(2019) (r.: Gillian Robespierre)

omg, jenny az a csaj, akit nagyon kevés embernek mernék bemutatni, mert egy átlagembernek nagyon sok tud lenni, ahogy ezerrel pörögve csipog, visít és kacag, de szerintem vagyunk néhányan, akiknek pont ez a vonzó ebben az őrült zsidó lányban, hogy messze-messze túl van a határon... ezért borultam le a lába elé, amikor a parks & recreation-ben mona-lisa-ként bohóckodott, és ezért nevettem most is nagyokat, amikor kirakta a személyiségét a színpadra, és oh boy, nem fogta vissza magát egy percig sem... (mondjuk az őszinte kitárulkozásnak mindig az a hátulütője, hogy az emberben benn égnek bizonyos mondatok -és nekem most már biztosan az fog eszembe jutni jenny-ről, ha látom valamiben, hogy miként élvezett hatalmasat, miközben a hold hívására a puncijához nyomta a vibrátorát...) viszont nagyon érdekes volt a special szerkezete, hogy nem csak stand-up volt, de egy kvázi-dokumentumfilm is, ahol az ügyes vágók szépen rímeltették össze az otthon felvett intim pillanatokat azokkal a mondatokkal, amik a színpadon elhangzottak. bár én azokat az előadásokat szeretem leginkább, ahol érezni a folyamatos gondolat-folyamot, de tetszett ez a megoldás is, ahol íveket törtek bele a sztorikba... olyan ’jóleső mosolygás’ volt az arcomon végig, néhány hangos felröhögéssel díszítve, tök jó volt látni valakit, akibe ennyi önbizalom szorult -miközben ott bugyog benne egy rakás bizonytalanság is a felszín alatt... (×12.29.)