(2018) (r.: Morgan Neville)

az ember legtöbbször azért néz meg egy életrajzi dokumentum-filmet, mert érdekli az az ember, akiről szól, többet akar megtudni egy személyről, akihez valamilyen kapcsolat fűzi -én most viszont úgy vágtam bele ebbe a filmbe, hogy csak a lelkesedő kritikákat és nézői véleményeket ismertem, mr.rodgers-ről viszont semmit sem tudtam... pedig nyilvánvaló, hogy ő egy amerikai ikon, akinek a műsorán generációk nőttek fel, és nagyon furcsa, hogy míg az ezzel párban vetített szezám utca itt a tengerentúlon is közismert és népszerű volt, addig az ő show-ját nem mutatták be nálunk. és ezért másképp álltam a film nézéséhez, mint azok, akiket számtalan nosztalgikus emlék fűz a tévés programhoz, és másképp nézhettem mr.rogers-re is, először csodálkozva rá arra, hogy egy ilyen nyílt-szívű, különleges ember ilyen kultikus státuszba emelkedhetett a viharos és cinikus huszadik században... jó összehasonlítási alap a tegnap megnézett robin williams film, mert az egy konzervatív megközelítéssel vágott doksi, végig-futva egy híres ember életútján, addig itt az életrajzi elemek a háttérbe szorultak, és sokkal inkább a lélekre koncentráltunk, mr.rodgers gondolkozás-módjára, személyiségére, és arra a hatásra, amit a gyerekekre, a világra tett. és bevallom, először nem éreztem azt, hogy igazán el akarnék merülni ezekben a témakörökben másfél órára, de aztán rövid idő alatt megnyerte a figyelmemet, és ezt mr.rodgers-nek köszönhetem. mert nehéz elhinni, hogy léteztek (léteznek?) ilyen pozitív emberek, akik úgy tanítják a gyerekeket, hogy nem nézik le őket, akik nem csak hangoztatják az elfogadás fontosságát, hanem bátran tesznek is, hogy kimutassák ezt a világnak. mert nem tudok annál határozottabb kiállás kitalálni a szegregáció ellen, mint mikor egy gyerekműsorban közösen áztatja a lábát egy fehér és egy színesbőrű ember... és megdöbbentő hallani, hogy milyen témákat mert feldolgozni (a gyerekek számára befogadható formában -bábokkal és őszinteséggel), legyen szó a bérgyilkosságról, a válásról vagy a halálról. manapság nehezen elképzelhető, hogy ilyen csöndes kedvességgel így meg lehet fogni a gyerekeket, és szomorú arra gondolni, hogy egy ilyen értékes műsor manapság már kevés lenne a túlpörgött lurkóknak. vagy csak mi idősek gondoljuk úgy, hogy a mai gyerekek már nem olyanok, mint akár egy-két generációval is korábban...? nagyon érdekes volt azt hallani, hogy ez a magából folyton pozitív energiákat árasztó ember is tele volt bizonytalanságokkal és kételyekkel, és hogy miként csatornázta bele ezeket a negatív érzéseit is a műsorba -leginkább bábok és paravánok mögé bújva... szóval én örülök, hogy a szájhagyomány a szájára vesz ilyen alkotásokat, mert így hozzám is eljuthat a hírük, és általuk megismerhetek olyan értékes embereket is, akiről a körülmények miatt nem igazán hallhattam... (a megnézés utáni másnap írom ezt a kritikát, és még mindig azt érzem, hogy érzelmileg teljesen átmosódtam tegnap este, sokkal hevesebben reagál a lelkem a világra, mint máskor -és ezt most abszolút pozitív értelemben írom.) (##08.27.)