(Raya és az utolsó sárkány) (2021) (r.: Don Hall, Carlos López Estrada, Paul Briggs)

középiskolában irodalom-órán azzal szívatott minket a tanárnő, hogy olyan specifikus kérdéseket tett fel a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban, amikből biztos, hogy kiderült, hogy nem csak valami kivonatot, zanzásítást dobtál be egy délután alatt, hanem tényleg elolvastad az adott művet (pl.: ’milyen kép lóg anyegin falán?’). tisztán megmaradt bennem, ahogy mosolyogva osztja ki a hatalmas egyessel díszített dolgozatot az előttem ülő osztálytársamnak, aki nem a párizsi notre dame-ot olvasta el, csak a disney-féle rajzfilm-változat képeskönyvét -pechére, a tanárnő gyerekének is meg volt ez a kötet... mert bizony még a legnagyobb disney-fanoknak is be kell látniuk, hogy az animációs stúdió hőskorszakában is sokkal hamarabb fordultak a könyvespolcuk felé az alkotók, minthogy valami eredetit gondoljanak ki. és persze minden művet a saját képükre formáltak, de azért mindig ott dobogott középen a grimm testvérek vagy andersen szíve. vagy victor hugo-é... az utóbbi években viszont azt érzem, hogy próbálnak kicsit eltávolodni ettől a hozzáállástól, és bár továbbra is számtalan elemet csipkednek fel innen-onnan, önállóbbnak érződnek az alkotásaik. a frozen nem a hókirálynő meséjének felmelegítése, a moana nem csupán egy polinéz legendát vesz ki a kollektív emlékezet nagy kosarából -és ugyanígy a raya és az utolsó sárkánynál is csak megmerítkeztek a délkelet-ázsiai hitvilágban, nincs egy konkrét forrás, amit átcsatornáztak volna a film gerincén. és ez így van jól... általában jól le szoktam maradni az animációs filmekkel, de a raya-nál bekattant valami az első előzetest látva, éreztem azt, hogy ez a világ működhet nálam. és szerencsére nem is okozott csalódást a megérzésem... persze egy fantasy világnak nálam mindig előnye van, és élek-halok a kellő mélységű építkezésért, így nagy örömmel csobbantam bele a sok száz évnyi történelembe, a szétszakadt ország különböző népeinek kultúrájába, amikre aztán lehetett pakolni a kalandfilmes elemeket, ami szerint minden megállóban be kellett gyűjteni egy újabb tárgyat, miközben egyre nagyobb és színesebb lett a kompánia raya körül... és szándékosan diverz lett az egykori kumandra világa, de mégsem lógott ki egyik királyság sem... azért persze azt nem lehet mondani, hogy teljesen eredeti lenne a történet, hiszen számtalanszor láttuk már, hogy egy katasztrófa után egy hercegnő útra-kel, hogy megmentse a világot, és útközben a barátai segítségével megtanulja, hogy összefogással lehet csak sikert elérni, magányosan elbukik az ember -mert az ezer veszély között is az egyik legfontosabb érték, ha meg tudunk bízni másokban. de. mégis működött ez a panelekből építkezés, mert a történet kellően rétegezett, a karakterek pedig egytől-egyig szerethetőek és/vagy komplexek, és bár vannak arctalan gonosz entitások is a filmben, ők csak eszközök, mert az igazi konfliktus az emberi gyengeségből adódik. és ezért jó, hogy ekkora hangsúlyt fektettek a raya és namaari közötti baráti ellenséges viszonyra, amiben sokkal nagyobb mélység volt, mintha csak két királyság rivális hercegnői lettek volna... az nem meglepetés, hogy aprólékos munkával készítik az animációt a stúdiónál, de arra nem számítottam, hogy ennyire lélegzetelállító lesz a látvány, minden hullám a csatornákban, minden arcra eső napsugár tökéletes illúziót ad, és szerencsére nálam jól működnek ezek a realista ám mégis rajzfilmszerű arcok is. de nem csak vizuálisan működik nagyon a film, james newton howard is ihletett formában komponálta a dalait. meg úgy egészében is nagyon jól összeállt ez az új disney produkció, tele kalanddal és ötlettel, kis hommage-okkal (hesit-filmes betét), amikor kellett, cuki volt, amikor kellett, akkor igazán drámaivá tudott válni, és végig szárnnyalt, mint egy kötelékeiből kiszabadult sárkány... [*03.06.]

(Vaiana) (2016) (r: Ron Clements, John Musker, Don Hall, Chris Williams)

érdekes látni, amikor valaki üstökös-szerűen csapódik be a kulturális életbe, és hamar mindenen rajta hagyja a keze nyomát. kábé egy éve lehetett, amikor annyiszor futottam bele a neten a ’hamilton’ címbe, hogy kénytelen voltam beszerezni a musical zenei anyagát, és néhány track után már kezdtem érteni, hogy mire ez a felhajtás, hogy miért kiáltották ki a zenés színház megmentőjének ezt az izgága puerto rico-i srácot, lin-manuel miranda-t. ezek után az is természetesnek tűnt, hogy a disney is magához vonzott egy ilyen tehetséget, és nem csak az új mary poppins-hoz szerződtették le, de arra is felkérést kapott, hogy az új rajzfilmjükhöz dalokat szerezzen (btw, ha abból indulunk ki, hogy lin a fiát sebastian-nak nevezte el a kis hableány rákja után, mondhatjuk azt, hogy álom-projekt lehetett ez neki...). nem véletlen, hogy a dalokból indultam ki az értékelésemben, mert ezek hatottak rám leginkább a film nézése közben -mert kellően nagyívűek, és nagyon is miranda-sok (kivéve a gyűjtögetős rák-dalt, amit jemaine clement pont úgy énekelt fel, mint amikor a flight of the conchords-ban david bowie-t utánozta). bár annak nem kéne újdonságnak lennie, hogy erős a zenei anyaga egy disney-produkciónak, mert gyerekkorunkban is pont ezt szoktuk meg (ahogy az sem újdonság, hogy a popkultúrából hoznak vendég-szerzőt, lásd még elton john-t vagy phil collins-t, ugye) -és pont ez a zene-központúság volt jellemző a két rendező (ron clements és john musker) korábbi munkáira is, így maradtak igazán emlékezetesek a kis hableány, az aladdin és a herkules is. a moana engem leginkább ez utóbbira emlékeztetett, mert itt is fogták a mitológiai alapokat, és arra építették fel a sodró lendületű kalandos meséjüket (még akár az ógörög váza-díszítésekben és a törzsi tetoválásokban is találhatunk hasonlóságot). és igen tetszetősek ezek az alapok, esszenciálisan itt van minden a szigetvilágiak hiedelmeiből, és nagyon tetszett, hogy a nagy ellenség egy lávát lövellő vulkán-lény, mert ismerjük a tanulmányainkból ennek a csodálatos világnak a legnagyobb veszélyét... érdekes volt látni egymás után a disney két 2016-os produkcióját, mert így jobban kijött a két különböző készítői hozzáállás -mert amíg a zootopia sokat dolgoztatta az agyunkat is, addig a moana írói inkább az érzelmeinkre akartak hatni, egy hagyományosabb, disney-sebb mesét akartak létrehozni. és ez persze nem baj, csak az embert egy picit piszkálja hátulról a kisördög, hogy egy fokkal több finesszel magasabbra kerülhetett volna a tetszési polcon -de nyugi, azért szerencsére nem olyan buta a mese, mint egy gülüszemű csirke... például nincs benne erőltetett szerelmi szál! sőt, megmentésre váró hercegnő sincs, hősnőnk kifejezetten önálló és kompetens, mindig a sarkára tud állni, ha kell, igazi pozitív példakép -igaz, már a film elejétől kezdve ilyen, így a fejlődésére nem sok tér van. de pont ezért van mellette az arcoskodás (fél)istene, troy polamalu rajzolt képmása, maui, aki hősnőnk mellett jobb ember, illetve, jobb félistenné válhat (szinte kihallom, hogy dwayne johnson mennyire élvezettel mondta fel a szerepet)... azt ugye nem kell ecsetelnem, hogy mennyire gyönyörűen néz ki az összes képkocka, és még az sem vált a kárára, hogy a rendező-páros most először nyúlt a digitális technikához -sőt, az óceán hitelességéhez elengedhetetlen volt ez a váltás. és valahogy így állt össze egy nagyon szerethető egységgé, ezzel a kinézettel, a polinéz mítosz-világgal -és azokkal a fülben ragadó fantasztikus dalokkal... (öhm, tényleg igaz az, hogy egy pornószínésznő miatt kellett megváltoztatni hősnőnk nevét az európai piacon? mert akkor elég rosszul működik a világ...) (#01.25.)

(Zootropolis -Állati nagy balhé) (r.: Byron Howard, Rich Moore, Jared Bush)

remélem senki nem gondolja, hogy véletlen lenne az, hogy a disney rekordmennyiségű bevételre tett szert a tavalyi évben -ez részben köszönhető az elmúlt évek okos döntéseinek (pixar / marvel / lucasfilm felvásárlás), de annak is, hogy van egy minőségi sztenderd, amit a saját készítésű termékeiknél megkövetelnek. mert ugye az egeres cég arról híres, hogy ők a legjobbak a családi szórakoztatásban, és elnézve például ezt a rajzfilmet, ez a legenda mélyen a valóságban gyökerezik. pedig ha belegondol az ember, piszok nehéz lehet egy ilyen széles spektrumú filmet összerakni, ami minden generációt képes megfogni valamivel, és nem érzi úgy egyik korosztály sem, hogy ezt nem neki készítették. mert a gyerekeknek ott az elsődleges réteg, ahol cuki állatok állati izgalmas kalandokat élnek át, a felnőtteknek viszont ezen túl is tud plusz élményt adni (persze ez nem jelenti azt, hogy felnőttként ne lehetne nagyszerűen szórakozni a kalandokon...). mert ott vannak azok az utalások, amiket a gyerekek még nem érthetnek, mert még nem nekik való a klasszikus buddy comedy műfaja vagy a keresztapa (a breaking bad-ről már nem is beszélve). de ami még ezeknél a kikacsintásoknál is fontosabb, az a mögöttes mondanivaló, ahol meglepően aktuális kérdéseket feszegetnek az alkotók, a gender-kérdést, a rasszok közti súrlódásokat, az előítéletet, a bizalmatlanságot, a bullying-et -és annyira jól formálták át ezeket a kérdéseket az antropomorf állatvilágra, hogy szervesen beépülnek a sztoriba, nincsenek kilógó mutatóujjak, hogy ’figyeljetek gyerekek, mert most belétek akarunk nevelni valami fontosat!’... mert jól sztereotipizálnak, persze-hogy a polgármester egy oroszlán, hogy senki sem bízik meg a ravasznak gondolt rókákban, és senki sem hiszi, hogy egy kis nyuszilány megvalósíthatja az álmait... és most szándékosan csak néhány példát ragadtam ki, mert oldalakat lehetne írni, annyira részlet-gazdag lett ez a megalkotott világ, könnyen el lehet veszni az ötletek tengerében. plusz bevallom, én még nem nagyon láttam, hogy rajzfilmben ilyen összetett karakterekkel dolgoztak volna, mint amilyen a két főhősünk, akik nem csak szerethetőek az első pillanattól kezdve, de sokat fejlődnek is a szemünk előtt. és persze nem csak a szövegkönyv segíti azt, hogy a szívünkbe zárjuk őket, hanem a hangjukat adó színészek és a hihetetlen részletességgel dolgozó animációs részleg is (bár igazság szerint én a színészek közül csak jenny slate-et ismertem fel az első mondata alapján, de lehet hogy csak azért, mert felkaptam a fejem arra, hogy ki ez a szexin reszelős hangú birka...?). bár talán azon nem kéne meglepődnöm, hogy hol tart a technika manapság az animációban. és manapság már az is természetes, hogy michael giacchino emlékezetes filmzenéket szerez, most is nagyszerűen házasította össze a dzsungel dallamait a hetvenes évek zsaru-filmek funky-jával... szóval senki ne csodálkozzon, hogy a disney még évekig a szórakoztatóipar császára lesz -egész addig, amíg tartják ezt a magas színvonalat, és szó szerint szórakoztatnak mindenkit... (#01.21.)