(A kedvenc) (2018) (r.: Yorgos Lanthimos)

van amiért az él a fejünkben, hogy az uralkodókról vagy fennkölten szoktak regélni a mozgóképes alkotók, vagy megátalkodott despotáknak ábrázolják őket, akiknek a bukásában aktívan részt vesznek a makulátlan hősök -pedig számtalan példa van arra, hogy összetettebb személyiségként ábrázolják a koronás főket. különösen az angolok járnak az élen abban, hogy esendő embernek mutassák az uralkodóikat -lehet itt gondolni a cate blanchett féle elizabeth-ekre, a dadogós királyra, vagy a the crown erzsébetére. és gyanítom, hogy a tudors-ban is így van megformálva viii.henrik is, csak még mindig nem jutottam el odáig, hogy elkezdjem a sorozatot... de most egy másik uralkodócsalád utolsó tagját vegyünk inkább górcső alá, stuart annát, akiről én személy szerint nem sokat tudtam (valószínűleg főiskolásként is túl másnaposan ültem be arra az előadásra (is), ami az ő korszakáról szólt) -ráadásul félrevezető módon csak annyi jutott el hozzám a filmről, hogy ez egy tizennyolcadik században játszódó leszbikus dráma, így akár csalódhattam is volna, mivel sokkal több pajzánságot vártam ez alapján, mint amit ténylegesen kaptam. és lehet hogy nem véletlenül tűnik fel egyre több ősz hajszál a halántékom környékén, mert kezdem elérni azt az időszakot, amikor a merész ágy-jeleneteket már szívesen cserélem komplex karakterekre és intrikus politikai machinációkra... mert lenyűgözött, ahogy a két erős nőszemély körözött a gyenge prédája, az uralkodó körül, ahogy végigkövethettük, hogy a túl erősen szorított marokból kicsúszik a gyeplő, ahogy a finom módszerrel kivetett hálóban vergődni kezd a hal. és nagyon érdekes volt átélni, ahogy változott a nézői hozzáállásunk az ifjú törtetőhöz, szimpátiát ébresztett az elején az elesettsége látszatával, majd folyamatosan idegenedtünk el a tetteitől, hogy aztán a film végéről már kifejezetten hiányoljuk az elbukását... ehhez a három karakterhez kellett három nagyszerű színésznő is, és yorgos lanthimos tökéletesen választott, olivia colman-nek a teljes érzelmi skálát végig kellett zongoráznia, hevesen kellett megélnie a királynő szélsőségeit, rachel weisz-nek visszafogott feszültséget kellett árasztania, emma stone meg előszedhette a titkos raktárából a gonosz arcát is (és nem arra gondolok, amikor cukin szörnyeset játszik)... de a rendező úr nem csak a casting-nál bízott a jó ízlésében, hanem az összes feladatát nagyszerűen teljesítette -már ha az volt a célja, hogy egyedi formája gyúrja a történelembe ágyazott hatalmi játékát... tele van a film fura vágásokkal, rengetegszer elnyújtott halszem-optikán át nézzük a világot, és a tónust is rendre felborítja a fura humor, ami leginkább a korabeli dekadenciákon élcelődik (lásd a férfiak játékait -apropó, férfiak! látványosan mindegyikük rizsporos parókák és vastag sminkek alá volt rejtve, míg a nők arca természetes maradt végig a filmben). egyetlen dolog volt csak, ahol a szokatlanságával kiugrasztott kicsit a film élvezetéből, és ez a zene-használat volt, ami túlságosan elidegenítően hatott több jelenetnél is. de másba nem igazán tudnék belekötni, faltam az intrikus perceket, rötyögtem a fura poénokon és időről-időre mellbe-vágott a drámájával (főleg amikor a karakterek a családi tragédiáikról kezdtek beszélni)... köszönöm ezt az élményt, ahogy azt is, hogy felkeltette az érdeklődésemet egy olyan uralkodó irányába, aki eddig nem került a fókuszomba (néhány cikk és wikipédia bejegyzés alapján úgy érzem, hogy hitelesen sikerült dramatizálni ezt a különleges kapcsolati rendszert, még ha bizonyosságot nem is szerezhetünk már arról, hogy mi is zajlott igazából az uralkodói hálószobában...). (×02.12.)