(2018) (r.: Carlos López Estrada)

az előítélet olyan mocsok dolog, hogy még a legliberálisabb elméket is megfertőzi, önkéntelenül törnek rád az ilyen típusú gondolatok -mint például amikor naplemente után sétálsz az utcán, és összébb húzod magad, amikor szembejön három cigány fiatal. vagy amikor egy befont hajú feketéről egyből azt feltételezed, hogy egy gengszter-banda tagja... és mondhatnátok azt, hogy ez utóbbi probléma (fehér) európaiként elég messze áll tőlünk, de szerintem nem olyan nehéz átérezni ezt is, főleg ennél a filmnél, ahol daveed diggs és rafael casal biztos forrásból dolgoztak a forgatókönyvük megírásakor, hiszen maguk is oakland csúnyábbik felében nőttek fel -és kezdtek bele a rap-bizniszbe. és mindig jó látni, amikor egy film főszereplői a saját kezükbe veszik a sorsukat, hogy hitelesen mesélhessenek el egy személyes történetet... (örülök, hogy van bennem annyi tudatosság, hogy back-to-back akartam megnézni a sorry to bother you-t és ezt a filmet, mert tudtam, hogy egyszerre, néhány saroknyira egymástól forgattak oakland-ban a srácok, és jól ki is egészítette egymást a két alkotás, mert itt pont azt az élet-szagúságot kaptam meg, amit abból az őrületből hiányoltam egy kicsit.) és nem csak a városi mindennapokat hiszed el nekik, de a kapcsolatok is úgy vannak felépítve a filmben, hogy igaznak érzed őket (a bro-ság, az ex-szel kialakított bonyolult viszony vagy az önfeledt játékok a kissráccal mind-mind jó példák)... a daveed által játszott colin-nak nem csak az előítéletekkel kell megküzdenie, de sok dolog kísérti őt -akár szó szerint is, rémálmok formájában, de ennyi elemelés a valóságtól pont elég egyensúlyt szolgáltat. bár akár a nagy fináléról is gondolhatják sokat azt, hogy hiteltelen, de szerintem jól fel volt építve a kezdetektől, hogy collin és hű fegyverhordozója rendszeresen rímekbe szedték a gondolataikat, így szerintem jól működött, hogy a srác élete legfeszültebb pillanatában is a rap-hez fordult (meg daveed diggs olyan jó az eredeti szakmájában, hogy mindig élmény hallgatni, amikor elereszti a száját)... apropó, akár miles, a magát feketének képzelő fehér is kilóghatna a realistán megfestett képekből, de szerintem könnyű elképzelni, hogy számtalan ilyen identitás-válságos srác rohangál amerika utcáin -meg kellett ő ide, mert pontosan azt a két végletet hozta a filmbe, amik alapvetően meghatározták a hangulatot: harsányan vicces és veszélyesen feszült (ha épp’ balhéra kerül a sor)... de egyébként tök jó a film beat-je, nem ül le egy percig sem, és a viccesebb részek közé rendszeresen beleütnek egy-egy jól irányzott gyomrossal is (vagy vegyítik a kettőt, mint mikor a múltbéli kulcs-jelenetet egy laza narrátoron át halljuk)... nem véletlen, hogy a rendező a zenés videók irányából érkezett, jó tempóban vágja a sok (arcokra fókuszáló) premier plánt (akár párhuzamosan is, osztott képernyővel), és csodásan vibráló színvilágot kevertetett ki az operatőrével... nekem szükségem volt most egy ilyen üdítően életrevaló dramedy-re, de biztos vagyok benne, hogy sokan előítélettel gondolnak egy ilyen típusú ’néger-film’-re, és messzire elkerülik (mint a film a magyar mozikat), pedig pont nekik kellene megnézniük, hogy hátha felfogják, hogy a világ nem olyan fekete/fehér, mint amilyennek ők látják. (én daveed-ot persze a hamilton című zseniális hiphop-musical által ismertem meg (mint a világ nagy-többsége), de csak az imdb tanulmányozása után esett le, hogy hozott magával a filmbe a broadway színpadáról egy partnert is: jasmine cephas jones-t, azaz peggy-t... és ha már daveed, akkor tessék hallgatni clipping.-et is, mert ott is kurvajó, amit csinál!) (×01.09.)