(A szobalány) (2016) (r.: Park Chan-wook)

van valami ironikus abban, hogy férfiként olyan szexuális aktusért rajongunk, amiben sosem lehet részünk... persze mondhatjuk, hogy a leszbikus szexben épp’ ez az elérhetetlensége az izgalmas, de szerintem inkább a szépség fokozásánál kell keresni a kulcsot -mert két gyönyörű test összefonódásánál azt hiszem nem lehet feljebb fokozni a szépséget... sokszor szokták azzal vádolni a férfi rendezőket, akik leszbikusokról forgatnak filmet, hogy csak kihasználják a női testeket, hogy izgalmasabbá tegyék a filmjüket, de én ezt csak zsurnaliszta túlgondolásnak tartom -mert most sem lehetett érezni egy pillanatig sem, hogy park chan-wook egy perverz vénember lenne, aki rákényszerítette a fiatal színészlányokat a bevállalósabb jelenetekre, csak azért, hogy az élveteg nézők ki legyenek elégítve -nem, mert az erotika, a leszbikus szerelem a sztori alapját képezik, ráadásul nagyon ízlésesen vannak felvéve ezek a részek. mint ahogy az egész film pont olyan csodálatosan néz ki, mint amit a női szerelem dicsérete megérdemel, festői a színkezelése, burjánzóan izgalmas az összes helyszíne, gondosan kimunkált minden kelléke... de ugyanígy organikusan burjánzik a története is, ahol a már a felfedezés öröme is sokat ad az élményhez, mert olyan rejtett tájékokra kalauzol, amikre nem számíthattál akkor, amikor belekezdtél ebbe a fülledt kalandba. utólag belegondolva nem kéne meglepődnöm park úr vonzódásán a váratlan fordulatokhoz, hiszen már a bosszú trilógia egyik erősségét is a gyomorrúgással felérő csavarok jelentették, igazából most az volt a releváció, hogy a váratlan fordulatok különböző stílus-elemeket is magukkal hoztak, újabb-és-újabb rétegekkel gazdagítva a filmet. mert ami első pillanatban egy míves történelmi drámának tűnt, arról hamar kiderült, hogy egy fondorlatos heist-film, ami egy romantikus (leszbikus) filmmé transzformálódott, majd egyre inkább egy erotikus thriller arcát mutatta, hogy a végén egy kis gore is beköszönjön... az első nagy csavar után egy kicsit csalódott voltam, mert talán még sosem szurkoltam ennyire két nő boldogságáért, de aztán elkezdtem élvezni azt, ahogy az új nézőpontból teljesen új értelmet nyernek a korábban már látott jelenetek, hogy a karakterekre folyton más szemmel kell néznünk, miután új-és-új információkkal gazdagodott a történetük. például a film elején az úrinő tűnt egy naiv kislánynak, aztán a második részben a szolgálólányt láttatták naivnak -de a második óra végére kiderült, hogy mi nézők vagyunk a naivak, mert hagytuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek végig... de akkorra nekem például már mindegy volt, mert teljesen magával ragadott a történet, bármeddig el tudtam volna nézni hősnőinket, ahogy kivívják a szabadságukat ebben a perverz férfiközpontú világban, és azt kívántam, hogy bárcsak egész életükben boldogan csilingelnének egymásnak... (annyira távol-keletinek tűnt az alapfelállás, hogy meglepően olvastam, hogy egy angol regény volt a film alapja, ami a viktoriánus korban ábrázolta két nő szerelmét. főleg ha utólag belegondolsz abba, hogy milyen szép analógia az, hogy egy nő felszabadul a rabigája alól egy japán által megszállt koreában...) (nekem is többet kéne a távol-kelet felé nyitnom, mert sok szokatlan filmet lehet találni náluk, olyanokat, amik épp’ megfelelnek az én fura perverz ízlésemnek...) (#01.14.)