(A rózsa neve) (1986) (r.: Jean-Jacques Annauld)

(Sir Sean Connery emlékére)

furcsa ránézni a német címre, olyan, mintha egy megkopott hangalámondásos videokazettát kotortam volna elő a garázs mélyéről, pedig ez a film hivatalos címe, ami egyből rá is világít arra a tényre, hogy komoly európai összefogás volt azért a nyolcvanas években, hogy elkészülhessen ez a csodálatos alkotás. egy olasz szerző művét adaptálta egy francia rendező, nagyrészben (nyugat)német pénzből, egy róma mellett felépített monumentális díszletben, egy skót legendával a főszerepben... aki azt gondolná, hogy egy nagytudású professzor csak száraz fejtegetéseket tud körmölni naphosszat, az tegyen egy próbát umberto eco eredeti remekművével, mert meg fog lepődni, hogy milyen könnyen lehet áskálódni a középkori rejtélyek között, és hogy mennyire könnyű megbocsátani egy irodalom-történésznek, ha azért bele-belemerít minket az élete munkájának mélységeibe is. a nagyvászon viszont nem viselte volna el ezeket a tudományosabb értekezéseket, ezért a négy forgatókönyv jó érzékkel nyesegette addig a kötetet, amíg csak maga a történet és a karakterek maradtak csupán. de egy jó adaptáció titka pont ez, érezni kell, hogy melyik médiumnak milyen elemekre van szüksége, és azokkal kell véghez-vinni a nagy építkezést... azért sem érzi az ember, hogy csorbulna az élmény, mert a középkori nyomozás kellően izgalmas, a karakterek meg leugranak a képről az életszerűségükkel, baskerville-i vilmos a korabeli sherlock holmes és idősebb henry jones keveréke, egy tudós ember, aki kitűnő megfigyelőképességgel rendelkezik és gyermeki lelkesedéssel szedegeti fel a nyomokat. mellette adso a gyermeki ártatlanság, aki a nézők lelki útját egyengeti a történetben. mellettük az apátság lakói szándékosan elcsúfítottak, szinte mindenkitől elidegenítenek minket az alkotók, hogy ezzel is azt az érzetet keltsék, hogy mindenki gyanús, bárkinek lehet rejtegetnivalója a csuhája alatt... de nem véletlen, hogy csak akkor érzed, hogy megérkezett az igazi gonosz a dombtetőn álló épületbe, amikor csillogó pompával betolják a sárban a pápai követet, majd beporoszkál utána az inkvizíció tüzes kénköve is. és ahová az egyház szigora beteszi a lábát, ott válik komorodik el igazán az egyszerű emberek élete... mert nem lehet nem vallás-kritikaként értékelni a borongósba forduló finálét, ahol a vidámságot akarják száműzni a földön eltöltött életünkből, ahol kínzásokkal csikarnak ki ártatlan emberekből beismerő vallomást, ahol az egyházi vezetők legnagyobb problémája az, hogy a vagyonuk felett őrködjenek... azt hinné az ember, hogy egy több mint harminc éves film, ami a tizennegyedik században játszódik egy apátságban, ma már porosnak hat, de nem éreztem azt, hogy egy pillanatra is leült volna a cselekmény, apró kitérőket tesz csak meg (hogy adso nemi fejlődése egy nagy ugráson eshessen át), de végig következetesen halad előre, vezető-szárként a nyomozást használva. példát lehetne venni erről a filmről kedves modern alkotók, és még több középkori murder mystery-t hozni az életünkbe. igaz, nehéz lesz egy még egy olyan karizmatikus nyomozót a középpontba helyezni, mint amilyet sir sean connery adott itt nekünk, hanyag eleganciával. (××10.31.)