(2018) (r.: Milorad Krstić)

bár a popkultúrában nap-mint-nap könnyedén lubickolok, a képzőművészerekben igen komoly hiányosságaim vannak -és sajnos nem látom magam előtt azt az időt, ahová be tudnám szorítani az ön-fejlesztésemet. az már egy másik kérdés, hogy a személyes ízlésem mennyire akadályozna abban, hogy értékelni tudjam az absztraktabb, elvontabb alkotásokat is... hogy mit keresek mégis egy olyan film előtt, ami nyakig merül az elmúlt évszázadok festészetében? a sok dicsérő szó sokat segített ebben a döntésben, plusz olyan szürreálisnak nézett ki az összes kép, amit láttam belőle, hogy erősen mozgolódni kezdett bennem egy perverz kíváncsiság... szerencsére milorad krstić író-rendező nem egy ködös művész-maszturbációt akart a vászonra ejakulálni, a festészet iránti szeretetét egy igencsak kompetens történetbe ágyazta, ami nekünk kívülállóknak is piszok élvezetes lehet. és bár a képzőművészeti referenciák többsége elszállt a fejem felett, voltak olyan pontjai a mű igencsak sűrű utalás-hálójának, amikre én is tudtam nagy-mosollyal reagálni. mert itt picasso és chagall adják a kilincset hitchcock-nak és tarantino-nak, a pszichologikus elmélkedések jól megférnek a jason bourne ihlette akciókkal, a kubista stílust is fel tudják dobni a konvoj-ból érkező kamion-kürtök hangjai...szóval egy igencsak egészséges katyvaszról beszélünk, ami szilárdan áll a noir-os és hesit-es alapokon, és nagyon éretten kezeli a lelki folyamatokat is, ahogy a múltba vezeti vissza a karakterek problémáit (és akkor az eklektikusság jegyében ne felejtkezzünk el a zenei anyagról sem, ahol a mozgalmas score-ba organikusan ágyaztak be az alkotók mondjuk egy csajkovszkij opuszt vagy a radiohead és britney spears postmodern jukebox-os átiratait)... az az igazság, hogy nem kéne félnem a szürrealizmustól, mert itt sem volt gondom azzal, hogy megszokjam a különleges formákat, a torz arcokat, az eltolt perspektívákat. persze ehhez az is kellett, hogy érdekeljen a mozgalmas történet és a karakterek sorsa... (×11.03.)