emlékszel, amikor megszakították a kacsameséket? te hol voltál, amikor leomlottak az ikertornyok? a kollektív emlékezet fontos a civilizációnknak, hogy olyan eseményeket élünk át együtt, amikről aztán majd tanulni fognak az utódaink. ám arra már szerencsére régen került sor, hogy ne csak egy villanásnyi esemény határozza meg a gondolatainkat és a közbeszédet, hanem egy éveken át tartó folyamat. nem is kérdés, hogy mivel fog kezdődni minden tankönyv, amikor a húszas évekhez érnek a nebulók... mivel én egyébként is csak nagyon indokolt esetben járok emberek közé, és a munkám miatt sem szorultam be a szokásosnál jobban a négy fal közé, úgyhogy mentálisan egészen épen vészeltem át a pandémia eddigi szakaszait (már mint a jól karbantartott pánik-betegségem nem romlott az elmúlt egy év során), de látom azt, hogy az emberiség nincs jó mentális állapotban. sokféle terápia létezik arra, hogy fejben rendbe rakjuk magunkat -a kreatív elméknek adva van az a lehetőség, hogy a nyilvánosság elé tárják az egész folyamatot... bo burnham-et én csak színészként ismertem eddig, ő volt a magas srác, akiről kiderült, hogy semmivel sem nagyobb úriember, mint a többi férfi, hiába magasodik ki közülük a testi adottságai miatt (azaz a nép nyelvére lefordítva: mindenki azonnal nézze meg őt az idei oscar-szezon legjobb filmjében a promising young woman-ben!) -így azt sem tudtam, hogy zenés komédiában utazik, így meglepődtem, amikor ennek a special-nak az elején felhangzott az első dala. most már tudom, hogy oda kell helyezni a kategóriája legmagasabb polcára, ahol a flight of the conchords, a lonely island és weird al yankovich csücsülnek, akik intelligensek öntik a szövegeikbe a parodisztikus humort, miközben a zenei alapokra is kellő figyelmet fordítanak... mert bo burnham nem csak alkotott abban az egy évben, amikor a kétméteres testét kénytelen volt bepréselni egy szűkös szobába, hanem számolatlan órát eltöltött az internet előtt is (mint mindenki más is), így maró pontossággal tudta kiosztani az instagramon nyomuló fehér lányokat, a donation-ökre vadászó twitch-streamereket, de nem kímélte a digitális kapcsolatokba élő emberiséget sem, ahol a legnagyobb bóknak az számít, ha egy padlizsánt küldenek neked a szerelmi rítus közepén... persze egy évet nem lehet úgy bezárva tölteni, hogy az ember ne zakkanna meg egy kicsit, és szerencsésnek mondhatjuk magunkat azért, mert bo nem kapcsolta ki akkor sem a kameráját, amikor keményen a padlóhoz csapódott néhányszor, mert így lett egyedi élmény ez a belső utazás, ahol a felszínes kritikák után lementünk a szédítő mélységbe, ahol az önveszélyesség fekete örvénye vett körül minket, ahol a remény csak egészen kis réseken át csillogott be az ajtó alatt... egyedi élmény ez a másfél óra, egy megismételhetetlen egyszeri kihívás, amit most azonnal kapszulába kéne zárni, és esszenciaként mutogatni, ha a jövőben szóbakerül 2020... [*06.06.]

(Izlandi sziporkák) (2020) (r.: August Jakobbson)

ezek az északi népek olyan hidegek, semmi humoruk, mi? hát pedig magukon nagyon jól tudnak nevetni -hát mi mást csinálnának ott a hideg sötétben, metál-zenekart alapítanak...? de ari egy világlátott ember, pontosan tudja, hogy jobban fognak ülni a poénjai, ha nem csak azt a háromszázötvenezer embert célozza meg, ami izland teljes lakossága, ezért jókat élcelődik a dánokon, a norvégokon, a finneken, az angolokon meg az amerikaiakon is. ehhez kell egy kitűnő nyelvérzék, ott buzog a szájában az összes tökéletes akcentus, de egyébként is nagyszerűen játszik a hangjával, felismerhetőek az effektjei és beat-boxai is, de az egész előadása energikus és baromi szórakoztató, valami vulkán vagy gejzír csíphette meg a seggét idefelé jövet... [*01.13]

(Evolúció) (2020) (r.: Troy Miller)

férfiként mi jut először eszembe chelsea handler-ről? hogy híres humorista, aki néha szereti közszemlére tenni a cicijeit... de talán ez azért nem olyan nagy baj, mert ő maga is nyíltan beszél mindig a szexualitásról, mint éltető elemről, ő az, aki pirulás nélkül bevallja, hogy begerjed egy masszástól is... viszont negyvenöt évesen már nem lehet csak kicsapongani, az embert megviseli az, hogy folyton dühös a világra, hogy az idegrendszere minden hülyeségtől a plafonon táncol, hogy a világ összes tudatmódosítója már ki van pipálva a listáján, eljön az a pillanat, amikor a nagy gyertyaégetők is leállnak egy kicsit. ennek első lépése egy terápia lehet, aminek minden lépését megosztja velünk most chelsea. és ebben az a nagy szó, hogy nem csak azokat a lépcsőfokokat, amiken lehet viccelődni, hanem le mer menni igazán mélyre is. és látszik a színpadon a fájdalom a szemében, hogy még mindig dolgozza fel a családi tragédiáit, amiket eddig elfojtott, vagy dühvé transzformált át. és csodálatos látni, amikor egy ember így kitárulkozik, az érettebb, törékenyebb formáját is meg meri mutatni a világnak. ami mellé persze csodás üzenet a marihuána pozitív hatásairól is értekezni, hehehe. (××12.31.)

(2020) (r.: Kristian Mercado)

london dionne micha stacey stephanie estina knibbs-hughes nem árul zsákbamacskát, a cím alapján lehet tudni, hogy ő is azon komikusok körébe tartozik, akik a szexuális életükből csinálnak viccet. nem mintha london-nak jelenleg lenne ilyen... szóval terápiás céllal végigmegy az életén, miközben csípős megjegyzéseket tesz a szexuális egyenlőtlenségek miatt, és felszabadító nyalás-forradalmat indít, minden nő legnagyobb örömére... bár benne van a stand-up-ban az a mondat, hogy nem ő sok, hanem mások túl kevesek, azért azt mondom, hogy a harsánysága miatt nem való mindenkinek, de érdemes meghallgatni, mert érdekes szemszöget képvisel fekete angol nőként, aki nem válogat, és az élet minden örömét befogadja, legyen az vékony fehér, nagy néger, öreg, fiatal, csak okozzon örömöt... (××12.28.)

(Sarah Cooper: Minden rendben) (2020) (r.: Natasha Lyonne)

elég elkeserítő, hogy az egyesült államok elnöke azonnal nevetség tárgya lesz, amint kinyitja a száját -de ez jó hír sarah cooper-nek, aki arról lett ismert, hogy a tiktok-on tátogott rá trump elképesztően zagyva baromságaira. és lám, most itt van egy netflix special főszerepében, ahol nem csak ezt a tátikás képességét vethette be, hanem egy tévés kerettel mindent kifigurázott az író-társaival, amit csak ért, a reggeli/napközbeni tévé-műsorok álszent jópofizásait, a híradók nézettség-éhségét, az abszurd és hazug reklámokat, az összeesküvés-hívőket, a szalon-rasszizmust, ennek az elborult évnek minden nyűgét-baját, és persze trumpot, trumpot és tumpot... bár volt egy ál-előzetes, amiről hamar kiderült, hogy jordan peele-nek akar kacsintani egyet, és mondhatnánk, hogy a háromnegyed óra végére egy peele-i rémálomba találtuk magunkat, bár én inkább azt éreztem, hogy még egyel tovább léptek sarah cooper-ék, és twin-peaks-i elvontságba borították a (lynch-)hangulatot... lehetett volna ez egy szóló-projekt is, de sokkal jobb volt ez így, hogy igazi humor-sztár-csapatot sikerült összetrumpinálni a járvány ellenére, mert élvezet nézni, ahogy bohóckodik egy fred armisen, jane lynch, aubrey plaza, ben stiller, maya rudolph, jon hamm (és még sokan mások) csapat... és kellenek az ilyen gőz-kieresztések egy ilyen sötét évben, a kiábrándító trump időszak (várható) alkonyán. mert jobb, ha röhögve táncolunk a sátánnal, mintha feladjuk, és összezuhanunk a nagy szarkupacok alatt... (××11.05.)

(2020) (r.: Chris Robinson)

még csak épphogy belemerültem a standup-medencébe, és máris kerestem az új hangokat -mondjuk az olyanokat, akik cuki afrikai akcentussal is tudnak csicseregni... mivel az insecure még a ’megnézendők’ listáján van nálam, ezért a mai napig nem is hallottam yvonne-ról, csak véletlenül botlottam bele ebbe a special-jába, de ilyenkor szokta érni az embert a kellemes meglepetés, és jókat is mosolyogtam a szimpatikus hölgy személyes sztorijain, amik a származásából és mixelt felnövéséből erednek. és az a jó, hogy érezni, hogy csak kedvesen élcelődik a szülein meg a nigériai és harlem-i tesók túlzásain. és hogy ez ne csak egy érzés legyen, ezért kaptunk egy csodás kitekintést nigériára, ahol minden bevágás reflektált a színpadon elhangzottakra. és igen, minden közhely igaz a nigériai anyákról, hehe... (××09.27.)

(2019) (r.: Steve Paley)

mindig is csak egy nagyon drága, felesleges bulinak tűntek a szememben az esküvők -bocs, csajok, nem vagyok egy romantikus alkat... (#donthateme) de iliza nem is akart meggyőzni senkit, hogy igenis jó buli leszervezni egy ilyen ceremóniát, sőt, de gyűjtött annyi saját élményt, amiből kijött egy special, tokkal-vonóval, és nem csak szórakoztató volt hallgatni a tradíciókon való élcelődését, de jól be is csomagolta fátyol alá a komolyabb mondandóját az ön-elfogadásról, vagy annak realizálásáról, hogy a kettős mérce még mindig mennyire átitatja a társadalmunkat... perverz élvezet hallgatni azokat komikus-nőket, akik a szexualitásukat helyezik a mondandójuk középpontjába, de üdítő volt közéjük keverni egy olyan nőszemélyt, aki már egy másik életszakaszban jár, és az én generációm problémáival foglalkozik. oké, néha fárasztóan beleszeret a keménykedős hangjába, néha túlmozogja az előadását, de érezhetően egy profi mesélő, aki nem ereszt hetven percen keresztül... (××08.07.)

(2020) (r.: Dave Skinner, Freddie Waters)

nem kell mindig feltalálni a spanyolviaszt, főleg a standup műfajában, kell egy jó beszélőkéjű, jó humorú személy, aki egy szép ívet kerekítve tudja összefűzni azokat a sztorikat, amiket megélt, amiket jól kigyakorolva kiszínezett. ezúttal egy dinamikus mozgású angol pasit kaptunk, ami nem fél cikivé tenni saját magát, a családját, és persze jó nagy adaggal kap mindenki a szórásból, aki csak kicsit is megérdemli a mai világból, a vegánok, az amerikaiak, meg úgy általában az emberi butaság. mindez lendületes, szórakoztató köntösben. senkinél sem lesz benne ez az év végi top3 standup-ban, de garantálom, hogy mindenki jól fog szórakozni, ha ki akar kapcsolódni egy órára... (××07.27.)

(2020)

vannak helyzetek, amivel képtelenség viccelni, még egy humorista sem tudja olyan szögből nézni az eseményeket, amivel kellően meg tudná görbíteni a tükröt, van, amikor csak ki kell állni, és azt mondani, hogy ’elég volt!’, és levonulni a színpadról... ritkán tárják a humoristák a nagyközönség elő azokat set-jeiket, amiket nem csiszoltak tökéletesre az előadásaikon, így érdekes volt látni egy nyers előadás erejét -de persze az erő leginkább abból jött, amit mondott dave. hogy az a helyzet, ami felforgatja jelenleg amerikát nem most kezdődött. hogy rendszerszintű problémák vannak. hogy a feketéknek igenis van okuk félni a rendőrségtől. hogy ott kell lenni az utcákon, és azt mondani, hogy elég volt. hogy ki kell állni akár humoristaként is, ismert feketeként, és kiereszteni a kétségbeesés hangját. még akkor is, ha ebben semmi vicces nincsen. (06.14.)

(2020) (r.: Lynn Shelton)

marc maron a tévés szerepei alapján egy megkeseredett öregember benyomását keltette nekem az elmúlt években, de azokat nem ő írta, úgyhogy gondoltam, a standup-ja vagy megerősíti vagy megcáfolja majd ezt az előítéletemet -hát egyik sem jött be, mert igen, mond olyanokat, amitől egy olyan ember érzetét kelti, aki a pokolba kívánja a mai kor túl-digitalizált/technologizált világát, ugyanakkor igazán felvilágosult, modern nézeteket is tud vallani. és talán az a legjobb a fickóban, hogy legtöbbször kedvesen, nyugodtan csíp oda azoknak, akik megérdemlik, máskor viszont nyíltan belöki a fasz-erdőbe a legrosszabb sátáni figurákat, fikarcnyit sem törődve azzal, hogy ki fog megsértődni a vad fantáziálásait hallva... és tök jó, hogy nincs nála tabu, bátran biztat arra, hogy miközben készülünk az apokalipszisre, nyugodtan könnyítsünk magunkon esténként, hogy ne legyenek stresszesek az álmaink, meg egyébként is, jó hallgatni, ahogy egy analóg korból érkezett ember szívmelengetően nosztalgiázik egy egyszerűbb, de sokszor szarabb korszakra... (szomorú belegondolni, hogy ez volt a rendező, lynn shelton egyik utolsó munkája, egy tehetséges alkotót vett el tőlünk megint az élet igazságtalanul túl hamar.) (××06.07.)

(2019) (r.: Nicholaus Goossen)

ha férfiak közé keveredsz, sohasem kell sok idő, mire a szexre terelődik a téma -ezt most első-kézből bizonyíthatom, mert rendszeresen igazi melósokkal vagyok körülvéve... férfiként nem tehetem meg, hogy belehallgassak egy csak nők között zajló beszélgetésbe, de feltételezem, hogy ők is szóba-szóba-hozzák a témát. azt viszont szokatlannak tűnik elsőre, hogy egy női humorista kizárólag a szexről beszéljen az egész set-je alatt, de ne legyünk már soviniszták, miért ne tehetné meg ezt egy szép szöszi, ha ez izgatja (fel) a legjobban... nikki az anti-prűdség mintapéldánya, aki teljes természetességgel sztorizgat végig a szex-kalandjairól egy órát, részletes tanácsokat ad a szopásoshoz, nyaláshoz és az ujjazáshoz, képletesen leírja a saját testének minden szegletét, és terápiás céllal kibeszéli magából a frusztrációit. mindezt jó tempóban, kacéran, viccesen, élvezettel, gondosan megérlelve minden poént. hogy egy kisebb merevedéssel állsz fel a végén a kanapéról? az már csak a bónusz... (××04.19.)

(2020) (r.: Marcus Raboy)

introvertáltként nagyon tudom értékelni, ha valaki túl tud lépni a korlátain, és ki mer állni a nagyvilág elé, és a rivaldafényben adja ki magát, nem pedig egy sarokban bujkál -mármint ha elhisszük taylor-nak, hogy ő egy introvertált személyiség. de miért ne hinnénk el neki, amikor összességében egy hiteles személynek tűnik a színpadon, aki őszintén beszél a magánéleti problémáiról, az összes paráról, ami egy húszas évei közepén járó lány lelkét csak nyomhatja. szóval kaptak az exek, a gyermekvállalásra ösztönzők, a felelőtlen szülők -és mindezt bevonta egy határozott előadásba. igen hamar átalakulnak az emberben az előítéletek, mert ez az ifjú szöszi igencsak pontosan látja maga körül a világot, és a riasztó magánéleti kalandjaival nem hogy elriasztana magától, hanem igen hamar azt kezded érezni, hogy feleségül akarod venni, most azonnal... (××03.15.)

(2019) (r.: Mike Binder)

tavalyi nagy vállalásom volt, hogy több standup special-t fogok nézni, és azóta (jól megszűrve) be is vállaltam egy indiait, egy iszlamistát, egy afroamerikait, egy nőt és egy afroamerikai nőt -úgyhogy ideje volt az ellensúlyozásnak, kellett egy fehér férfi is a portfólióra... és bill burr tökéletesen alkalmas volt erre a szerepre, főleg, hogy ez a set-je pont a mérges fehér ember típusára van kihegyezve, aki élvezettel várja minden kétes megszólalása után, hogy felhördüljön a közönség... és nekem egy kicsit sok is volt abból, hogy szándékosan túltolta ezeket a beszólásokat, és nem, nem vagyok nőies puhapöcs, és felőlem kiröhögheti a beteg embereket is, csak számomra fárasztó tud lenni a hosszútávú seggfej-mentalitás... (××02.07.)

(2020) (r.: David Benioff, D.B. Weiss)

van, akiknek nem számít, hogy egyre csak lapozza előre a napokat az élete kalendáriumában, ugyanazt a kirobbanó energiát tudja kipulzálni a testéből, mint ifjúkorában -leslie jones pont ilyen, akiről egy percig sem gondolnád, hogy 52 éves, mert fiatalokat megszégyenítő tempóban pörög. és üvölt. védjegyszerűen üvölt... soknak is éreztem egy kicsit -na nem az üvöltést, az megszokható, hanem hogy sok fizikai poént ezerrel túlhúzott, annyira, hogy már lehervadt a vigyor az arcokról (gondolok itt táncolásokra meg vicces járásokra)... egyébként a mondanivaló rendben volt, visszanézett a múltba, hogy megállapítsa végül, hogy a jelenben kell élni, nem pedig hátrafelé tekintgetni, de örültem volna, ha egy kicsit feszesebbre veszi ezt az egy órás őrületet... (vicces belegondolni, hogy ez a rendezés az első munkája a beioff-weiss duónak a trónok harca óta.) (××01.19.)

(2019) (r.: Gillian Robespierre)

omg, jenny az a csaj, akit nagyon kevés embernek mernék bemutatni, mert egy átlagembernek nagyon sok tud lenni, ahogy ezerrel pörögve csipog, visít és kacag, de szerintem vagyunk néhányan, akiknek pont ez a vonzó ebben az őrült zsidó lányban, hogy messze-messze túl van a határon... ezért borultam le a lába elé, amikor a parks & recreation-ben mona-lisa-ként bohóckodott, és ezért nevettem most is nagyokat, amikor kirakta a személyiségét a színpadra, és oh boy, nem fogta vissza magát egy percig sem... (mondjuk az őszinte kitárulkozásnak mindig az a hátulütője, hogy az emberben benn égnek bizonyos mondatok -és nekem most már biztosan az fog eszembe jutni jenny-ről, ha látom valamiben, hogy miként élvezett hatalmasat, miközben a hold hívására a puncijához nyomta a vibrátorát...) viszont nagyon érdekes volt a special szerkezete, hogy nem csak stand-up volt, de egy kvázi-dokumentumfilm is, ahol az ügyes vágók szépen rímeltették össze az otthon felvett intim pillanatokat azokkal a mondatokkal, amik a színpadon elhangzottak. bár én azokat az előadásokat szeretem leginkább, ahol érezni a folyamatos gondolat-folyamot, de tetszett ez a megoldás is, ahol íveket törtek bele a sztorikba... olyan ’jóleső mosolygás’ volt az arcomon végig, néhány hangos felröhögéssel díszítve, tök jó volt látni valakit, akibe ennyi önbizalom szorult -miközben ott bugyog benne egy rakás bizonytalanság is a felszín alatt... (×12.29.)

(2019) (r.: Stan Lathan)

egy standup-osnak feladata az, hogy provokáljon, hogy kipukkasszon bennünk bizonyos frusztrációkat, humorral oldja a keserűségünket -dave chapelle nem csak hogy szent küldetésének érezte most ezt a feladatot, hanem az egyetlen üdvözítő dolognak, ami köré az egész set-jét fel kell építenie. lett is belőle kellő ribillió, miután levetítette a netflix a felvételt... mert dave a ’megtehetem és beleszarok’ elve mentén tényleg nagyokat tapicskolt a bűzlő tabukban, kimondta a kimondhatatlan mondatokat, messzire hajítva a pc túl-kényeskedését. és mindezt nem azért tette, mert egy rasszista-homofób köcsög, hanem mert ezzel akarta pellengérre állítani a világunkat, kérdőjelekkel akarta telerakni a morális iránytűket, ki akarta húzni a média-szenzációban elszédített konzumer-idióták alól a talajt... és igazán nem értem a hisztit, ami a vetítés után elárasztotta az internetet, mert szerintem baromira lehet érezni, hogy dave mit gondol komolyan, és mit nem, ultra-liberálisként is jókat tudtam röhögni a túlzásain, a karikatúráin, a tűpontos szúrásain. az nem vezet ám semmi jóra gyerekek, ha mindig befogjuk a fülünket, ha valaki olyat mond, amit nem akarunk meghallani... (bármennyire is visszataszító, amit louie ck művelt a farkával, kicsit azért hiányzik az életemből a chapelle-hez hasonló stílusa, nem véletlenül emlegette ő is itt a kedvenc maszturbátorát.) (×09.29.)

(2019) (r.: Christopher Storer)

a múltkori (érzelmi alapon megnézett) aziz ansari standup kinyitott egy csapot, és elkezdtem érdeklődni a komplett műsorok után -rá is böktem az hbo go-n a megfelelő kategóriára, és ramy youssef műsora volt az első a listában, úgyhogy gondolkozás nélkül el is indítottam. bár inkább csak a rövidebb sztorizgatásokban (és a magyar dumaszínházasok dolgaiban) vagyok otthon a műfajon belül, azért már most azt érzem, hogy meg tudom különböztetni az előadói stílusokat -vagy legalábbis feltűnt, hogy ramy mennyivel visszafogottabban adja elő a mondandóját, mint sok más standup-os, szándékosan lejjebb húzza a kibocsátott energiáját, nem harsánysággal akarja megnyerni a közönségét, hanem a mondandójával... és érdemes rá figyelni, mert lehet hogy faarcnak tűnik sokszor, de ezzel a faarccal a legkomolyabb tabuknak is bátran nekimegy. de nem erőltetett, nem is mindig sokkolni akar, csak megnézni a rázósabb témákat több szempontból is... tetszett az is, ahogy működik az agya, hogy logikusan halad az egyik gondolattól a másikig, egy nagy füzérnek érződik az egész est. persze néha kikacsint és hülyül egy kicsit, de az egész nagyon érlelt munkának érződik... tudom, hogy a mai világban elég vörös posztó lehet, ha erősen hitet teszek egy hithű muzulmán mellett, pedig tényleg érdemes félrerakni minden előítéletet, és odafigyelni arra, aki egy másik kultúrán átszűrve látja a világot. még akkor is, ha ez a valaki harciasan védelmezi az unokatestvérek közötti szoros kapcsolatokat... egy szimpatikus fickót kaptam ramy személyében a frissen épülő standup-portfóliómra, figyelni is fogok a srácra ezentúl -mondjuk azzal, hogy beszerzem a szerzői sorozata első évadát... (×09.16.)

(2019) (r.: Spike Jonze)

aziz ansari egy különc figura hollywood-ban -és nem a származása miatt, hanem ahogy gondolkozik a világról. ott van benne a tökéletes stand-up alapanyag, egy őszinte srác, aki ki meri mondani a rizikósabb gondolatait is -és most már tudhatjuk, hogy az őszinte érzelmeit is... amikor az ő neve is felmerült a szexuális zaklatások között, eléggé sajnálkoztam, hogy egy újabb idolom esett el, aztán elolvastam a cikket, és én is azt éreztem, mint az emberek többsége -ez nem zaklatás, ez csak egy rosszul sikerült randi leírása. de aziz-nak így is el kellett tűnnie a nyilvánosság elől, de szerencsére eszében sincs elmismásolni az ügyet, a visszatérő fellépésein a maga őszinteségével beszél arról, hogy miként változtatta meg a gondolkozását ez az időszak... teljes standup-okat ritkán nézek, inkább csak klippeket a youtube-on, így mellbevágó volt, hogy aziz az egy órás fellépése során milyen sokszor mert mélyre menni, kicsit komolyabbá tenni a hangulatot, érzelmeket pumpálni a poénok közé. a témái nem igazán változtak az elmúlt egy év során (vagy a mesteri sorozata, a master of none óta), nevettünk és elgondolkoztunk a rasszizmuson, a túltolt pc-n, a családon és a kapcsolatokon egyaránt -az a jó, hogy nem igazán akar az orrunkra koppintani a tanulságaival, inkább azt akarja, hogy megvilágosodjunk, hogy jöjjenek sorban az ’áhhh!’ pillanatok... örülök, hogy nem veszítettük el ezt a magas hangon hadarós kis fickót, hogy újra színpadon áll, és érettebben, mint eddig bármikor. (spike jones neve is vonzó volt a stáblistán, bár nem tudom, hogy akár egy ilyen nagynevű rendező mit tud extraként hozzátenni egy standup felvételhez -a közönség közelijeire mondjuk gondosan figyelt, hogy a megfelelő arcokat vágja be a pillanatokhoz.) (képtelen vagyok megszokni azt, hogy a humoristák kipécéznek maguknak valakit az első sorból, aki aztán sosem szabadul, mert visszatérő poén lesz belőle -én biztos meghalnék egy ilyen szituációban...) (×07.09.)