(2018) (r.: Ujj Mészáros Károly)

ha csak annyit árulok el, hogy abban az évben születtem, amikor bemutatták a dögkeselyűket, akkor máris kiderülhet a filmszerető olvasó-táborom számára, hogy a filmes érésem a kilencvenes évek végére/kétezres évek elejére esett -így számomra a magyar film egy kettős arcú szörnyeteg, merthogy élőben nézhettem végig, ahogy a simó osztály megdicsőül a szerzői filmjeivel, ugyanakkor nem feledhetem a rengeteg elborzasztóan kínos vígjátékot sem, amivel akkoriban rombolták le végleg a magyar közízlést (lásd még: a kabai barna-féle remake-ek tarolását). így számomra meglepő, ha egy magyar filmes páros lábbal beleáll a műfaji filmezésbe, és nem szégyelli magára húzni az adott zsáner kellékeit. bár tegyük hozzá, hogy ujj mészáros károly egy hideg skandináv krimiről álmodozott, amikor a papírra vetette az x forgatókönyvét, de igazság szerint a krimi-vonalnál sokkal jobban érdekelte a főhőse lelki világa. úgyhogy azért némi szerzőivé tétel itt is akadt, de azért mindez kellően be volt bugyolálva szürke képekbe és vérbe fagyott hullákba ahhoz, hogy nem csak egy drámát lássunk bele, hanem egy krimi/thrillert is... oké, azt elismerem, hogy az ilyen alkotásokba kell egy karakteres főhős, és éva nyomozó kellően egyedire sikerült a pánik-betegségének köszönhetően, azonban ez volt az is, ami meggátolt minket nézőket is abban, hogy közel kerüljünk hozzá... hiszen annyira be van zárkózva, hogy még a saját lányát is kizárja a gondjaiból, és nem segített az empátiában az sem, hogy túlságosan fel volt erősítve a nézőpontja a legtöbb jelenetben, így ahelyett, hogy beleéltük volna magunkat a feszült helyzetekbe, inkább kidobott minket a sok pánik-tünet, a túlvezérelt hangok és szaggatott képek sora (mondom ezt úgy, hogy magam is ezzel a mentális problémával küzdök, bár néhány roham után sikerült faszán beállítani a gyógyszerezésem, úgyhogy ilyen aggasztó szintig én magam nem jutottam el)... egyébként felemásnak értékelném az ilyen rendezői kézjegyeket, amik annyira meghatározzák a film összképét, mert képi világába jól átgondoltnak érzem a filmet, a letekert szürkeséget, amit csak a flashback-ek élénk-sárgája tör meg, a kifordított várost, ami egy erős metafora (elsőre, másodszorra, talán még harmadszorra is, de amikor már minden jelenet-váltáskor fekve úszik a duna felett a drón, az már korántsem olyan hatásos), de ez a komponálási kedv néha túlságosan didaktikus képsorokba is átsodródik (lásd: a patkányokról a budai várra átshiftelő fókuszt), a zenei betéteken meg teljesen fals módon használja ujj mészáros, bár gondolom, hogy teljesen szándékos volt, hogy rendre a képsorok alá nem illő dallamok kúsztak ki a hangfalakból... összességében nekem működött a film, mégha voltak is azonosulási problémáim fő a karakterrel, leginkább az vonzott benne, ahogy a sötét (szocialista) múlthoz láncolták a cselekmény elemeit, mert ettől szakadtunk el a skandináv ikea-világtól, és jelent meg benne az a kelet-közép-európai nyomor, amit olyan jól ismerünk. mert rengeteg emberről tudni, hogy úgy cserélgeti a párttagkönyve színét, mint más reggelente a megfakult zoknijait... (hmm, ki tudott zökkenteni az, hogy balsai móni mennyire hasonlóvá volt formálva külsőleg, mint mireille enos a the killing-ben, a haja, a beesett szemei, a kötött ruhatára -ha ez csak véletlen egybeesés, akkor az univerzumnak nagyon fura humorérzéke van...) [*05.01.]