(Raya és az utolsó sárkány) (2021) (r.: Don Hall, Carlos López Estrada, Paul Briggs)

középiskolában irodalom-órán azzal szívatott minket a tanárnő, hogy olyan specifikus kérdéseket tett fel a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban, amikből biztos, hogy kiderült, hogy nem csak valami kivonatot, zanzásítást dobtál be egy délután alatt, hanem tényleg elolvastad az adott művet (pl.: ’milyen kép lóg anyegin falán?’). tisztán megmaradt bennem, ahogy mosolyogva osztja ki a hatalmas egyessel díszített dolgozatot az előttem ülő osztálytársamnak, aki nem a párizsi notre dame-ot olvasta el, csak a disney-féle rajzfilm-változat képeskönyvét -pechére, a tanárnő gyerekének is meg volt ez a kötet... mert bizony még a legnagyobb disney-fanoknak is be kell látniuk, hogy az animációs stúdió hőskorszakában is sokkal hamarabb fordultak a könyvespolcuk felé az alkotók, minthogy valami eredetit gondoljanak ki. és persze minden művet a saját képükre formáltak, de azért mindig ott dobogott középen a grimm testvérek vagy andersen szíve. vagy victor hugo-é... az utóbbi években viszont azt érzem, hogy próbálnak kicsit eltávolodni ettől a hozzáállástól, és bár továbbra is számtalan elemet csipkednek fel innen-onnan, önállóbbnak érződnek az alkotásaik. a frozen nem a hókirálynő meséjének felmelegítése, a moana nem csupán egy polinéz legendát vesz ki a kollektív emlékezet nagy kosarából -és ugyanígy a raya és az utolsó sárkánynál is csak megmerítkeztek a délkelet-ázsiai hitvilágban, nincs egy konkrét forrás, amit átcsatornáztak volna a film gerincén. és ez így van jól... általában jól le szoktam maradni az animációs filmekkel, de a raya-nál bekattant valami az első előzetest látva, éreztem azt, hogy ez a világ működhet nálam. és szerencsére nem is okozott csalódást a megérzésem... persze egy fantasy világnak nálam mindig előnye van, és élek-halok a kellő mélységű építkezésért, így nagy örömmel csobbantam bele a sok száz évnyi történelembe, a szétszakadt ország különböző népeinek kultúrájába, amikre aztán lehetett pakolni a kalandfilmes elemeket, ami szerint minden megállóban be kellett gyűjteni egy újabb tárgyat, miközben egyre nagyobb és színesebb lett a kompánia raya körül... és szándékosan diverz lett az egykori kumandra világa, de mégsem lógott ki egyik királyság sem... azért persze azt nem lehet mondani, hogy teljesen eredeti lenne a történet, hiszen számtalanszor láttuk már, hogy egy katasztrófa után egy hercegnő útra-kel, hogy megmentse a világot, és útközben a barátai segítségével megtanulja, hogy összefogással lehet csak sikert elérni, magányosan elbukik az ember -mert az ezer veszély között is az egyik legfontosabb érték, ha meg tudunk bízni másokban. de. mégis működött ez a panelekből építkezés, mert a történet kellően rétegezett, a karakterek pedig egytől-egyig szerethetőek és/vagy komplexek, és bár vannak arctalan gonosz entitások is a filmben, ők csak eszközök, mert az igazi konfliktus az emberi gyengeségből adódik. és ezért jó, hogy ekkora hangsúlyt fektettek a raya és namaari közötti baráti ellenséges viszonyra, amiben sokkal nagyobb mélység volt, mintha csak két királyság rivális hercegnői lettek volna... az nem meglepetés, hogy aprólékos munkával készítik az animációt a stúdiónál, de arra nem számítottam, hogy ennyire lélegzetelállító lesz a látvány, minden hullám a csatornákban, minden arcra eső napsugár tökéletes illúziót ad, és szerencsére nálam jól működnek ezek a realista ám mégis rajzfilmszerű arcok is. de nem csak vizuálisan működik nagyon a film, james newton howard is ihletett formában komponálta a dalait. meg úgy egészében is nagyon jól összeállt ez az új disney produkció, tele kalanddal és ötlettel, kis hommage-okkal (hesit-filmes betét), amikor kellett, cuki volt, amikor kellett, akkor igazán drámaivá tudott válni, és végig szárnnyalt, mint egy kötelékeiből kiszabadult sárkány... [*03.06.]