(A United 93-as) (2006) (r.: Paul Greengrass)

2001. szeptember 11. egri főiskolásként kora délután éhesen beesem az albérlet ajtaján, a földszinten folyton megy a tévé, amikor a csajok otthon vannak -itt látom meg először a soha el nem felejthető képsorokat, ahogy lángolnak a word trade center ikertornyai... vaku-emlékezetnek hívják ezt a tudományban, amikor egy traumatikus esemény minden apró részlete bevésődik az ember agyába, és 9/11 kapcsán mindenkinek ott van a fejében, hogy mi történt vele aznap, ebben biztos vagyok... a tornyokból kicsapó lángok sokkoló képe annyira erős, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem csak kettőt, hanem négy gépet térítettek el a fanatikus muszlimok, köztük volt a united 93-as járata is, ami azért volt különleges, mert egy mezőbe csapódott bele, és nem a washington-i célpontjába (ami valószínűleg a capitolium vagy a fehér ház lehetett)... mivel a cím határozottan erre a gépre mutat, ezért azt gondoltam előzetesen, hogy kizárólag a hős utasokkal fog foglalkozni a film, akik megakadályozták, hogy a terroristák komolyabb károkat okozzanak -de azért paul greengrass egy picit kiszélesítette a látószögét a teljesebb képhez... persze az ő stílusához nem illett volna egy elemzőbb, belemenősebb perspektíva, így leginkább csak az irányító-tornyok felé fordította az izgő/mozgó kézikameráját, ezzel egy újabb embercsoportot emelt ki azok közül, akiknek helyt kellett állniuk ezekben a sötét órákban -bár az érezhető volt, hogy hiába minden igyekezetük, megakadályozni ők sem tudták a tragédiát... a film feszültségépítéséhez viszont komolyan hozzájárultak ezek a jelenetek, mert ha csak a repülőn töltjük az időnket, akkor sokáig el kellett volna zárnia minket nézőket is a külvilági információktól, így viszont el tudtuk helyezni az eseményeket az idővonalon... de egyébként is, ha több időt szánt volna az író-rendező a 93-as utasainak és személyzetének, az óhatatlanul dramaturgiai hamis hangokhoz vezetett volna, mert erősen be kellett volna avatkozni fikcióval a személyek magánéletébe, kiszínezni azt, így viszont, bár keveset tudtunk meg az adott személyekről, megmaradt a film annyira hitelesnek, amennyire csak rekonstruálhatóak voltak az események... és tudjuk, hogy greengrass-nak ez a stílus áll igazán jól, amikor kívülállóként áll a kamerájával események középpontjában, ahol nem a mesterségesen létrehozott hősök oldják meg a világ problémáit, hanem az egyszerű emberek a lelkiismeretük miatt emelkednek a történelem fókuszpontjába (lásd még a bloody sunday című remekművét)... és egyszerre félelmetes és izgalmas átélni ezt az eseményt a kanapéról, méltó emléket állítva mindazoknak, akik áldozatul estek az értelmetlen fundamentalizmusnak (azért szerencsére az elkövetőket sem fújja fel a film hollywoodi gonosztevőkké, érezni rajtuk a bizonytalanságot, a félelmet, emberiek, még akkor is, ha embertelen tettet hajtanak végre). (nagyon csínján bánik a zenével is paul greengrass, sokáig azt gondoltam, hogy a dokumentarizmus jegyében nem is lesz score a filmben, de aztán elkezdett morogni a mélynyomóm, és felbukkantak a minimalista dallamok -de csak akkor, amikor igazán meg akarta pendíteni az érzelmeinket...) (a valóság-hűségből egyetlen jelenet zökkentett csak ki, amikor párhuzamosan imádkoztak a keresztények és a muszlimok -a teátrálissága miatt lógott ki a jelenet a többi közül...) (oké, hogy nagyrészt ismeretlen színészekre akarta osztani a rendező úr a szerepeket, de azért az nem semmi, hogy több légi-irányítót is rá tudott beszélni, hogy önmagukat alakítva éljék át újra az eseményeket.) [*09.11.]

(2016) (r.: Paul Greengrass)

a huszonegyedik század a nagy remix korszaka, mindent újra-felhasználunk, újra-értelmezünk, felszeletelünk, feldarálunk, feldolgozunk. és ez nem csak azzal jár együtt, hogy megint egy ’ehh’ verziót kaptunk a film végén az ’extreme ways’ című moby dalból az eredeti helyett... nem, paul greengrass rendező és állandó vágója úgy gondolták, hogy forgatókönyv-íróként annyi a dolguk, hogy össze-csipekednek a korábbi filmekből motívumokat, kicsit összerázzák őket, és kész is az újrafazonírozott jason bourne -de sajnos a filmművészet nem így működik... azért is kár ez, mert az eredeti szakmájukban még mindig képesek nagyszerűt alkotni, azaz az akció-szekvenciák még mindig nagyon működtek a filmben (mind a molotov-koktéloktól lángoló tüntetéssel súlyosbított menekülős rész, mind a finálé autó-bontó üldözése lenyűgözőre sikerült), de amikor középtájt belebonyolódtunk a gonosz cia újabb akcióiba meg valami közösségi platformos hablatyba, ott menthetetlenül lapossá vált a film. valahogy nem akart megérkezni az a befeszülős érzés, ami a második és harmadik filmnél is végig jelen volt. lehet, hogy az baj, hogy ez a hirtelen jött apa-komplexus bosszú nem elég motiváció bourne-nak, vagy erőltetetten próbáltak relevánssá válni ezzel a facebook/snowden típusú mellékszállal, vagy csak túl rutin-szagú lett a megvalósítás, mert láttuk már egy párszor, amikor bourne-t egy monitorokkal teli teremből üldözik, miközben ő lecsap néhány field agent-et a terepen és továbbáll... és egyébként nem lenne baj azzal, hogy régi motívumok kerülnek elő, ha úgy csavaroznák őket össze, hogy valami másabb, újabb tartalom jön létre, de sajnos nem ez lett a helyzet. azért is furcsa ez, mert a minap láttam a screen junkies srácok honest trailer videóját a trilógiáról, és ott volt egy poén, miszerint mind-a-három film ugyanaz, mert annyi a közös elem bennük, és mégis, bennem ez fel sem merült miközben néztem őket -valószínűleg az okos mixelésnek köszönhetően. itt viszont már kissé kizökkentett ez a repetitívség, ami valljuk be, még kicsit kiszámíthatóvá is tette a filmet (én már pl. a motorozás kezdetén tudtam, hogy miből akarnak a motivációs forrást faragni hősünknek)... és az a fura, hogy bár kissé savanyú a száj, azért mégsem teljes csalódás a film, főleg a már emlegetett akció-részek miatt, és mert greengrass, mint rendező ismét kifogástalan munkát végzett -főleg, hogy rá tudta venni a producereket arra, hogy egy páncél-autóval amortizálhassa le fél las vegas-t... (ja, jut eszembe a szájról: nem lehetne az, hogy egy hipotetikus következő epizódban engedik alicia vikander-t mosolyogni? legalább egyszer...) ($$07.30.)

(disclaimer: az új élményekről könnyen ír az ember, de van olyan, hogy akkor is van mondandója, ha már átélte egyszer/többször az adott élményt... ismét következik egy folytatás, ami erősen csábít a moziba, így végre levehetem a polcról a korábbi részeket, amit már úgyis terveztem egy ideje megtenni...)

The Bourne Identity (A Bourne-rejtély) (2002) (r.: Doug Liman)

arra nem emlékszem, hogy mikor láttam először a filmet, de az biztos, hogy nagyon sokszor belefutottam már a tévében, mert szeretik ismételni, és ha végig nem is néztem mindannyiszor, azért a piros pénzes-táska képe jól beleégett a tudatomba. de szerencsére már egy ideje leszoktam a csatorna-szörfözésről, így nem untam a film első félóráját sem, amit valószínűleg a legtöbbször láttam anno... érdekes ennyi év után visszatérni egy filmhez, mert az ember rá tud csodálkozni dolgokra. például, hogy itt még mennyire nem az akción volt a hangsúly, hanem a nyomozós rejtély-faktoron, ami annak ellenére működik tök jól, hogy mégiscsak az amnézia toposzát használja -sőt, még úgy sem fárasztó, hogy tudjuk, hogy mire fog rádöbbenni hősünk... egyébként ami akció van, az pofás, gyors-vágottak, de nem követhetetlenek, az autós-üldözés meg kifejezetten vérpezsdítő. jól jöttek a verekedős leckék matt damon-nak, és nagyszerű ötlet volt európai helyszíneket használni végig, mert sokat adnak hozzá a hangulati háttérhez. összességében elmondható, hogy egy mai napig vállalható thriller-t raktak össze a készítők, amihez jól update-elték a több mint húsz éves regényt a kornak megfelelően (fura volt hallani a dvd-n lévő extrában, hogy attól tartottak a producerek, hogy a forgatás ideje alatt bekövetkezett 9/11 avíttá teszi majd a filmjüket, és közben meg tizenöt évvel később is biztosan áll a lábán...). (vicces látni clive owen-t ilyen minimál-szerepben, azt meg nagyon sajnálom, hogy franka potente nem tudott jobban befutni hollywood-ban.) ($$07.03.)

The Bourne Supremacy (A Bourne-csapda) (2004) (r.: Paul Greengrass)

egyszer azt álmodtam, hogy berlin egy kihalt részén villamosozom, úgyhogy azóta időről/időre felmerül bennem, hogy el kéne menni tényleg oda -főleg, ha egy filmben berlin-i villamosokat látok... nagyon kevés rendező van hollywood-ban, aki megfelelően tudja alkalmazni a kézikamerákat nagyköltségvetésű filmekben, de paul greengrass ezen kevesek egyike. bár azért hozzá kell tenni, hogy nagyobb figyelmet is követelnek a filmjei, hogy be tudjunk fogadni minden gyorsan mozgó és elillanó képet... de hihetetlen dinamizmust tud adni a filmjeinek ez a technika-használat. bár a forgatókönyv is segíti ezt, mert folyton mozgásban van, akár vehetjük ezt szó szerint is, mert nem csak a cselekmény halad, de a karakterek is mennek egyik helyszínről a másikra... kicsit bond-osan kezdtünk egy egzotikus helyszínen, aztán hamar el kellett érni, hogy bourne visszatérjen az eke szarvától (a hídról lebucskázó autó élénken élt a fejemben). és ez a drámai motiváció jól hajtja őt országokon át, hogy aztán ez a bűntudat szépen felfokozódjon az utolsó emlék-foszlány helyrebillenéséig moszkvában. csak az a baj, hogy erre senki sem fog emlékezni a hihetetlen autós-üldözéses jelenet miatt... az nekem is megvolt, hogy kocka-ladák és ikaruszok is nyakig vannak ebben a partiban, de az már homályba veszett, hogy ennyire realistára tudták megcsinálni az egészet, ott ülünk végig mi is a kocsikban, és szédítő ez az intenzív élmény (főleg annak a tudatában, hogy tényleg moszkvában törték össze az autókat, vetettek be minden technikai trükköt ezért az élményért -köszönjük, megérte...). ($$07.06.)

The Bourne Ultimatum (A Bourne-ultimátum) (2007) (r.: Paul Greengrass)

ennél a filmnél volt leginkább időszerű az újranézés, ugyanis csak egyetlen-egyszer láttam anno egy közepesen jó minőségű .avi-változatot, rossz fülessel, mert egy makacs térd-fájás miatt nem tudtam elmenni rá a moziba, pedig erősen tervbe volt véve. kár, mert ott lehetett igazán élmény átélni ezt az intenzitást... mert persze most sem álltunk meg egy pillanatra sem, köszönjük meg az egyre idegesebb cia-dolgozóknak ezt a tempót... és itt az ideje annak is, hogy hálát rebegjek john powell zeneszerzőnek, ha már az előző két résznél ezt nem tettem meg, mert nagyon sokat segít az ő munkája is ebben az intenzitás-felfokozásában. majdnem annyit, mint a second-unit csapat erőfeszítései, akik megint elképesztő mutatványokat találtak ki, például kamerát röptettek tangier háztetői felett, sőt, egyet még az egyik kaszkadőrre is ráerősítették, hogy felvegyék azt az ikonikussá vált ugrást a konyhaablakon át... de a sikátoros motorozás is szokás szerint nagyon erős lett, és nyugi, az autós-üldözésről sem felejtkeztek el, csak ahhoz át kellett menni egy nagyvárosba, mert azt megtanulták már az előző résznél, hogy egy ilyen jelenethez hozzátartoznak a tömeges kocsi-törések is -és holt van igazán sok autó? hát newyork-ban... azért két futás és verekedés között most is megvolt a nyomozós érzet, mert bourne még egyszer utoljára próbálta megkeresni önmagát. de nem is azzal lett teljes a történet, hogy minden múltbéli kirakós-darab a helyére került, de nem is azzal, hogy a gonosz cia-sek a hatóságok elé kerültek, hanem azzal, hogy bourne épp úgy lebegett a végén a vízben, mint ahogy anno a nyitányban láthattuk őt... (david strathairn-nak olyan arca van, hogy játszhat bármilyen karót-nyelt hivatalnokot, akkor sem tudom utálni érte...) ($$07.07.)

(Phillips kapitány) (2013) (r.: Paul Greengrass)

az miért van, hogy a régi kalózokra romantikus hősökként tekintünk, akiknek szívből tudunk szurkolni, hogy elorozzák a gaz birodalmi flotta összes értékét, míg a mai kalózokra megvetéssel nézünk? kicsit másabb lett ez a film, mint amire számítottam, már a címből is kiindulva úgy gondoltam, ez valami kamara-dráma lesz, de nagyobb lett a szabás, főleg, mikor megérkezett a lovasság is. de mégsem bánom, hogy nem az elvárásaim szerint alakultak az események, mert így is nagyon élveztem, ahogy préselt bele a fotelbe egyre jobban a feszültség. lehet, hogy mélyebb jellemeket lehetett volna létrehozni, ha csak a két főszereplőt zárják össze egy szűk kabinba, de úgy tűnik, néha elég, ha felöltöztetjük a szereplőket egy-egy tulajdonságba, és bedobjuk őket egy izgalmas szituációba. a kézi-kamera megint megmutatta az erejét, jól használva annyira bevon az eseményekbe, hogy akár egy diagramon lehetne ábrázolni a pulzusod felemelkedését. és paul greengrass a legnagyobb szakértője ennek a technikának, a bloody sunday óta nagy tisztelője vagyok a munkásságának, bár a sok helikopteres képpel most kicsit meglepett, és nem a rossz értelemben. a színész-vezetéssel sem volt gondja, a ki-tudja-honnan-előkapart szomáliai srácok felnőttek a feladathoz, azt viszont az utolsó tíz percig nem értettem, hogy tom hanks miatt miért sajnálkoznak annyira, hogy mellőzték őt a díjszezonban -korrektül hozta addig az átlagembert, aki nem átlagos szituációba keveredik. csakhogy az átlag emberek a történtek után nem mosolyogva rohannak a családjuk karjaiba kilassítva, hanem előtte még erősen sokkos állapotba kerülnek. na ezt sikerült olyan hitelesen ábrázolnia tom-nak, hogy a szívem szakadt belé. úgy tűnik, 2013 a nagyon korrekt életrajzi filmek éve volt: 8 pont. (++02.15.)