(Halálos iram) (2009) (r.: Justin Lin)

chris morgan-nek mi a baja a karakterekkel, hogy ilyen könnyedén a halál kaszájára dobálja őket...? oké, nem is szívesen engedi el őket, mert han is felbukkant ebben a részben, hogy kavarja kicsit az időrendet (és egy hozzám hasonló későn érkezőnek nem titok az sem, hogy michelle rodriguez-t sem most láttuk utoljára a dögös autók közelében)... de értem én, a bosszú a legjobb motiváció, legalábbis ezt gondolják hollywood-ban, és nem találtak jobb indokot annál dom-nak a visszatérésre, minthogy felpaprikázza magát a nagy szerelme elvesztése miatt. és dicséretes, hogy nem csupán egy vörös posztó volt letty halála, amit dom előtt lehetett lengetni, hanem érződött a morgós medvén, hogy tényleg megviselte a veszteség, és nagy örömömre nem dobták be őt egyből egy újabb kapcsolatba, mert az tisztességtelen lett volna a búcsúzóval szemben (gal gadot élete első angol nyelvű szerepében még csak vég-szavazott és csábosan nézett vin diesel-re, de gondolom azért hozták őt át a modellek kifutójáról, mert jordana brewster-rel még nem volt meg a kvóta a szép arcú, hosszú-hajú lányoknál)... bárhová fordulok a neten, azt látom, hogy ezt a filmet kell még kibírni, mielőtt jönne az igazi móka, és részben egyet is értek azzal, hogy hiába kezdték el új irányba tolni a szekeret ebben a filmben, azért még csikorognak a (fogas)kerekek, leginkább arra volt jó ez a száz perc, hogy újra összekovácsolják a kezdeti csapatot... bár a nyitánynál még bizakodtam, hogy nem lesznek túl nagy száj-húzásaim, mert a tartály-kocsi rablós kezdés kifejezetten jól nézett ki (kivéve a robbanva pörgő-forgó vontatmány kiábrándító cgi-ját), aztán utána elcsendesedtünk a dráma miatt, és beindult a drog-bizniszes (alibi?) sztori is... középre kellett egy verseny-jelenet, mert az ős-rajongók felháborodtak volna, ha kimarad a sűrű sebváltás és a nitrózás -én meg el tudom fogadni, hogy minden drogbáró versenyzéssel dönti el, hogy ki legyen a sofőrje... kicsit sajnálom, hogy a második rész napfényes csapatásai után most már másodszor preferálta justin lin az éjszakát, mert szeretem minél jobban látni a kaszkadőrök munkáját. ezért is van az, hogy cseppet sem élveztem, amikor a föld alá kényszerült az akció... eleve értelmetlen volt a szűk alagútba terelni az autókat, mert nem lehet igazi küzdelmeket bemutatni a suhanó falak között, ráadásul követhetetlen is volt a félhomályban csapkodó vágó-ollótól, hogy ki-mikor-hol tart épp... de nem szabad olyanokba belegondolni egy ilyen filmnél, hogy miért ásnának ki a csempészek két autó széles alagutakat, vagy hogy miért nem veszi észre a film elején a kamion-sofőr, hogy lecsatoltak mögüle két pótkocsit, vagy hogy miként vehették vissza brian-t a rendőrség kötelékébe (ha most sem csinál mást, mint szabályt szeg)... óh, a logika és a fizika nem barátkozik ezekkel a filmekkel, de nem is szükséges, amíg szórakoztató a végeredmény, és itt félsikert értek el ezen a téren az alkotók, de még van mit kikormolni a kipufogóból... (××09.05.)

(Becstelen brigantyk) (2009) (r.: Quentin Tarantino)

van olyan élethelyzet, amikor a brutális erőszak nem félelmet vagy dühöt ébreszt benned, hanem átszakít egy gátat, és felhőtlenül röhögni kezdesz a véres képsorokat látva. pontosan emlékszem, hogy miként szakadt fel belőlem ez a fajta szokatlan hatás, miközben azt láttam, hogy donny donowitz és hű társa pépesre lövi szét hitler fejét (nem sokkal azután, hogy maga a führer is könnyesre röhögte magát egy erőszakos filmet látva) -mert az ember, mindig örömmel nézi, amikor szétrúgják a (legfőbb) nácik seggét, ráadásul ez volt az első alkalom, amikor quentin tarantino úgy döntött, hogy baszik ő a történelem-könyvekre, inkább pozitív befejezésekkel szépíti meg a sötét valóságot... azért arra is emlékszem, hogy huszonéves fejjel kicsit vértelennek tetszett a film, bár a megfelelő helyeken azért éreztem én is azt a feszültséget, amit a nagypofájú mester elő akart idézni, de így őszülő halántékkal már sokkal inkább értékelem azt, ahogy fel vannak építve az alattomosan hosszú jelenetei... már a kezdés egy kis mini-mestermű, ahogy fokozza fel a fenyegetést a paraszt-házban, miközben hagyja kibontakozni christoph waltz sármját -és élvezettel figyeli a sarokból, ahogy a nézőt szétfeszíti ez a kettősség: utálja a nácit a tetteiért, ugyanakkor jól szórakozik a dumáján és a túlzásain (az a bődületes méretű pipa még a mai napig meg tud hökkenteni)... tudom, hogy ez már az a korszak volt, amikor senki sem mert ellentmondani tarantino-nak, de mai szemmel azért eléggé progresszívnek tűnik a film -a fejezetekre bomló szerkezete miatt folyton félrerakjuk a karaktereket, hogy újakkal foglalkozzunk, és hát az sem megszokott módi hollywood-tól hogy ilyen nagy arányban beszélnek más nyelveket az angolon túl a hosszú játékidő alatt. egyébként ez utóbbi nem csak a hitelesség (és a frenetikus olasz-poén) miatt volt üdvözölendő döntés qt-tól, hanem azért is, mert fel kellett kutatnia európát olyanokért, akik kellő mélységben beszélik az adott nyelvet. de ezt is szeretjük tarantino-ban, hogy szeret kaput nyitni az új arcoknak hollyowood felé (máskor meg levitézlett színészeket karol fel, és hoz vissza a köztudatba, mint az köztudott). és az egy dolog, hogy szabadon engedte brad pitt akcentusát, lazázott egyet michael fassbender-rel, megmutatta daniel brühl ezernyi arcát, és tálcán átnyújtotta a világnak christoph waltz zsenijét, de még az unió két legszebb szőke színésznőjét is becserkészte a férfias bandájába... szóval hiába játszanak hosszasan egy pince-kocsmában a karakterek kitalálósdit, hiába vannak lényegtelennek tűnő párbeszédek a harmincas évek német filmművészetéről, sosem érzed azt, hogy a film leülne akár egy pillanatra is. mert tele van kis tarantino-s nüanszokkal, elmés dumákkal, és bizony őszintén lehet bólogatni, amikor aldo az apacs azt mondja, hogy egy mestermű került ki a véres kezei közül... (××08.20.)