(2019) (r.: Stan Lathan)

egy standup-osnak feladata az, hogy provokáljon, hogy kipukkasszon bennünk bizonyos frusztrációkat, humorral oldja a keserűségünket -dave chapelle nem csak hogy szent küldetésének érezte most ezt a feladatot, hanem az egyetlen üdvözítő dolognak, ami köré az egész set-jét fel kell építenie. lett is belőle kellő ribillió, miután levetítette a netflix a felvételt... mert dave a ’megtehetem és beleszarok’ elve mentén tényleg nagyokat tapicskolt a bűzlő tabukban, kimondta a kimondhatatlan mondatokat, messzire hajítva a pc túl-kényeskedését. és mindezt nem azért tette, mert egy rasszista-homofób köcsög, hanem mert ezzel akarta pellengérre állítani a világunkat, kérdőjelekkel akarta telerakni a morális iránytűket, ki akarta húzni a média-szenzációban elszédített konzumer-idióták alól a talajt... és igazán nem értem a hisztit, ami a vetítés után elárasztotta az internetet, mert szerintem baromira lehet érezni, hogy dave mit gondol komolyan, és mit nem, ultra-liberálisként is jókat tudtam röhögni a túlzásain, a karikatúráin, a tűpontos szúrásain. az nem vezet ám semmi jóra gyerekek, ha mindig befogjuk a fülünket, ha valaki olyat mond, amit nem akarunk meghallani... (bármennyire is visszataszító, amit louie ck művelt a farkával, kicsit azért hiányzik az életemből a chapelle-hez hasonló stílusa, nem véletlenül emlegette ő is itt a kedvenc maszturbátorát.) (×09.29.)