(Élősködők) (2019) (r.: Bong Joon-ho)

viszonylag ritkán jutok hozzá koreai filmekhez, de olyankor mindig meglepnek -az országban készülő összes film ilyen kiszámíthatatlan stílus-kavalkád, vagy csak az ilyen típusú alkotásaikat importálják a nagyvilágba...? és az a hihetetlen, hogy a zsáner-vegyítés ellenére nem esnek szét a filmjeik, hogy minden fogaskerék a helyére kattan, annak ellenére, hogy nagyon széles amplitúdóval dolgoznak. mert ez a film is egyszerre akart lenni szocio-dráma erős társadalom-kritikus felhangokkal, sötét komédia maró szatírával, és suspense-ben bővelkedő triller, ami gonosz módon még a horror irányába is el-elhajlik. és az a csoda, hogy az első pillanatával maga mellé állít, és könnyű kézzel végigránt az összes érzelmem, nevetünk, megrendülünk, aggódunk, és kikerekedett szemmel várjuk, hogy lehet-e megváltás a sok borzalom után bárkinek is... és ehhez az kell, hogy nagyon hamar szimpatikussá tegye a film számunkra a főszereplő családot, akik annak ellenére nem keltenek bennünk szánalmat, hogy nehéz körülmények között élnek (egy szuterénnek is alig nevezhető lyukban), mert azt érezzük, hogy a leleményességük és életrevalóságuk segítségével képesek a felszínen maradni. könnyen elnézzük nekik azt is, hogy átlépik a határokat a simlis trükközéseikkel, mert tudjuk, hogy szükségük van ezekre a túléléshez. a szimpátiánkból ered az is, hogy betegre aggódjuk magunkat akkor, amikor rémálomba fordul a nagy tervük, és alig bírjuk elviselni, amikor egy hajszálon függ az életük -vagy egy asztal alatt várják, hogy hátha megúszhatják az egészet... a gazdag családot sem idegenítik el tőlünk, egy kevésbé tehetséges alkotó biztos hogy eltúlozta volna őket, de itt ők sem gonoszak, inkább csak naivak (ami ahhoz szükséges, hogy elhiggyük a történet alapjait), és igazából csak az orruk a gyenge pontjuk... nem, itt sokkal okosabban van ábrázolva az osztály-különbség, leginkább vizuálisan, vagy mondhatjuk azt is, hogy vertikálisan, mert a dombon lévő magaslatról kell alászállni a szegény-negyedhez, sok lépcsőt kell megmászni, hogy feljebb tudjon törni valaki. egészen elképesztően néz ki, ahogy ez az egész dramatizálva van ez az áradás-jelenettel, ahogy a fenti világ romanticizált eső-képe egyre duzzad, ahogy lefelé törünk hőseinkkel, ahogy a duzzadó víztömeg elkeveredik a csatorna mocskával... de egyébként is erős a képi szimbólumok megjelenítésében a film, amikkel játékra is invitálja a nézőit, hogy ha az keresni akarja az elrejtett utalásokat -én például most megszállottan meg akarom nézni, hogy milyen morze-kódot villogtak a kim családnál, mert túl gyanúsan pislogtak azok a neonok a szűk kis lakás plafonján... de igazából ezek majd egy újranézés során fognak igazán kijönni, mert most sokkal inkább arra koncentráltam, hogy milyen hangulati kanyarokat tesz még meg sztori, valamint próbáltam kordában tartani az érzelmeimet, mert túlságosan aggódni kezdtem ezért a szélhámos családért... (már csak azért is érdemes lenne gyakrabban fordulnom a koreai filmművészet felé, mert úgy tűnik, hogy igencsak gyengéim a baba-arcú színésznőik, akikből láthatóan kifogyhatatlan készletekkel rendelkeznek... apropó, színészet, el vagyok szokva az idegenül hangzó nyelvezettől is, így a színészi játékot is nehezebben ítélem meg, ezért nem írtam róluk most, bár az biztos, hogy arc-mimikában erősek voltak a művészek, és nem véletlen, hogy kang-ho song a rendező úr kedvence alkotó-társa már évek óta.) (×12.23.)

(A szobalány) (2016) (r.: Park Chan-wook)

van valami ironikus abban, hogy férfiként olyan szexuális aktusért rajongunk, amiben sosem lehet részünk... persze mondhatjuk, hogy a leszbikus szexben épp’ ez az elérhetetlensége az izgalmas, de szerintem inkább a szépség fokozásánál kell keresni a kulcsot -mert két gyönyörű test összefonódásánál azt hiszem nem lehet feljebb fokozni a szépséget... sokszor szokták azzal vádolni a férfi rendezőket, akik leszbikusokról forgatnak filmet, hogy csak kihasználják a női testeket, hogy izgalmasabbá tegyék a filmjüket, de én ezt csak zsurnaliszta túlgondolásnak tartom -mert most sem lehetett érezni egy pillanatig sem, hogy park chan-wook egy perverz vénember lenne, aki rákényszerítette a fiatal színészlányokat a bevállalósabb jelenetekre, csak azért, hogy az élveteg nézők ki legyenek elégítve -nem, mert az erotika, a leszbikus szerelem a sztori alapját képezik, ráadásul nagyon ízlésesen vannak felvéve ezek a részek. mint ahogy az egész film pont olyan csodálatosan néz ki, mint amit a női szerelem dicsérete megérdemel, festői a színkezelése, burjánzóan izgalmas az összes helyszíne, gondosan kimunkált minden kelléke... de ugyanígy organikusan burjánzik a története is, ahol a már a felfedezés öröme is sokat ad az élményhez, mert olyan rejtett tájékokra kalauzol, amikre nem számíthattál akkor, amikor belekezdtél ebbe a fülledt kalandba. utólag belegondolva nem kéne meglepődnöm park úr vonzódásán a váratlan fordulatokhoz, hiszen már a bosszú trilógia egyik erősségét is a gyomorrúgással felérő csavarok jelentették, igazából most az volt a releváció, hogy a váratlan fordulatok különböző stílus-elemeket is magukkal hoztak, újabb-és-újabb rétegekkel gazdagítva a filmet. mert ami első pillanatban egy míves történelmi drámának tűnt, arról hamar kiderült, hogy egy fondorlatos heist-film, ami egy romantikus (leszbikus) filmmé transzformálódott, majd egyre inkább egy erotikus thriller arcát mutatta, hogy a végén egy kis gore is beköszönjön... az első nagy csavar után egy kicsit csalódott voltam, mert talán még sosem szurkoltam ennyire két nő boldogságáért, de aztán elkezdtem élvezni azt, ahogy az új nézőpontból teljesen új értelmet nyernek a korábban már látott jelenetek, hogy a karakterekre folyton más szemmel kell néznünk, miután új-és-új információkkal gazdagodott a történetük. például a film elején az úrinő tűnt egy naiv kislánynak, aztán a második részben a szolgálólányt láttatták naivnak -de a második óra végére kiderült, hogy mi nézők vagyunk a naivak, mert hagytuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek végig... de akkorra nekem például már mindegy volt, mert teljesen magával ragadott a történet, bármeddig el tudtam volna nézni hősnőinket, ahogy kivívják a szabadságukat ebben a perverz férfiközpontú világban, és azt kívántam, hogy bárcsak egész életükben boldogan csilingelnének egymásnak... (annyira távol-keletinek tűnt az alapfelállás, hogy meglepően olvastam, hogy egy angol regény volt a film alapja, ami a viktoriánus korban ábrázolta két nő szerelmét. főleg ha utólag belegondolsz abba, hogy milyen szép analógia az, hogy egy nő felszabadul a rabigája alól egy japán által megszállt koreában...) (nekem is többet kéne a távol-kelet felé nyitnom, mert sok szokatlan filmet lehet találni náluk, olyanokat, amik épp’ megfelelnek az én fura perverz ízlésemnek...) (#01.14.)

(2013) (r.: Bong Joon-ho)

azért jó látni, hogy ha nagy szarban lesz az emberiség, akkor néhány dolog biztosan nem fog elveszni: az osztály-különbségek és a drogok... de tényleg, miért van az, hogy ennyire belénk ivódott, hogy vannak, akik felsőbbrendűek, és vannak az aljanépek, akik birka módjára tűrik az elnyomást. szép szemléletes ábrája volt ez a film ennek, ahogy haladtunk az elviselhetetlenül mocskos hátsó szekcióból előre a dekadenciába, lépésről/lépésre, szintről/szintre, mission complete, load the next level... persze két brutális összecsapás között felsejlettek az egyszerű szegénysor hátulütői is, de úgy, hogy megállt bennünk az ütő. és ehhez nem kellett csilivili látvány, csak egy ember, aki elszívja az utolsó cigarettát a földön, és elmeséli a legborzasztóbb élményeket, amik egy emberrel megeshetnek. örültem, hogy a nyomasztó disztópikus jövőképbe ennyi groteszk humor fért, eleve kellett egy perc, mire röhögve felismertem tilda swinton-t, de a tantermi jelenet is maga volt a szürreál. az ilyen történeteknél, ahol a hős makacsul hajtja az előrejutás, ahol egy rejtélyes ember elérése maga a cél, az mindig tartogat meglepetést a végére. ez itt sem volt másképp, csak még gonoszabbá tette a történetet, mint amire számítottam. ha egyszer majd filmet forgatok, koreába megyek majd tanácsért, hogyan lehet ennyi nívós színészt egy filmhez megszerezni, főleg úgy, hogy a forgatókönyv egy percig sem kíméli őket. de a stílusos rendezést (a vizes-kocsi előtti baltás rész előtt emelem meg leginkább a kalapom), és a képregényes látvány-világot is szívesen ellesném. egy nyomasztó társadalom-kritika, ami mégis baromi szórakoztató? ez a tuti, nem a máv menetrend... 8 pont. (++05.23.)