(2018) (r.: Ruben Fleischer)

sokszor emlegettem már, hogy én a kilencvenes években szocializálódtam, így vannak olyan dolgok, amiknek be kellene találnia a szívem közepébe -és aztán mégis szomorúan pattannak le a mellkasomról... ebbe a halmazba tartozik a késő-nyolcvanas/kora-kilencvenes évek képregény-felhozatala is -az ekkor megalkotott karakterekkel együtt. mert ez az a korszak, ami igazán a pajzsára emelte a macsóizmust, amikor a vagányság és kúlság felülírt minden más szempontot. és todd mcfarlane-éknek is az volt a legfontosabb venom megalkotásánál, hogy badass módon nézzen ki, hogy a tini-fiúk szívét elrabolja a vérgőzös szórakoztató mivoltával. és lehet, hogy abban a korszakban ez volt a csúcs, de szerencsére azóta már sokkal több árnyalatot beengednek a képregény-panelekbe és karakter-építésekbe... de idővel minden képes fejlődni, legjobb esetben organikusan... emlékszik még ugye mindenki, hogy az ezredforduló táján mennyi félresikerült képregény-adaptációval próbálkoztak a stúdiók a mozivásznakon? mert az első két pókember és x-men filmen kívül nem sok pozitív példát tudnék felhozni ebből a korszakból -és az a baj, hogy ez a venom film olyan, mintha az akkori tudással alkották volna meg a sony műhelyeiben, képtelen vagyok többnek látni egy ghost rider vagy mondjuk egy daredevil színvonalú film testvérénél... pedig most már van számtalan jobb példa az elmúlt tizenöt évből, amihez nyúlhattak volna az alkotók -és talán sosem lehet már felgöngyölíteni, hogy miként jött létre ez az irány, hogy ki igazán a ludas, az írók vagy a producerek (vagy a teszt-közönség). de valószínűleg mindegy is, a lényeg, hogy nem működik az, amit a vászonra csaptak nekünk ezúttal. és higgyétek el, ez sosem öröm egy képregény-film-rajongónak. az meg főleg nem, hogy megfelelő marketinggel (és a karakter iránti ifjonti lelkesedés feltüzelésével) elérik, hogy ez a döcögős film hozza a nagy lóvét... és látom a neten, hogy sokan lelkesek a filmmel kapcsolatban, és nem értem, hogy nekik miért elég az, amit kapnak -miért nem húzzák a szájukat a ragadós kezdet miatt, ahol botladozva próbál zsonglőrködni a film az expozíciójával, miközben teljesen érdektelen jeleneteken rángat át minket; miért nem emelnek hangot amiatt, hogy a sötétben játszódó, agyonvágott akció-részekből alig lehet kivenni valamit -csak azért, mert venom képen kívül leharap pár fejet, meg vannak vicces beszólásai is...? és oké, az egyetlen dolog, ami miatt nem menthetetlen a film, az tom hardy, aki eltolja a színészi játékát a falig meg azon túl is -de ennyi erővel nézhetnék egy nickcage zs-filmet is, abban is akadhatnak hasonló erények... (plusz csalódásként megemlíteném még a zenét, ami egyfelől volt generikus, másrészről disszonánsan kilógott a filmből nézés közben -erre a főcímnél látom, hogy az egyébként mindig magas színvonalra képes ludwig göransson volt az elkövetője...) szóval ez vagyok én, egy nyolcvankettes srác, aki nem érti, hogy mások miért nosztalgiáznak arra a korszakra, amikor ő volt fiatal, mint ahogy azon is bőszen tud értetlenkedni, hogy kínában miért állnak hosszú sorokban egy olyan film előtt, ami már tizenöt éve is cikinek számított volna... (##12.01.)

(Sicario 2: A zsoldos) (2018) (r.: Stefano Sollima)

hiába figyeli az ember évtizedek óta hollywood működését, néha nehéz megérteni az ott zajló folyamatokat -most is keresem az indokot, amiért zöld utat kaphatott ez a folytatás-film... az első sicario egy gonoszul fortyogó sötét film volt, ami a morális kérdéseivel rágott belülről csak egyre, nem egy olyan alkotás, aminek könnyű kiterjeszteni vagy fokozni a történetét. és anyagilag sem volt egy kiemelkedő siker-sztori, szolid bevételt hozott csupán. ilyen feltételek mellett nem igazán szokott kinyílni a stúdióknál a pénztárca szája óriásivá -úgyhogy lehet, hogy az író, taylor sheridan kopogtatott az ajtókon, mert nem tudta elengedni a karaktereket. illetve egy részüket, mert az első film egyik fontos aspektusát nem szándékozott megtartani -a morális iránytűt... (plusz sem dennis villeneuve rendező, sem rodger deakins operatőr nem tértek vissza, és ez a vizualitáson meg is látszik -a zene egész jól hozza ugyanazt a morgós fenyegetést, mint a korábbi filmnél, de itt következetes volt a csere, mert johann johannson (r.i.p.) egy munkatársnőjének adta át a stafétát) az első percekben úgy tűnik, hogy sheridan emelni akarta a tétet, és ezért láthatjuk azt, hogy a kartellek már nem csak drogot csempésznek át a határon, de (arab) terroristákat is. illetve az elején jó sokmindent láthatunk, mert egy rakás helyszínen vesszük fel a fonalat, és komótosan épülnek egymásra a szálak (van olyan is, ami csak a végén csatlakozik be a nagy egészbe)... a morális kérdések ezúttal kormányzati szinten is megvannak, bár ők csak óvatosan merik a piszkos ügyletekbe belemártani a kezüket, mert a szavazók miatt nagyon ügyelni kell nekik a látszatra. de a piszkos akciók nem szoktak simán végbemenni, úgyhogy itt is magyarázkodni kell a porban heverő halottak miatt... hallottam más kritikában, hogy a gyerek-szempont milyen hangsúlyos, hogy jól milyen mutatja be a film, hogy a kartellek tevékenysége miként hat az ifjúságra, de én ezt nem éreztem annyira a film nézése közben, inkább csak a sztori szempontjából szükséges elemeknek véltem a tizenéves fiatalokat -még azt sem igazán sikerült elérni, hogy a lány által emberségesebbnek tűnjön benicio del toro karaktere, pedig gyanítom, hogy ez volt a cél... a hangulatán kívül leginkább az maradt meg bennem az első sicario-ból, amikor meg-meglódult az akció-jelenetei folyamán -és az akció-részek most is jól működtek, annak ellenére, hogy egyáltalán nem hollydood-iasan lettek felvéve, gyorsak, realisták és kíméletlenek (stefano sollima hozta otthonról az olasz stílt). viszont a film szerkezetéből adódóan nem tudnak kiteljesedni... értékelem, hogy taylor sheridan le mer térni az aszfaltozott útról, és hoz olyan döntéseket a forgatókönyve írásakor, amik nem a ’stúdió-filmek nagy könyvé’-ből lettek kimásolva -ugyanakkor vannak olyan döntései, amikre nehezen tudnám azt mondani, hogy működtek nálam (mondjuk hogy egy tollvonással visszavonja a drámai halált)... de összességében is felemásak az érzéseim a filmmel kapcsolatban, bizonyos elemeiben jól működik, de messze van attól a zsigeri élménytől, amit az elődje nyújtani tudott... (##11.26.)

(2018) (r.: Tim Wardle)

egy hármas ikerpár 19 év különélés után egymásra talál -szívmelengető történet, nem igaz? én is azt gondoltam, a film trailer-e is ezt a hangulatot sugallta, és a film elejére jellemző is ez a feelgood-ság, az interjúk lendülete és a bevágott zenék fokozzák a mosolyt az arcodon. aztán a disney tündérmeséből fokozatosan csúszunk át egy komor rémálomba, hogy a végén nyomorúságosan hagyjanak ott a képernyő előtt... mert az ember először bele sem gondol, hogy miként nevelkedhettek különböző családoknál a fiúk, és ahogy felmerül ez a kérdés, megnyitunk egy sötét vermet, egy megkérdőjelezhető kísérlettel és rengeteg titokkal, amiket talán sosem sikerülhet teljesen felfedni... az is elég gyomorba markoló felismerés volt, amikor feltűnt, hogy a három testvér közül csak kettő adott interjút a filmhez, majd nem sokkal később kezdtem csak kihallani, hogy a harmadikukra ’was’-zal hivatkoznak... örülök, hogy ennyire érzékelhető volt az elvi különbség a bulvár-talkshow-k, a reggeli műsorok felületes interjúi és a komoly dokumentum-filmesek munkája közti különbség, mert amíg a nyolcvanas években csak arra koncentráltak, hogy a nagy szenzációban felbukkant aranyifjak mennyire hasonlítanak egymásra, annak ellenére, hogy külön nőttek fel, addig itt megvizsgálták az ügy összes oldalát... egyébként lehet hogy etikátlan volt ez a kísérlet, mert nem volt tisztességes, ahogy szétválasztották ezeket a testvéreket, ugyanakkor tényleg egy nagyon érdekes kutatási terület az, hogy egy embert mennyit formálják a kapott gének, és mennyit számít a környezet, ahol felnő. csak sajnos a tudományok emberei a nagy felfedezések hajszolása közben nem mindig törődnek azzal, hogy út közben hány embert nyomorítanak meg... (##10.27.)

(Az első ember) (2018) (r.: Damien Chazelle)

vannak rendezők, akik bármilyen témához is nyúlnak, rajtahagyják a kézjegyüket az adott művön, nem tudják levetkőzni a berögzült megszokásaikat. és vannak azok a kaméleonok, akik az adott témához kapcsolják a soron következő filmjük vizualitást -elsőre ezért volt sokkoló, hogy damien chazelle hátrahagyott mindent a la la land külsőségeiből, a finoman úszó kamerákat és a pasztell-színeket, és rávette a házi operatőrét, linus sandgren-t, hogy úgy rázza a vállára vett kézikamerát, hogy abba minden néző beleszédüljön... és minderre jó oka volt, fantasztikus élmény volt látni, ahogy felépül a tudatos rendezői koncepció a film végéig -mert a kézikamerák és a gyakran használt közelik azért kellettek, hogy a nagyívű történet emberi aspektusait hangsúlyozzák, hogy a címhez méltóan az emberen tartsa a fókuszt, valamint ezen eszközök segítségével lehetett megértetni a nézőkkel azt is, hogy mennyire lehetetlen vállalkozás volt ez az egész űrutazósdi a hatvanas években... mert bizony mi is ott ülünk a pilótafülkékben, miközben azok istentelenül rázkódnak, a mi fejünkön is ott a sisak, és próbálunk kinézni az ablaknak nevezett lőrésen át, minden dohog és nyikorog körülöttünk túlvilági hangokon... és nagyon is tudatos az, hogy az utazásokat ennyire leszűkítve mutatja a rendező majdnem végig, mert így kiéheztet minket a hollywood-iasabb nagy látószögekre, amiket viszont csak a fináléban, a holdra szállás kezdetekor ad meg -és ez pont ettől olyan hatásos ez, mert addigra már tudjuk, hogy milyen élmény belülről átélni egy indulást... bár a kis vásznon ez kevésbé jött át, de még egy technikai ötlettel dobják meg a nagyjelenet szélesítését, ugyanis a holdkompból kilépve az addigi sokszor 16mm-es kamerával felvett kép imax-ra vált, hogy igazán be tudja fogadni ezt a földöntúli látványt... a zenével is nagyon hasonlóan játszik, végig visszafogottan a háttérben marad, egészen addig, amíg meg nem érkezünk a holdig, így tud igazán a hatása alá keríteni, amikor áradni kezd az a csodás dallam (apró zenei kitérő: az vajon véletlen, hogy a dokkolás alatt egy keringőt hallunk a filmben? mert nekem egyből beugrott a gyerekkoromban commodore-on játszott elite 2, ahol a dokkoló komputer bekapcsolásával strauss kék dunája szólalt meg a hangszórókból)... bár nálam nagyon működött a film átgondoltsága, valahol meg tudom érteni, ha sok embert taszítani fog ez a fajta szokatlan megközelítés, mert az átlag mozinézők azt élvezik, ha ismerős ízeket kapnak. ha egy űrhajós egy csillogó hős, ha a szent küldetést belengi a heroizmus, itt viszont esendő emberek küzdenek a mindennapi problémájukkal, élükön egy csendes és nyugodt alakkal, aki képtelen kimutatni bármilyen érzelmet is (két jelenet képez csak kivételt, ezek viszont csodás érzelmi keretbe foglalják armstrong utazását). ryan gosling-nak nagyon jól megy ez a visszafogottság, kevés játékkal fejez ki mindent -a sok arc-közeli miatt ennél több már sok lenne. claire foyle is ügyesen tör ki az ’asztronauta felesége’ típus-szerepéből, jól érzékelteti a családi háttér emberi oldalát, hogy nekik a tévében mutogatott nagy tettek végrehajtói nem csupán hősök, hanem azok a férjek is, akik mindennap azt kockáztatják, hogy nem térnek vissza a családjukhoz... bár a fókusz nem a nagy küldetésre esett, azért a nasa-s közegből is sokat érzékeltetett a film, és persze ide is egy erős színész-csapatot sikerült összeverbuválni... bár a fókusz miatt az űrutazás nagy egészét nem akarja vizsgálni a film, azért a hatvanas évek közhangulata be-beszivárog a sorok közé, viszont arra ügyel, hogy itt is egy magas ponton hagyjon magunkra, ezért a film végére vágja be kennedy elnök inspiráló beszédét is... az elején a technikai aspektusa, az átgondoltsága nyűgözött le a filmnek, de aztán magával ragadta a szívem is, és teljesen elvesztem benne. lassan talán már azt is meg tudom bocsátani damien chazelle-nek, hogy annyi idős, mint a húgom, mégis lenyűgöző életművel rendelkezik már most... (ezúttal is szeretném megkérni a színvonalas filmek rendezőit, hogy hanyagolják a jóképű sztárok casting-olását a filmjeikbe, mert így bevonzzák a nézőtérre a korlátolt értelemmel rendelkező szőke nőket is, akik valamilyen fura magnetikus vonzódásnak hála mindig a mögöttem lévő sorban kötnek ki, és még a feszültséggel teli némaságba is képesek belesuttogni valami ordenáré hülyeséget...) (##10.23.)

(Csuklyások) (2018) (r.: Spike Lee)

szabad-e szórakozni a rasszizmussal? direkt nem azt kérdezem, hogy viccelni szabad-e, mert viccelni bármivel lehet a jó ízlésen belül, de lehet-e egy olyan szórakoztató filmet készíteni, ami ilyen komoly téma mélyére akar nézni? mondjuk az már előre sejthető volt, hogy egy ilyen alap-sztorit nehezen lehetne faarccal prezentálni, mert a felütése pont olyan, mint egy viccnek: egy néger és egy zsidó belépnek a klu-klux klánba... azt nem nagyon szoktam titkolni, hogy a rasszizmus a kevés dolgok egyike, ami az én hal-véremet is felforrasztja, kifejezetten heves érzelmekkel tudok reagálni azokra az alávaló férgekre, akik felsőbbrendűnek hiszik magukat, mert történetesen fehér bőrrel látták meg a napvilágot. ezért is érdekelt annyira, hogy miként fogok reagálni spike lee lazább felfogására -és voltak is érdekes meghasonlásaim a mozi-teremben... mert a film összhatását tekintve tényleg piszok szórakoztatóra sikeredett, köszönhetően a helyzet abszurditásának és a klán karikatúra-szerű ábrázolásának, ugyanakkor a fehér testvériség tagjainak rendre voltak olyan mondatai, ami miatt felfortyanva forogtam a kényelmetlen székemen. de végig jó volt a humor és dráma egyensúlya -egészen az utolsó öt percig... mert spike lee nem hagyhatta, hogy fehér férfiként, hithű liberálisként kellemes érzésekkel hagyjam el a mozit, így aktuális kontextusba helyezte a filmet, odaszúrva a végére a tavalyi sajnálatos charlotte-i eseményeket, hogy a szívünkbe szúrjon a tudat: nem sok minden változott az emberek világnézetében az elmúlt negyven évben... (apróbb aktuális kacsintások korábban is voltak, és a mi vetítésünkön pont ezek a poénok eredményezték a legnagyobb nevetéseket.) nem azt mondom, hogy nagyon merész rendezői döntés volt ez a direktor részéről, de azért egy közönségfilmnek szánt alkotásnál kellettek tökök, hogy egy ilyen gyomorszájra mért ütéssel érjen véget a film... voltak egyébként spike-nak más döntései, amikkel inkább vitatkoznék. először is egy picit jobban dolgoztathatta volna a vágóját, mert bizonyos jelenet jobban működhettek volna rövidebben (én például hiába szeretem nézni, ahogy emberek táncolnak, ide filmbe nem passzolt a kvázi zenés betét). de meglepő volt az is, ahogy bizonyos képek beékelődtek a többi közé, gondolok itt a régi film-részletekre, vagy a beúszó plakátokra a filmes beszélgetés alatt. plusz az én ízlésem szerint több arc-közelit kaptunk a kelleténél... de ezek igazából apróságok, maga a film összességében jól működött, az első telefonhívástól jó volt az üteme is, hol feszült volt hol pedig jópofa, a színészi munka pedig igazán parádésra sikeredett. john david washington nem csak a megnyerő külsejét örökölte az apjától de a tehetségéből is átszivárgott bele egy jó adag, adam driver nem véletlenül szerepel minden prominens rendezőnél az elmúlt években, isiah whitlock jr meg a drót után itt is bemutathatta, hogy senki sem mondja nála menőbben azt, hogy ’shiiiiiiiiit’... (baszki, ennyi év után kellett megtudnom, hogy steve buscemi-nek van egy tesója? végig azt néztem, hogy olyan mintha ő lenne, a hangja is hasonló, de nem, mégsem, wtf...) gonosz-fronton a finn ördög, jasper pääkkönen volt a legmeggyőzőbb, nála tényleg nehéz lett volna mosolyogni a rasszista túlzásokon... szóval, gonosz kis joint-ot tekert ezúttal nekünk spike lee, egy kettős identitású filmet, ami úgy szórakoztat, hogy közben az orrodra is koppint. (##09.29.)

(2018) (r.: Morgan Neville)

az ember legtöbbször azért néz meg egy életrajzi dokumentum-filmet, mert érdekli az az ember, akiről szól, többet akar megtudni egy személyről, akihez valamilyen kapcsolat fűzi -én most viszont úgy vágtam bele ebbe a filmbe, hogy csak a lelkesedő kritikákat és nézői véleményeket ismertem, mr.rodgers-ről viszont semmit sem tudtam... pedig nyilvánvaló, hogy ő egy amerikai ikon, akinek a műsorán generációk nőttek fel, és nagyon furcsa, hogy míg az ezzel párban vetített szezám utca itt a tengerentúlon is közismert és népszerű volt, addig az ő show-ját nem mutatták be nálunk. és ezért másképp álltam a film nézéséhez, mint azok, akiket számtalan nosztalgikus emlék fűz a tévés programhoz, és másképp nézhettem mr.rogers-re is, először csodálkozva rá arra, hogy egy ilyen nyílt-szívű, különleges ember ilyen kultikus státuszba emelkedhetett a viharos és cinikus huszadik században... jó összehasonlítási alap a tegnap megnézett robin williams film, mert az egy konzervatív megközelítéssel vágott doksi, végig-futva egy híres ember életútján, addig itt az életrajzi elemek a háttérbe szorultak, és sokkal inkább a lélekre koncentráltunk, mr.rodgers gondolkozás-módjára, személyiségére, és arra a hatásra, amit a gyerekekre, a világra tett. és bevallom, először nem éreztem azt, hogy igazán el akarnék merülni ezekben a témakörökben másfél órára, de aztán rövid idő alatt megnyerte a figyelmemet, és ezt mr.rodgers-nek köszönhetem. mert nehéz elhinni, hogy léteztek (léteznek?) ilyen pozitív emberek, akik úgy tanítják a gyerekeket, hogy nem nézik le őket, akik nem csak hangoztatják az elfogadás fontosságát, hanem bátran tesznek is, hogy kimutassák ezt a világnak. mert nem tudok annál határozottabb kiállás kitalálni a szegregáció ellen, mint mikor egy gyerekműsorban közösen áztatja a lábát egy fehér és egy színesbőrű ember... és megdöbbentő hallani, hogy milyen témákat mert feldolgozni (a gyerekek számára befogadható formában -bábokkal és őszinteséggel), legyen szó a bérgyilkosságról, a válásról vagy a halálról. manapság nehezen elképzelhető, hogy ilyen csöndes kedvességgel így meg lehet fogni a gyerekeket, és szomorú arra gondolni, hogy egy ilyen értékes műsor manapság már kevés lenne a túlpörgött lurkóknak. vagy csak mi idősek gondoljuk úgy, hogy a mai gyerekek már nem olyanok, mint akár egy-két generációval is korábban...? nagyon érdekes volt azt hallani, hogy ez a magából folyton pozitív energiákat árasztó ember is tele volt bizonytalanságokkal és kételyekkel, és hogy miként csatornázta bele ezeket a negatív érzéseit is a műsorba -leginkább bábok és paravánok mögé bújva... szóval én örülök, hogy a szájhagyomány a szájára vesz ilyen alkotásokat, mert így hozzám is eljuthat a hírük, és általuk megismerhetek olyan értékes embereket is, akiről a körülmények miatt nem igazán hallhattam... (a megnézés utáni másnap írom ezt a kritikát, és még mindig azt érzem, hogy érzelmileg teljesen átmosódtam tegnap este, sokkal hevesebben reagál a lelkem a világra, mint máskor -és ezt most abszolút pozitív értelemben írom.) (##08.27.)

(2018) (r.: Marina Zenovich)

tisztán emlékszem arra a napra, amikor robin williams meghalt -épp’ külföldön dolgoztam, és a moldáv tévé bemondta a reggeli hírek között. szomorú volt hallani, hogy elment egy ilyen nagy nevettető, de akkora már sok ismert ember halálát kellett átvészelnem, úgyhogy igazán nem rázott meg. most viszont tartottam kicsit ettől a dokumentum-filmtől, mert féltem, hogy túlságosan meg fog rázni, hogy ilyen koncentráltan láthatom a vibráló személyiségét, hogy most fogom igazán érezni, hogy mit is jelent az elvesztése... mert tulajdonképpen robin nagyon kis koromtól velem volt: a nagybátyám gyakran járt át hozzánk, és ilyenkor mindig azzal köszönt, hogy ’na mi van nanus?’ -utalva ezzel mork ’nanu-nanu’ kifejezésére. tehát a családunk a kezdetektől követte robin williams pályafutását... ahogy ez a dokumentum-film is teszi, konzervatív módon pipálja ki az életrajzi alkotások kötelező rublikáit, gyerekkor (pipa), ifjú évek (pipa), első lépések a siker felé (pipa), satöbbi-satöbbi. a módszerei is hagyományosak, korabeli felvételeket kever össze interjúkkal -az átlag fölé egy kicsivel csak az emeli a szerkesztést, hogy alapos és lelkiismeretes munkával sikerült ritka felvételeket is beszerezni, legyen szó egy kis klubban tartott stand-upról, vagy egy személyesebb házi-videóról... és tényleg mosolyogva nézed azt a kirobbanó energiát, amivel ez a nagy nevettető kiégette magát a színpadon és a forgatásokon, van egy-két fergeteges darab is, ami bekerült a válogatásba (mondjuk amikor a critic’s choice awards-on lopta a show-t jack nicholson és daniel day lewis elől), és közben a barátok és családtagok is szépeket mondanak róla -de valahogy nem tud igazán megrendíteni. talán azért, mert a démonokat csak messziről szemléli... mert egy teljes ember portréjához hozzátartoznak a hibák is, a film viszont nem nagyon akarja beengedni ezeket a képbe, érintőlegesen jönnek szóba a függőségek és a bipoláris személyiséggel járó nehézségek. így igazából csak az utolsó percek tudnak szíven ütni, és azok is csak az elmúlás miatti szomorúság miatt... tisztességgel, lelkiismerettel összerakott dokumentum-film ez, de leginkább arra alkalmas, hogy az emberben felbuzogjon a vágy, hogy levegye a polcról a kedvenc robin williams alakításait, és jól szórakozzon azon az emberen, akinek minden vágya az volt, hogy szórakoztassa az embereket. hiányzol ebből a komor világból, robin! (##08.26.)

(2018) (r.: Leigh Whannell)

a jelenlegi élethelyzetemben, amikor korlátozottabban jut idő a popkultúrális tudásom bővítésére, mint korábban bármikor az életemben, és fel kellett vennem az ’úgysem szalad el, majd megnézem, amikor megnézem’ attitűdöt, időről/időre azért felszakad belőlem az aktualitás iránti vágy, hogy bele tudjak folyni abba a beszélgetésbe, ami ’éppen most' zajlik bizonyos felkapottabb filmekről. és bár a moziba járás is többnyire ezt az igényt elégíti ki, azért jó itthon is leülni egy olyan film elé, ami körül elég nagy a buzz ahhoz, hogy azt mondjam, hogy’'oké, ezt MOST kell látnom’... és furcsa, hogy pont az upgrade lett az egyik ilyen üdítő kivétel, mert egy kábé ötmillió dolláros ausztrál filmről beszélünk, amit egy horrorok felől érkezett író rendezett -és valljuk be, nem túl eredeti motívumokkal dolgozik (legyen szó a bosszúról, a test-módosításról vagy a mesterséges intelligencia-paráról). de. azért nem volt véletlen a pozitív fesztivál-szereplés és a számtalan elégedett kritikusi és nézői értékelés, mert a vállalt feladatát teljesíti, és mindent megtesz, hogy többet láss bele, mint egy hogy ez egy low budget scifi egy csapat horroros sráctól... először is, nem néz ki olcsónak, mert a nem túl távoli jövőt néhány kellékkel, autóval és nagytotállal érzékeltetik, az akció-részeknél meg rá is játszottak arra, hogy nem áll a rendelkezésre végtelen számú (dollár) bankó. hihetetlen szórakoztató volt nézni a kamera-mozgásokat, ahogy robotikusan lekövetik a színész mozgását, egyszerre volt dinamikus és nagyon menő ez a perspektíva-választás (extraként még humort is hozzáadott a verekedésekhez logan marshall-green arca, ami szöges ellentétben állt a mesterséges testmozgásával)... bár a sztori elemeit már sok helyen láthattuk, szép következetesen haladt előre a cselekmény a film során, néhány csavarral húzva ki a lábunk alól a talajt -és ahogy a mesterséges intelligenciától való félelem veszi át az uralmat a film felett, úgy lesz a paranoid hangulat is egyre erősebb, hogy végképp ne tudjuk bekategorizálni a filmet (futurisztikus scifi-akció-dráma-thriller?)... így belegondolva valami ilyesmi lenne egy ötmillió dolláros blackmirror epizód is, ha charlie brooker szeretne átköltözni a nagyvászonra, mert a film szellemisége, gondolat-világa hasonló volt a sorozatéhoz -és ez abszolút dicséret a részemről... (és most megyek egy kicsit elmélkedni azon, hogy mivel járnék jobban, ha a nehezen kiharcolt másfél-két óráimban azokat a filmeket pótolnám, amiket egy végtelennek tűnő listára felírtam korábban (csak az elmúlt egy évből ötven(!) ilyen alkotás van), vagy inkább jobban figyeljek arra, hogy mi bolygatja fel aktuálisan az internet népét...) (##08.19.)

(Mission:Impossible -Utóhatás) (2018) (r.: Christopher McQuarrie)

...szóval néhány évente elsoroljuk az m:i kötelező közhelyeit, csak behelyettesítjük az aktuális évszámot tom cruise neve mellé, és az akció-film nézői örülnek, hogy megint egy minőségi darabra válthatnak jegyet -idén valahogy mégis nagyobb volt a buzz a film körül, mint amit a filmszerető közönség érezhetett a korábbiaknál. talán azért, mert a film elsöprő módon csavarta el a kritikusok fejét, vagy lehet, hogy komolyan van abban a tételben valami, hogy a cruise vezette produceri csapat tökéletesebben ki tudja tapintani a korszellem pulzusát, mint a hozzájuk hasonlóan film-sorozatokat gyártók... mert ugye eddig az m:i filmeknél a diverzión volt a hangsúly az előkészítésük során, most viszont apokrif módon visszahívták az előző lehetetlen küldetés író/rendezőjét, ezzel teremtve meg a manapság kötelező franchise-jelleget. mert mindenki tudja, hogy az elmúlt években szó szerint sorozatokat nézünk a moziban, univerzumokban gondolkoznak az első mítingektől kezdve minden alkotásnál, így abszolút trend-követő (és szép organikus) változás az, hogy egy szó szerinti folytatást kapott ethan hunt is, nagyban építve az új részt az ötödik filmre -de néhány visszautalás (és családi kötelék) miatt ildomos ismerni a kezdeteket is (sőt, én még azt is simán feltételezem, hogy már ennek az új dramaturgiai fordulatnak a tudatában kímélték meg az előző rész végén a gonoszt)... viszont emiatt a film nem is tudja egyből a lovak közé dobni a gyeplőt, muszáj volt magyarázat-nehézzé tenni az elejét. ráadásul christopher mcquarrie nem elégszik meg azzal, hogy lazán egymás mögé fűzi a kötelező akció-jeleneteket, hanem csavarint köréjük egy (odafigyelést követelő) mindenki-átver-mindenkit típusú kém-kalandot -és ez azzal jár, hogy a kelleténél többször enged levegőt venni a nézőnek két székbe-préselés között. mert ugye nem kell mondanom, hogy milyen mellbevágóak az akció-szekvenciák... sokszor hátrány tud lenni, ha az ember túl nagy háttér-tudással rendelkezik egy adott alkotásról, előre ismeri a trükköket, amiket alkalmaztak a forgatásokon, mert lerombolhatja az illúziót, ha nézés közben bevillannak ezek az infó-morzsák. a m:i esetében viszont pont jól jön, hogy a néző előre tudja, hogy a brutálisan realistán felvett akciók nagy-többségét ténylegesen megcsinálták a film készítése során, sőt, hogy maguk a színészek vállalták a veszélyesebb megmozdulások többségét is, mert így nem érzi átverve magát. ráadásul mcquarrie mániája, hogy minket nézőket is be akar lökni az akció közepébe, odaültet minket is a kétszázzal száguldó motorra, minket is kidob 10000 méter magasról (btw, el sem akartam hinni, hogy vágatlanul megcsinálták a halo jump-ot). és valami hihetetlen adrenalin-pumpa lesz ezektől a film, hatalmas élvezetet nyújtva a moziban -még akkor is, ha ezúttal kimaradt a film közepéről az eddig kötelező elemként funkcionáló lehetetlen betörés. de nem lehet egy rossz szavunk sem, mert a párizsi motorozás kárpótolt ezen a dramaturgiai ponton, és így a finálé helikopteres harca lehetett az igazi adrenalin-csúcspont... szóval ahogy az elején említettem, minden m:i film kapcsán leírjuk, hogy tom cruise hány éves (most 56-ot mutat a naptár), és minden alkalommal egyre nagyobb tisztelettel beszélünk arról, hogy miket vállal be az öreg a film és a móka kedvéért, de azért picit nézzünk még körül a stábban, mert úgyis tom-ra jut a rivaldafény jórésze: örültem, hogy a még mindig érdekes és szerethető ilsa faust (azaz a csodás rebecca fergusson) mellé érkezett még egy erős és kompetens nő, ráadásul vanessa kirby alakításában, ving rhames és simon pegg maradtak a szerepeiknél, kicsit nerd-ök, kicsit bohókásak, a szűken mért poénokért ők a felelősek, de a film igazi meglepetése henry cavill lett, aki egyszerre dobta be a brutálisnak látszó fizikai erejét és a sármos bajuszát (ezek után cseppet sem ördögtől való gondolat, hogy szeretné eljátszani a 007-es ügynököt is)... a nagy univerzum-építésben arra is jutott idő, hogy lezárjuk a harmadik rész óta cipelt érzelmi batyut, és szerencsére a karakter-építések előnyére vált mrs.hunt felbukkanása, nem érződött erőltetettnek az írói szándék... több mint 20 éve követjük ezt a nagyszerű sorozatot, nézzük azt, ahogy tom cruise kockára teszi a testi épségét is, hogy tökéletes minőségben tudja nekünk átnyújtani ezeket a film-élményeket, és hiába rohan előre az idő minden szempontból, az ember nem érzi azt, hogy nyugdíjazni kéne már ethan hunt-ot és az impossible mission force-ot. úgyhogy néhány év múlva találkozunk, akkorra tom már alulról kopogtat majd a hatvanas ajtaján... (##08.04.)

(A Hangya és a Darázs) (2018) (r.: Peyton Reed)

a góliátok árnyékából nem könnyű kicsillogni... a marvel-nél másodszor is úgy döntöttek, hogy a világrengettő nagy bumm-juk után küldik moziba a legkisebb hősüket, könnyed, kicsi szórakozás gyanánt -és egyfelől üdítő a súlyos gyomrosok után egy limonádé, ugyanakkor erősebbnek érződik így a kontraszt, hogy mennyivel másabb ligában játszanak hangyáék, hogy mennyivel kisebbek a tétek... a kis-szerűsége a nézőkben nem biztos, hogy pozitívan csapódik le, mert bár jól szórakozik, mint egy lazulós szombat délutáni matinén, azért egy percig sem érzi azt, hogy elengedhetetlenül szüksége lenne arra, hogy rohanjon a moziba (azért a disney elég jó buzz-t tudott képezni itt európában azzal, hogy amerikához képest három héttel később mutatták be a filmet a hülye focivébé miatt). nem bánt az, hogy ott van a marvel sorban ez a film is, de valószínűleg a hiányát sem éreznénk... pedig maga a banda szimpatikus, scott lang továbbra is az átlag-hős, aki rendszerint elvicceli a dolgokat, ragaszkodik a szeretteihez és gyakran bután néz, amikor röpködnek a feje mellett a techno-blablák. hope személyében ismét egy tökös és kompetens marvel-hősnőt tisztelhetünk, aki keményen odaszúr mind verbálisan, mind fizikailag. az új gonosznál, ghost-nál örültem, hogy drámai háttértörténetet kapott, eléggé a szürke-zónába tolva a karaktert -és igazából már annak is örültem, hogy az egészsége (a léte) miatt akarta a pym-féle technikát, nem pedig katonai célokra használni. igaz, ott volt a filmben walton goggins gengsztere is, aki viszont csak a borzasztóan klisés anyagi hasznot hajszolta, so... a kis tét abban is megnyilvánult, hogy nem a világot kellett megmenteni, hanem egy személyes ügy vezérelte végig a karaktereket, ezzel is mikro-szintre hozva le az eseményeket... eléggé sztori-orientált volt végig a film, még igazán az akciók sem voltak hangsúlyosak -viszont nagyon tetszett, ahogy a kicsinyítés/nagyítás trükkjét használták végig, főleg a san francisco-i autós-üldözés nézett ki baromi jól (még ha a trailerek el is lőtték egy részét az alváz alól kiugró kisautóval és az óriási pez-tartóval)... szóval ennek a dávidnak sohasem volt célja, hogy legyőzze (a thanos-alakú) góliátot, és miért lenne az baj, ha szusszanunk egy kicsit egy ilyen méretű film-sorozatnál. főleg azoknak nem újdonság ez, akik a tévében is elköteleződtek már hosszabb távon, mert ki ne látott volna már olyat, amikor két főszálas epizód között lazáztak egyet az írók valamelyik jópofa mellékalakkal... (##07.19.)

The Incredibles (A hihetetlen család) (2004) (r.: Brad Bird) (retro revisited) / érdekes dolog visszatérni egy olyan alkotáshoz, amit évekkel ezelőtt többször is láttál, mert megdöbbenve fedezhetsz fel olyan elemeket, amik érthetetlenek, hogy miért nem tűntek hangsúlyosnak a korábbi megtekintésekkor. és az incredibles kapcsán mindenki a szuperhős aspektust emlegeti, a szeretetteljes hommage-t a fantastic four irányába, én viszont most ültem a fotelben, és azt mondogattam a tévének, hogy ’dehát ez egy csodás james bond film!’... egyértelműek a jelek, giacchino zenei témái, a vulkán mélyén bázist építő főgonosz, vagy mondjuk nyúlányka bejutási akciója a bázisra könnyen megfeleltető a lopakodó rodger moore hasonló küldetéseinek... és egyébként logikus is, hogy a híres kém megidéződik, mert a marvel hőskora és a james bond filmek első nagy korszaka pont egybe esik (a hatvanas évek elejére), és így belegondolva, tényleg sok formulát átvettek a szuperhősök 007-eséktől... maga a rajzfilm így 14 év után is friss és baromi szórakoztató, még ha az esendő emberekként élő hős család tagjai néha-néha azért feszegetik az idegrendszeremet a problémázásaikkal... (##07.07.)

Hotel Transylvania (Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak) (2012) (r.: Genndy Tartakovsky) / akárhogy is próbálnám tagadni, genndy tartakovsky a gyerekkorom -oké, én nem voltam olyan mániákus nézője a dexter laboratóriumának vagy a pindur-panduroknak, mint a húgom, de ott voltak velem ezek a mesék mindig is. mégsem gondoltam arra, hogy azokat az alkotásokat is megnézzem, amiket mostanában a nagyvászonra vitt ez őrült orosz. most is csak egy véletlen folytán kerültem el transszilvániába -épp a rendelt vacsira vártunk (több mint egy órát), amikor is pont kezdődött a mese a tévében. és ennyi... a már felnőtt ember azért sem siet megnézni ezeket a típusú animációs filmeket, mert gyerekesnek gondolja őket -bár mi gyerekes van egy nagy maréknyi szörnyben, nem igaz...? de igazából nem bántóan gyerekes az egész hangulat (persze puki-viccek azért vannak), és bár a teljes universal-horror csapat felvonul, de a gyerekek számára is emészthető módon (fúj)... annak viszont nagyon örültem, hogy az alkotó-csapat nem felejtkezett el a szörnyű nagy bohóckodásban és gatyalehúzós poénkodásban az üzenetről sem, amit a gyerekek szórakozva tehetnek magukévá -mert ez a dilis sztori a különcökről szól, arról, hogy el kell fogadnunk azokat, akik eltérnek a normálistól (és nem vasvillával üldözni őket), és a különcöknek is nyitottnak kell lenniük a többség felé, nem egyből a legrosszabbat feltételezni róluk. úgyhogy fogadjuk el egymást gyerekek, még akkor is, ha a másiknak hamuszürke a bőrszíne, esetleg göndör vörös a haja! (##07.08.)

Incredibles 2 (A hihetetlen család 2) (2018) (r.: Brad Bird) / leginkább abból látszik, hogy tizennégy év telt el az előző rész elkészítése óta, hogy most már rá merték bízni a női főszereplőre a fő akciókat... és még milyen akciókat! gyönyörűek, dinamikusak, tele kamera-mozgásokkal, értő kézzel hozzáadott fényekkel. de egyébként is, nagyon tetszettek a filmben a mozgások, élethűek a testbeszédek és a mimikák is. és szerencsére nem csak a mozgásuk realista, hanem maguk a karakterek is élethűek... parr-ék továbbra is egyszerre esendőek és szuperek, és a mindennapi gondjaik és örömeik továbbra is ugyanolyan hangsúlyosak, mint az akcióik. a mondandóm elején emlegetett szerepcsere által generált konfliktusok is átélhetőek... örültem, hogy illana is előtérbe kerülhetett, nem bújt el tinisen a problémái elől. nem meglepő módon furi felelt a gyerekesebb poénokért, de szerencsére a teli pelenkás humor az elviselhető szinten belül maradt (egyébként meg ki ne akarna látni egy csecsemő vs mósomedve harcot?)... az új karakterek inkább csak kiegészítő szerepre lettek behozva, igazán csak űr az, aki kicsit ki tudott emelkedni közülük... gonosz-fronton viszont visszaléptünk egy kicsit az első részhez képest -mert oké, hogy érthetőek a motivációi (a virtuális világ és a képernyő előtt töltött idő ellen harcol, nem beszélve a nagy adag daddy-issue-ról, ami tovább lökte a rossz irányba), de sajnos bántóan könnyen kitalálható a rejtélye... de nem volt könnyű dolga brad bird-nek, a még mindig nagyszerűen működő első rész magasra tett zsinór-mérték volt, és talán csak ebben az egy aspektusban nem sikerült felérni arra a szintre, a szórakoztatás, a karakter-kezelés, a pofás akciók, és a retro-bond hangulat (plusz michael giacchino dallamai és hangszerelése) együttesen feleltek azért, hogy egy pillanatig se bánjam meg, hogy ilyen hosszú idő után először ültem be a moziba egy animációs alkotásra... (most már két részben nézhettük azt, hogy irdatlanék illegalitásban tevékenykednek, legközelebb érdekes lenne egy olyan felállás, ahol elfogadja őket a közvélemény...) (##07.09.)

The Lego Batman Movie (Lego Batman - A film) (2017) (r.: Chris McKay) / oké, egy paródiának az a lényege, hogy felnagyít mindent, a karakterek tulajdonságait is, viszont arról nem szabad elfelejtkezni, hogy mik ezek az alaptulajdonságok -mert az olyan vaskalapos rajongók, mint amilyen én is vagyok, egy viccesre vett batman-nél is bele fognak kötni abba, hogy karakter-idegen módon viselkedik nem egyszer... mert persze van arca, de itt annyira túl van tolva az arcoskodás, hogy az már bántó volt a kis lelkemnek... de igazság szerint eleve ’too much’ ez a film, csak kapkodja az ember a fejét akció-jeleneteknél és a felfoghatatlan utalás-halmaznál -és eleve olyan az egész, mintha egy gyerek beszabadult volna a lego-boltba, ahol egymásra hányta volna a dobozok tartalmát. mert egy kicsit fájt, hogy hiába vonultatták fel az ikonikus bat-gonoszokat, mégse jutott nekik kellő csillogás (az egy-szem joker-t kivéve), ugyanakkor az importált gonoszok ott tomboltak a vásznon hosszú perceken keresztül. pedig lehetett volna ez egy igazi batman-film is, ahol ugyanúgy működött volna a család és összefogás fontosságát hangsúlyozó üzenet, ha a marketing-csapat és a vígjáték-részleg nem veszi át az irányítást... (nagyon ritkán nézek szinkronnal dolgokat, de most kiosztanék egy dicséretet, mert egész jól sikerült levenni will arnett morgós hanghordozását.) (##07.09.)

(Solo: Egy Star Wars történet) (2018) (r.: Ron Howard)

mit tudtunk meg han solo-ról a régi trilógiában? hogy a cinikus pilótából szerelmes tábornokot faragnak az évek. de kell-e ennél többet tudnunk egy ilyen típusú karakterről, akinél a menőség része a ködösítés, hogy úgy tud beszélni mondjuk a kessel futamról, hogy mi akkor is bólogatunk hevesen, ha fogalmunk sincs, hogy a parszek az vajon idő-egység-e vagy valami teljesen más mértékegység... szóval máris felvetődik a jogosság kérdése ennél a filmnél, szükségünk van-e az ifjú han solo kalandjaira? de meg is toldhatjuk ezt egy al-kérdéssel: ha már le akarunk ásni a karakter mélyére, akkor egy regény vagy képregény nem lenne megfelelőbb formátum erre...? szerencsére ezek a gondolatok mind csak utólag formálódnak meg az ember fejében, mert a film olyan jó iramot diktál, hogy nem hagyja elkalandozni az agyad. mert ez egy igazi oldschool kalandfilm, ahol az egyik akcióból esünk a másikba, egészséges arányba keverve a heist-filmek legszebb hagyományait néhány western-motívummal. és ahogy az az amorális karaktereket felvonultató alkotásokban lenni szokott, a végjátékra már egyre nehezebb követni, hogy ki-mikor-kit-ver-át (bár itt a trükkös gubanc azért még nem éri el a karib-i kalózok szintjét)... oh, milyen jó is volt látni a morális szürkezónában bóklászó szereplőket egy starwars-filmben, a lázadók messze kerülik a történetet és a birodalom is csak a fekete árnyékával képviselteti magát, így a hangsúly a már sokat emlegetett (de igazán soha be nem mutatott) alvilágon volt, kartellek, szindikátusok, csempészek, tolvajok, kalózok, mind a pénz és a hatalom bűvöletében... nem véletlen, hogy han ilyen társaságba keveredik, mert a sanyarú ifjú-évei elüldözték a szülőbolygójáról, a birodalmi akadémián az akadékoskodását nem nagyon bírták elviselni, és mindig is ott volt benne a becsvágy, hogy valami nagy tettet vigyen véghez, hogy a galaxis legjobb pilótájává váljon... nem túl meglepőek ezek az alapok, ahogy megvoltak azok a sarok-pontok is, amiket illet kipipálniuk kasdan-éknak, a nagy találkozást csubival, a falcon megszerzését, és a már emlegetett kessel-run-t -de szerencsére nem érzi az ember azt, hogy erőszakkal irányítják a sztorit, ahogy a rajongóknak szóló kacsintások is bőven az ízlésen belül maradtak (még akkor is, amikor csak egy nagyon szűk réteg tapsolt csak a moziban, a többségnek viszont teljes zavarodottság látszott az arcán, hogy egy általuk halottnak hitt karakter toppant be a maga félelmetességével -ez ellen az tudom tanácsolni, hogy tessék követni a teljes univerzumot, főleg a rajzfilmeket, akkor lesz teljes a kép)... bár féltünk alden ehrenreich-tól, hisz’ harrison ford tökéletesen összeforrt han karakterével a hosszú évtizedek során, de nem volt zavaró egy új arcot látni, és örömmel fedeztem fel, hogy bár tökéletes imitációt nem alkalmazott a srác, azért a ’végzet ujját’ eltanulta az elődjétől... donald glover iszonyú nagyot megy idén, siker az atlanta, százmillióan nézik a zenei alteregója új klippjét, és lando palástjait is tökéletesen rászabták, minden mosolya a helyén van, egyszerre szerethető és ütnivaló... hű robot társa is pont ilyen ellentmondásos, mert egyfelől baromi szórakoztató hallani egy öntörvényű női hangú droidot, aki önérzetes és lázadó hajlamú egyszerre, nekem viszont sajnos mindig komoly zavart okoznak az érzéseket mutató robotok, mert túl sok programkódot látok nap-mint-nap, így nehezen fér a fejembe ilyen mértékű elhajlás az alap-programtól... a késői beugró ron howard nem végzett rossz munkát, mert jó tempóban vezette végig a szemünk a történeten, talált néhány nagyon látványos beállítást is, azt viszont nem tudom megérteni, hogy miért hagyta, hogy az operatőre (és annak világosító csapatat) így ellógja a munkanapokat -mert nagyon sok jelenet élvezhetőségén javíthattak volna egy kis világítással (persze tegyük hozzá, hogy ezt el kell osztani kettővel, mert a premier előtti vetítés nálunk csak kurva 3d-ben volt elérhető, és tudjuk mit művelnek a képpel azok az átkozott szemüvegek)... ez volt az első alkalom, hogy úgy mentem egy starwars-univerzumhoz tartozó filmre, hogy nem ’zsezsgett’ az összes belső szervem egész nap, mondhatjuk, hogy felkészültem a csalódásra, hogy feleslegesnek fogom érezni ezt a két órát, de kellemesen szórakoztam végig, még ha hazafelé bandukolva azért már ott motoszkált bennem az a gondolat, hogy a lucasfilm-nél akár lehetett volna más kiegészítő sztorinak is prioritása ezúttal... (##05.23.)

(2018) (r.: David Leitch)

previously on deadpool: két éve, jó nagyot szólva mellettünk robbant fel a szerelem humor-bomba, és én is úgy éreztem, hogy ki kell facsarnom magamból az összes olyan viccesnek érződő mondatot, amik vadul keringenek a fejem börtönében, de mivel a folytatás alkotói úgy gondolták, hogy jó ötlet komolykodniuk egy paródia-karakterrel (spoiler: nem az), így jogosnak érzem saját magam részéről azt a felvetést, hogy én se süllyedjek olyan mélyre a humor ingoványos mocsarába... fura érzés volt feszengeni a moziban az érzelem-túltengés hullámai közt, mert tudom, hogy képes a nagyszájú zsoldos mélyebb lelki állapotban is működni, azt például nagyon bírtam, amikor joe kelly ön-és-én-kép-kereső útra invitálta wade-et, mert tökéletesen eltalálta a humorság/komolyság arányt. egy filmes deadpool-nál viszont kidobja az embert ez a fajta vér-komolyan vett lelkizés, legalábbis engem egyből kidobott, és nem is engedett vissza abba a felhőtlen szórakozásba, amire számítottam a moziba menet... és nem azt mondom, hogy deadpool legyen örökre egy érzéketlen gyökér (ööö, de), csak ez a búvalbéleltség nem vált a javára. (és ha azt mondjátok kedves olvasóim, hogy kényszerből tévedtek erre az útra az írószobában, mert morena baccarin épp szült meg máshol forgatott, és csak limitáltan ért rá, akkor én erre azzal tudok könnyedén kontrázni, hogy ezerféleképpen meg lehetett volna oldani, hogy vanessa ne legyen a vásznon, mondjuk világkörüli (zsoldos) turnéra is lehetett volna küldeni wade-et...) de lehet hogy az volt a baj, hogy az egy főre jutó drámai háttér lett túl sok, mert nem csak dp élete fordult könnyesbe, de kábel is egy családi tragédiából érkezett a jelenbe, és a folyton hulk-nyi dühvel forrongó kissrác is a folyamatos abuzálását akarta megtorolni, sőt, még domino-nál is pedzegették, hogy sanyarú gyerekkora volt (bár nála elég lazán kezelték ezt)... és persze, megtettek mindent annak érdekében, hogy a pityergések mellett azért felfelé is görbüljön a szánk, de a sok meta-kacsintás nem kompenzálta azt ki, hogy voltak percek, amikor rémisztő csönd honolt a nézőtéren (mondjuk amúgy sem volt túl aktív a közönség -igaz feliratos vetítés volt, a hozzám hasonló nyelv-sznobok olyan könnyedén azért nem mutatják ki hangosan a tetszésüket)... no de elég is az itt gerjesztett picsogásból, nézzük meg azt, hogy mi működött a filmben! az előbb emlegetett meta-hülyeségekből azért jó pár betalált, a bond-os főcím némiképp oldotta a pillanatnyi sokkot, valamiért nagyon élveztem, hogy beszóltak (a lábfejet rajzolni képtelen) rob liefeld-nek, ötletesek voltak a villám-cameók az x-ekkel és a láthatatlan emberrel, és az egész x-force kezelése is parádésan sikerült (látjátok srácok, meg tudtok lepni még, ha igazán akartok!). josh brolin-nak nem volt más dolga, mint hogy cool módon a vásznon legyen, domino viszont üde színfoltja lett az összképnek (nem úgy, te rasszista állat!) (viszont! imádom zazie beetz-et, amiért vagányul felvállalja a testszőrét, de sok jelenetében kizökkentett, hogy azt lestem, hogy vajon most látszik-e a hónalj-szőre)... david leitch kellő dinamizmust hozott a kaszkadőr múltjából, és bár a fogolyszállítós rész igen állatra sikerült, azért voltak már neki olyan munkái, ahol sokkal jobban lehetett látni mindent, és eredetibbnek tűntek a verekedős részek... szóval szegény domino csak magának hozott szerencsét, deadpool-nak nem, de nyugi, hozz majd annyi pénzt a hasitasiba a producereknek a film, hogy lesz lehetőség arra, hogy okosabban tolják el a karaktert a falig és azon is túl, maximális erőbedobással... (##05.20.)

(Bosszúállók: Végtelen háború) (2018) (r.: Anthony és Joe Russo)

kevin feige, a marvel studios vezetője: ’a harmadik és negyedik avengers filmek önállóak lesznek’. a nézők az infinity war végefőcíme alatt: ’anyád picsájáért hazudsz, kevin!’... tíz évvel és tizennyolc filmmel ezelőtt csak egy maroknyi (kissé őrült) ember gondolhatta azt, hogy eljutunk idáig, hogy átemelhető a képregények szorosan összefüggő világa a mozitermekbe, hogy az emberek hajlandóak lesznek évente akár többször is kinyitni a pénztárcájukat a különböző karakterek és zsáner-mixek kedvéért. de kevin feige-éknak igaza lett, az emberek a minőségi szórakozás mellett szeretik a folytonosság érzetét is, azt a tényt, hogy most már nem csak otthon a kisképernyőn kötődhetnek hosszabb-távon karakterekhez, hanem a moziban is. és ahogy a sorozatok esetén is az évadzárók a legnagyobb dobások, úgy a marvel filmek ezen korszakát is illet egy nagy bumm-mal lezárni... bár én magamból indulok ki, aki töviről/hegyire ismeri a korábbi alkotásokat, így nehezen tudom elképzelni, hogy valaki úgy beül erre a filmre, hogy nem látta az előzményeket, de gyanítom, hogy az események nagyja így is érthető lehet, az viszont biztos, hogy érzelmileg nem adhat annyit a film, mint annak, aki már beleinvesztált legalább 40 órát ebbe az univerzumba. és szívesen szoktunk dobálózni a ’leg’-ekkel, de szerintem tényleg nem nagyon volt még olyan, amikor egy kvázi magában álló film ennyire építkezett volna a múltra... konkrétan abban a pillanatban kezdjük itt az első percben, ahol a thor: ragnarök-ben eldobtuk a fonalat -ez egyből azt az érzetet keltve az emberben, hogy valaminek a beteljesülését látja, ráadásul azonnal megadják a komorabb alap-hangulatot is az eseményekkel, hiszen thanos az első pillanattól bizonyítja, hogy számára nem sokat számít az élet (illetve nem mindegyik élet, de erről egy kicsit később)... és az az igazság, hogy innentől kezdve két-és-fél órán keresztül azt érzi a néző, hogy egy finálét lát, nem is igazán lehet tisztán bejelölni a film dramaturgiában a klasszikus hármas tagolás határait, csak hömpölyög szinte végig egyenletes tempóban, magával sodorva a nézőt is, aki nem csak azért hagyja el a mozitermet csuromvizes ingben, mert a teremben így tavasszal még meglehetősen szolidan bánnak a légkondicionálóval, hanem mert azt érzi, hogy az érzelmi hullámvasút megviseli a szervezetét, élvezi az utazást, ugyanakkor kellemetlenül szurkálja az oldalát a drámaisága is. mert thanos olyan ellenfél, aki nem csak a testi erejével emelkedik hőseink fölé, de a jól érthető motivációja is kiemeli a sablon-gonoszok közül. és ami még fontosabb, érzelmi hátteret is kap azzal, hogy áldozatot is kell hoznia az őrült víziója kedvéért. ritkán látni azt, hogy egy antagonista ilyen kiemelt szerepet kap, de azért (is) kellett ez, mert ő tartja össze a szanaszét futó szálakat... sokan tartottak attól, hogy miként fognak mozgatni az alkotók ennyi szereplőt egy filmben, de szerencsére ügyesen elosztották a hősöket kisebb egységekre, mindegyikük kapott egy mellék-küldetést vagy sztori-szálat, így balanszot hoztak létre köztük -ami már egy érdekesebb kérdés, hogy a különböző helyről érkező hangulati elemeket is egymásra kellett illeszteni, és itt már azért éreztem némi zavart, mert a bizonyos karakterek felől érkező humor nem mindig csapódott le jól, néha túl hamar érkeztek a poénok a drámai mélyütések után (a meglepő párosításokból nekem az iron man / doctor strange (a.k.a. körszakál vs körszakál) valamint a thor és bunny rocket csapatok működtek a legjobban, de örültem annak is, hogy az erős nők is kiharcolták a maguk helyét, néha egymásnak vetették a hátukat, és úgy bunyóztak, néha meg csak összetörték a szívemet)... hihetetlen élmény volt, hogy az addig alapjáraton zizegő moziterem az utolsó percekre néma csöndbe fagyott, hitetlenkedve meredt a vászonra -gondolom az ő fejükben is ugyanaz forgott, mint nekem: ’no, innen hogyan tovább...?’ (oké, valahol megértem a történet ketté-szedését, csak az a veszélyes egy ilyen húzásban, hogy az emberek majd túl-agyalják a megoldást, és a végén csalódni fognak, ha nem azt kapják, mint ami egy éve a fejükben él...) (##04.25.)

(2018) (r.: Steven Spielberg)

szerencsésnek érzem magam ebben a mai, retróba borított popkultúrában, mert 1982-ben születtem, és így a saját emlékeim és ízlés-béli preferenciáim segítségével könnyen fel tudok ülni a nosztalgia-vonatra -bár azért sokszor próbálok reálisan is nézni egy retró hangulatban tocsogó alkotásra, kicsit függetleníteni magam az alattomos érzelmi behatásoktól... valószínűleg abba a szűk csoportba tartozhatok, akinek a legtöbbet tudja nyújtani ernest cline és steven spielberg ezzel a filmmel, mert a mozgóképes referencia-pontok jól ismertek számomra, és bár nem vagyok gamer, azért a játék-kultúrán is rajta tartom a fél szemem. azért vagyok biztos abban, hogy nem lehet túl mély ez a közös halmaz, mert mögöttem egy csapat tinilány ült, akiknek hallhatóan fogalmuk sem volt a ’ragyogás’-ról mondjuk (az antiochiai szent kézigránátról már nem is beszélve)... mondhatjuk azt, hogy a film mindenkinek adni akar azzal, hogy az overwatch karakterek együtt ugrálnak gyerekjáték chucky-jával a harcmezőn, vagy gondolhatjuk azt is, hogy a film akkor is működik, ha az ember feje felett elszállt negyven évnyi geek-és-nerd világ, és a brutális méretű utalás-cunamit kikerülve élvezi a film sztoriját, de ezt meg azért tartom nehezen elképzelhetőnek, mert maga a sztori nem egy nagy truváj (szegény gyerek kiáll három próbát, és megmenti a világot a gonosztól, és jutalmul elnyeri a széplány kezét meg a fele királyságot)... azt viszont el tudom képzelni, hogy valaki egy szórakoztató látvány-filmre akar beülni, és örömmel jön ki a végén a moziteremből, mert pont azt kapja, amire vágyott... mert steven spielberg 71 évesen sem tagadja meg önmagát, és a még mindig éles szemmel rendelkező janus kaminszki-t felülteti a kránra, hogy megállás nélkül reptesse a kamerát -nem csak a virtuális világban, de a valóságban is... ügyesen kiveszik a szelet a kötekedők vitorlájából azzal, hogy nem szükséges tökéletesre csiszolniuk a digitális kinézetet, hiszen egy játék illúzióját kell megteremteniük, nem pedig a valóságot kell megközelíteniük -és hozzá is szokik hamar a szem az avatárok látványához, mozgás-kultúrájához, sőt, bizonyos esetekben szépnek is találja őket (vagy, izé, szexinek, mint art3mist abban a vörös ruhában)... a sablon-sztori nem igényel karakter-mélységeket, de mark rylance így is tud mélységet adni az esetlen és kissé hóbortos tervezőnek, ben mendelsohn meg hivatalosan is felvette a versenyt a kilencvenes évek két ikonikus gonosz-színészével, alan rickman-nel és gary oldman-nel (mert ugye volt ő már starwars-gonosz, itt scifi-gonosz, legközelebb begyűjt még egy nagy skalpot, mint marvel-szereplő, plusz még idén átveszi alan rickman-től nottingham grófjának hálás szerepét is)... talán többet invesztáltam volna a karakterekbe, ha nem csak az ő építésük alaposabb, de a világ felépítése is -bár ebből a szempontból feszül bennem némi ellentmondás, mert így is azon gondolkoztam, hogy mivel lehetne kiváltani a szájbarágós és túlságosan infó-heavy, narrációval terhelt első perceket, vagy legalábbis hogyan lehetne ötletesebben a nézőknek közvetíteni a film világképét -ha egyszer rájövök, akkor leszek igazán jó író... nem mondom, hogy nem húzott magával a szédítő tempója, vagy ne ütött volna párszor alaposan a szívemre (ez a firefly?? óh, boss-fight mechagodzilla-val, terminator ujj-feltartás a lávában, és-így-tovább-és-így-tovább...), de azért a realista énem könnyen be tudja látni, hogy a spielberg-i életmű középmezőnyénél azért nem tud feljebb törni ez a film... (hehe, jópofa, hogy húsvétkor mutatnak be egy filmet, ami az easter egg-ekre épül...) (#03.30.)

(2018) (r.: Anthony Wonke)

mint ahogy maga a film is szívesen rúgta fel a konvenciókat, úgy a hozzá kapcsolódó werk-anyag sem egy szokásos félórás körbenyalogatás, ahol mindenki belemondja a kamerába, hogy mennyire fantasztikus volt minden a forgatáson, és hogy egy nagy család lettek az elmúlt hónapokban. nem, az utolsó jedi-nek egy játékfilm-hosszúságú háttéranyag járt, ahol a készítői megpróbálták elkapni egy filmkészítés őszinte esszenciáját, a grandiózusságot és a csendes intimitást egyaránt -egy olyan munkahelyet, ahol elmondhatod a főnöknek, hogy nem értesz vele egyet... mindig is lenyűgözött az ilyen háttér-bemutatókban az a tudat, hogy mennyi munkát is raknak egy film elkészítésébe, látva a díszletek és tárgyak végtelen sorát, azt, hogy milyen összehangolt munka kell ahhoz, hogy egy ilyen monstrum létrejöhessen, szoros időbeosztással, alázattal, komoly verejtékezés árán... nem véletlen a dokumentum-film címe, mert ahogy egy forgatás lelke a rendező, itt is rian johnson-on volt a hangsúly, és egy végtelenül kedves és empatikus ember képe rajzolódott ki ebben a másfél órában, aki egyszerre tudja nagyon határozottan, hogy a víziója hogyan kerüljön a vászonra, ugyanakkor ott bujkál benne mindig a kétely is a döntései helyességével kapcsolatban (és az is érezhető, hogy meg tud indokolni minden döntést, amit a karaktereivel kapcsolatban hozott, oka van annak, hogy kifordította őket a komfort-zónájukból)... de mindenkire jut pár perc, így persze carrie fisher is megkapja a neki járó tiszteletet és szeretetet (hjaj). de ugyanúgy látjuk a casting-osoktól a díszleteseken és sminkeseken át a vágóig az összes folyamat melósait, akik nélkül csonka lett volna ez a nagyszerű alkotás. lehet így is szerelmes levelet írni a filmkészítőkhöz, nem csak az unalmas és kiszámítható önfényezés segítségével... (##03.18.)

(Expedíció) (2018) (r.: Alex Garland)

érdekes figyelni a filmek hatásmechanizmusát -vannak azok az elemek, amik ott helyben, a vászon vagy a tévé előtt ülve hatnak rád, meghatódsz, izgulsz, nevetsz, félsz, és szerencsés esetben ott lebegnek ezek a hatások között azok a gondolat-foszlányok, amiknek kell idő az ülepedéshez, amik a végefőcím után is mozgatják az agyad... alex garland-nak ezzel a filmmel sikerült erősen balanszba hozni ezeket a rétegeket, mert a vászonra álmodott csodás képekkel el tudta vinni a nézőket egy különleges világba, ahol a szépség mellé organikusan helyezte a rémálmot is, ugyanakkor a pazarul festő összkép részleteibe is annyi információt rejtett el, hogy az ember csak utólag fogta fel, hogy valami fontos dolog suhant el a szeme sarkában. mondok példákat: a vizes poharak végig a néző szeme elé tolakodnak, akár szó szerint is, a kép közepére komponálva, megtörve a mögöttük lévő tárgyakat, emberi kezeket -ezeknek a dramaturgiai jelentősége csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a kulcshelyszín, a shimmer természetére fény derül. vagy ott van a rák kérdése, ami hősnőnk első jelenetétől kezdve vissza-visszatér a párbeszédekben, van rákban szenvedő szereplő, van aki a lányát vesztette el leukémiában, és ugye ott vannak a dokinéni által folyamatosan vizsgált sejtek a shimmer-en belül, amik pont úgy oszlanak és burjánzanak, mint a szervezetet megtámadó rák-sejtek... ha visszaolvassátok az utolsó (meglehetősen összetett) mondatomat, abban már megtalálhatjátok a film legnagyobb erősségeit (az egyedi látványvilágon túl) -mert ez a gondosan kitalált sejt-burjánzás az alapja a bőr alá mászó bio-horrornak, ami szerencsére a primér félelem-keltésen túl szépséget is hordoz magában (a cápafogú krokodil még elment, de az eltorzult medve még nekem horror-immunisnak is okozott kellemetlen perceket, a virág-emberek meg a maguk nyugtalanítóságában is szemrevalóak voltak); a másik fontos elem, hogy mindegyik tudós-nő, aki átlépte az olajos-víz hatást keltő falat, súlyos terheket cipelt magával a hátizsákjában, bár egy kicsit kevés terük volt kibontakozni a rettegés és agonizálás között (tessa thompson meglepően visszafogta magát, mellette gina rodriguez robbanhatott). persze a natalie portman által erősen játszott főhős kapta a drámában is a kiemelt szerepet, flashback-ekkel próbálták érzékeltetni, hogy az ő életében mi az, ami repedéseket okozott a lelkén -bár talán ez az idősík a film legkevésbé működő része, kicsit kilógnak a nagy egészből a jelenetek (annak ellenére, hogy az ágyban kacagó natalie-ra nehéz neheztelni)... miután átvágtuk magunkat a megváltozott természeti törvényeken, elbúcsúztunk útközben mindenkitől, elérhettünk a tudásunk partjának legszélére... mindig tudok örülni az olyan filmeknek, ahol nem egyértelmű az idegen(ek) inváziós szándéka (lásd legutóbb az arrival-t), és szerintem jó az, hogy nem tudtuk meg, hogy miért érkezett ez az entitás a földre, miért próbálta az itteni flórát és faunát szétszedni és újra összerakni, miért imitálta az embereket, és mi a további terve a földön, miután sikeresen kijutott a saját maga által felállított falak mögül... megannyi kérdés, amik mögé lehet akár filozófiai mélységet is társítani (az előbb olvastam, hogy valaki szerint a film a gyász feldolgozásáról szól), engem viszont még mindig az piszkál a legjobban, hogy miként került hősnőnk alkarjára a tetoválás, és a shimmer-en belül a falra felkelt holtestnek miért volt egy ugyanolyan tetkó a karján...? (##03.15.)

(Fekete Párduc) (2018) (r.: Ryan Coogler)

elképzelhetetlenül hosszú, gyakran gyötrelmes, néha felemelő utat jártak végig az afroamerikaiak, mióta az első rabszolgahajó kikötött 1526-ban a mai kuba partjainál -nyomor és szenvedés, polgárháború és felszabadulás, szegregáció és a ku-klux klán, a polgárjogi mozgalmak és rosa parks, martin luther king és a selma-i menetelés, malcolm x és a fekete párducok, a ’92-es zavargások és a gettósodás, az első színesbőrű elnök és a sztár-sportolók státusza, mind egy-egy kövek az út mellett, és egy ilyen fontos mérföldkő az is, hogy önálló filmet kapott egy afrikai gyökerű szuperhős-karakter (nem megsértve a kilencvenes évek hírvivőit, pengét, spawn-t és steel-t). és ez igenis nagy szó, amikor még rendre a felszínre törnek olyan statisztikák, mint hogy 2017-ben sterling k. brown lett az első fekete, aki főszereplőként golden globe-ot és sag awards-ot nyert, vagy hogy mostanra értünk el odáig, hogy mind a 32 nfl csapatban lépett már pályára kezdőként színesbőrű irányító... szóval igenis fontos, hogy a párduc a nagyvászonra került, méghozzá úgy, hogy az alkotók többsége maga is a kisebbségek táborát erősíti (ha más nem, hát nő, mint rachel morrison operatőr). és ez lehetne valami pc pr-szöveg, meg jöhetne a bezzeg-ezés, de szerencsére a szereplők kosztümje alatt is ott feszülnek ezek a társadalmi problémák, átérezhetően, hitelesen. leginkább a fő antagonista, erik killmonger képviseli ezt a vonalat, egy gettóból jött oakland-i srác, akinek elege van a mellőzöttségből és elnyomásból -a baj csak az, hogy sem a módszerei (öljünk meg mindenkit, aki nem ért egyet velünk), sem a végcélja (uraljuk a világot) nem tiszta. viszont erős és érthető motivációi vannak, így át tudjuk érezni a törekvéseit, így erős és fontos negatív szereplővé válik. mellette ott van black panther másik ikonikus ellenfele, klaw is, aki viszont egy őrült fegyverkereskedő csupán, annak viszont baromi szórakoztató (andy serkis végre a saját arcával lubickolhat)... a gonoszokkal kezdtem, pedig a jók is erős lábakon állnak, t’challa-nak elsősorban a királyi szerepbe kell beletanulnia, és ebben komoly támaszra talál az erős nők hadseregében, akik között van, aki erős és badass (okoye szerepében danai gurira sugározza magából a girlpower-t), van aki erős és érzékeny (ráadásul csodaszép, mint lupita nyong’o), és van aki a bátorsága és a szíve mellé az eszét és a humorát is belekeveri a személyiség-mixbe (letitia wright nagy felfedezése a filmnek, mint shuri, wakanda q-ja) (azért is örömteli nekem, hogy ilyen jól működnek a női karakterek a filmben, mert a képregényben is a dora milaje volt az egyik kedvenc elemem)... nem csak a párduc szerepe követel meg egy egészséges kettősséget, de az uralkodói környezet is kettős arcát mutatja, de pont hogy felerősítik egymást az afrikai törzsi hagyományok és a scifi-be illő modern technika (látványos szertartások, fizikai kihívások, túlvilági utazások az egyik oldalon, mágneses vonatok és gondolatra előbukkanó ruhák a másikon). a film egyik legnagyobb erénye a világ-építése, hogy elvisz minket erre a különleges helyre, megismertet a szokásaival, új hangulati elemeket hozva be a marvel filmes univerzumába (sokat segítenek ebben ludwig göransson dob-központú dallamai is, bár azt nem nagyon értem, hogy egy svéd zeneszerző hogyan volt képes ennyire magáévá tenni afrika zenei világát...). amikor kilépünk wakandá-ból, akkor a hangulat is megváltozik, bár lehet hogy a koreai részt csak a lopakodós/kémkedős vonásai miatt éreztem james bond-i ihletettségűnek... persze egy 200 milliós filmben nem lehet csak politikai és társadalmi kérdéseket feszegetni, kellenek az akciók is, amik eléggé szélsőséges skálán mozogtak, mert volt amikor a sötét miatt alig lehetett látni az eseményeket, volt amikor ryan coogler elővehette a creed-ből áthozott mozgó kameráját, néha viszont túlságosan megszaladt a vágó-olló vagy kevés idő jutott a digitális trükkök csiszolására... de szuperhősködés ide, páncélozott harci rinocéroszok oda, igenis fontos beszélni a társadalmi problémákról, a tehetős országok vezetőinek felelősségéről, a szimbolikus és fizikai falak lebontásáról -mert igenis járhat együtt kéz-a-kézben a szórakoztatás és gondolkozás. (##02.18.)