(Mátrix: Feltámadások) (2021) (r.: Lana Wachowski)

óh ne, lecsapott újra a last jedi szindróma, tudjátok, ez az, amikor egy alkotó szembemegy az elvárásokkal, és emiatt az ’igazi rajongók’ egy rakás szart öntenek a nyakába. és nekem nincs kedvem végigélni megint a parttalan vitákat. újra. és. újra... tegyük hozzá, hogy most annyira nem érzem polarizáltnak a filmes közönséget, ezúttal a kritikusok többsége is fanyalgásra húzta a száját, és a védelem is kimerül annyiban, hogy gyerekek, ne már, ez sokkal jobb, mint amire számítani lehetett egy 18 éve tetszhalott állapotban lévő franchise esetén, plusz ötletekben és szórakoztató-faktorban bőven felülmúlja a reloaded/revolution kettősét... pedig lana wachowski sokkal messzebb ment a gyermekével, mint rian johnson azzal, hogy hanyagul hátradobta luke fénykardját, ugyanis a trollokat megszégyenítő maró gúnnyal öntötte le a film első felét, kibeszélve hozzánk a kamerába arról, hogy manapság már mindent reboot-olnak, hogy az emberek semmi mást nem várnak egy folytatástól, csak hogy újraéljék az eredeti élményeiket -jelen esetben benn ragadjanak egy végtelen bullet-time-ba... szerintem az alkotók is tisztában voltak vele, hogy sokan felhúzzák az orrukat majd a felmutatott középső ujjon, pedig szerintem jó móka volt a sok kacsintás, és csípős kommentár (mondjuk az anyavállalat felé)... arra is jó volt ez a hozzáállás, hogy megmutassa, hogy nem egy lélektelen pénzgyárat akart ms.lana a vászonra rakni, félszívvel, unottan, ráadásul a nyilatkozatokból lehet tudni, hogy ön-terápiának szánta azt, hogy visszatért a szeretett gyermekeihez, mivel mindkét szülőjét elveszítette 2019-ben, és úgy érezte, hogy segítene, ha legalább neo-t és trinity-t fel tudná támasztani... mert bizony ne feledjük el, hogy a harmadik film végén vezér-áldozatokat hoztak wachowski-ék, így a jelen film íróinak végig kellett gondolnia, hogy miképp éledhetnek újra a régi hősök, és miképp férnek bele abba a valós világba, ahol egyébként is a virtuális térben töltik az emberek a napjaikat (sőt, ha azt nézzük, hogy zuckenberg a meta nevű borzalmával teljesen be akarja szippantani az embereket egy virtuális térbe, akkor egyre közelebb érezzük hullani a zöld színű betűket)... szerencsére nem fénymásolóba rakták az eddig történteket, hanem új ízekkel vonták be a piros pirulákat, akár azzal, hogy beemelték az öregedés és a változás témáját a narratívába, akár azzal, hogy új színészeknek adták át a stafétát, hogy ők a maguk képére formálják a régi karaktereket (úgy örülök, hogy nem kerestek egy színészt, aki le tudja utánozni hugo weaving beszéd-stílusát, inkább körülnéztek a szakmában, hogy kinek van a legerősebb kisugárzása, és így esett a választás jonathan groff-ra)... de az új karakterek szereposztása is elég kézenfekvőnek tűnik így utólag, úgy látom a neten, hogy jessica henwick bugs-ja általános elégedettséget váltott ki a nézőkből, ami nem csoda, mert még a legszarabb produkcióból (khmmmironfistkhmm) is ki tud tündökölni a tehetségével, a kisebb mellékszerepekre meg hozta lana a sense8-ben bevált csapatának azon részét, aki elérhető volt (lásd: egyéb elkötelezettségek + covid) -de jó is volt arc-felismerőset játszani a moziban (plusz ne feledjük a legjobb bennfentes poént, hogy ’tiffany’ férjét, chad-et az a chad stahelski játszotta, aki keanu kaszkadőre volt az első mátrixban, majd állandó rendezője lett a john wick filmekkel)... kicsit sajnáltam, hogy az ezerrel túlpörgetett metaság és pikírt kommentárok háttérbe szorultak a film második felére, amikor komolyabban rátértünk a történetre, amikor megismertük egy új várost és a kiesett évtizedek történelmét (miközben azon merenghettünk, hogy will smith-né az elmúlt évtizedek során sem lett jobb színésznő), de aztán ahogy egyre több dolog robbant fel a karakterek között, egyre inkább kikristályosodott, hogy mi volt a célja lana-nak ezzel a filmmel: felülírni a régi kódokat, hogy az igaz szerelmesek (és az örök romantikusok) megkaphassák a maguk happyendjét, amit a harmadik rész kifutása nem engedhetett meg nekik. és van olyan, amikor elég egy kicsi, de fontos cél, nem kell mindig a világot meg az emberiséget megmenteni... bár a történetbe volt ágyazva, hogy ez egy másik mátrix, ezért nem hiányoltam az ezredforduló hideg-zöld szűrőit, de azért azt el kell ismerni, hogy akciók frontján nehéz megmagyarázni, hogy a korábban tisztán kivehető bunyókból hogy lett ez a gyors-vágású, kapkodó stílus -bár mondhatjuk azt is, hogy ez is csak reflekció volt (még ha ezzel egy picit csökkentették is az élvezeti értéket)... de ennek ellenére én nem éreztem nagy gliccseket ebben a modernizált újrakiadásban, szerintem jó dolog, hogy lana wachowski ennyi év után kötélnek állt, mert így ő és a karakterei is eljuthattak egy nyugvópontra, a warner brothers meg nem fogja őt többet zaklatni a franchise felélesztésével, annyi pénzt buktak ezen a filmen... (imádtam, hogy ennyire badass-ek a nők a filmben, még carrie-anne moss is megkapta a maga pillanatait 54 évesen, de azért kicsit fura volt, hogy keanu-nak sokszor csak annyi dolga volt, hogy maga elé tartsa a kezét, és ezzel ellökjön mindent veszélyt. tud még az öreg kungfuzni, hát ti nem néztek john wick-et...?) [*12.30.]

(Mátrix -Forradalmak) (2003) (r.: The Wachowskis)

ismét 2004-be kalandoztam a papírlapjaim között, és mit látok: hogy a forradalmak jobban tetszett, mint az újratöltve?? az elmúlt két nap után nem tudnék minőségi különbséget tenni már. illetve ha rosszmájú vagyok, akkor azt mondani, hogy minőséget találni bennük... de azt tudom, hogy miért élveztem jobban anno a finálét, mint a túltekert második részt: mert tisztább scifinek érződik, űrhajós küldetés, robotok elleni harc, mecha-exoskeleton rucik, sok-sok lövöldözés, és közben viszonylag kevés idő a mátrixban... persze ma már látom, hogy hiába a cgi őrület a dokkoló barlangban, ha nincs semmi kötődésünk a zioni karakterekhez (maximum azért tudunk izgulni, hogy zee túlélje, mert róla legalább tudjuk, hogy makacsul szerelmes), és manapság már durva belegondolni, hogy wachowski-ék meg merték lépni azt, hogy fél órára teljesen elfelejtkeznek a főszereplőjükről, aki csak repül-és-repül a végzete felé... de egyébként is azt lehet érezni, mintha neo a kispadra lenne ültetve egészen addig, amíg meg nem vívja a dragonball-szerű csatáját smith ügynökkel... így belegondolva kevés lélektelenebb filmet találni a nagy franchise-ok között, ahol ki van lúgozva minden érzelem és humor, egy lélektelen masina csupán, ami látványosan robbantgat, hogy elkábítson, de közben belül meg üres. bár ahogy a csikorgó párbeszédek visszhangoztak a fülemben, inkább nem baj, ha az alkotók nem próbálkoztak komolyabb érzelmek bemutatásával... pedig tudnak ihletett formában is alkotni (továbbra is lásd: sense8), itt sem biztos, hogy a stúdió-nyomás volt a bajok igazi forrása, hanem hogy a túl sok ötletet és mondanivalót nem sikerült egy működő egységgé formálni. le lehetett volna ezt tisztítani a már megkezdett kiválasztott/messiás nyomvonalra, és akkor jobban működött volna az is, ahogy neo az utolsó mozdulatával egy kereszt sziluettjét veszi fel... (már az orákulum is megmondta, hogy valószínűleg találkozunk még neo-val, így nem meglepetés, hogy 18 évvel később lana wachowski úgy gondolta, hogy van még mondandója az emberek és a gépek örök harcáról -ezért vettem rá magam a korábbi részek ismétlésére, és mondjuk azt, hogy nem vették el teljesen a kedvem a mozi-látogatástól, de szignifikánsan nem is változott meg a véleményem egyik filmről sem...) [*12.23.]

(Mátrix -Újratöltve) (2003) (r.: The Wachowskis)

hjaj, a hírhedt mátrix-folytatások, here we go... egészen véletlenül megvannak az elborzasztóan cringe napló-bejegyzéseim 2004-ből, amikor először láttam ezt a filmet (így napra pontosan tudom, hogy április 15.-e volt), és az is a fejemben van, hogy az akkori barátnőmmel feküdtünk a kanapéjukon, és sokkal jobban élveztem az összebújást, mint magát a filmet... de érdekes azt olvasni, hogy sok mindent hasonlóképpen gondoltam már akkor is. például az egész ’ember-alakban-rohangálnak-a-programok’ bullshit-et már akkor sem vette be a gyomrom, és ahogy ma, úgy 17 évvel ezelőtt sem tudott megmozgatni a való világ, azaz zion ábrázolása (és igen, a rave-buli már akkor is kilógott a filmből, de most már legalább azt látni, hogy ezzel a jelenettel a szenzációs sense8-et vetítették elő wachowski-ék)... persze az akció-jeleneteket könnyű pozitívan értékelni, mert a nagyrészük gondosan koreografált, beletették a színészek és a kaszkadőrök a kemény munkát (plusz az építési vállalkozók, hiszen egy külön autópálya-szakaszt is felhúztak a film kedvéért), azonban vannak pillanatok, amikor azt érzi az ember, hogy oké, ez menő, pörgés és rúgás, meg lassítva felboruló autók, dögös zenére, de nem kéne már tovább lépnünk...? ráadásul az ezredforduló szellemében wachowski-ék is bevállalták a full cgi emberi karaktereket, és az akkori technikával még kiábrándító volt az eredmény -igaz, sokszor még ma is az... nem nehéz azt feltételezni, hogy a stúdió erőltette a hosszan elnyúló akciókat, mert azt gondolták, hogy azzal lehet eladni a franchise-t, és a tesók meg fejet hajtottak, csakhogy a filozófiájukat belegyömöszölhessék a bunyók mellé, de rossz kompromisszum született. mondjuk engem mindig is hidegen hagyott a mátrix filozófiája, so... nem mondhatjuk, hogy csalódás ez a film, hiszen sosem voltak elvárásaim felé, viszont így két nappal a mindig pompásan működő első film után még nyilvánvalóbban látszik, hogy mi történik, ha nem organikusan jön létre egy folytatás, hanem egy váratlan siker után az executive-ok leülnek az alkotókkal, hogy na, akkor hogyan tovább -és közben kinyitják a tekintélyes méretű pénztárcájukat is, amitől minden filmes az eszét veszti egy kicsit... [*12.22.]

(Mátrix) (1999) (r.: The Wachowskis)

emlékszem, 1999 első felében úgy tűnt, hogy az egész év a star wars-tól lesz hangos, minden hónapban újabb és újabb cikkekkel bombáztak minket a baljós árnyakról a cinema magazinban, és aztán a semmiből berobbant két film, amit mindenki látni akart, amiről mindenki beszélt. az egyikben bruce willis keveredett szellemek közé, a másikban meg bőrszerkóban menőztek a karakterek, miközben kilassítva hajoltak el a golyók elől... wachowski-ék tökéletesen ráéreztek a millennium hangulatára, a mesterséges intelligenciától való félelemmel, a virtuális világ torzító képével, a karakterek designjával, a beválogatott zenékkel. összegyűjtöttek egy nagy adag ihlető-forrást, olyan helyekről is, amik nem tipikusak hollywood-iak (lásd: animék), és mindezt leöntötték egy rakás technikai vívmánnyal, amik olyan jól sikerültek, hogy éveken át mindenki őket akarta másolni. persze a mímelők többsége nem értette meg, hogy a bullet-time effektus nem (csak) azért volt a filmben, mert rohadt jól néz ki, amikor az akció közben körbeforog a kamera képe, hanem mert ezzel szimbolizálták a karakterek sebesség-váltásait... szerintem még sosem néztem olyan jó minőségben ezt a filmet, mint ma, így könnyen mondhatom, hogy 22 év után is működik a vizuál-orgiája, és most nem is a kilassításokra gondolok, hanem azokra a tökéletes beállításokra, amiket a tesók és bill pope operatőr kitaláltak... annak ellenére, hogy egy scifiről beszélünk, vagy hogy egész irodalma van a ’mátrix filozófiájá’-nak, nincs túlbonyolítva a sztori, követi a klasszikus kiválasztott (neo = one) trope-ot -és akkor itt kell bevallanom, hogy miért álltam kicsit mindig is távol ettől az egész mátrix-mániától... mert bizony engem a kezdetektől az őrületbe kergetett a rajongótábor, akik mindenféle komplex és mély értelmezéseket láttak bele a filmbe, miközben én mindig is úgy tekintettem rá, mint egy kurva jól kivitelezett akció-scifi-re -és igazság szerint még így őszülő fejjel sem értem a vallásos áhítatot... persze, érdekes kérdéseket vetnek fel wachowski-ék az önálló akaratról, a mesterséges intelligencia veszélyeiről, de azért ezek nem olyan unikális témák, amiket ne dolgoztak volna fel más helyeken is. maximum ott nem hordtak menő napszemüvegeket és latex-kabátokat... de annak ellenére, hogy sosem voltam ott a hívők első sorában, időről-időre visszatértem a filmhez, mert élvezetes mixtúra, cool és leviszi a fejed, amikor előkerülnek a fegyverek vagy csak tökéletesen adaptálja a drót-munkát a hongkongi kungfu-filmekből... [*12.20.]

(Dűne) (2021) (r.: Denis Villeneuve)

dűne. a sivatagbolygó. arrakis. az emberiség távoli jövőjének a kulcsa. a fűszer hazája. amiért érdemes csatába vonulni. amiről legendák zengenek. dűne. egy regény, ami ötven éve inspirálja alkotók generációit. egy megkerülhetetlen alapmű. egy filozófiai gondolatokkal teletűzdelt messiás-regény. dűne. egy történet, ami nem hagyja békén a filmkészítőket sem. amibe már számtalan alkotó csontkése tört bele. dűne -első rész. denis villeneuve filmje... minden évben szoktam kapni könyvutalványt karácsonyra és/vagy a születésnapomra, az idei levásárlása viszonylag könnyen ment, megláttam az új kiadású dűne első kötetét a könyvesbolt polcán, és már siettem is vele a pénztárhoz. aztán egy-két nappal később már a saját polcomat is elhagyta a könyv, mert késztetést éreztem magamban arra, hogy meghódítsam, mire elérkezünk a filmváltozat bemutatójáig. pedig alapesetben tartózkodni szoktam attól, hogy egy forrásművet az adaptáció bemutatójához viszonylag közel olvassak el, mert szeretem magamban függetleníteni a különböző médiumokat, de most úgy érzem, nem ártott az, hogy a közelmúltban már megfordultam ezen a híres/neves sivatagbolygón... mert az alkotók alaposan mélyre dobnak minket az impérium világába, és könnyebb úgy evickélni a homokdűnék között, hogy azért vannak az embernek kampói -nem is tudom megítélni, hogy az impozáns szereposztás miatt betévelygő átlag-fogyasztók utat tudnak-e vágni a különböző házak és eszmék tengerében, vagy hamar elveszítik a fonalat... magát a történetet viszonylag egyszerű lehet követni, hiszen nem maga a cselekmény volt a regény erénye sem, maximum arra kell koncentrálnia a nézőnek, hogy az álmokat és látomásokat el tudja különíteni a valós eseményektől (és hát valljuk be, hogy nem kevés ilyen jelenet van), de talán a rendezés ad elég vizuális információt ahhoz, hogy el lehessen választani a síkokat egymástól. igaz, vizuálisan is nagyon sok minden van a vásznon... denis villeneuve-ről eddig is tudtuk, hogy fantasztikus szeme van a fantasztikumhoz, a sötét jövőképekhez, de így is mellbevágó volt látni az az epikus tablót, ahogy felfestette a filmet a vászonra, gondosan komponálva a beállításokat, odafigyelve a járművek és a kellékek eredetiségére. persze akkor is csodásan mutattak a filmjei, amikor roger deakins operatőrrel dolgozott együtt, de greig fraser most sikeresen beleégetett a szemünkbe néhány újabb filmkockát. de pont ez kellett ahhoz, hogy érezzük a hőséget az arrakison, hogy kirázzon a hideg a harkonnenek palotájában... ugyanígy szükség volt a hang-részleg kiemelkedő munkájára is, hogy megrezegjen a gyomrunk a nézőtéren, mikor közeledik a homokféreg, hogy elrántson egy távoli és idegen világba hans zimmer ihletett zenéje... egy filmkészítő ezeket tudja hozzátenni egy adaptációhoz elsőként, ezekkel tudja megteremteni a hangulatot, az érzetet, és ezekre kell hogy támaszkodjon az egyszeri néző is, aki nem tudja közel engedni magához a karaktereket... mert sajnos a grandiózus scifi díszlet mélyén nem vártak minket komplex szereplők, csak archetípusok, felvillantott mellékalakok. és többnyire érthetőek a motivációk, a karakterek sokszor hidegek és távolságtartóak maradnak, igazi érzelmek nélkül viszont a néző sem fogja tudni annyira támogatni őket lelkileg, hogy igazán teljesnek érződjön a filmes élmény. és ebben persze frank herbert is ludas egy kicsit, hiszen ő úgy érte el a regényben, hogy jobban törődjön a karaktereivel, hogy mindenkinek a fejébe kicsit belehelyezte az olvasót, egyik belső monológról ugrált a másikra, ezt a technikát viszont nem igazán lehet a film nyelvére átültetni, de azért a forgatókönyv-író trió megpróbálhatta volna ezt a lehetetlen küldetést ügyesebben is megmászni... bár még az is lehet, hogy a folytatásban erősebb lesz az érzelmi bevonódásunk, de sajnos arra még sokat kell várnunk, hogy ezt megtudjuk... nem is értem a warner üzlet-politikáját, hogy miért nem engedték egyből leforgatni a folytatást is, hiszen sokakat elriaszthatnak azzal, ha csak egy fél filmet adnak nekik. tudták ezt a marketing-részlegen is, hiszen csak a film nyitányába merték kiírni, hogy ’part one’, a plakátra már ez az információ nem került fel... én a könyv ismeretében pontosan meg tudtam jósolni, hogy hol lesz kettévágva a történet (azért nem volt olyan nagyon nehéz, hiszen egy több éves időugrás jó kiindulási alapnak számított), így nem is ért csalódás, amikor hőseink elsétáltak a sziecsek felé, az új kalandjaik felé. és most már csak a reménykedés maradt, hogy az amerikai nézők is a megfelelő helyen, azaz a nagyvásznak előtt ülve éljék át ezt a szemet/fület gyönyörködtető élményt, és akkor teljessé válik a kanadai csoda-rendező nagy műve. és végre elmondhatjuk, hogy ennyi évtized után akadt egy alkotó, aki átküzdötte magát az akadályokon, és új formába öntötte a dűne bolygó, és az atreides ház történetét... [*10.23.]

(Looper -A jövő gyilkosa) (2012) (r.: Rian Johnson)

ha visszamehetnél az időben, te megölnéd baby hitler-t...? minden időutazásos történetnek megvan a maga szabály-rendszere, amit mi befogadóként elfogadunk, ha van benne logika, még az elkerülhetetlen paradoxonok ellenére is. az már egy másik kérdés, hogy kinek mekkora igénye van arra, hogy részletesen elmagyarázzák neki ezeket a szabályokat, vagy azt mondja, hogy oké, itt ez a timey-wimley-wibly-wobly gubanc, nézzük, hogy ezúttal mit tud nyújtani érzelmileg és szellemileg a történet, amit belecsomagoltak... és rian johnson szándékosan nem ereszteti ránk az idő-dömpinget, sőt, cinikusan kikacsingat azzal, ahogy a karaktereik is kezelik a helyzetet, okos alkotóként tudja, hogy milyen hülyén néz ki, amikor egy filmben idővonalakat kezdenek rajzolni egy éttermi szalvétára... így az expozíció nagyrészét letudja némi noir-os narrációval, majd pár jelenettel felfesti a looper-ek életét, a monoton, lélektelen, mindennapos ölésektől a keserédes befejezésig, amikor is a nyugdíj hosszú évtizedei következnek, miközben ott lebeg előttük az életük befejezésének pontos kimenetele... régóta tologatom már ezt a filmet, pedig sok jót hallottam már róla, ráadásul rian johnson az elmúlt években két filmmel is felhívta magára a figyelmemet azzal, hogy sikeresen az orromnál fogva vezetett, azaz végre találtam a személyében egy olyan forgatókönyv-írót, akinél sosem tudom eldönteni, hogy merre akar vezetni a sztorijával, és ez igencsak üdítő dolog egy olyan befogadónak, mint amilyen én is vagyok, akit már igencsak nehéz meglepni... és bizony rian már nyolc évvel ezelőtt is hasonló kvalitásokat mutatott fel, az előzetes tudásomat (miszerint joseph gordon-levitt és bruce willis ugyanaz a személy és egymást kergetik) dobhattam a kukába, mert bőven ki volt csavarva ez az egyszerűnek tűnő alapfelállás, az meg még inkább a feje tetejére állított, ahogy a karakterekhez való hozzáállásommal és a morális iránytűmmel játszadozott... mert nagyon érdekesek voltak a lelki határátlépések, azaz az önzőség korlátai, amik kíméletlen tettekhez vezették az öreg joe-t, akit viszont mégsem tudtunk megvetni, amiért gyilkos üzemmódba kapcsolt, hiszen láthattuk, hogy az élete boldog szigetét szerette volna visszakapni csupán... kellett egy kis idő, amíg ráhangolódtam a film hullámhosszára, egyszerűen az agyamban nem akart átváltani a kapcsoló, ami elfogadja jgl maszkját, amivel bruce willis-hez akarták hasonlatossá tenni, de ahogy jöttek a fókuszváltások és kellően bevonódtam érzelmileg a morális dilemmába, úgy ültem egyre feljebb-és-feljebb a kanapén, hogy a végére teljesen kétségbeesve kérdezzem magamtól: most akkor kinek is kéne szurkolnom a végén...? (elsőre emily blunt keménykedése is szokatlannak hatott, aztán ahogy vette le ezt a megkeményedett álarcot, úgy lépkedett hozzám is egyre közelebb. pierce gagnon meg figyelemreméltó alakítást nyújtott kisgyerekként, hihető volt a furcsasága és a dühe is egyaránt.) (a szerény költségvetést rian johnson jól elrejtette a történetbe, ahol csak a kiváltságosok kaptak modern technológiát, a szegények tömegeit szándékosan leszakította, mert a lepukkant, realista környezetet könnyebb volt megvalósítani, mint a csilivili high-tech-et...) (××08.16.)

(Eredet) (2010) (r.: Christopher Nolan)

azért valljuk be, az előzetesek manapság már sokszor nem felkorbácsolnak, hanem rontanak a mozis élményen, mert vagy túl sok titkot fednek fel, vagy látványos jeleneteket égetnek bele a szemedbe, amiknél így már a nagyvászon előtt ülve sokszor csak a válladat vonogatod, ahelyett hogy lenyűgöződnél... kisebb csoda volt tíz évvel ezelőtt, hogy sikerült elkerülnöm bármilyen előzetes képkockát az inception-ből, oké, kevesebbet jártam moziba akkoriban, így nem futottam bele más film előtt az ízelítőbe, az interneten meg nagyon tudatosan tojáshéjon lépkedve kerülgettem a szakoldalakon az információkat. mert azt feltételeztem, hogy úgy fog igazán ütni a film, ha teljesen vakon ülök be rá a moziba -igazából már a jeggyel a kezemben tudtam meg a plakátról, hogy az álmoknak szerepük lesz a történetben, ennyire szűrt volt a szemem... (idén egyébként ugyanezt próbálom elérni a tenet-nél is, eddig jól állok, már automatikusan teker egyet az ujjam az egéren, ha a filmről van szó valamelyik honlapon...) de hát christopher nolan-ben vakon meg lehet bízni, és nem is okozott csalódást -még akkor sem voltam hajlandó távozni a filmről, amikor már félúton kellemetlen feszítést éreztem hólyag-tájékon -körülbelül akkor, amikor megérkezünk az első álomba, és én a szakadó esőt látva konstatáltam, hogy ’oh, fuck’... ennek ellenére (is) emlékezetes maradt ez a james bond-filmekbe oltott agytorna, mert bizony nolan azon kevesek egyike, aki így be tudja kajáltatni a néppel a csavaros észjárását, ahogy a rétegezett történeteit pofás akciók és fékevesztett tempók köré fűzi fel. és ez az az álom-projektje, ahol minden tökéletesen összeállt, a warner kipengette a tetemes összeget egy eredeti film-ötletre, berántottak a stúdió környékéről egy csapatnyi igencsak tehetséges színészt, elkápráztattak mindenkit a praktikus trükkök tömkelegével (még ennyi nézés után is le tud nyűgözni a forgó hotel-folyosó elegáns balettja), és a koronát az egészre hanz zimmer örökérvényű dallamai tették fel (gondolhatunk itt a ’time’ melankóliájára, a ’mombassa’ dinamizmusára, és a legendássá lett ’bhaaaawn’ hangra, amit zimmer az edith piaf kulcs-dalból fejtett vissza, hogy ezzel is reprezentálja az idő lassulását)... egyébként is már ott motoszkált a tudatalattimban, hogy újra kéne nézni a filmet, és ehhez most tökéletes ürügy lett az, hogy pár napja leporoltam a régi 5.1-es hangrendszeremet, és hosszas küzdelem árán elértem, hogy össze tudjam kapcsolni a modernebb okos-tévémmel. erődemonstráció ez a film, minden téren, hangban is, persze... (és akkor most kulcsoljuk imára a kezünket, hogy a vírus ne mossa el a tenet bemutatóját ismét...) (××08.11.)

(Galatitkos küldetés) (1999) (r.: Dean Parisot)

valószínűleg azért vártam 21 évet ennek a filmnek a megnézésével, mert sohasem sikerült betagozódnom a trekkie-k népes táborába, és ez túlságosan is egy star trek paródiának tűnt -és részben az is, de most már tudom, hogy sokkal több is ennél, merthogy az alkotók túlságosan is szerették az enterprise kalandjait ahhoz, hogy ízléstelen tréfát űzzenek belőle, inkább csak szeretetteljesen megpaskolták a túlzásait, és egy nagy adag szerelmes-levélbe csomagolták a végeredményt... ó, és ez még csak a felső réteg, mert a családbarátra vágott látványos űrkaland alatt komoly egzisztenciális kérdések lapulnak, megéneklik azokat a színészeket, akikre ráégnek a szerepek, akik csak rajongói találkozókon vegetálnak, és akikben ott lakozik a jó ember a lelkük mélyén, csak jól elrejtik az egójuk és a whiskey-zuhatag alá... tim allen azért volt igazán alkalmas erre a szerepre, mert megélte ezeket a drámákat a vígjátéki karrierje alatt, így meg is tudta villantani a komoly oldalát egy-két jelenetben, alan rickman-ről viszont sokan hajlamosak elfelejteni, hogy mennyire vicces ember volt, sigourney weaver meg a tökéletes választás volt az egydimenziós szőke női scifi-klisé-karakter szerepére azok után, hogy annyiszor hozott már erős nőket a vásznon... és akkor most itt hosszasan lehetne sorolni a többiek erényeit, tony shalhoub arc-mimikáját, sam rockwell energiáját, enrico colantoni hanghordozását, missi pyle nevetését... szerintem spielberg-ék, mint kezdő stúdió-vezetők, nem igazán tudták felmérni, hogy mire nyitják ki a pénztárcájukat, és valószínűleg nem ennek a filmnek a bevételeiből építettek maguknak új házat beverly hills-ben, de örömmel látszik, hogy milyen sokan felfedezték maguknak azóta ezt a bohókás lükeséget -valószínűleg azért, mert kellemesen meg tudja melengetni a geek szíveket, amikor azt sugallja, hogy érdemes valamiért rajongani, mert egyszer meglesz a jutalma annak, hogy komoly lexikális tudásod van egy olyan témában, amiért a magukat menőbbnek gondoló emberek rendre kinevetnek (persze 1999 óta nagyot fordult a világ, és a geek-ség már a mainstream egyik fő irányvonala, de azért néhány marvel film nem fogja megváltoztatni azt a tényt, hogy mindig lesznek olyanok, akik furcsán néznek majd azokra, akik folyékonyan beszélnek klingonul)... (azért a stan winston studio-ban itt is kitettek magukért a maszkmesterek, de tulajdonképpen a digitális trükkök sem öregedtek olyan nagyon, mint egy ilyen korú filmnél várná az ember...) (aki igazán komolyan vette a feladatát a stábból, az david newman zeneszerző volt, aki nagyzenekarra komponálva nagyobb-szabásúvá varázsolta az élményt.) (××07.31.)

(Star Wars -Skywalker kora) (2019) (r.: J.J. Abrams)

george lucas egy öntörvényű ember. akkoriban, amikor még a star wars az ő kis bébije volt, igyekezett mindent kontroll alatt tartani (már ami a filmekkel kapcsolatos dolgokat illeti, az mindig is hidegen hagyta, hogy a kiterjesztett univerzumban milyen vadhajtásokat eszközölnek egyes írók). már az eredeti trilógiában is egy despota volt (a legendák szerint a jedi-t rendező richard marquand csak egy báb volt), de az előzmény-trilógiánál jött ki igazán, hogy nem hallgat senkire. volt egy egységes víziója, amit végig erőltetett, annak ellenére is, hogy nagy ellenállásba ütközött mind a kritikusok mind a rajongók részéről (egy dolog jut csak eszembe, ami a sok negatív hang miatt módosulhatott: az, hogy jarjar szerepe erősen lecsökkent a baljós árnyak után). és most nagyon mérges vagyok a disney-re, amiért nem találták meg azt az erőteljes személyt, aki végigvezette volna ugyanígy az új trilógia útját, és azért még dühösebb vagyok, amiért gyáván megfutamodtak a kihívások elől, és azokat a rajongókat próbálták kiszolgálni végül, akiket már rég maguk mögött kellett volna hagyniuk... szomorú, hogy olyan világot élünk, ahol a hőbörgők győzhetnek, akik képtelenek voltak túllépni azon, hogy valaki próbál merész és előremutató lenni, és nem csak a saját kis vackában dédelgeti a megkopott emlékeit... és akkor most itt jönne egy hosszadalmas értekezés a last jedi erényeiről, de az ember így két év után kurvára belefáradt már abba, hogy hiába jártatja a száját, és egyébként is, teljesen mindegy már, mert a (pénzügyi) vezetőség kilökte jj-t a tűzvonalba, hogy csináljon mindent vissza, amit csak lehet. ahelyett, hogy megfogadták volna rian johnson tanácsát, azaz hogy a jövőbe kell tekinteni, és el kell engedni a múltat, inkább a múltnak nyitottak még szélesebb ajtót... igazság szerint már a kúszó-felirat első mondata elvette a kedvemet a filmtől, amikor kiderült, hogy még csak igazi indokot sem kerestek arra, hogy miért kellett visszahozni a reaktor-sírból palpatine-t, arra, hogy miért volt szükség egy sablonos gonoszra, amikor ott volt készen egy igazán összetett személyiség is, akivel rengeteg mindent lehetett volna kezdeni... de oké, lépjünk túl a nyitányon, nézzük, mit nyújt a film következő benyomásként: egy hosszan elnyújtott videojáték dramaturgiát, ahol el kell menni egy bizonyos helyre, meg kell szerezni egy tárgyat, amit elvezet egy következő helyre, ahol beszélni kell egy bizonyos emberrel, és-így-tovább-és-így-tovább... bár a veszett tempó és a szépen fényképezett akció-jelenetek miatt az ember sodródik az eseményekkel, de nem érzi azt, hogy ez lenne a helyes út, amit egy trilógia (és saga) zárónak járnia kéne... aztán sorban érkeznek azok a jelenetek, amiknél az a benyomás éri a már fej-rázva méltatlankodó nézőt, hogy abrams-ék egy reddit-es thread-ből vették kölcsön az ötleteiket, és ez a kellemetlen érzet csak egyre fokozódik az over-power erőhasználattól kezdve, egész odáig, amikor kiderül rey származása... mert megint, fuck, ott volt egy emberi megoldás az előző filmben, miszerint nem a vérvonal határozza meg, hogy kiben mennyire buzog az erő, de hát emiatt is túl nagy volt a rinya, úgyhogy szegény hősnőnknek gyorsan kellett találni egy megfelelő őst -még akkor is, ha tök hihetetlen a megoldás, de legalább lehet rajta csámcsogni, meg arcoskodni, hogy ’ugye, hogy nekem volt igazam, kedves komment-társaim’... legalább a rey/kylo kapcsolatot meg merte tartani jj az előző filmből, igaz, olyan erős a ’reylo’ közösség a neten, hogy merte volna csak elidegeníteni egymástól őket, akkor nem mosta le volna magáról a gyalázatot... a kettejük útját tudtam a legjobban elviselni ebben a filmben, még ha a kapcsolatuk befejezése olyan ’adok is meg nem is’ érzetet keltett is a végén, és hát szerintem azért ben-re ráfért volna egy nagyobb büntetés azokért a rém-tettekért amiket korábban elkövetett (a ren lovagjairól inkább ne beszéljünk, mert őket is sikerült elég csúnyán elpocsékolni -és ha már ilyen kitérőket teszünk, akkor kicsit sajnálom jj haveri körét is, mert hiába örülhettek, hogy szerepet kaptak a filmben a régi munkatársuktól, igazán sok dolguk nem akadt a forgatáson (itt elsősorban keri russell-re és dominic monaghan-re gondolok))... hjaj, szomorú belegondolni abba, hogy ez a mértéktelen fan-service tipikusan a magamfajtát célozta be (’nézd! palpatine! odass! az endor! hát emlékszel még, hogy gyerekkorodban hogy szeretted a régi trilógiát?’), és ezeknek a célzott támadásoknak többsége mégis lepergett rólam, az meg még szomorúbb, hogy a film első másfél órája annyira elidegenített magától, hogy a katartikusnak szánt finálét is halvérűen néztem végig, nem tudtam beletenni azt az érzelmi töltetett, amitől magával ragadott volna az egész... még a leglibabőröztetőbb jelenetnél is csupán a vállam vonogattam meg (amikor a szedett-vedett flotta kilép a hiperűrből), mert annyira kiszámítható volt, hogy mikor következik be ez az epikusnak szánt pillanat (tessék összevetni ezt az endgame portálos jelenetével, csak hogy érezni lehessen a kettő közötti különbséget)... és az a legfrusztrálóbb abban, hogy ennyire nem működött a film nálam, hogy azért én ritkán szoktam csalódni a kedvenceimben, meg szoktam találni azokat a pontokat, amik kielégítőek számomra (igen, még a game of thrones befejezésében is), és borzasztóan sajnálom, hogy ezúttal nem tudom magam odarakni egy olyan film mellé, aminek ugyanolyan kedvesnek kéne lennie a szívemnek, mint minden eddigi alkotásnak ebből a sorozatból... és egyébként még az is lehet, hogy néhány hónap múlva, amikor újranézem otthon, már megengedőbb leszek, hogy félre tudom majd tenni a forgatókönyv otrombaságait és arcul-köpéseit, de most még fáj, és ezt rajongóként piszok nehéz feldolgozni... ugyanakkor ez a messzi-messzi galaxis korántsem halott számomra, van még rengeteg szeglete, amit szeretnék felfedezni a közeljövőben, de igazság szerint örülök, hogy a disney most pihenő-időt rendelt el a film-sorában, mert nem kell majd foglalkoznom a neten lévő folyamatos zajjal, és a star wars világa újra kicsit ’csak az enyém’ lehet, amikor nyugodtan végigheveredek a kanapémon egy regénnyel a kezemben... (×12.18.)

(Ad Astra -Út a csillagokba) (2019) (r.: James Gray)

nem lehet könnyű szerzői filmesnek lenni a mai világban -a mozgókép mindig is egy költséges önkifejezési módszer volt, de ebben a mostani pénz-orientált korban már nehezebben törnek fel a malac-perselyek, hogy egy kétes megtérüléssel kecsegtető befektetésbe vágjanak bele a pénz-emberek. james gray író-rendező ennek ellenére évek óta öntörvényűen megy a saját feje után, mert filmes eszközökkel akarja boncolgatni az emberi lélek mélységeit, kockázatos játékot játszva azzal, hogy a történet-magvai köré mindig költséges külsőségeket álmodik. de mondhatjuk az is, hogy mániája zsáner-elemekbe csomagolni a mondanivalóját (lehet, hogy nem véletlen, hogy a főszereplői is mindig megszállott mániákusok?)... és abban a korban, amikor a film-készítés egyik meghatározó aspektusa az első hétvégi bevétel, nem biztos hogy szerencsés elidegeníteni a mezei nézők tömegeit, akik akár becsapva érzhetik magukat, ha a kalandfilmes felállásból egy lelki utazás lesz, vagy hogy ha brad pitt-et és a szkafanderét látva valami elképesztő űrkalandot vizionálva ülnek be a moziterembe, hogy aztán onnan leszedálva tántorogjanak ki, és (félregépelésekkel tarkított) fröcsögésekkel szórják tele az internetet, hogy mennyire szenvedtek, mert ők csak felületes szórakozásra vágytak, és a felszínességükön képtelen volt áttörni a komoly gondolatiság... de be kell vállalni ezeket a kockázatokat alkotóként, azt gondolom, ha a magányról és az elidegenedésről leginkább egy scifi formájában tud mesélni a szerző, akkor igenis végig kell járni az összes producert és filmstúdiót az anyagi támogatásért, és ha egy olyan világsztárt érez a legalkalmasabbnak a főszerepre, mint brad pitt, akkor be kell vállalni azt is, hogy ő esetleg egy olyan réteget is bevonz, akik lehet hogy kevésbé fogják értékelni a végeredményt... érdekes elgondolkozni azon, hogy a kicsit kitérőknek érződő feszültebb jelenetek vajon kompromisszumként kerülhettek-e be a forgatókönyvbe (gondolok itt a botanikus mentőakcióra és a holdjárós kalóz-akcióra), az volt-e velük a cél, hogy a tempó-váltásaikkal kizökkentsék a nézőket a meditatív alap-tónusból (egy kicsit berántva akár a horror-zsáner elemeit is a filmbe), vagy james grey-nek mondandója is volt ezekkel a részekkel, mondjuk az emberi természet lehetetlenségét akarta-e ábrázolni azzal, hogy bárhová megyünk is, ott valahogy az erőszak is felüti a fejét hamarosan...ugyanígy kérdésként merülhet fel az emberben, hogy a folyamatosan jelen lévő narráció mennyire volt része az eredeti koncepciónak, mert gondolkodó emberként néha túlzott rásegítésnek éreztem, hogy a főhős az érzelmeiről beszél nekünk, de leginkább olyan ’scifi-novellás’ ízt kölcsönzött a kibeszélés a filmnek (de mondhatjuk ezt kikacsintásnak is terence mallick felé)... tudom, hogy rendre leszedem a keresztvizet a felületes filmnézőkről, hajlamos vagyok őket lenézni a saját sznobista elefántcsont-tornyomból, pedig én tényleg szeretném, hogy ők is nyitottak legyenek az egyen-fröccsöntött filmeken túli művészetre, hogy ők is élményként élhessék át az ilyen típusú alkotásokat, hogy nekik is mozgolódni kezdjenek az agysejtjeik az átadott gondolatiságot megtapasztalva. mert szerintem nagyon sokat tud adni lelkileg és szellemileg is egy ilyen filozofikusabb, meditatívabb, lelki utazásra invitáló alkotás, amibe maximálisan bele kell raknod a figyelmedet és az érzelmeidet (még akkor is, ha a főszereplő egy hideg és távolságtartó alkat)... mert én szeretek ott ülni a mozi-teremben (lehetőleg csak néhány nézővel a hátam mögött), és sodortatni magam a filmmel, miközben azért hagyni az agyamat is dolgozni, és ezt az élményt most maximálisan megkaptam, húzott magával az utazás izgalma, és közben egyre gyakrabban ütköztek a gondolataim azzal kapcsolatba, hogy hova is futhat ki mindez, hogy mit választhat végül egy ilyen típusú karakter... egy james gray-féle gondos alkotó viszont nem csak a gondolatai gondos átadására ügyel, de arra is, az átadó közege is hasson a nézőkre, ezért alkalmazza hoyte van hoytema-t, akinek briliáns érzéke van a csodás képek komponálásához, és ezért színesíti a film hangképét is olyan eltérő habitusú zeneszerzőkkel, mint max richter és lorne balfre. de tetszett az alapvetően realista megközelítése is, hogy a tárgyakban és díszletekben nem akart nagyon scifi lenni, bár sztori-szinten is erősen állt a hihetőség talaján, és az apró kis részleteivel elérte, hogy többet akarjak erről a korszakról tudni, amikor az emberiség már elvitte a kommercializmus vívmányait a holdra és a marsra is egyaránt... (×09.21.)

(Godzilla II - A szörnyek királya) (2019) (r.: Michael Dougherty)

tisztán emlékszem arra, hogy miként nyújtogattam a nyakamat 2014-ben a moziban, amikor csukódott a csapóajtó, aminek a túloldalán godzilla épp megkezdte a nagy csatáját... a warner/legendary stúdió-páros hallotta az ehhez hasonló panaszokat, ezért tudták, hogy ki kell mélyen nyitniuk a pénztárcájukat, hogy ezúttal ne sírjanak a kaiju rajongók -fizettek a toho-nak a többi szörny jogaiért, és tele is pakoltatták a forgatókönyvet monster vs monster összecsapásokkal. de persze a kultúr-emberek most meg azért húzták a szájukat, mert üres látványossággá butult le a film-sorozat, és persze annyi pénze az istennek sincs, hogy minden egyes jelenetet tökéletesen láthatóvá lehessen varázsolni, ezért jöttek is a szájhúzások a remegő kameráért, a ködbe/viharba/porba burkolózó lényekért. azt mondjuk mindenki elismerte, hogy van egy-két baromi hatásos kép a filmben, kitartott festmények az összecsapások előtt, de a látvány-orgia nem aratott osztatlan sikert... kétféle nézet létezik a kaiju-filmeknél, a tömeg egyik fele szükséges rossznak tartja az emberi szereplőket, a másik fél meg egyenesen kivágná a filmből az idegesítő alakokat, és csak a szörnyekre koncentrálna -de ha csak ilyen emberi szereplőket képesek kihányni magukból az írók, akkor nem is csoda, hogy idegzsábát kap mindenki, amikor rendre visszatérnek az alkotók a fárasztó hülyeségeikre (pedig az egyszeri filmnéző már reménykedne, hogy túlhaladtunk a kilencvenes évek berögződésein, de az ilyen pusztítás-pornóknál még mindig ott kísért dean devlin és roland emerich szelleme)... eleve nem épít ki a film semmi kötődést a karakterekhez, így faarccal nézzük végig, ha esetleg utoléri őket a végzet, de izgulni sem tudunk értük, amikor életveszélyes helyzetekbe sodródnak, ráadásul logikátlanul dobálja őket a szövegkönyv különböző helyszínekre, megerőszakolja az összes motivációjukat, csakhogy a sztori nyikorogva előre tudjon haladni. és ehhez mégis egy csapat tehetséges színész asszisztál... valamiért azt hiszik az ilyen filmek készítői, hogy el tudják fedni azt a nagy halom klisét, amit forgatókönyv gyanánt összelapátoltak, ha azt elismert arcokkal mondatják fel a nyikorgó mondatokat. igaz, azt is gondolják, hogy az érzelmi ívekhez bőven elég, ha a zeneszerzőre támaszkodnak -jó mondjuk ebben tényleg van valami... nem hiába bear mccreary a kedvenc zeneszerzőm már évek óta, itt is ő volt az egyetlen, aki nem okozott csalódást, dobolt, amikor kellett, éterien szálltak a dallamai az érzelmi többletért, és szokás szerint belecsempészett valami egyedi ötletet is a score-ba: ezúttal egy japán kórust hozott, hogy kántálják godzilla nevét... a sok fanyalgásnak hála nem mentem el a filmre tavasszal, így nem tudhatom, hogy a money-shot-ok mennyire működtek a nagy-vásznon, bár azt gyanítom, hogy ott sem sikerült volna elcsábítani a paraszt-vakítással, hiszen mindegy hogy milyen formában nézel egy filmet, aminek a sztorija teljesen érdektelen és hidegen hagynak a szereplői... (oké, hogy godzilla a húzónév, de azért ha visszagondol az ember, korántsem volt ő a főszereplő, néha felbukkant, verekedett, jól elverték, regenerálódott, visszajött, győzött, és ennyi -az atom-robbanásos hülyeségről (egy csernobil után) inkább nem nyilatkoznék...) (vajon hányszor lehet elsütni azt a fordulatot, hogy az utolsó pillanatban érkezik egy lény felmentő seregként? a film készítői szerint számtalanszor...) (×09.14.)

(X-Men: Sötét Főnix) (2019) (r.: Simon Kinberg)

ha több mint ötven évnyi háttértár áll a rendelkezésedre egy masszív sztori-folyamból, akkor vagy a biztosra mész, és azokat a legismertebb elemeket emeled ki a képregény-kupacból, amik jól eladhatóak, vagy bátrabb vagy, és a különlegességek közül szemezgetsz. érdekes döntés lehet ez forgatókönyv-íróként, simon kinberg is megtapasztalta már ezt többször is, így szolgálhat egy jó tanáccsal mindenkinek: ne válaszd kétszer ugyanazt a sztorit... és nem is értem, hogy miért ragaszkodnak hollywood-ban a főnix saga-hoz, amiben a lelki folyamatok lennének a legfontosabb aspektusok, a filozofálás arról, hogy a túl nagy hatalom megronthatja a legjobbakat is, ám most már másodszor is sikerült felületesen elmismásolni ezt a mélyebb mondanivalót némi sötétnek gondolt komolykodással, felületesen kapargatva csak jean drámáját, sőt ezúttal a képregények retcon-ját is bevetették, hogy némiképp felmentsék a szép vörös mutáns-lányt az elkövetett szörnyűségei alól, azaz itt egy külső erő kényszeríti rá, hogy elkövessen bizonyos tetteket. így persze hogy csak ímmel/ámmal fogadja el az egyszeri néző a bizonytalan lábakon álló motivációkat (az eltitkolt tragédiával és xavier árulásával), mert nem lehet kinyerni a film-béli karakterből, hogy miért is fordul ki ennyire önmagából... ehhez persze az is kéne, hogy az x-filmek következetesen épüljenek egymásra, és ne ragaszkodnának ahhoz a (bizonyára alkoholos állapotban papírra vetett) produceri memóhoz, hogy minden filmnek ugrania kell egy évtizedet, mert bizony tíz év alatt rengeteget változnának a személyiségek, nem úgy, mint itt, ahol még az arcok is ugyanolyanok, mint a harminc évvel ezelőtt játszódó first class-ban (arról már nem is beszélve, hogy egy deka utalás nem volt 1992-re vagy a kilencvenes évek hányadék pasztell-színeire, szóval ezúttal tényleg semmi-de-semmi értelme nem volt az ugrásnak)... igazi karakter-mélységek nélkül csak pózolásnak tetszik a ’dark-and-gritty’ rendezői koncepció -bár azért tegyük hozzá, hogy vannak pillanatai a filmnek, amikor működik a dráma. ilyen mondjuk a gyerekkori flash egyből a nyitányban, és, ööö, akartam még írni példát, esküszöm, de itt ülök két perce a billentyűzet felett, és csak pörgetem a filmet a fejemben... mert rájöttem, hogy legtöbbször nem az írás adta el a működő pillanatot, hanem mondjuk a színész -például michael fassbender, aki mindig kihoz mindent abból a kevésből is, amit a kezében adnak, (és csodálom, hogy nem dobta a sarokba a szövegkönyvet, amikor azt látta, hogy már megint a nyugdíjból tér vissza magneto, mintha nem is lehetne neki más sztori-szálat sodorni már)... de például hans zimmer nagyszerű score-ja is megzavarja az érzékszerveinket, mert egy működő zenei aláfestés el tud adni egy olyan jelenetet is, ami az írást és rendezést tekintve középszerű csupán... de az egész filmről ez a középszerűség, a sótlanság, a lélektelenség jut az eszembe csupán, ami egy szemernyi újdonságot sem ad hozzá az eddigi x-filmekhez. ami esetleg igazi plusz lehetne, mint mondjuk az űrlényes háttér-szál, azt meg a lehető legunalmasabban tálalja (mint már ezerszer a fantasztikus irodalomban, az anyabolygójuk elpusztulása után érkeznek a dögök rekvirálni a földre, szegény jessica chastain, ennél az ő kvalitásaival sokkal többet érdemelne)... érdekes volt a film utolsó harmadát úgy nézni, hogy tudtam, hogy komoly utó-forgatások árán jött létre a teljes vonatos jelenet, mert az eredetileg felvett vég túlságosan hasonlított a captain marvel-ben látott űrös összecsapásra -és azt gondolom, hogy egy vonatos díszlet kellően spórolós kompromisszum volt, mégha így le is kellett mondani arról, hogy igazán epikus legyen a befejezés... so, összefoglalok: aki eddig bírta a sorozatot, az tehet egy próbát, mert a film azért jobb, mint a híre, igaz, hogy a kötelező minimumon túl nem sokat tud nyújtani, szombat délutáni matinéra alkalmas, ahol érzelmileg megterhelő lenne emésztés közben, ha túl mélyen bele kéne mászni a karakterek lelkébe. viszont ha igazán bele akarnál mélyedni a főnix szagába, akkor sokkal könnyebb szívvel ajánlanám a kilencvenes évek-beli animációs változatot. vagy akár a last stand-et is, amihez én magánéleti okokból jobban kötődök, mint a nézők többsége (ráadásul ott szerintem sokkal hatásosabb volt, amikor jean az első komolyabb tombolása alkalmával megöl egy csapat-tagot, mint itt)... (oké, hogy az űrlényeket szabadon lehet gyilkolászni, nem fognak a cenzorok belekötni a jelenetbe, de nightcrawler meglehetősen komoly vigyorral állt bele a mészárlásukba...) (dazzler a vásznon! wow! nem hittem, hogy ezt is megéljük!) (viszont hova lett quicksilver? evan peters nem ért rá utó-forgatni, mi...?) (×08.31.)

(Alita: A harc angyala) (2019) (r.: Robert Rodriguez)

azzal nincs baj, ha valaki adaptálni akar egy művet egy másik médiumra -csak a határokat kell ismernie, hogy mik azok az elemek, amiket magával hozhat, új formába önthet, és hogy miket kell hátrahagynia, mert nem fognak működni úgy, mint eredetileg... és most nem is elsősorban arra akarok kilyukadni, hogy a nagy rajzolt manga-szemek tönkreteszik a film-élményt (ott inkább a következményekkel volt bajom, azaz hogy a szem kedvéért végig egy full digitális arcot kellett néznünk, és ez engem túlságosan kidobott az élményből, mert olyan volt, mintha egy playstation játék átvezető videójából keveredett volna át egy animált figura a vászonra), hanem arra, hogy james cameron-ék több kötetnyi mangát próbáltak egy szűk két órás időkeretbe belepréselni, és amíg az ember az olvasmány-élményei közben sokszor igényli a pepecselős világépítést, addig a filmeket mindig visszahúzza, ha túl sok információval tömik ki a szövegkönyvet. főleg, ha azt érzi az ember, hogy az építkezés miatti hosszú várakozási idő nem érte meg, hiszen mire letudtunk a hosszadalmas expozíciót, már vége is lett a filmnek. és ez főleg annak a fényében dühítő, hogy könnyen lehetséges, hogy sosem virágozhat ki a sztori a szegényes bevételi adatok miatt... a dramaturgia esetlensége miatt egy cseppet sem tudtam bevonódni érzelmileg, és akkor ott volt még a sablonos szerelmi szál is, ami szintén kidobott -ráadásul a legérdekesebb aspektussal pont nem foglalkozott, azaz ember és a gép közötti romantikus kapcsolattal... de egyébként is felszínes az egész, tényként kapjuk a hatalom nélküli lenti világ mocskát, ahol elvileg szegénység van, mégis narancsot és csokit majszolnak a szereplők, és mindenki úgy fel van pimpelve, hogy hagyományos emberi szervek már nem is igazán maradtak a testükben (ugyanakkor látunk olyanokat is, akik mentesek ezektől a módosításoktól -ők miért nem feküdtek a szike alá?), a fenti világ viszont csak az álmokban él, nem tudunk meg semmit arról, hogy milyen odafenn a társadalom, hogy érdemes-e küzdeni azért, hogy valaki feljusson... értem egyébként, hogy a cyberpunk alapvetéseit lövöm éppen a bölcsész-mérgemmel, de ha visszacsatolok a gondolataim kezdetéhez, talán megértőbbek lesznek velem azok is, akik szerint kifogástalan volt a film (és tudom, hogy sokan vagytok srácok, látom a lelkesedő hozzászólásaitokat, kár hogy én nem tudok veletek tapsolni) -például papíron működhetnek a túltolt mesterséges kiegészítések, de mozgóképen már nevetségesnek fognak hatni a tápos fél-lények. mondom én, hogy nagyon szűk az ideális mezsgye, ahol úgy csinálsz az alapanyaghoz hű adaptációt, hogy nem szolgaian másolsz... de oké, tápos állatok, majd legalább izgalmas lesz az összecsapás hősnőnkkel, igaz? hááááát, ha nem tudnánk a kislányról, hogy mire képes (és hogy kvázi bármikor újraépíthető), akkor talán éreznénk valami tétet az egyébként látványosan koreografált összecsapásoknál. a motorball jelenetek viszont sokkal kevésbé győztek meg a közelharci bunyóknál, rodriguez-nek nem sikerült sok innováció belevinnie a rendezésbe a szereplőkkel együtt körbeforgó kamerán túl... azt hiszem a feszültség hiánya öli meg igazán ezt a filmet -avagy az igazi gonoszok hiánya, akik szükségesek lennének a valódi feszültséghez... oh boy, ennyi tehetséget elpazarolni, mahersala ali és jennifer connelly faarccal bekkelik ki a jeleneteiket, a nagy-fő-gonosznak meg csak egy röpke cameo jutott, így meg hogyan kéne tartanunk tőle...? na jó, nem borzolom tovább az idegeket a panasz-áradatommal, átjött már szerintem eléggé a csalódásom így is, már nem is bánom, hogy nem mentem el a moziba miatta annak-idején, bár ott lehet hogy jobban elfedte volna a dramaturgia hiányosságait a gondosan létrehozott látványvilága... (rodriguez keze nyomát egyetlen helyen éreztem markánsnak -a fejkendős hugo pont úgy nézett ki, ahogy a kis robert festhetett tiniként...) (×07.10.)

(2018) (r.: Leigh Whannell)

a jelenlegi élethelyzetemben, amikor korlátozottabban jut idő a popkultúrális tudásom bővítésére, mint korábban bármikor az életemben, és fel kellett vennem az ’úgysem szalad el, majd megnézem, amikor megnézem’ attitűdöt, időről/időre azért felszakad belőlem az aktualitás iránti vágy, hogy bele tudjak folyni abba a beszélgetésbe, ami ’éppen most' zajlik bizonyos felkapottabb filmekről. és bár a moziba járás is többnyire ezt az igényt elégíti ki, azért jó itthon is leülni egy olyan film elé, ami körül elég nagy a buzz ahhoz, hogy azt mondjam, hogy’'oké, ezt MOST kell látnom’... és furcsa, hogy pont az upgrade lett az egyik ilyen üdítő kivétel, mert egy kábé ötmillió dolláros ausztrál filmről beszélünk, amit egy horrorok felől érkezett író rendezett -és valljuk be, nem túl eredeti motívumokkal dolgozik (legyen szó a bosszúról, a test-módosításról vagy a mesterséges intelligencia-paráról). de. azért nem volt véletlen a pozitív fesztivál-szereplés és a számtalan elégedett kritikusi és nézői értékelés, mert a vállalt feladatát teljesíti, és mindent megtesz, hogy többet láss bele, mint egy hogy ez egy low budget scifi egy csapat horroros sráctól... először is, nem néz ki olcsónak, mert a nem túl távoli jövőt néhány kellékkel, autóval és nagytotállal érzékeltetik, az akció-részeknél meg rá is játszottak arra, hogy nem áll a rendelkezésre végtelen számú (dollár) bankó. hihetetlen szórakoztató volt nézni a kamera-mozgásokat, ahogy robotikusan lekövetik a színész mozgását, egyszerre volt dinamikus és nagyon menő ez a perspektíva-választás (extraként még humort is hozzáadott a verekedésekhez logan marshall-green arca, ami szöges ellentétben állt a mesterséges testmozgásával)... bár a sztori elemeit már sok helyen láthattuk, szép következetesen haladt előre a cselekmény a film során, néhány csavarral húzva ki a lábunk alól a talajt -és ahogy a mesterséges intelligenciától való félelem veszi át az uralmat a film felett, úgy lesz a paranoid hangulat is egyre erősebb, hogy végképp ne tudjuk bekategorizálni a filmet (futurisztikus scifi-akció-dráma-thriller?)... így belegondolva valami ilyesmi lenne egy ötmillió dolláros blackmirror epizód is, ha charlie brooker szeretne átköltözni a nagyvászonra, mert a film szellemisége, gondolat-világa hasonló volt a sorozatéhoz -és ez abszolút dicséret a részemről... (és most megyek egy kicsit elmélkedni azon, hogy mivel járnék jobban, ha a nehezen kiharcolt másfél-két óráimban azokat a filmeket pótolnám, amiket egy végtelennek tűnő listára felírtam korábban (csak az elmúlt egy évből ötven(!) ilyen alkotás van), vagy inkább jobban figyeljek arra, hogy mi bolygatja fel aktuálisan az internet népét...) (##08.19.)

(2018) (r.: Steven Spielberg)

szerencsésnek érzem magam ebben a mai, retróba borított popkultúrában, mert 1982-ben születtem, és így a saját emlékeim és ízlés-béli preferenciáim segítségével könnyen fel tudok ülni a nosztalgia-vonatra -bár azért sokszor próbálok reálisan is nézni egy retró hangulatban tocsogó alkotásra, kicsit függetleníteni magam az alattomos érzelmi behatásoktól... valószínűleg abba a szűk csoportba tartozhatok, akinek a legtöbbet tudja nyújtani ernest cline és steven spielberg ezzel a filmmel, mert a mozgóképes referencia-pontok jól ismertek számomra, és bár nem vagyok gamer, azért a játék-kultúrán is rajta tartom a fél szemem. azért vagyok biztos abban, hogy nem lehet túl mély ez a közös halmaz, mert mögöttem egy csapat tinilány ült, akiknek hallhatóan fogalmuk sem volt a ’ragyogás’-ról mondjuk (az antiochiai szent kézigránátról már nem is beszélve)... mondhatjuk azt, hogy a film mindenkinek adni akar azzal, hogy az overwatch karakterek együtt ugrálnak gyerekjáték chucky-jával a harcmezőn, vagy gondolhatjuk azt is, hogy a film akkor is működik, ha az ember feje felett elszállt negyven évnyi geek-és-nerd világ, és a brutális méretű utalás-cunamit kikerülve élvezi a film sztoriját, de ezt meg azért tartom nehezen elképzelhetőnek, mert maga a sztori nem egy nagy truváj (szegény gyerek kiáll három próbát, és megmenti a világot a gonosztól, és jutalmul elnyeri a széplány kezét meg a fele királyságot)... azt viszont el tudom képzelni, hogy valaki egy szórakoztató látvány-filmre akar beülni, és örömmel jön ki a végén a moziteremből, mert pont azt kapja, amire vágyott... mert steven spielberg 71 évesen sem tagadja meg önmagát, és a még mindig éles szemmel rendelkező janus kaminszki-t felülteti a kránra, hogy megállás nélkül reptesse a kamerát -nem csak a virtuális világban, de a valóságban is... ügyesen kiveszik a szelet a kötekedők vitorlájából azzal, hogy nem szükséges tökéletesre csiszolniuk a digitális kinézetet, hiszen egy játék illúzióját kell megteremteniük, nem pedig a valóságot kell megközelíteniük -és hozzá is szokik hamar a szem az avatárok látványához, mozgás-kultúrájához, sőt, bizonyos esetekben szépnek is találja őket (vagy, izé, szexinek, mint art3mist abban a vörös ruhában)... a sablon-sztori nem igényel karakter-mélységeket, de mark rylance így is tud mélységet adni az esetlen és kissé hóbortos tervezőnek, ben mendelsohn meg hivatalosan is felvette a versenyt a kilencvenes évek két ikonikus gonosz-színészével, alan rickman-nel és gary oldman-nel (mert ugye volt ő már starwars-gonosz, itt scifi-gonosz, legközelebb begyűjt még egy nagy skalpot, mint marvel-szereplő, plusz még idén átveszi alan rickman-től nottingham grófjának hálás szerepét is)... talán többet invesztáltam volna a karakterekbe, ha nem csak az ő építésük alaposabb, de a világ felépítése is -bár ebből a szempontból feszül bennem némi ellentmondás, mert így is azon gondolkoztam, hogy mivel lehetne kiváltani a szájbarágós és túlságosan infó-heavy, narrációval terhelt első perceket, vagy legalábbis hogyan lehetne ötletesebben a nézőknek közvetíteni a film világképét -ha egyszer rájövök, akkor leszek igazán jó író... nem mondom, hogy nem húzott magával a szédítő tempója, vagy ne ütött volna párszor alaposan a szívemre (ez a firefly?? óh, boss-fight mechagodzilla-val, terminator ujj-feltartás a lávában, és-így-tovább-és-így-tovább...), de azért a realista énem könnyen be tudja látni, hogy a spielberg-i életmű középmezőnyénél azért nem tud feljebb törni ez a film... (hehe, jópofa, hogy húsvétkor mutatnak be egy filmet, ami az easter egg-ekre épül...) (#03.30.)

(Expedíció) (2018) (r.: Alex Garland)

érdekes figyelni a filmek hatásmechanizmusát -vannak azok az elemek, amik ott helyben, a vászon vagy a tévé előtt ülve hatnak rád, meghatódsz, izgulsz, nevetsz, félsz, és szerencsés esetben ott lebegnek ezek a hatások között azok a gondolat-foszlányok, amiknek kell idő az ülepedéshez, amik a végefőcím után is mozgatják az agyad... alex garland-nak ezzel a filmmel sikerült erősen balanszba hozni ezeket a rétegeket, mert a vászonra álmodott csodás képekkel el tudta vinni a nézőket egy különleges világba, ahol a szépség mellé organikusan helyezte a rémálmot is, ugyanakkor a pazarul festő összkép részleteibe is annyi információt rejtett el, hogy az ember csak utólag fogta fel, hogy valami fontos dolog suhant el a szeme sarkában. mondok példákat: a vizes poharak végig a néző szeme elé tolakodnak, akár szó szerint is, a kép közepére komponálva, megtörve a mögöttük lévő tárgyakat, emberi kezeket -ezeknek a dramaturgiai jelentősége csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a kulcshelyszín, a shimmer természetére fény derül. vagy ott van a rák kérdése, ami hősnőnk első jelenetétől kezdve vissza-visszatér a párbeszédekben, van rákban szenvedő szereplő, van aki a lányát vesztette el leukémiában, és ugye ott vannak a dokinéni által folyamatosan vizsgált sejtek a shimmer-en belül, amik pont úgy oszlanak és burjánzanak, mint a szervezetet megtámadó rák-sejtek... ha visszaolvassátok az utolsó (meglehetősen összetett) mondatomat, abban már megtalálhatjátok a film legnagyobb erősségeit (az egyedi látványvilágon túl) -mert ez a gondosan kitalált sejt-burjánzás az alapja a bőr alá mászó bio-horrornak, ami szerencsére a primér félelem-keltésen túl szépséget is hordoz magában (a cápafogú krokodil még elment, de az eltorzult medve még nekem horror-immunisnak is okozott kellemetlen perceket, a virág-emberek meg a maguk nyugtalanítóságában is szemrevalóak voltak); a másik fontos elem, hogy mindegyik tudós-nő, aki átlépte az olajos-víz hatást keltő falat, súlyos terheket cipelt magával a hátizsákjában, bár egy kicsit kevés terük volt kibontakozni a rettegés és agonizálás között (tessa thompson meglepően visszafogta magát, mellette gina rodriguez robbanhatott). persze a natalie portman által erősen játszott főhős kapta a drámában is a kiemelt szerepet, flashback-ekkel próbálták érzékeltetni, hogy az ő életében mi az, ami repedéseket okozott a lelkén -bár talán ez az idősík a film legkevésbé működő része, kicsit kilógnak a nagy egészből a jelenetek (annak ellenére, hogy az ágyban kacagó natalie-ra nehéz neheztelni)... miután átvágtuk magunkat a megváltozott természeti törvényeken, elbúcsúztunk útközben mindenkitől, elérhettünk a tudásunk partjának legszélére... mindig tudok örülni az olyan filmeknek, ahol nem egyértelmű az idegen(ek) inváziós szándéka (lásd legutóbb az arrival-t), és szerintem jó az, hogy nem tudtuk meg, hogy miért érkezett ez az entitás a földre, miért próbálta az itteni flórát és faunát szétszedni és újra összerakni, miért imitálta az embereket, és mi a további terve a földön, miután sikeresen kijutott a saját maga által felállított falak mögül... megannyi kérdés, amik mögé lehet akár filozófiai mélységet is társítani (az előbb olvastam, hogy valaki szerint a film a gyász feldolgozásáról szól), engem viszont még mindig az piszkál a legjobban, hogy miként került hősnőnk alkarjára a tetoválás, és a shimmer-en belül a falra felkelt holtestnek miért volt egy ugyanolyan tetkó a karján...? (##03.15.)

(Star Wars: Az utolsó jedik) (2017) (r.: Rian Johnson)

ha eltekintünk a midiklorián-fiaskótól, soha nem kérdőjeleztük meg az erőt az univerzumban, elfogadtuk a misztikumát, tudtuk, hogy alkalmas arra, hogy felerősítse az emberek érzékelését, reakcióidejét, befolyásoló erővel bír -és még arra is alkalmas, hogy tárgyakat mozgassunk vele... de hiába láttuk különböző korok jedi-mestereit, sohasem gondolkoztunk el az erő végső határain, hogy mire lehet képes egy értelmes lény, ha a maga hasznára fordítja ezt a hatalmat. még szerencse, hogy vannak a galaxisban olyan filmkészítők, akiket igazán foglalkoztat ez a kérdés, és meg is meri mutatni azt, hogy az erő-használók sokkal többre képesek, mint ahogy azt az elmúlt negyven évben gondoltuk... de szerencsére rian johnson nem csak az erő-használathoz nyúl unortodox módon, de a saga alapjait is megrengeti a kockázatos döntéseivel -nem azért, hogy gungan-ként zúzzon szét minden klasszikus értéket, sokkal inkább intelligensen át akarja menteni a sorozatot a mai modern korba. és ehhez a legfontosabb teendője az, hogy az archetipikus karaktereket árnyalni kezdi, eléri azt, hogy kételyek merüljenek fel a nézőkben a hősök iránt, és engedi azt is, hogy a negatív oldalt se mindig szénfeketébe lássuk. soha nem gondoltam volna, hogy bárki is el meri vinni erre a sziklákkal súlyosbított lelki útra mindenki kedvenc és örök jósággal ragyogó luke skywalker-ét, pedig nagyon működött a megkeseredett, cinikus, súlyos traumát hordozó öreg jedi szerepe... a fény optimista útját ray járja helyette, de ez nem azt jelenti, hogy a lány körül ne lenne kísértés, hogy ne merítkezne alá az erő veszélyes mélységeibe. nagyon érdekes volt, ahogy sikerült szó szerint összekötni az új generáció erőhasználóit, akik párhuzamosan járhatták így az útjukat... de a hetedik részben megismert új karaktereknek is kellett helyet biztosítani az erő-használók mellett, így poe a pilótáskodás mellett beletanulhatott a vezetői felelősség nehézségeibe, finn meg egy teljesen külön kalandot kapott, amit látom, hogy sokan nem szerettek, de szerintem szépen belesimult a nagy egészbe a heist-filmes vibe és a társadalmi problémák felhangja... sőt, valahol nem is ártott egy egyenes vonalú sztoriszál, hogy azok is tudjanak kapaszkodni, akik nem szoktak hozzá a hajtű-kanyarokhoz... mert gyanítom, hogy film elsősorban azért lesz megosztó, mert következetesen szembemegy az elvárásokkal, rian gonosz troll módjára játszik az elvárásokkal, és majdnem mindig a klisékkel szembe-menve választja ki a megoldásokat és fordulatokat -ezáltal frissítően hat a dramaturgiája, a megszokott ízekhez szokott nézők viszont emiatt húzni fogják a szájukat... az is tetszett, hogy egy elegáns mozdulattal a force awakens-ben felállított sakktáblát is lesöpri, kisebbítve bizonyos szereplők jelenlétének vagy múltjának jelentőségét -mert nem a rejtélyek a fontosak, hanem maguk a karakterek, az ő fejlődésük és az általuk gerjesztett érzések. és az okos dramaturgiája mellett az érzelmessége a nagy erénye a filmnek, bár azt előre tudtuk, hogy carrie fisher jelenléte össze fogja törni a szívünket, de azt sem volt könnyű feldolgozni, ahogy az első rend módszeresen őrölte fel az ellenállást, érezni lehetett a veszteségek súlyát... főleg hogy a film gerincét az üldözés adta, ami ráadásul nem csak drámát, de érdekes konfliktusokat is szült -meg persze néhány csatát... szerintem bizonyossággal jelenthetjük ki, hogy ez eddig a legszebben fényképezett star wars-film, gyönyörű kamera-mozgásokkal suhanhatunk végig a jelenetekben, a vörös talajú só-bolygó talán az egyik legjobban kihasznált helyszín, és remélem, hogy nem csak véletlenül éreztem a battlestar galactica behatását az űrben, hanem rian tényleg merítkezett minden idők egyik legjobb sorozatából... mostanában minden nagyköltségvetésű stúdiófilmnél a humor a legkritikusabb pont, és most úgy éreztem, hogy nagyon élen táncolva, de az ízlés-határon belül maradt ez a fajta kikönnyítés, igaz, hogy azért néha-néha azt érezte az ember, hogy túl hamar fordítják át a drámai hangulatot humorba -ja, és a porg-ok cucik voltak, de én azért a jég-rókákkal vagyok... mivel annyi minden történt a filmben, amiket nem szokás egy trilógia közepén elpufogtatni, így végig azon agyaltam, hogy merre mehetünk két év múlva tovább -olyan szépen meg lett tisztítva a pálya, hogy jj abrams egy nagyon széles palettáról választhat ezúttal. az biztos, hogy színvonalban nagyon magasra került most a mérce, de muszáj reménykednünk abban, hogy sikerül majd átrepülnie felette -12 parszek alatt... (huh, nem gondoltam volna, hogy ilyen piszok nehéz spoiler-mentes kritikát írni, de azt hiszem sikeresen kikerültem az összes aknát...) (#12.13.)

(Valerian és az ezer bolygó városa) (2017) (r.: Luc Besson)

az ember sokszor szívesen belelátna az alkotók fejébe, hogy könnyebben megértse, mikor egy komoly törés következik be a karrierjükben, amikor egy bizonyos idő után képtelenek elérni azt a színvonalat, amit korábban megbízhatóan hoztak alkotásról-alkotásra. mert biztos vagyok benne, hogy valami történt luc besson-nal a kilencvenes évek végefelé... ekkoriban még azt hangoztatta, hogy tíz filmet fog forgatni csupán az élete során, majd ezzel párhuzamosan bal-kézzel elkezdte ontani magából a közepesnél ritkán jobb sorozatait, a taxi-kat, transporter-eket, taken-eket, majd ezután a gyerekfilmek felé fordult. pedig a kezdeti karrierje sokkal fényesebben csillogott ezeknél, erős nő karakterek ékesítették az írásait nikita-tól leeloo-ig, képes volt a komolyabb témákat is szórakoztatóan tálalni, és amikor lükére kellett venni a figurát, az is jól állt neki -mindezek esszenciájává az ötödik elem vált, egy igazán eredeti scifi móka, hatalmas szívvel és szívbe zárható karakterekkel. még akkor is eredeti filmként gondolunk erre az alkotásra, ha tudjuk, hogy mennyit köszönhet a francia képregény-irodalomnak, méziéres-nek és moebius-nak. úgyhogy nagy volt az ember bizodalma, amikor a szeretetteljes hommage-ok helyett besson visszanyúlt a kályhához, és egy gyerekkori kedvencét adaptálta a vászonra, a valerian és laureline-t. csak az a baj, hogy az elmúlt húsz évben rendezni nem felejtett el, írni viszont már rég nem képes úgy, mint régen... mert vizuálisan még akkor is nagyon rendben van ez a film, ha nem nagyon takargatja a digitális háttérmunkáját, mert ehhez a furcsa tiritarka, ezerfényű kaleiodoszkóp-világhoz illik ez a mesterségesebbnek tűnő kinézet. és azzal sincs baj, hogy nem csak a vizualitásban ihletődött a képregények paneljeiből, de rengeteg ötletet is felcsipegetett onnan. a baj azzal van, hogy ezek az ötletek nem állnak össze egésszé, szinte különálló epizódokra esik szét a film, pont mintha one-shot-okat olvasna az ember, ahol mindig az utolsó lapon véget ér a rövid kaland... de azt mondom, hogy még ezt az antológia-jelleget is elviselte volna a forgatókönyv, mert szórakoztató lett volna folyton új világokba és kalandokba csöppenni a hősökkel, ha az ember nem maradna közömbös a hősök iránt... no, itt már olyan mélyen vagyunk a nyúl üregében, hogy egy egészen összetett problémát kell kibogoznunk -miért nem sikerült megszeretnünk valerian-t és laureline-t? mert borzasztóan lapos párbeszédeket kell pufogtatniuk? mert nincs közöttük semmi kémia? mert egy percig sem hiszed el erről a srácról, hogy az univerzum legleleményesebb, legsármosabb katonája? mert következetlenül ugrálnak az elveik és meggyőződéseik között? mert dean dehaan monoton fahangja minden megszólalásával kaparja a néző fülét? mert cara delevigne szépségéhez a színészi játéka valószínűleg sohasem fog felérni? ugye tudjátok, hogy most azt fogom mondani, hogy mindezek egyszerre okozták a film gerincének kettétörését...? egyébként sajnos nem csak a párbeszédek pongyolaságnál érezhető luc besson-on, hogy az írás nem élvezett prioritást az alkotás során, de azon is, hogy borzasztó hanyag módon kezeli a karakterei bemutatását, és hogy a végén van pofája egy hosszú jelenetben narrációval a néző fejébe verni az egész történetet. és ez azért bosszantó, mert ott volt a kezében a vizuális arzenál, hogy élvezetesen, változatosan, szívvel telve fesse a vászonra a francia irodalom egyik gyöngyszemét. megmutathatta volna, hogy európában is lehet alkotni maradandó scifi-ket, de sajnos a komoly problémák miatt csak néha tudott igazán csillogni... (#11.11.)

2019: Blade Runner (Final Cut) (Szárnyas fejvadász) (1982/2007) (r.: Ridley Scott) (retro revisited)

vannak filmek, amikre pontosan emlékszik az ember, hogy mikor (és milyen körülmények között) látta először -és vannak filmek, amik olyanok, mintha örökké vele lettek volna egész életében... már kezdő filmszerető tiniként is többször éreztem késztetést, hogy azt a kazettát helyezzem a videómagnóba, amin ez a film is volt, pedig nagyon távol állt attól a csihipuhis scifis világtól, amit akkoriban preferáltam... azt remélem, hogy már akkor is az egyedi hangulata vonzott, és nem csak azért néztem meg többször is, mert kellett valami friss a starwars és az indiana jones után, amiben harrison ford (egyen)arcát láthatom... mert biztos vagyok benne, hogy a neonfényes esős noir-képek, a babonázó vangelis-féle hang-szőnyeg mindenkire hatással van. mert aki csak egyszer látta, az biztos, hogy emlékszik a neon-reklámokra a távol-keleti lányokkal, a nyüzsgő utcaképekre, a repülő rendőrségi autókra és a lemenő nap sugaraiban fürdőző piramis-belsőre (mekkora áldás, hogy a vhs minőséget dvd-re cserélhettem, ahol gyönyörűen mutatnak a felújított képek)... nekem ezeken kívül a nyitány égett a fejembe, a voight-kampff teszt gépeinek fura pittyegése és leon idegesítő visszakérdezései. meg persze a bagoly, aminek a szeme csillogása mindig is kizökkentett kicsit a nyugalmamból... most így sokadik nézésre, felnőtt fejjel a nyomozás vezetését élveztem a legjobban, mert itt jön elő leginkább a noir-hatás, és nem abban, hogy folyton esik az eső... persze most már a mondanivalót is jobban felfogja az agyam a szabadságról (és rabszolgaságról), mint anno, bár azt már a kezdetektől fogva tudom, hogy szegény replikánsok nem forradalmat szeretnének, csak egy kis életet... több évtizednyi kulturális haladással a hátam mögött ma már könnyebben rá tudok mutatni olyan dolgokra is, amik nem tetszenek egy alkotásban -például hogy ridley scott valamiért nagyon ki akarta emelni a lányok halálát, így mindkettejüknél túlzásokba (és üvegekbe) esett... de ezek csak apró foltok az eső-áztatta járdákon, mert a film a mai napig jól működik, leköti a nézőt, és olyan egyedi hangulatot kínál, amit azóta is csak mímelni voltak képesek más alkotók (ugye kedves george lucas...?). (#09.30.)

2022: Black Out (2017) (r.: Shinichirô Watanabe)

természetesnek tűnik, hogy a blade runner univerzuma és az animék világa találkozik egy ponton -mert azt a különleges hangulatot, amit a régi film árasztott magából, tökéletesen lehet imitálni a távol-keleti rajz-stílussal. de egyébként is örömteli, hogy gondoltak arra, hogy kisfilmekkel töltik ki a két nagy mű között eltelt évtizedeket, az meg pláne, hogy ehhez egy klasszikus anime alkotót is fel tudtak kérni. egy olyan személyt, aki nem csak egy utánlövést akar, ahol eljátszik a reklámfények neonjával, hanem egy komplett sztorit kerekít az emberek és a replikánsok összefeszüléséből úgy, hogy a nagy lövöldözés és menekülés közben nem felejtkezik el az ’emberi’ tényezőről sem... és már itt gondolkozni-valóval bombázzák az agyunkat, hogy felkészüljünk a 165 perces intenzív agytekervény-mozgatásra... (azért nem csak a cocacola reklámmal bólintottak a régi film felé, hanem gaff karakterével is, akit természetesen nem hagyott cserben edward james olmos most sem.) (#10.03.)

2036: Nexus Dawn (2017) (r.: Luke Scott)

tetszik a következetesség, amivel fel van építve az új film háttere. a legendárium szerint david bowie-t szerették volna az új negatív karakter szerepére, de sajnos nem érhette már meg a forgatást -jared leto viszont így elsőre úgy tűnik, hogy meglepő finomsággal fogja hozni a karaktert. az a jó, hogy nem csak szerep-bemutató volt ez a pár perces felvezetés, hanem a replikáns-mitológiába is elmerülhettünk a látszólag engedelmes új fajta segítségével. (#10.03.)

2048: Nowhere to Run (2017) (r.: Luke Scott)

egy újabb rövid karakter-bemutató, ami nem is emiatt a funkciója miatt érdekes, hanem mert megmutatta, hogy épp’ annyira élénken sikerült megalkotni a jövő los angeles-ének legalsó szintjét, mint amennyire az eredeti film is be tudott húzni az esőáztatta nyüzsgésében. (#10.03.)

2049: Blade Runner 2049 (Szárnyas fejvadász 2049) (2017) (r.: Denis Villeneuve)

a folytatások korát éljük -ha én is végignézek az idei mozis menümön, akkor könnyen kiolvashatom ezt a trendet a listából, hisz’ alig-alig találok rajta olyan filmet, ami nem folytatás vagy egy nagy franchice része. és valahol érthető is, hogy hollywood ragaszkodik a kikövezett utakhoz, mert marketing-szempontból könnyebb eljuttatni a nézőkhöz egy olyan alkotást, amihez korábbi szálak kötik már. és tudjuk jól, hogy bár szeretik a magasban lengetni a művészi víziók zászlaját, de egy ilyen mennyiségű pénzt elnyelő iparban igenis fontos szempont lesz a bevétel mindig is. de azért vannak kivételek... mert például a blade runner nem egy bejáratott franchice, sokkal inkább egy szűk réteg dédelgetett kedvence, mert nem egy könnyen befogadható alkotásról van szó -így az embernek eszébe sem jut, hogy az anyagi haszonszerzésre fogja a folytatás elkészülését. sokkal inkább azt érzi, hogy a korábban emlegetett szűk rajongói réteg néhány kiválasztottja elhatározta, hogy tud úgy újat mondani ebben a már létező világban úgy, hogy a korábbi alkotás szellemiségét száz százalékban továbbviszik (és ehhez megtalálták azokat az elmegyógyintézetből szalasztott producereket is, akik eléjük raktak egy akkora összeget, amit ez a film jellegénél fogva sohasem fog visszatermelni)... azért örülök, hogy megtaláltam ezt a ’szellemiség’ kifejezést, mert úgy érzem, hogy jól átfogja, hogy mennyi mindent görgetnek tovább denis villeneuve-ék: a kimért hangulatot, a nyomozós dramaturgiai alapokat, a ’82-ben megálmodott jövőképet, a megkapó vizualitást, az elidegenítő hangképet és az életfilozófiája gondolatiságát. meg persze a sehova sem siető tempóját, ami érezhetően még hosszú ideig vita tárgyát fogja képezni -szüksége volt-e a filmnek a felhasznált 163 percre... bár én talán azon a véleményen leszek mindig is, hogy igenis hagynia kell magát az embernek, hogy magához édesgessen és megcsócsáljon minden hosszan kitartott pillanat, mert így adja meg a teljes élményt -azaz engem minden egyes perce lekötött, leginkább azért, mert könnyen együtt tudtam haladni a hősünkkel, mániákusan érdekelt az, hogy merre visz az útja... egyébként meglepődtem, hogy ennyire történet-vezérelt filmmé formálódott ez a folytatás (bár mint mostanság kiderült, a régi film nyomozós vetületét is szeretem -lásd fenn), de úgy tűnik, hogy nagyon jól tudok rezonálni a pinokkió történetekkel, ahol a fő gondolatiságot a mesterséges és élő dolgok határainak elmosása adja. és nem csak az egyik fő csavar rögzítette ezt a támpontot ehhez a filozófiai kérdéshez, de a mesterséges szerelem is, ahol a testiség már másképp játszik szerepet, és ahol az érzelmek is programozhatóvá vállnak... és nem véletlen, hogy a kritika-írás közepén filozófiai fejtegetésekbe gabalyodtam, mert egy okos film ezt váltja ki a nézőből, ott piszkálja a kis-agyát napokig, egy új szintre emelve az élményt. kell is ez, mert a maga hidegsége miatt azért nem könnyű közel engedni a filmet, bár gyorsan hozzátenném, hogy igenis vannak nagyon erősen működő érzelmes pillanatai is... ezekre a gondolati és lelki alapokra épül rá a csodálatos külső réteg, roger deakins szemkápráztató kompozíciói és színkezelése. az eredeti film kapcsán leginkább az egyedi neo-noir hangulatát szokták emlegetni a mai napig, ami beleég minden arra fogékony nézőbe, és szerencsére a los angeles-i jeleneteknél ezt sikerült átmenteni ide is (egy picit ezt is fejlesztve, már nem csak eső esik, hanem hó is), de új, erőteljes vonások is színesítik az összképet (lásd a sárgában úszó las vegas romjait) (btw, mindig örömteli, ha kishazánkban készül egy alkotás, ugyanakkor most egy picit ki tudott döccenteni a volt tévészékház látványa, vagy a tipikus pesti bérházak futurisztikussá tétele)... tehát igenis van olyan út, amit érdemes követnie annak az alkotónak, aki folytatásra szánja el magát, ahol az eredeti mű értékeit nem megtagadva új értékeket tesz hozzá az összképhez, igaz, ehhez messzire kell hajítani a biztonsági hálót, mert ez a kompromisszum-mentes hozzáállás nem biztos, hogy rezonálni fog a közönség igényeivel... (nem emlegettem a színészeket, talán azért mert nekem ez sokkal inkább egy történet-központú film lett, mint egy karakter-vezérelt darab, de így külön kiemelném (persze) ryan gosling visszafogottságát, valamint két nőt (ana de armas-t és sylvia hoeks-et), akiket remélem még sokszor láthatok a karrierjük során. jared leto is több fokkal a szokásos őrülete alatt játszott, nála viszont egy picit azt sajnáltam, hogy nem igazán válhatott a film antagonistájává -igaz, nem is igazi gonosz-karaktert játszott ő, csak egy őrült tudóst, aki megszállottan új szintre akar jutni élete fő művével.) (a rendezés érettségéhez hozzátartozik az is, hogy nem rág mindent a szádba -pédául nem mondják ki a romoknál las vegas nevét, de az elvis hologrammal egyértelművé teszik; vagy hogy egy táncoló lány körül keringő feliratból tudjuk meg, hogy ebben a világban a szovjetunió nem bomlott fel...) (#10.07.)

(A majmok bolygója: Háború) (2017) (r.: Matt Reeves)

a történet-meséléseknél mindig is fontos szerepe volt a hármas számnak -akkor is igaz ez, ha mikroszinten nézzük (bevezetés, tárgyalás, befejezés), de nem véletlen az sem, hogy a nagyobb egységeknél a háromfelé osztott történet (azaz a trilógia) a leggyakoribb... sokszor láttuk már folytatásoknál, hogy épp’ a végére fogy el a lendület, hogy nem tudja beteljesíteni az utolsó rész a korábbiak ígéreteit, de persze akad példa arra is, hogy a finálé méltó koronává tud válni. ehhez sok tudatos építkezésnek kell beérnie a megfelelő pillanatban, gondosan kitalált ívekkel kell eljutni a csúcspontra. még akkor is sikeresen véghezvihető ez, ha valami olyan nem tipikus módon áll hozzá a saját trilógia zárásához, mint a majmok bolygója franchise... mert nyugodtan bevallhatja mindenki, hogy a ’háború’ címet látva a két nép közti epikus összecsapásra számított, egy utolsó nagy csatára, amiben az emberiség elbukik, és hát nem egészen ezt kaptuk -és ez cseppet sem baj... persze harcok így is vannak bőven a filmben, a dzsungeles nyitányt a vietnámi háború borzalmai ihlették, a munkatábor képeinél meg ugye nem kell ecsetelnem, hogy melyik huszadik századi világégést kell belelátni a háttérbe... eleve furcsa érzés saját magunk ellen szurkolni, de annyira jól felépítettek az emberszabásúak karakterei, hogy érzelmileg könnyű kötődni hozzájuk. és szerintem ez a trilógia egyik legnagyobb fegyverténye, hogy érzelmileg ennyire be tud húzni caesar nagy utazásába, a három filmen át épített karakter-ívébe. és nézzük meg, hogy most is mennyi réteget köthetünk hozzá, a messiás-szerepet, az ész-veszejtő bosszút, az önmaga jóságában kételkedő hőst... és én úgy éreztem, hogy a másik oldalon sem egyszerűsítettek és tipizáltak, a woody harrelson által játszott ezredes nem egy minta-gonosz, aki azért öl, mert gonosz, és utálja a majmokat, hanem megalapozottak a motivációi, az emberiség megmentésébe kapaszkodik -az már egy másik kérdés, hogy milyen módszerekkel próbálja elérni, hogy a népe ne süllyedjen vissza az állatok sorába (pont a megfelelő tempóban folyik a film, érdekes, hogy épp’ az ezredesnél állunk csak meg egyetlen info-heavy jelenet erejéig, hogy magyarázatokat kapjunk)... de a caesar oldalán felbukkanó új arcok is érdekesek, mert mindketten vékony banánhéj lehettek volna a film szempontjából -a comic relief-nek használt bad ape a film alapvetően nagyon komor hangulatát vihette volna rossz irányba, a kislány meg szerencsére sokkal több lett a cukiság-faktornál, sőt, vele hozták az egyik nagy utalást a régi filmekre is... mert ne feledjük, hogy bár ez a trilógia tökéletesen megáll önmagában is, azért mégiscsak előzményként szolgál egy másik nagy történetnek -bár szerintem nem baj az, ha nem kacsintgattak túl sokat, csak néhány ismert nevet csöpögtettek a többi közé, plusz végleg elindították az emberiséget azon az úton, hogy alsóbbrendűvé váljék... no. beszéltünk a szívre ütő érzelmekről, az agyat bizsergető történet-és-karakter-ívekről, nézzük meg az elsődleges befogadó érzékszerveinket is: a szemünket és a fülünket... mert elképesztő technikai csoda a film, és nem csak arról van szó, hogy hitelesen néznek ki a majmok fegyverrel a kézben, lóháton, hanem arról is, hogy mennyire valóságosnak tűnik a szemük, hogy mennyire át tudják adni a mimikával és a testbeszéddel az érzelmeket. és erre rá is játszik matt reeves, mert sokszor használ közeliket, így fókuszálva rá ezekre az érzelmekre. és ezzel vissza lehet kanyarodni a már emlegetett non-tipikussághoz, mert nyári blockbuster-hez képest sokszor mer csöndes és intim lenni, a harcok helyett bosszútól fűtött kalandozásra vagy egy nagy szökésre koncentrálni, hogy aztán a végén robbanjon egyet a vászon, de továbbra is meggyőződéssel vallom, hogy ez áll jól neki... eleve csendesebb lenne a film amiatt, hogy sok majom jelbeszédet használ kommunikációra (sőt, most már az emberek egy része is elveszítette a beszéd-készségét, ugye), úgyhogy ezért is kiemeltebb szerep jut michael giacchino-nak, aki szerencsére élete egyik legjobb munkáját öntötte kottába -főleg az érzelmes dallamai ütnek át igazán... érzelem, érzelem, érzelem -talán ez a szó vált a leghangsúlyosabbá a kritikámban, és ez nem véletlen, mert az ember azokat a dolgokat engedi a legközelebb magához, amiben érzi, hogy ott dobog egy nagy szív... ezért is nehéz búcsút venni ettől a majom-kompániától, pedig tudjuk, hogy ennél tökéletesebb búcsút nem is kaphattak volna... (#07.13.)

(2017) (r.: Ridley Scott)

egyszerre áldás és átok egy olyan alkotást elkészíteni, ami idővel kultikussá nemesedik -mert a népszerűség és az anyagi megfontolások kikövetelik, hogy új alkotás szülessen ebben a világban; ugyanakkor egy széles rajongó-réteget nagyon nehéz jóllakatni, mert egy része ortodox konzervatív, és ugyanazt az élményt akarja újra átélni, mint ami korábban annyira megragadta, egy másik része viszont az ismerős érzések mellett szeretne új utakra is kalandozni. így könnyen meghasonlik egy alkotó, aki a saját vízióját vinné tovább, ami viszont nem mindig egyezik a nép elképzelésével -és tudjuk jól, hogy az internet korában mennyire hangos tud lenni egy maroknyi nép is... ridley scott néhány éve úgy gondolta, hogy az általa életre keltett alien-univerzumban van még feltáratlan terület, hogy van még élet a számtalanszor látott xenomorphok elleni harcokon túl is, így merészelt egy dedikáltan alien-mentes alien filmet csinálni, ahol leásott az alapokig, és sokkal inkább a filozofikus elmélkedésekre, a felfedezések izgalmára helyezte a hangsúlyt, minthogy vérbe borította volna a vásznat. persze a puristák egyből blaszfémiát kiáltottak, és rázúdították a dühüket nem csak a filmre, de a scott-ra (és a forgatókönyvet feljavító damon lindelof-ra) is. sajnos a stúdió-rendszerben egy alkotó nem teheti meg, hogy leszarja a fizető-vendégek sirámait, úgyhogy választhatta volna azt, hogy otthagyja a francba a szerelem-gyerekét, vagy kompromisszumokat köt, és azt mondja, hogy ’jól van, ha szerintetek még mindig izgi az emberi testből kibújó szörnyeteg, akkor kaptok belőle nyolc kilót, egészségetekre’... én viszont már az előzetest látva is kicsit húztam a számat emiatt a megalkuvás miatt, mert úgy nézett ki, mintha az eredetibb gondolatok helyett inkább egy bestof válogatást nyújtanának át nekünk film gyanánt -és bár részben ez be is igazolódott, azért pozitívabb lett az összkép, mint vártam (ehhez azért hozzátenném, hogy bár szeretem ezt az univerzumot, mély elkötelezettségem nincs felé, azaz nem nézem újra évente a filmeket, nincs facehugger kispárnám, és én a prometheus-ban sem isten átkát látom, hanem csak egy jól összerakott és gyönyörűen felvett scifit)... a film első harmada különösen el tudott kapni a hangulatával, bírom az ilyen hard science scifi-ket, ahol problémákat oldanak meg űrhajókon, vagy felfedeznek egy új bolygót. az itteni karakter-felvázolással is többé/kevésbé elégedett voltam, bár vadiúj karaktereknél nehéz átélni az egyből lecsapó drámát, hiszen nem invesztáltunk még beléjük érzelmeket, így az ő érzelmeik sem hathatnak ránk annyira (btw, kettő jelenetért szerződtetni james franco-t?)... azzal sem volt bajom, ahogy a prometheus szálai beszövődtek a filmbe -és ezt elsősorban david-nek (és így michael fassbender-nek) köszönhetem. mert örültem, hogy a xenomorphok mellett egy emberi(bb) gonosz is megjelent a filmben, és fassbender zseniálisan érzékeltette az android őrületét, ahogy az általa játszott kétféle típus közti különbségeket is (csak az a csavar ne lett volna a végén annyira átlátszó...). igazság szerint még azt az apokrif mondatot is le merem írni, hogy nálam jobban működött volna a film alien-ek nélkül... oké, lehet hogy én vagyok finnyásabb az átlagnál, mert jobban szeretem a pszichológiai feszültségkeltést az űrlényes gore-nál -de sajnos a vágás sem segítette az akció-részekbe való mélyebb bevonódásomat, de szerintem panaszkodtam már eleget ezeken a lapokon a modern kor csapkodós, követhetetlen hentes-munkái miatt... azt nem tudom, hogy direkt volt-e, de a karakterek bénázásai miatt néha kifejezetten komikus hatást keltettek az eredetileg félelmetesnek induló jelenetek. talán csak a teherhajón lógós darus akciót mondanám igazán emlékezetesnek -mert sajnos még az űrhajós finálé sem hozta el az epikus lezárás székbe-szegező érzetét, ahhoz túlságosan összecsapottnak érződött (nem bántam volna azt sem, hogy nem megyünk vissza a hajóra a végén)... szóval pont úgy állok középen, mint ahogy az készítők is próbáltak középre állni az alkotás során -csak amíg ők ezzel a helyezkedéssel nem nyerték meg sem az alien sem a prometheus rajongóit (mert mindannyian kicsit éhesek maradtak), addig én jól érzem magam a helyemen, mert kaptam egy korrekt scifit, gyönyörű látvánnyal, részben jól működő hangulattal. (#05.21.)

(Érkezés) (2016) (r.: Denis Villeneuve)

ironikus, hogy pont egy olyan film értékelésénél kell keresni a szavakat, aminek a főszereplője egy nyelvész... de délután óta olvastam / megnéztem jó pár kritikát, és a legtöbbjüknél felvetődött, hogy ’aludniuk kellett rá egyet’, mielőtt megpróbálták volna összeszedni a gondolataikat, kellett egy lépés távolság, hogy objektíven tudjanak értékelni... mert ez egy olyan film, ami még jó sokáig munkál benned, nem hagy nyugodni, kell egy kis idő, amíg az agyad és a szíved desztillálja a lényeget... pedig előzetesen csak egy ’felvesszük a kapcsolatot egy idegen életformával’ típusú filmnek tűnt, és ebből a zsánerből már láttunk pár klasszikust (gondolok itt elsősorban a harmadik típusú találkozásokra), unásig ismerjük már a csihi/puhis verziót is (idén is elénk-hánytak már egyet emmerich-ék), így kétséges volt, hogy működhet-e ismételten ez a koncepció. még szerencse, hogy a csillagok kedvezően álltak össze, volt egy erős irodalmi alapanyag, egy vizualitásban és lélek-vájkálásban erős rendező, és egy csapat tehetséges színész -plusz olyan összetevők, amik már nagyon hiányoztak a magamfajta embereknek, akik az év nagyrészében csak blockbuster-eket fogyaszt a moziban: az ész és a szív... meg persze a jól épített karakterek, egész pontosan egy karakter, mivel végig megtartották a hősnői szemszöget, vele együtt léptünk egyre feljebb és beljebb a történetbe, vele együtt csodálkozhattunk rá mindenre. ügyesen adagoltak mindent a forgatókönyvben, addig hagytak minket is homályban (és ködben) amíg csak lehetett, és a relevációk is a megfelelő pillanatban jöttek, hogy az ember a sok építkezés után azt sóhajtozza a vászon felé, hogy ’okos, mennyire okos’... az első pillanatban nem értettem, hogy miért jó az, hogy rögtön a nyitó-jelenetben gyomor-szájon vágják a lelkünket, de aztán az elszórt képekből ez a mély drámai vonal is fájdalmasan szépen állt össze a végére... számomra nagyon fontos aspektus volt az emberi tényező, mert nagyon unom már, hogy az emberiség ekkora seggfej, hogy nagyon sokan előbb lőnek, aztán kérdeznek, így annyira jó volt látni azt a naivnak gondolt optimizmust, ami átvette az uralmat a film végére, és amiben én is szeretnék osztozni egy életen át -mert a kommunikáció és a szavak ereje igenis legyőzheti az agressziót! és ehhez az üzenethez nagyon méltó volt a film, csendesen építette a feszültséget és csak akkor dördült meg, amikor nagyon muszáj volt. de ennek ellenére egy percig sem unatkozott az ember, mert megbabonázódott attól, amit látott, vitték magukkal a karakterek iránti érzelmei, a közérthető tudományosság mélysége, és persze azt is könnyen viselte, hogy denis villeneuve lenyűgözően mutat meg mindent, pásztázza a kamerájával a tájat, miközben egész közel hozza az arcokat hozzánk (bár a sicario óta nem nőtte ki azt, hogy alul-exponálja sokszor a képet). újra megerősítést kaphattunk arról, hogy jó kezekben van a blade runner 2049... (jóhann jóhannson-nak most sem kell szégyenkeznie a zenei munkája miatt, de szegénytől eléggé ellopta a show-t az általam nagyra tartott max richter, akinek az egyik opus-ával törték össze igazán a szívünket.) ($$11.12.)

(Star Trek: Mindenen túl) (2016) (r.: Justin Lin)

a világ nagyobbik fele már ötven éve nem érti a trekkie-ket... és most nem csak az extrém esetekről beszélek, a klingon nyelvet tökéletesen beszélő, a sufniban fézert esztergáló fanatikusokról, hanem azokról az elkötelezett rajongókról, akiknek az az etalon, hogy egy fantasztikus történetben a tudományos rész sem elhanyagolt, akik az akciónál sokkal többre tartják a humanista gondolat-világot, akik szerint a hősöknek (és egy népeket összetartó föderációnak) minden áron a békére kell törekednie, a diplomáciát örökké a fegyverhasználat elé helyezve... a mai rohanó világunkban különösen nehéz megérteni őket, ahol egy hollywood-i nagyköltségvetésű film másról sem szól, csak a pörgésről, akcióról, csata-jelenetekről... én sosem voltam trekkie, így nagyon tudtam élvezni a jj-féle modern értelmezéseket, ahol háttérbe szorultak a franchise fent emlegetett hagyományos értékei, azt viszont sikeresen érte el, hogy az enterprise bedokkoljon a huszonegyedik század filmiparába -de látva ezt a harmadik részt, kicsit elkezdtem megérteni, hogy mire panaszkodtak az ős-rajongók eddig. hiszen a szintén ős-rajongó simon pegg hozzáállása kicsit más volt a forgatókönyvhöz, mint az előző két résznél roberto orci-éknak: valami olyan nagybetűs űr-kalandot akart a nagyvászonra hozni, ami a karakter-pillanatokra támaszkodik, és az űr helyett inkább a kalandon van a hangsúly. mert az idő jó egyharmadát egy bolygón töltjük, és ezzel abszolút visszahozza a klasszikus kalandfilmes hangulatot, van hely felfedezni a világot, vagy lüke egysorosokat benyögni egymásnak. a nyitánynál még nem értettem, hogy miért írták azt, hogy ez a film könnyedebb, mint az elődje, mert a hajó pusztulása kifejezetten drámaira sikerült, és a főbb karakterek lelki állapota sem volt épp túl felhőtlen, de aztán a bolygón a helyére kattant minden, és onnan már nem volt megállás. mert persze azért nem lehetett kihagyni az akciókat sem, hagyományos elvek ide-vagy-oda, és bevallom itt azért voltak problémáim... az még rendben van, hogy justin lin imádja úsztatni, pörgetni/forgatni a kamerát, mert jól tudnak kinézni ezek a sikló képek, de az én ízlésemnek a rázkódások már túllépték az élvezhetőség határát, sokszor nehéz volt kivenni, hogy mit is kéne látni (ráadásul a fényerővel is gondok voltak, nem is tudom, hogy a 3d-s vetítésen mit láttak a nézők, ahol még a hülye szemüveg is sötétíti a képet...). de azért voltak jócskán ötletei meg élvezhető koreográfiái (pl. jaylah kör-svenkes verekedései), és nagy dicséret jár azért, ahogy végig a zenére támaszkodott (michael giacchino klasszikus (és kellően john williams-es) témáira, és a beastie boys-ra egyaránt), és csak ritkán ötlött fel az emberben, hogy fast&furious széria mellől érkezett a rendezői székbe... ilyen sok szereplőnél óhatatlan, hogy elsikkad egy-egy karakter, most szegény uhura szorult háttérbe az eddigiekhez képest, viszont bones végleg a kedvencemmé vált (plusz az újak közül jaylah ugrott egyből a szívem közepébe). és azt is értékeltem, hogy próbáltak a gonosznak adni némi megalapozott motivációt, még ha ez azzal is járt, hogy kirk-nel néhány didaktikus mondattal kellett helyrebillentenie a gondolati egyensúlyt... no, amíg nem találják fel az idő-kibővítőt, addig nem látok esélyt arra, hogy pótoljam a komoly hiányosságaimat star trek fronton, de ha ilyen filmekkel mutatják be nekem, hogy mi az igazi szellemisége ennek az univerzumnak, addig nem is lesz bennem igazán hiányérzet... ($$07.23.)

(Éjféli látomás) (2016) (r.: Jeff Nichols)

jó látni, hogy felnőtt a korosztályom, és a többségük ragaszkodik azokhoz az ízekhez, amiket gyerekkorában megszokott -azaz a filmjeik többsége olyan, mintha spielberg készítette volna ’83 tájékán... és ez nem csak azzal jár, hogy a kor hangulatát próbálják reprodukálni, hanem a történeteik megírásakor is az akkor megszokott emberi léptékben gondolkoznak, és vizuálisan is megpróbálnak az olyan korszakos zsenik nyomdokaiba lépni, mint zsigmond vilmos (nem véletlen, hogy a szokásos film utáni színész-keresgélésem helyett most az operatőr és a zeneszerző nevére kattintottam az imdb-n) (egyébként ez a korhangulat-átvétel annyira jól sikerült itt, hogy az első modernebb autó felbukkanásáig nem is voltam benne biztos, hogy mikor is játszódik a film, mert a ruhák, a hajak, sőt még a képregények is hozták a retro érzetet)... alkotói alap-szabály, hogy egy történetbe minél későbbi ponton kell bevonni a befogadót, és nagyon tetszett, hogy itt megtalálták ezt az opcionális pontot, egyből a nagy hajsza közepébe csöppentünk, és nem hiányzott, hogy hosszasan magyarázkodjanak nekünk a miértekkel (vagy hogy mondjuk részletesen megmutassák a szektás időszakot). de egyébként is jól állt a filmnek ez a szűkszavúság, hogy nem akart szájba-rágni, hogy hagyta, hogy félszavakból, biccentésekből rakjuk össze magunknak a képet. mert így tudott felerősödni a történetben lévő misztikum. úgyis minden másban a realizmus dominált, mert az emberek valahogy így reagálnának a megmagyarázhatatlan jelenségekre, a különleges képességű emberekre (azaz istenként vagy fegyverként tekintenének rájuk). de igazából akkor működött a legjobban a film, amikor csak a család volt a középpontba, mert így lett érzelmileg nagyon erős motorja. kicsit sajnáltam is, hogy jöttek a konfliktusok, bár tudom, hogy ezek a feszültség-keltés velejárói. az mondjuk fura volt, hogy a szektás szál ilyen könnyen elsikkadt, bár a hivatalos szervekkel így is lehetett elég üldözést eljátszani... a csendessége és misztikuma szépen fokozódott fel a végéig, ami bizonyította, hogy nem kell a befejezéshez sem mély magyarázat, el tudja fogadni a néző, ha lebegtetve hagyják magára... no, valami ilyesmi jön létre a fesztivál-filmek és zsáner-filmek origójában, egy érzékeny retro mese, szerethető karakterekkel, finom csendekkel, bizsergető misztikummal. és persze kitűnő színészekkel (jó volt látni, hogy michael shannon-t és adam driver-t tudják normális emberként is alkalmazni, miért kéne nekik mindig különcöket és furcsa figurákat játszaniuk...). ($$07.17.)

(A függetlenség napja: Feltámadás) (2016) (r.: Roland Emmerich)

2016 van. az elmúlt húsz évben hollywood-függőként magam is végigkövettem a digitális forradalom útját a nagyvásznon, így ma már nem hiszem, hogy nagy meglepetés érhet, ha beülök a moziba egy idegen-inváziós városrombolós látvány-pornóra -nagy kár, hogy így már kevés az esély, hogy egy ilyen típusú alkotás olyan szórakoztató klasszikussá nemesedjen, mint a húsz évvel ezelőtti első rész. mondjuk nem is tűnik úgy, hogy emmerich-ék bármiben vették volna a fáradtságot, hogy felérjenek az elődhöz... oké, természetesen itt is a ’nagyobb és hangosabb!’ folytatás-elvet követték, csak nem biztos, hogy attól lesz valami fenyegetőbb, hogy sokkal nagyobb, mint korábban volt. mert jobban működött az, hogy épp annyit láttunk anno, amennyit kellett, és igazság szerint jobban álltak az atmoszférának a praktikus effektek is, főleg az űrlények sínylették meg a technikai újítást... de a láthatóságot érthetjük arra is, hogy követhetőbbek voltak az űrcsaták -bár ez abból is eredhet, hogy jobban elkülönült a két faj technikája. mondom ezt úgy, hogy az egyik legérdekesebb aspektusnak azt tartom ebből a folytatásból, hogy felvázolt egy olyan alternatív világot, ahol tényleg megtörtént egy ufó-támadás, ahol felhasználtuk az égből jött fejlett technológiát, ahol a nemzetek békében tudnak élni egymással, mert összetartja őket egy külső ellenségtől való fenyegetettség, ahol a régi hősöket a nekik kijáró tisztelet övezi. szép vízió... de az a baj, hogy ezeken a kihagyott éveken csak végigszaladunk (pedig vannak köztük olyan történet-morzsák, amik külön filmet érdemelnének, pl.: afrikában leszállt egy űrhajó ’96-ban, és éveken át közelharc folyt a helyi törzsekkel!) -ennek ellenére mégsem elég gyors az eleje. mert beleesik ugyanabba a hibába, mint az elődje, azaz rengeteg szállal zsonglőrködik, miközben próbálja a beexponált karakterekkel fenntartani az izgalmat -csakhogy most hiába telik el félóra, semmivel sem kerülnek közelebb hozzánk ezek a karakterek. a régiekkel csak azért törődünk, mert régi ismerőseink, az újak többsége meg a generációs staféta-váltás miatt vannak jelen, de szegények olyan semmilyenek, hogy képtelenek érzelmeket kiváltani belőlünk (pedig én bírom a kis-hemsworth-öt alapvetően. azt viszont nem nagyon értem, hogy az azóta is színészkedő mae whitman-t miért kellett lecserélni az egyébként szép arcú maika monroe-ra...). de egyébként is érzelmi deficitben szenved a film, többször is próbál halállal kiváltani belőlünk némi drámai reakciót -sikertelenül... na nem mintha a humor frontján jól állna -ennyire erőltetetten rosszul vicces nagyköltségvetésű filmet rég láttam, minden poén lepattant rólam, főleg úgy, hogy van vagy három karakter a filmben, akiket kizárólag arra tartanak, hogy vicceseket mondjanak vagy tegyenek, és egyik sem működik, nagyon nem. kicsit egyébként olyan az összhatás, mintha tervező-asztalon készült volna az egész film, vagy egy pizzériában, ahol gondosan kiválogatták, hogy milyen feltétekre van még szükség, hogy mindenki bekajálja a végeredményt (kell egy nagyobb hajó! egy nagyobb űrlény! egy rakás cinikus jeff goldblum egysoros! szerelmes fiatalok, kómából visszatérő öregek! gyerekek és kutya! kínai karakterek a távol-keleti piacra! viccesnek szánt karakterek! és sok-sok cgi!!!) -persze, hogy nem lett finom a végeredmény... azt nem mondom, hogy cseppet sem szórakoztató, vagy hogy ne lenne potenciál a felvázolt folytatásban, de ennél sokkal többet kell belerakni, hogy a nézők ne húzzák ennyire a szájukat... ($$06.25.)