(Halálos iramban 6.) (2013) (r.: Justin Lin)

minden családi eseménynek megvan az a határa, amikor már olyan nagyra híznak, hogy azért nem érzed jól magad bennük, mert tudod, hogy nem fogsz tudni mindenkivel elég időt tölteni. hát dominic toretto is túl nagy családot gyűjtött maga köré, és így nem juthat mindenkinek kellő idő a vásznon... persze az is lehet a baj, hogy külön-szálazta az amúgy nem túl bonyolult forgatókönyvet chris morgan (aminek az alapötleteit gyaníthatóan valamilyen leértékelt, nyolcvanas évekből származó kacatok típusú vásáron vette), így megbomlott a csapat-egység is, miközben a szikla egója is megkövetelte a játékidőt, és még a gonosszal (és az ellen-csapatával) is foglalkoztunk ezúttal, bár a motivációi nem lettek tisztábbak a végére (ex-katona, aki nagyon akar valami nagyon gyilkos fegyvert -igazából nem tudom, hogy kell-e ennél több)... tudom, tudom, sztorit meg karaktereket kérek számon a filmen, amikor ismerhetném már annyira a sorozatot, hogy csak az akciókra koncentráljak, de muszáj volt kieresztenem magamból ezt a fáradt-gőzt, hogy döcögősnek éreztem a dramaturgiát, és hogy elsikkadni látszottak bizonyos arcok (ami egyébként azt is jelentette, hogy a film egyik drámai jelenete súlytalanná vált, mert nem volt időnk gyászolni)... egyébként meg tudok békülni azzal, amivel visszahozták a nyugdíjból a srácokat, belefér a szappanoperás ’amnézia’ fordulat is, és azzal sincs baj, hogy végre nem valami drogbáró nyomában loholtak. lehet, hogy csak az a bajom, hogy otthagytuk a napfényes tengerpartot és a lazaságot, és a hideg-kék londoni utcákon kevésbé működött az, hogy egy fokkal komolyabban vették magukat az alkotók, mint kellett volna... kicsit megint arrébb drifteltünk az eredeti vonalról, a film első felében inkább a közelharcok domináltak, mondjuk én is erőltetném a test-test-elleni küzdelmeket, ha a színész-csapatomban lenne egy ex-katona, egy ex-ketrec-harcos, egy ex-pankrátor meg egy testépítő világbajnok, akik biztos, hogy jól fognak mutatni a vásznon a bunyó közben... persze azért futottunk pár kört az autókkal is a londoni utcákon, ha már ott kellett fagyoskodnia stábnak, le is zúzták a várost rendesen (főleg az öklelős forma-autók voltak rendesen kihasználva), de ahhoz el kellett mennünk a napfényes spanyolországba, hogy igazán belelendüljenek a kaszkadőrök... mert mindig fokozni kell az őrületet egyre fel, így jutottunk el egy tank szintjére erre az epizódban, és óh, olyan autópályás szekvenciát hoztak össze nekünk, megtömve rombolással és adrenalinnal, ami mellett egy teljes cobra11 évad homokozóban való autó-tologatásnak tűnik csupán (tudom, nem fair összehasonlítás anyagilag, csak hát autópálya, meg kocsi-lezúzások, egyből asszociál az ember)... és akkor azt gondolhatná a néző, hogy oké, ellőttek minden puskaport, ez egy emlékezetes finálé volt, erre még húztak egy lapot, és egy teherszállító repülőgép segítségével kidobják a flöst az asztalra... persze, mind a két akciónál lehet azon csámcsogni, hogy a fizikát hátradobták a csomagtartóba, meg hogy a világon nincs ilyen hosszú kifutópálya, mint ameddig ezek az autók ott lógtak a repülő szárnyán, de kit érdekelnek ezek a realista részletek, amikor egy böszme jármű lapítja ki sorban a kocsikat, meg egy csapat épp azon küzd, hogy a földön tartson egy kicseszett repülőgépet. na itt kell hátradőlni és élvezni minden őrült pillanatát... mert a technikai varázstrükkök még mindig ott lapulnak a készítők zsebében, megtanultak kompetens gonoszt is írni, már csak az kéne, hogy érzelmileg is megérintsenek azok a jelenetek, amiket érzelmesnek szántak, és hogy együtt tartsák a családot, amiről annyit papolnak minden filmben... (némi erőszakos csavargatás árán, de sikerült helyrerakni az időrendet is, még ha ez azzal járt, hogy két kedvelhető karaktertől is búcsúznunk kellett.) (hmm, szegény elena-val jól elbántak, nem is értem, hogy minek kellett összehozni dom-mal, ha tudták, hogy vissza akarják hozni a srác igaz szerelmét. és még mosolyogva mondja azt, hogy inkább a hivatását választja, és átadja a pasiját a másik nőnek? pff...) (××09.06.)

(2013) (r.: Frank Pavich)

egy művésznek kizárólag teljes szívből, őrült odaadásból lenne csak szabad alkotnia, amikor a víziója elsöprő erővel akar a felszínre törni, grandiózusan, nagyszabásúan -de persze a világ nem így működik, főleg nem egy olyan pénzzabáló művészeti ágban, mint a filmkészítés... jó látni, hogy vannak még olyan lánglelkű lovagok, akik nem csak az álmaikról (és azok összetöréséről) tudnak szenvedélyesen mesélni, de magukból kikelve lobogtatják a zsebükből előhúzott pénz-köteget is, mint minden bajok forrását... egy soha el nem készült alkotásnál mindig nehéz elképzelni, hogy ténylegesen milyen lett volna a végeredmény, de az alejandro jodorowsky által vizionált dűnénél már az impozáns névsorolvasás is elég ahhoz, hogy fájdalmasan gondoljunk arra, hogy milyen is lehetett volna a végeredmény -az egész egy lsd trip-re hasonlított volna, a kor technikáját meghaladó kamera-mozgások is szerepeltek a tervben, a látványról moebius, chris foss, h.r. giger és dan o’bannon gondoskodtak volna (nem meglepő módon az alien stáblistáján is megtaláljuk őket), a zenei témák egy részét a pink floyd komponálta volna, a szerepekre (különböző trükköknek és a szerencsének hála) olyanok bólintottak rá, mint david carradine, orson welles, udo kier, salvador dali és mick jagger... szédítő az egész, de igazság szerint egy percig sem csodálkozhatunk azon, hogy 1975-ben, két évvel a starwars előtt nem sikerült összeszedni ezzel a több mint tíz órásra tervezett monstrumhoz a megfelelő összeget... ahogy az is elképesztő, hogy milyen lelkesedéssel tudnak beszélni a beletett több éves munkába az egykori alkotók -főleg jodorowsky szenvedélye ragad át a dokumentum-film nézőire is, mert neki a természetéből fakad ez a forradalmi hevület, ami (különböző nyelvű) szavakkal ki is tud fejezni... nagyon tetszett, hogy nem csak beszélő fejeket alkalmaztak a film alkotói, hanem a fennmaradt storyboard-okat/festményeket animálták is, sőt, egy archív interjú alá a meg nem valósult filmhez méltó lsd utazást is festettek (a különleges hangulati élményt a szintis/orgonás zene is igencsak felerősítette)... eleve a gyengéim a filmkészítés hátteréről szóló dokumentum-filmek, de ez az alkotás most különösen betalált, sodort magával, engem is kicsit felemésztett az az őszinte tűz, ami az interjú-alanyokból áradt. most megyek is, és leveszem a polcról az incal első kötetét, amit jodorosky és moebius a dűne kapcsán felmerült ötleteik alapján alkottak meg... (##03.17.)

(Batman: A sötét lovag visszatér, 1-2. rész) (2012/2013) (r.: Jay Oliva)

szvasztika alakú szikszalaggal letakart mellbimbók, indokolatlan dinoszaurusz felbukkanás, faltól-falig erőszak? ez csak egy frank miller adaptáció lehet... bele sem merek gondolni, hogy egy szerzőnek milyen lehet, amikor látja, hogy egy ilyen korszakos művet sikerült alkotnia, amihez időről/időre visszatér mindenki, hogy megcsodálja egy kicsit -vagy hogy lakmározzon a húsából, kitépve belőle darabokat. szerencsére ez az adaptáció nem egy kannibál szörnyeteg (azt bvs-nek csúfolják...), hanem az eredeti recept alapján készült szöveghű mű. a legtöbben a képregény korszakos jelentőségéből az erőszak-orgiáját és kérlelhetetlenségét szokták kiemelni, pedig szerintem az alapötlet zsenialitására is ugyanekkora hangsúlyt kéne fektetni. mert úgy helyezi batman-t a jövőbe, mint megfáradt vénembert, hogy közben nagyon is megmaradt a nyolcvanas évek gyermekének, ahol még mindig nagyon hideg hidegháború, ahol a média az új istenség, és ahol egy volt western-színész az elnök. és a rajzfilmbe is egész jól átszivárgott ez a szatíra-jelleg, reagen egy bohóc, aki azért gondolkozás nélkül háborúba sodorja az országot, retteg attól, hogy gyengének látják a kormányzását, és ölebként tartja superman-t. a rengeteg híradó-részlet miatt jól átjön a média szerepe is, mindig van egy breaking news, mindig lehet találni szakértőket a témában, akik faarccal nyomják a bullshit-et -a lényeg, hogy dráma és erőszak legyen dögivel a képernyőn... és hát mivel a frankmiller-i univerzumban vagyunk, ezért az erőszak magas mértékére is lehet számítani... gotham a szokásosnál is élhetetlenebb hely, mutáns bandák portyáznak a városban, akik csak a kemény ökölcsapásokból értenek, így hát batman-nek is keményebbnek kell lennie a szokásosnál -nem véletlen, hogy a hagyományos vívódásai is felerősödnek, még mindig kényesen egyensúlyoz a törvény határán, még mindig harcol a belső démonjaival. és hát külsőségekben is ezt a keménységet mutatja -lásd például a tankmobilt... de ez nem is csoda, burjánzanak a frankmiller-i túlzások, van, aki még a saját nyakát is kitöri a hatás kedvéért... de persze pont ettől a brutalitástól működik baromira az egész, jó alapot ad ez a keménység a kissé túlbonyolított sztorinak (mert oké, hogy egy igazi bat-sztorinak összetettnek kell lennie, de itt vannak a mutánsok meg harvey dent, joker és superman, kicsit sűrű ez így...). el tudja érni a megfelelő hatást, izgalomban tart, megdöbbent, érezni a drámát a mázsás súlyt, amit cipel a lelkén -és teszi mindezt rajzolt formában, amit ideje lenne végre sokkal komolyabban vennem... (ha van előnye a mozgóképnek a képregény-formátumhoz képest, akkor az a zene, ami nagyon szépen hangsúlyozott végig. és hát ne felejtkezzünk el a szinkron-hangokról sem, főleg michael emerson-ról, aki joker-ként hozott valami nagyon mást, mint amit mark hamill-től megszokhattunk a rajzfilm-sorozatban, bár maga a karakter is kicsit más volt, nem egy őrült bohóc, inkább egy david bowie-ba öntött pszichopata...) ($$05.14.)

(Az éhezők viadala: Futótűz) (2013) (r.: Francis Lawrence)

az elmúlt évek sorozatos dömpingje alatt megszoktam, hogy mindig részletesen megkapom a fontos események következményeit is -és üdítően, hogy a filmekben is ez a trend erősödik, kihasználják a többrészes franchise-rendszer ezen előnyét. mert oké, hogy hőseink élve hagyták el az arénát múltkor, de hogyan tovább? mennyire törte meg lelküket, hogy ölniük kellett? hogyan élik tovább az életüket sztárként? katniss a klasszikus ptsd tüneteit mutatja, és hát a kirakatban kirakat-életet kell élni, mű-mosolyokkal a kamera felé. és ez a lány tudja, hogy kell ezt csinálni, az előző résznél még engem is megvezetett a nagy szerelemmel, úgyhogy örültem, hogy kiderült, hogy csak megjátszott volt, még ha gyanítottam is, hogy a második órára már nem így lesz... ez a következményekkel foglalkozó első félóra működött igazán, ahol katniss a lelki viharaival küzd, ahol elindul az a folyamat, aminek a végén majd elfogadja magát, mint az emberek vezetőjét, mint a lázadás emblematikus alakját. kicsit jobban betekinthettünk a körzetek mindennapi életébe, a diktatúra működési rendszerébe is. aztán jött a célállomás, a kapitólium, és a rómaiaktól örökölt dekadencia. bevallom, kicsit csalódtam, amikor kiderült, hogy már megint egy viadal játszódik majd le a rész második felében, de sikerült bele annyi csavart rakni, hogy eloszlatták a rossz érzéseimet -mert háttérbe szorították a tíz kicsi négeres kiszorítósdit, sokkal inkább a közeg lett az ellenfél, amik odafentről irányítva törtek a srácok életére. és mivel frakciók is alakultak a küzdők csoportján belül, így több esély volt megismerni a karaktereket -mármint azokat, akik a jó oldalra kerültek, mert a gonoszokból megint nem kaptunk szinte semmit... (a régiek közül effie-t emelném ki, mert gyönyörűen építették fel a lelkét a felszínes színes parókák alatt). azt hiszem ilyen egy jó folytatás-film, ami minden elemében megelőzi az elődjét (igen, az új rendező kidobta a kézi-kamerát, és láthatóan magasabb költségvetéssel dolgozhatott -vagy igényesebb a cgi-re, mint az elődje), és jól is gazdálkodik annak az erényeivel, épít rá -és közben már nagyban készíti elő a folytatást. 7,5 pont. ($11.14.)

(Időről időre) (2013) (r.: Richard Curtis)

te mire használnád az időutazási képességedet? én teljesen egyetértek jelen filmünk főszereplőjével -csakis csajozásra... de egyébként nem érdemes túl sokat agyalni ezen, mert nem scifit kapunk, hanem egy ízig/vérig richard curtis-filmet, ahol csak egy apró kiegészítő gimmick az időutazás. csak azért kellett, hogy kicsit feldobja a szokásos témáit, a szerelmet, az esküvőt és a temetést. szerintem tök jó dolog, hogy valakinek ennyire felismerhető stílusa van (oké, a tévé-sorozatai anomáliák, legalábbis mr.bean-nél és a fekete viperánál lényegesen kevesebb a szerelem...), és mégsem érzi az ember önismétlőnek, hogy a saját paneljeit használja. mert úgy rakja egymás mellé ezeket a paneleket, hogy egyszerre szórakoztató és szívet melengető lesz a végeredmény. először csak a szórakozás része jött -meg a kis irigykedés, ahogy vigyorogva nézed, hogy hogyan lehetnének kikerülhetőek a végtelenül ciki pillanatok (ha a te családodban is öröklődne ez a képesség). és aztán megérkezett a nő, és én elkezdtem rettegni, hogy túl hamar jöttek össze, túl hollywood-i aggyal gondolkoztam. pedig ez itt európa, szerencsére megvannak az apró eltérések. a dráma nem valami hülye összeveszésből ered, hanem az élet mindennapi részeként van jelen. nincs minden lepolírozva, ott vannak a szúrós kis élek, még a szellemes párbeszédekben is. de azért a kis vörös is megkaphatja a legszebb mosolyú lányt... erős érzelmi hullámvasút, az ember az öklét harapdálja a cukiságtól, majd a szeméhez emeli a kezét, hogy letörölje a könnyeit. szokásos szívből szeretet-csomag a curtis-művekből. 8,5 pont. és ezt számoljátok úgy, hogy én nem is vágyom ilyen típusú boldogságra, mint amit a film sugall, mint eszményi célt (a.k.a. feleség + gyerek). ($05.31.)

(Feledés) (2013) (r.: Joseph Kosinski)

csak repülünk az ismeretlenbe -és ez jó érzés... valahogy sikerült elkerülnöm két év alatt minden spoiler-t, és ez nagy szó, és örömteli dolog is, mert most egyedül fedezhettem fel a film világát. az alapfelállásnál már pozitív volt a benyomásom, erős scifi-s alapnak gondoltam ezt az ’űrlényekkel való háborúzás utáni takarítás’-t, és hangulatos is volt ennek a bemutatása a munkával és a hideg lakással (btw, végig játszottak a színekkel, a fehér ruhákra és használati tárgyakra feketékkel válaszoltak). aztán elkezdték csavarni és csavarni (persze a kezdetektől tudtuk, hogy lesz valami a flashback-ek miatt), és én kíváncsian vártam, hogy milyen útra visznek. és amikor jöttek a megoldások, az ember nyugtázta, hogy ’oké, ez így is rendben van’. azt nem tudom, hogy a többi nagy csattanóra építő műhöz hasonlóan ez mennyire lesz újra fogyasztható, de majd meglátjuk, mert volt annyira izgalmas és látványos, hogy majd egyszer újra a lejátszóba kerüljön a lemez. 8 pont. és most megyek, és letöltöm a fantasztikus filmzenét is... (azt nem tudom, hogy tudjátok-e, de a pg-13-ba sorolt filmeknek egyetlen ’fuck’ van engedélyezve a szövegkönyvben -asszem itt sikerült a legtökéletesebb helyen elsütni...) ($05.27.)

(Jégvarázs) (2013) (r.: Chris Buck, Jennifer Lee)

van az a sztereotípia, hogy a disney mesékben mindig énekelnek a hercegnők... egyébként nekem nincs bajom az ilyen tipikus musical típusú zenével, de azért már kicsit ráncoltam a homlokom, hogy ’már megint dalban mondják el’... és sajnos arra kellett rájönnöm, hogy ez nekem mennyivel jobban működne élőszereplős filmként, mint így megrajzolva (btw, úgy indult ez az egész ’nézzük meg a frozen-t karácsonykor’ ötlet, hogy a once upon a time sorozatban ilyen tematika volt idén, és most elnézve az itteni figurákat, elképesztő, mennyire jól választották oda ki a színészeket. plusz gondoltam hó is van benne, akkor karácsonyos...). de tényleg nem a negatívumokat kéne néznem (oké, még egy: a dalok mellett nem örültem a kötelező ámde fárasztó vicces mellékszereplőnek sem), hanem amik mások voltak, mint az eddigi disney-sztenderdek, és mégis működtek: hogy két erős nő volt a főszereplő, akik nem csak oldalbordaként lógnak, és csak arra várnak, hogy megmentsék őket. hogy nincs tipikus főgonosz, akit le kell győzni, hanem csak egy balszerencsés lány és egy hatalommániás köcsög. hogy kifigurázzák a fehér lovas hercegeket. hogy a szerelem mindent megoldó erejével is tudtak játszani. hogy belátták, hogy nem mindig kell esküvővel zárni a nagy happyendet... 7,5 pont. (megyek és hallgatok egy kis idina menzel-t vezeklésül...) (++12.25.)

(2013) (r.: Dave Grohl)

digital sucks! mivel hétről-hétre el vagyok bűvölődve a sonic highways-től, időt kellett szánnom a sorozat origójára is, dave grohl első rendezésére, erre a fantasztikus alkotásra. nagyon érezhető a testvériség, itt is rengeteg interjú váltakozik jó vágásban a korabeli felvételekkel. és a zene szeretetének mindenhatóságával. csak itt konkrétabban vizsgálunk meg egy témát, szépen időrendbe felfűzve a stúdió történetét, kitérve olyan témákra, mint a dob-hangzás vagy a producerek fontossága (azért az mennyire mutatja egy dal kultikusságát, hogy azonnal felismerhető volt, mikor dave elkezdte dobolni a smells like teen spirit-et...). de a lényeg, hogy egy mélységesen emberi történetet kaptunk, dicsőséggel és mélypontokkal, vidámsággal és szomorúsággal. nekem nagyon sokáig nem számított a hangzás, örültem ha megvan egy agyonmásolt kazettán mondjuk a nevermind, a birtoklás volt a lényeg, nem a kifinomult részletek. most már tudom értékelni a különbéget, jobban tetszik a csörgős-zörgős természetes hangzás, mint az agyoncsiszolt digitális. és ezt olyan embereknek köszönhetem, mint dave grohl. az utolsó negyven percre jött a váltás, amikor a kis keserűséget felváltotta az örömzene. a jamm-et tartalmazó lemezt már számtalanszor hallottam (sőt a zseniális instrumentális grohl/homme/reznor összjátékot kényszeresen el kell indítanom időről/időre a youtube-on), de jó volt látni a készítés folyamatát, a zene szeretetét, ami árad a srácokból, a tiszteletet az idősebb legendák felé, és dave havert, aki tényleg mindenkivel jóban van, és hengerel a pozitív energiájával. vannak ihletett pillanatok a popkultúrában, és az ember olyan boldog, amikor beleshet ezek mögé. (++11.09.)

(2013 / 2011) (r.: Papp Gábor Zsigmond)

papp gábor zsigmond és csapata nem tagadja meg önmagát, ötödjére is hozták a megszokott mosolygós hangulatot a régi felvételes összeállításukkal, ezúttal a vidéket szemlézve (vicces, hogy valamelyik korábbi rész audio-kommentárjában arról volt szó, hogy azért budapesttel foglalkoztak eddig, mert vidékről nem maradt fenn elég felvétel -hát most találtak...). azért fel-felbukkantak a komolyabb problémák is, a cigányság beiskolázása például, hogy ne csak a vicces hajakon szórakozzunk (vagy a személyes kedvenc elfoglaltságomat űzzük: női hónaljszőrt vadásszunk). az viszont mókás, hogy a kísérőfilm jobban bejött. eleve aranyos ötlet, hogy pgzs harminc év után elindul felkeresni a levelező-partnerét, és érdekes is a szövevényes nyomozás (és egyben moszkva bemutatása), de a nagy találkozás bekövetkezése után húzódott igazán mosolyra a szám, és járt át az a bizsergetés, amit az igazi feelgood alkotások tudnak kiváltani belőlem. (kevés dokumentum-filmet nézek, így összehasonlítás híján inkább nem értékelek.) (++09.13.)

(Percy Jackson: Szörnyek tengere) (2013) (r.: Thor Freudenthal)

...miért voltam meggyőződve egész a végefőcímig, hogy ezt is chris columbus rendezte? talán az igénytelen cgi miatt? talán mert most is annyira görcsösen akarják nyúlni a potter-séget? van olyan, amikor egy második részre sikerül szintet ugrani, nagyon gyakran leverik az első rész állította lécet, olyan viszont ritkán van, hogy a második kör ugyanolyan érdektelenül semmilyen legyen, mint az első... különösebb hercehurca nélkül megtörténnek az események, expozícióként öntenek ránk egy kis görög mitológiát, de csak annyit, hogy meg ne terhelje a kis buksinkat, és aztán bedobják a tizenévesnek kinéző húszasokat, hogy akciózzanak egy kicsit. elég bénán oldották meg, hogy az előző rész színészeit nem sikerült visszahozni (posseidon ’direkt’ nem jön elő sosem, na persze...), és sikerült öt perccel elpazarolni nathan fillion-t, gratula. semmi nagyszabás, messze vagyunk az eposzi jelzőtől, mint hádész az olymposztól. 6 pont. bezzeg ha alexandra daddario itt is mutogatta volna azokat a csodás cicijeit... (++07.13.)

(2013) (r.: Bong Joon-ho)

azért jó látni, hogy ha nagy szarban lesz az emberiség, akkor néhány dolog biztosan nem fog elveszni: az osztály-különbségek és a drogok... de tényleg, miért van az, hogy ennyire belénk ivódott, hogy vannak, akik felsőbbrendűek, és vannak az aljanépek, akik birka módjára tűrik az elnyomást. szép szemléletes ábrája volt ez a film ennek, ahogy haladtunk az elviselhetetlenül mocskos hátsó szekcióból előre a dekadenciába, lépésről/lépésre, szintről/szintre, mission complete, load the next level... persze két brutális összecsapás között felsejlettek az egyszerű szegénysor hátulütői is, de úgy, hogy megállt bennünk az ütő. és ehhez nem kellett csilivili látvány, csak egy ember, aki elszívja az utolsó cigarettát a földön, és elmeséli a legborzasztóbb élményeket, amik egy emberrel megeshetnek. örültem, hogy a nyomasztó disztópikus jövőképbe ennyi groteszk humor fért, eleve kellett egy perc, mire röhögve felismertem tilda swinton-t, de a tantermi jelenet is maga volt a szürreál. az ilyen történeteknél, ahol a hős makacsul hajtja az előrejutás, ahol egy rejtélyes ember elérése maga a cél, az mindig tartogat meglepetést a végére. ez itt sem volt másképp, csak még gonoszabbá tette a történetet, mint amire számítottam. ha egyszer majd filmet forgatok, koreába megyek majd tanácsért, hogyan lehet ennyi nívós színészt egy filmhez megszerezni, főleg úgy, hogy a forgatókönyv egy percig sem kíméli őket. de a stílusos rendezést (a vizes-kocsi előtti baltás rész előtt emelem meg leginkább a kalapom), és a képregényes látvány-világot is szívesen ellesném. egy nyomasztó társadalom-kritika, ami mégis baromi szórakoztató? ez a tuti, nem a máv menetrend... 8 pont. (++05.23.)

(Eleven testek) (2013) (r.: Jonathan Levine)

az elmúlt évek ámokfutása után az ember csak a két ujja közé csippentve mer hozzányúlni azokhoz a filmekhez, amikről bűzlik, hogy megint csak azért gyaláznak meg egy klasszikus zsánert, hogy a tinilányoknak el tudják adni. aztán van, amikor pozitívan csalódik. mondjuk itt már az előzetesnél gyanús volt egy kicsit a dolog (ha eltakarta a szemét az ember a summit logónál). persze ez a hurrá-optimizmus nem azt jelenti, hogy ne nyúltak volna bele a z-mitolológiába, de szerintem vállalható fordulat volt, hogy gyógyulhattak a páciensek. meg jó, hogy nem az emberek voltak a fő ellenség, hanem hoztak egy újfajta gonoszt, jól ellensúlyozva a beszélő és érző holtakat. kicsit összevissza csoszogok... egy csomó minden még egészségesen hatott a filmre: hogy működött a humora; hogy nem vették komolyan a rómeó és júlia analógiát (kivéve a neveket és az erkélyt, de ott meg egy mosollyal elnézte az ember); hogy kicsit zombi-szemszögből is láthattuk a dolgokat; hogy kapott egy cinikus gellert a narráció segítségével; hogy telerakták awesome zenékkel; hogy úgy hozták a tini-romantikus fordulatokat, hogy nem tikkelt a szemem tőle; hogy nicholas hoult jól kidolgozta ezt a buta nézést. (megvonja a vállát) 7,5 pont. frissítő, lélekkel teli szórakozás. (++05.01.)

(A Villám Paradoxon) (2013) (r.: Jay Oliva)

az alternatív univerzumoknak, legyenek bármilyen sötétek, mindig van egy fun-faktora -már ha ismered az eredetit, amit kiforgat. csak akkor tudod itt is vigyorral az arcodon végignézni azt az egyébként végtelenül drámai jelenetet, amikor kiderül, hogy kicsoda joker ebben a világban... kicsit előreszaladtam. némi felvezető dráma és bunyó kombináció után máris bevetettek minket ebbe az alter-univerzumba, ahol csak kapkodta a fejét az ember a főhőssel együtt a sok ötletes változtatás láttán, de szerencsére nem csak ebben merült ki a készítők kompetenciája, hanem jól gördülő sztorira fűzték fel a változásokat (azért néhány karakternél kitűnt, hogy nem mozgok száz százalékosan otthon a dc-nél...). a rajzokkal viszont nem voltam teljesen megbékélve, nekem túl animés lett a karakter-ábrázolás, a szemek különösképp, de meg lehetett szokni. viszont egy jó adag vért is hoztak magukkal a készítők a távolkeleti kultúrából, nem is tudnám megmondani, hogy igazán kinek csinálták ezt a rajzfilmet, mert hogy a gyerekeknek túl sötét és kegyetlen, az is biztos (bár én meg robotzsarun nevelkedtem, és egészséges geek lett belőlem, so...). na jó, nem nehéz ám a válasz: nekünk készült. 7,5 pont (gyenge 8-al is kacérkodtam egy pillanatig, talán majd egy másik univerzumban…). (az azért vicces, hogy nathan fillion hangját kapásból felismertem.) (++04.27.)

(Mielőtt meghaltam) (2013) (r.: Jean-Marc Vallée)

lehet-e még újat mondani a philadelphia és az angyalok amerikában után a nyolcvanas évek aids-járványáról? úgy tűnik, lehet, elég volt a gyógyszereket a középpontba helyezni. vagy egy olyan valós személyt keresni, aki nem tipikusan olyan alaptípus, akiről feltételeznénk, hogy elkapja a hiv vírust. mert egy redneck tapló, keménykedős, intoleráns faszkalap. akinél az íróknak a dolga az, hogy fokozatosan közelebb hozzák hozzánk. és ez sikerült is. oké, hogy a végéig megmaradt a morgolódása, de ahogy látjuk küzdeni a sorstársaiért, ahogy levetkőzi a homofóbiáját, az nagyon szép. kellett ehhez persze matthew mcconaughey is, akinek rossz ránézni a 45 kilójára, bár szerintem sokkal lenyűgözőbb az az alázat, ahogy hitelessé teszi a szerepet, mint a nagy fogyása (kellett egy pár perc, hogy elvonatkoztassak rust-tól, utána meg az volt a baj, hogy a bajusz meg az arcél miatt folyton pablo schreiber ugrott be az orange-ból. btw, miért volt mindenkinek bajsza...?). szerintem működött, hogy most nem a melegek szempontjából néztük meg ezt a szörnyű kórt, az meg főleg, hogy hozzájuk sem hagyományosan állt hozzá a készítő csapat, jared leto is iszonyú finom vonásokkal hozta a karakterét -minden díjat megérdemelnek matthew-val párban. korrekt lett az alkotás, nagy szó, hogy egy ilyen témát ennyire ízlésesen tudtak prezentálni minden jelenetet. végig lekötötték a figyelmemet, meg egyébként is tudjuk, hogy az életrajzok a gyenge pontjaim, így megengedem magamnak, hogy felfelé kerekítsek: 8 pont. (++02.16.)

(A Nő) (2013) (r.: Spike Jones)

mindig is tudni akartam, hogy milyen lehet egy fura alternatív zenekar klippjében élni -valahol az elején megfogalmazódott bennem ez a mondat, és nem eresztett, aztán a végefőcímnél megláttam az arcade fire nevet, és megvilágosultam... égő szemekkel álltam neki, a furcsasága miatt nem is volt könnyű belehelyezkedni, de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve bedugtam a fülhallgatót, és ahogy körülvett engem is samantha szexi hangja, elindult valami. tipikusan az a film ez, amit magára vesz az ember. mert az egy dolog, hogy segít levenni a rózsaszín szemüveget, és másképp nézni a szerelemre (ami optimális esetben kisebb rész fizikai vonzalmat tartalmaz), de vájkálni is kezdünk magunkba tőle. nekem ez különösen riasztó, mert ha belegondolok, hogy a sokat emlegetett volt barátnőmmel megejtett hosszadalmas telefon-beszélgetések pontosan ugyanezt a funkciót töltik be, mint hősünk életében az intelligens operációs rendszer -van egy testetlen hang, aki megért és akinek elmondhatom a gondolataimat, titkaimat. minden magába zárkózott fura ember nevében, köszönjük a ráeszméltetést... maga a film sokáig követi a hagyományos romantikus filmek útvonalát, a megismerkedéstől a vidám pillanatokon át a drámáig, csak itt a kibékülés után ott van még a végleges búcsú is, mert ez a történet nem érhetett boldog véget. 7,5 pont. (joachim phoenix jutalmat kapott, amiért így elvitte a film terhét a hátán, és kirakta elénk a lelkét: rooney mara-t, olivia wilde-ot és amy adams-et...) (++02.16.)

(Phillips kapitány) (2013) (r.: Paul Greengrass)

az miért van, hogy a régi kalózokra romantikus hősökként tekintünk, akiknek szívből tudunk szurkolni, hogy elorozzák a gaz birodalmi flotta összes értékét, míg a mai kalózokra megvetéssel nézünk? kicsit másabb lett ez a film, mint amire számítottam, már a címből is kiindulva úgy gondoltam, ez valami kamara-dráma lesz, de nagyobb lett a szabás, főleg, mikor megérkezett a lovasság is. de mégsem bánom, hogy nem az elvárásaim szerint alakultak az események, mert így is nagyon élveztem, ahogy préselt bele a fotelbe egyre jobban a feszültség. lehet, hogy mélyebb jellemeket lehetett volna létrehozni, ha csak a két főszereplőt zárják össze egy szűk kabinba, de úgy tűnik, néha elég, ha felöltöztetjük a szereplőket egy-egy tulajdonságba, és bedobjuk őket egy izgalmas szituációba. a kézi-kamera megint megmutatta az erejét, jól használva annyira bevon az eseményekbe, hogy akár egy diagramon lehetne ábrázolni a pulzusod felemelkedését. és paul greengrass a legnagyobb szakértője ennek a technikának, a bloody sunday óta nagy tisztelője vagyok a munkásságának, bár a sok helikopteres képpel most kicsit meglepett, és nem a rossz értelemben. a színész-vezetéssel sem volt gondja, a ki-tudja-honnan-előkapart szomáliai srácok felnőttek a feladathoz, azt viszont az utolsó tíz percig nem értettem, hogy tom hanks miatt miért sajnálkoznak annyira, hogy mellőzték őt a díjszezonban -korrektül hozta addig az átlagembert, aki nem átlagos szituációba keveredik. csakhogy az átlag emberek a történtek után nem mosolyogva rohannak a családjuk karjaiba kilassítva, hanem előtte még erősen sokkos állapotba kerülnek. na ezt sikerült olyan hitelesen ábrázolnia tom-nak, hogy a szívem szakadt belé. úgy tűnik, 2013 a nagyon korrekt életrajzi filmek éve volt: 8 pont. (++02.15.)

(12 év rabszolgaság) (2013) (r.: Steve McQueen)

tudom, hogy vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy bizonyos filmeket az oscar-ra termelnek. hogy nem lehet az, hogy az alkotóknak pont abban a témában van mondanivalója, ami egybevág az amúgy valóban konzervatív szavazók ízlésével. és ebben az a legrosszabb, hogy látatlanban ítélkeznek. mert ez a film nem a hollywood-i tengerből emelkedett ki, ez a hideg anglia és a lousinia-i mocsár szerelem-gyermeke, amire csak kicsit rakódott rá a giccs-máz, amikor felállt. ez túlságosan művészi beállítottságú ahhoz, hogy beskatulyázzuk az egyendrámák közé. túl sok a gyönyörűen megkomponált elmélázós, vágatlan kép ahhoz, hogy az átlagnézők ne húzzák a szájukat. túlságosan leránt a mélybe, a szenvedés-történet mellé nem ad feloldozás-pontokat, csak a végén, de akkor meg fura módon azt kívánná az ember, hogy vágták volna el néhány perccel korábban. ezt a szenvtelen hidegséget sosem egyszerű nézni, aki hozzám hasonlóan messze elkötelezett az emberi egyenlőség mellett, az nagyokat szisszen a sok borzalmat látva. nincs kímélet. nincs felmentés a fehér ember számára (oké, brad pitt kivétel, de ő kanadait játszik...). behúzni mégsem tudott, legkönnyebben talán ezt a főhősre lehet fogni, aki végigsodródik az éveken, és ez az egy-hangúsága semlegesíti a szenvedélyességet. de lehet, hogy csak michael fassbender hengerelése mellett szürkül el (btw, nagyon is színész-film, én örülök, hogy fassbender és cumberbatch ennyi helyen ott vannak, de a mellék-alakok is minőségiek voltak). 7,5 pont. (ejj, a pofátlan hans zimmer, az inception egyik témáját adta el újra…) (++02.14.)

(Amerikai botrány) (2013) (r.: David O. Russell)

’isten csak viccből teremtette a hetvenes éveket’ -a klasszikus mondásokban mindig sok igazság van, így ebben is, a hajakért azt hiszem elátkozhatjuk, a dekoltázsokért áldhatjuk az urat. jelen esetben mindkettő megadta az alaphangulatot, ugyanakkor el is terelték a figyelmet. mondjuk erről a sztoriról nem volt nehéz... persze, tudom, ne túlozzak, volt itt átverés átverésének az átverése, de valahogy csak csordogált nyugodt tempóban a háttérben, nem érezted a tétjét. ez tipikusan az a film, amikor felpakolják a színészeket, és azt mondják, hogy tessék, játssz. és ők játszanak. mindig elképesztő christian bale áttranszformálódása, de ez a has, wow, egyből megadták az alaphangot vele, a haj belövése után viszont olyan érzésem volt végig, mintha deniro és burt reynolds szerelem-gyereke lenne, bármilyen bizarrul is hangzik ez. amy adams tudott egyszerre gyönyörű és megtört, sugárzó és drámai lenni. és hát a harsány-kommandó is tette a dolgát, jennifer lawrence hengerelt, mint mindig, bradley cooper meg a hajcsavaróival nyert meg magának. viszont, nem csodálom, hogy az fbi olyan töketlen volt, ahol louie ck főnököt játszik... az erős színészi jelenlét és a kiemelt dzsezz-zene miatt kezdetben volt egy kis woodyallen feeling-em is, de később, a jó kézzel válogatott popzenéknél már eltávolodtunk a mestertől. nincs zsákbamacska: szereted a csendes színészfilmeket meg a szép dekoltázsokat? akkor lopd el, és nézd meg: 7,5 pont. (mellesleg: hogy csinálja david o. russell, hogy a three kings után eltűnt évekre, az utóbbi három filmjével meg minden díjátadón ott van…?) (++02.09.)

(A Wall Street farkasa) (2013) (r.: Martin Scorsese)

(magyar: elég sokáig rágtam magam, hogy átmenjek-e tatabányára moziba, de a szinkron-fóbiás sznob énem győzött, és megvártam a feliratot. shame on me, bár inkább shame on forgalmazó...) van egy gyenge pontom: a nagyívű életrajzi történetek. és ezek valamiért mindig elbukás-történetek. és ha valaki nagyon ért ehhez, az scorsese (milos forman mellett, persze). ennél jobban nem tudom eladni a terméket... szoktam éltetni a keserédes hangulatú történeteket, de ez most ennek a durvított változata volt, amikor hangosan röhögsz, és közben szégyelled magad, hiszen ha belegondolsz, egy rakás drámai szituációt láthatsz. túl sok meglepetés nem ért, tudtuk, hogy mire képes a kicsi olasz hadaró-bajnok, de hogy 71 évesen egy ilyen laza cool filmet rakjon le az asztalra, az meglepő. tudtuk, hogy leo nem tud hibázni, évek óta lenyűgöző, amit átnyújt nekünk, és hogy scorsese tudja a legjobbat kihozni belőle, úgyhogy a suprise-bónuszt jonah hill-nek adnám, mert felnőtt az idióta vígjátékokból (sok plusz extrapont a sok ismert mellék-szereplőnek, és bebebee, én már ismertem margot robbie-t a pan am-ből, bár ott nem volt lehetősége vetkőzni sajnos...). várj, szippantok egy kicsit, szétesőben vagyok... ja, igen, tudtuk, hogy ilyen mocsadék népek ezek a pénzügyi guruk, de arról nem volt szó, hogy ilyen szórakoztató az ő nagyzolásuk és (kötelező) elbukásuk. …hogy a nagyokhoz mérhető klasszikus lesz-e belőle, majd kiderül, de hogy a jelenben egy kibaszott nagy 9-est kiosztok neki, az is kurvaélet. (++02.02.)

(Z Világháború) (2013) (r.: Marc Forster)

érdekes, hogy mennyiféleképpen lehet a zombi-témához nyúlni. ott van a walking dead-féle út, amikor az emberekben lejátszódó folyamatok fontosabbak, mint az erősen sminkelésre szoruló dögök, és itt van ez, amikor jó szívvel egy z-nek adjuk az agyunkat, és élvezzük a szédítő pörgést. mert azt azért mindenki elismerheti, hogy egy adrenalin-bomba ez a film, nincs nagyon megállás, mindig futni, ütni, lőni kell, vagy feszültségek között szorongani. nincs idő mélyre menni, túl gyorsak ezek az istenátkai, így hősnek is egy tipikus hollywood-i klisét választunk, a ’régen ezer veszéllyel szembenéző mindentudó katonafélét, aki ma már csak a családjának él’. apropó. simán kilúgozható lett volna a női szakasz, mert nem sokat adtak hozzá, nem lett kevésbé rambo brad pitt attól, hogy aggódott az otthoniakért. so, sok invenció nem volt benne, azért ha már lindelof-ot odaengedték a szövegkönyv közelébe, azért hagyhatták volna, hogy az őrülten csavart agya legalább egy-két meglepetést belecsempésszen. mert így szép egyenes vonalban henteltünk csak. nem vagyok egy nagy zombista, így nekem simán belefér ez a turbó-tempó, legalább a sminken lehetett spórolni, igaz, a tobzódás alapján ez lehetett volna gyilkos óriás-sáskás film is. a pg13 ott tűnt fel először úgy istenigazából, amikor szőke hősünk nagyon húzkodja kifele az elakadt pajszert a döglött zombi fejéből, és a kameraman az istennek nem akar lejjebb menni. szóval, ha minden butaságánál és egyszerűségénél félrefordulok, akkor egy viszonylag korrekt számot tudok megajánlani: 7 pont. ide harapjatok... (++01.26.)

(2013) (r.: Jeff Wadlow)

hát néha szomorú az, amikor felnőnek a gyerekek... vagy az igazi apjuk elhagyja őket. és most zúduljon minden átkom matthew vaughn-ra, amiért kiszállt ebből a folytatásból? gondolom nélküle is lehetett volna olyan szerethető és ütős a film, mint az első volt, de magával vitte a stílust és az arány-érzékét, így nehéz volt. mert oké, hogy a batman és robin mintájára kick-ass és hit-girl movie-t szerettek volna, de szegény kislány egész szálát úgy-ahogy-volt, utáltam nagyon. bejön, cool, szétcsap, és közben ott a drámája a háttérben, ezért szerettük az első filmben, de ez a hányós/szarós fiúbandás hrózsaszín tinilányos máz teljesen félrevitte a karakterét. hősünk egy kicsit jobban járt, a banda-építés még tetszett, de aztán a meglepően visszafogott jim carrey-vel nem kezdtek semmit, a többieket meg beledobálták a nagy közösbe, nem is tudtunk értük aggódni a vérszegény nagy-bunyóban, hiszen nem kötődtünk hozzájuk semennyire. a motherfucker nem volt rossz, sok pontot kapott az utálhatósági faktorban, de az ő csapatánál meg átestek túl parodisztikusba, ami miatt sokat döcögött a film, hiszen mégiscsak egy realista szuperhősmoziról beszélünk. ami egyébként is egy szomorú konklúzióra fut ki: a való világban nincsenek maszkos igazságosztók. ööö... utálni nem utáltam, de jópár pofon volt, ami kizökkentett az élvezetéből. 6,5 pont. (++01.25.)

(Transz) (2013) (r.: Danny Boyle)

huh, annyi minden kavarog a fejembe jó lenne valaki, aki rendet vág a gondolataim és emlékeim között... danny boyle hozta a szokásos minőségét, bár számomra érthetetlen, hogy tud ennyire különböző műfajokban alkotni. bár lehet, hogy ez kell ahhoz, hogy egy ilyen összetett filmet megfelelően tudjon prezentálni. mert az ember még talán legyint is az elején (festmény-rablós thriller, kell ez nekem...?), de amikor beindul az igazi agyfacsarás, már teljesen másképp kezdi figyelni a képernyőt. az a jó az ilyen típusú játékoknál, hogy folyton bizonytalanságban tartanak, kihúzzák alólad a varázsszőnyeget és csak kapizsgálod, hogy mi a valóság és mi játszódik az elmében. és tök jó dolog így elveszni. persze a megkapó vizualitás most is csak „szemcukor” lenne érdekes karakterek nélkül, akikben talán az a legfurcsább, mikor a végére rájössz, hogy tulajdonképpen egyikük sem volt pozitív hős, és ilyen azért nem gyakran esik meg egy hagyományosabb történetben. meg is lincselnétek, ha nem térnék ki rosario fullfrontal pucérkodására, mi? persze, hallott már róla az ember, jól felépítették rá a marketinget, így mindenki várhatta a pillanatot, mikor jön el már az áldott cicik korszaka (addig csak azon morogtam, hogy ezzel a szorosan összefogott hajjal mennyire elrontják az arcát...). és az a jó, hogy nem csak reklámfogásként libeg be a punci a képbe, hanem a történetbe is szépen belesimul (kacsint). habár, a prűd-ellenesség élharcosaként engem az sem zavarna, ha csak úgy mókából vetkőznének a hírességek a filmekben. viszont heteroszexuális férfiként is hangot adnék azon diszkriminációnak, hogy mi megkaptunk mindent, a lányok viszont hoppon maradtak, mert csak nem sikerült a francia farkat a képkivágásba tenni... so, elhessegetem magamtól a testi örömöket, és próbálok valami összefoglalás-félét gyártani: jól csavart történet, ami drámával lett fokozva a katarzisig, szokásos magabiztos rendezői kézzel, és erőteljes színészi játékkal. mi ez, ha nem 8 pont. (++01.02.)