja lobbantani azt a kis tüzet a lelkünkben, hogy igazán kötődni tudjunk ahhoz, amit látunk/olvasunk... peter parker-t ismerjük jól mint pókembert, és tudták ezt a film készítői is, ezért csak egy gyorstalpalóval szaladtunk végig a sarokpontokon, nagyokat kacsintva a raimi-féle spidey-filmek erényei és hibái felé is, aztán inkább egy új és izgalmas irányba fordultunk... de ahogy peter-nél, úgy az új hősünknél, miles-nál is érezni lehetett az erős tudatosságot, hiszen az alkotók is tudták, hogy mi tudjuk, hogy mire számíthatunk egy eredet-történetnél, ezért ügyesen játszani kezdtek az elvárásainkkal. miles már a képregényben is egy remix volt, és itt is lett lehetőségünk párhuzamokat vonni a (túl jól ismert) parker-sztorival, de ezek a változtatások frissen is tartották a sztorit úgy, hogy annak az esszenciája mégse sérült. mert lehet hogy valaki nagy erőt kap az élettől, de végig kell járnia azokat a lépcsőfokokat, amíg el tudja fogadni ezeket, amíg magabiztosan a vállára tudja venni a hősködéssel járó nagy terheket. alap-értékek ezek, aminek a variációit már számtalan hőstörténetben láthattuk, mégis működik itt (is) ezektől a varázs. mert érzelmileg jól fel van építve, együtt tudsz haladni miles-szal ezen az úton, és át tudod te is érezni, hogy mit él át a srác... meglepődtem egyébként, hogy lelkileg ilyen sokat adott a film, hogy meg tudott rendíteni a halállal (illetve halálokkal), hogy nagyon szépen ki tudta domborítani azt a sok lesújtó drámát, ami a pók-léttel jár együtt. lakjon az a pók-lény bármelyik univerzumban is... mert bizony a film másik nagy fegyverténye a különböző dimenziókból érkezett hősök bevetése volt, egészségesen válogatva a végtelen lehetőségek közül, jött a borongós noir-spidey, a cuki japán-anime-kislány-spidey, az animációs karikatúra sonka-spidey, és az én egyik személyes kedvencem, gwen-spidey, aki egy jó adag nőiességet hozott magával a show-ba (kedvet is kaptam a füzetei olvasásához, de sajnos még mindig jó tíz évvel le vagyok maradva a marvel listámmal, úgyhogy türelemmel kell lennem). a legkülönlegesebb változat viszont peter parker volt, egész pontosan peter b. parker, egy kiöregedett és megkeseredett pókember, aki megint egy nagy maréknyi érzelmi súlyt cipelt magával (legyen szó a válásról vagy a gyászáról)... ennyi karakter mellett a gonosz-oldal óhatatlanul elsikkadt egy kicsit, bár az tetszett, hogy a vezérnek is kreáltak egy erős érzelmi motivációt a tettei mögé (a női oki-doki meg gonosz-kacaghatott egy sort)... (az alter-univerzum azt is lehetővé tette, hogy olyanoknál is újítsanak, akiknek már nagyon megszoktuk az egy-féle arcát -és milyen üdítő volt így látni mondjuk a badass may nénit!) a mozi nagy csodája tud lenni, hogy összetett élményt tud nyújtani, hogy egyszerre tudja elvarázsolni az érzékeidet, szórakoztatni tud a pörgős akcióival, meg tud nevettetni, és közben érzelmileg is felmossa veled a (kólától kissé ragadós) padlót. és ha ügyes az alkotó-csapat, még azt is el tudja érni, hogy pontosan úgy érezd magad, mint mikor a kanapédon elnyúlva falod a rajzolt paneleket oldalról-oldalra... (veszélyes lehet trendi előadókkal telepakolni egy soundtrack-et, de itt azért működött ez a sokszor marketing-szagú húzás, mert maga a főhős is ezeket a zenéket hallgatná, úgyhogy csak ráerősítenek az amúgy is ezer fokon égő, menő módon fiatalos érzetre.) (##12.20.)

(2018) (r.: James Wan)

a képregények ismerői értetlenül állnak afölött, hogy aquaman a közvélemény szemében ennyire nehezen komolyan vehető karakter, mert a rajzolt paneleken egy erős király ő, akit nem lehet mosolyogva félresöpörni -és lehet, hogy a kezdeti időkben csak felhőtlen gyerek-kalandokat írtak neki, de az elmúlt évtizedekben már többször újradefiniálták a karaktert, komoly mélységet adva neki (a mostani dan abnett korszakot magam is ismerem, és egy pillanatig sem jutna eszembe azon vigyorogni olvasás közben, hogy ’heh, ez a srác a halakkal beszélget’). és akkor mi csinál a dc, amikor megmutathatná az embereknek ezt a komolyságot, amikor végre kifoghatná a röhögők vitorlájából a szelet? nem veszi komolyan a karaktert... és az a komoly igazság, hogy ez nem is igazán baj... mert ugye eddig azzal próbáltak maguknak utat törni a túltelített képregényfilm-piacon, hogy letörték az összes apró mosolyt a nézők arcáról, amitől egyszerűen nem érezte jól magát sem az átlag-néző sem a comic-geek-ek hada, úgyhogy most megpróbálták átlendíteni az ingát a túloldalra, és egy olyan színes/szagos kaland-őrületet a vászonra festeni, ami kellően szórakoztató annyira, hogy elkenődjenek a továbbra is jelen lévő hibáik... mert a korábbi problémák egy részét még nem sikerült feltörni, most is több film vázát akarták egybe-kovácsolni, ezért az alapozó első fél tovább nyúlik a kelleténél, mert nem lehet egyszerre egy eredet-történetet, egy teljes mitológiát és két gonosz-alapozást is szépen belegyömöszölni az expozícióba (igen, mert muszáj volt aquaman két fő ellenségét is szerepeltetni a filmben, pedig black manta-t nyugodtan lehetett volna tartalékolni a folytatásra is (és akkor kihagyható lett volna ’minden idők legkiszámíthatóbb plusz-jelenete’ is...). viszont amikor beindul a kaland, akkor meglepően jól működik a film, és itt a szó legnemesebb értelmében gondolok arra a kaland-filmes hangulatra, ami árad a vászonról, és nem is kell neki hozzá sok kellék, csak egy igazi retrós kincsvadászat, egy megszerzendő tárgyak utáni hajsza a világ különböző pontjain. változatossá is válik ezáltal mind a sztori mind a látvány, mert bár jól sikerült a víz alatti világ vizuális megvalósítása, azért megnyugtató a szemnek, amikor kibukunk a felszínre, és napfényben fürdünk a képekkel együtt... james wan viszont mindenhol elemében van, a tiri-tarka atlantiszi helyszín és a szicíliai kis halászfalu is gyönyörűen mutat a folyton izgő/mozgó/pörgő/forgó kamera lencséin át (és bár a víz alatti beszédhez nem vették át a rajzolt eredetiből a buborékokat, eléggé hihetőnek tűnt a lenti élet)... a nagy kalandhoz egy olyan hős dukál, akit szívesen követünk az úton, és erre tökéletes casting jason momoa, aki önmaga lazaságát hozza a szerepben, be tudja dobni az egysorosait a félmosolya társaságában, és nagyszerűen fest a pózolások közepette -már csak miatta sem lehetne a filmen számon-kérni azt a komolyságot, ami a képregényekben jól működik... a többiek a maguk vázlatos szerepeikkel jól elbírnak, inkább csak technikai problémáim voltak a megvalósításukat tekintve (az arc-fiatalítások közel sem működnek olyan jól, mint a konkurenciánál, szegény amber head meg egy nagyon csúnya műhajat kapott a fejére)... keretes szerkezetként a finálé nálam ismét kicsit lehúzta az összképet, mert ez a cgi-orgiában fogant csata nem igazán akart működni nálam, lélektelennek éreztem (hasonlóan kívülálló maradtam, mint mondjuk a klónok támadása hasonlóan megvalósított csatájánál)... érdekes ezt a hullámzást megélni egyébként a moziban, de a dc-nek ezúttal az volt a szerencséje, hogy annyi mindent dobált be az üstbe, hogy végül pozitívnak éltem meg ezt az intenzív élményt. mondhatjuk, hogy jó irányba léptek a stúdiónál, de ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy most érték el az első thor film szintjét -mondjuk james wan annyival előrébb tart kenneth brannagh-nál, hogy ő tudja egyenesen tartani a kamerát... (a zenénél is hasonló kettősséget érzek, mint minden másnál ezzel a filmmel kapcsolatban, mert rupert gregson-williams is bedobott mindent, ami csak a keze ügyébe került, így a klasszikusabb hangszerelésű témák mellett rendre felbukkantak a torzított gitár és az elektronika is. a közbeszúrt betétdalok viszont baromira nem akartak működni -nem, még a depeshe mode sem...) (hümm, akartam szidni a film legnagyobb gagyiságát, a kongázó polipot, de most tudtam meg, hogy az is csak egy képregényes kacsintás volt...) (##12.16.)