(2019) (r.: Szász Attila)

néha még a hivatalosan kiadott szinopszist sem szabad elolvasni, mert az is félreviheti a prekoncepcióidat -és itt nekem egy szélhálmost ígértek, akiből viszonylag keveset kaptam, egy háború után feltápászkodó várost, amiből hamar kiűzettünk egy kortalan vadászházba, egy könnyedebb film tévképzetébe éltem, de a minimál-thriller összes kelléke teljesen agyonnyomott a végére... de tényleg olyan, mintha a hangulatos kezdést csak csalinak akarták volna bedobni az alkotók (köbli norbert fogatókönyvíró és szász attila rendező), és aztán az olcsóbb utat választották inkább, pedig szerintem bőven lett volna kraft a hősünkhöz hasonló kakukk-karakterben, aki mások gyászába fészkeli be magát, hogy teletömje a bendőjét, és továbbálljon egy másik kétségekkel teli családhoz. és bizonyos elemek miatt még reménykedtem egy darabig, a zene is játékosabb volt a főcím előtt, szabó-kimmel tamás egyszer még ki is kacsintott ránk a kamerán keresztül -aztán néhány pofonnal és három gyors lövöldözéssel később már bele is süllyedtünk a klisékkel körberakott csapda-helyzetbe... ha nem lettek volna a szomszéd faluban ott az oroszok, és nem emlegették volna fel néha a frissen véget ért háború borzalmait, akkor a film nagyrésze bármilyen korszakban játszódhatott volna -egy időtlen mesévé vált egy kegyetlen férjről és egy szeretetre vágyó, sokat szenvedett feleségről, és nem nagyon akarta bevenni a gyomrom, hogy ebbe az erdőbe vittek be minket az alkotók... nem azt mondom, hogy sosem működött a suspense, hogy nem reszelték a hegedűsök az idegeimet a bernard herrmann komponistát idéző dallamaikkal, és mivel a férj az első pillanattól kezdve egy agressziótól eltorzított személyiségként jelent meg a vásznon, így végül tudtam szurkolni a titkos szerelmeseknek is. annak ellenére, hogy a kémiát nem mindig éreztem a szereplők között... szabó-kimmel tamás egyetlen arccal játszotta végig a filmet, ami számomra nem minden jelenetben volt meggyőző, kerekes vica már nagyobb érzelmi skálán játszott, és az tetszett benne, hogy elhittem neki a kemény, mindenre elszánt asszonyságot -ezért is sajnáltam, hogy nem adta meg neki a forgatókönyv azt a lehetőséget, hogy ő legyen a hős megmentő, és ne őt kelljen megmenteni végül... (ahogy az illik, az egy-film-per-egy-cici-villantása itt is megvolt vicának, hálás is ezért neki a férfi-közönség tekintélyes hányada...) ugye tavaly elhatároztam, hogy trendet teremtek magamnak, és október 23-a környékre időzítek olyan magyar filmeket, amik a huszadik században játszódnak, és szerencse, hogy ezúttal több ilyen alkotás is van a tarsolyomban, mert különben csalódással kéne idén kieresztenem ezt a hagyományt... (××10.19.)

(2011) (r.: Bergendy Péter)

ha szóba-kerülnek a szocialista diktatúra államvédelmi szervei, a legtöbben még mindig a beszervezettekre, a iii/iii-as ügyosztály besúgóira gondolnak elsősorban, még akkor is őket emelik ki, amikor újra-és-újra próbálnak nekifutni bizonyos politikai elemek a magyarországi ügynökmúlt rendezésének. pedig ezek az emberek sokszor nem önszántukból jelentettek, gyakran fenyegették és zsarolták őket, viszont a legnagyobb bűnösök kevesebb szó esik, azokról a tartó-tisztekről, akik háttérbe vonultak konspirált lakásokban, írták a jelentéseiket, és behálózták az élet minden területét... ezért örülök, hogy készült egy film róluk is, a frissen újjáformálódott hatalom ökléről, a diktatúra kiszolgálóiról, akik még egymásban sem bízhattak meg... köbli norbert forgatókönyvíró ügyesen érzett rá arra, hogy a macska/egér harcot kell a középpontjába állítani, ahogy minden szereplő gátlástalanul hátba-támadja a másikat, miközben a szituációnak megfelelően a különböző arcát mutatja épp’ a többi elvtárs és a nézők felé... történelmi filmet nem olcsó forgatni, itt viszont a készítőknek csak tévés költségvetésük volt, így kreatívan kellett megoldaniuk a spórolást, amit leginkább azzal érték el, hogy szűk helyszínekre zárták a szereplőket, ezzel az előnyükre fordítva a pénztelenségüket, mert ez egy extra feszültséget adott az egyébként is erősen szívdobogtató pillanatokhoz (oké, nem mondom, hogy nem lógott ki a lóláb, hogy csak néhány korabeli autót sikerült kibérelni a veterán kluboktól, és a statiszták is elmaradtak az utcákról, de mondjuk azt jóhiszeműen, hogy karácsony napján, amikor a film játszódik, egyébként sem mászkálnak tömegek az utcákon)... a forgatókönyv nem csak a jó tempója és a feszültségkeltése miatt dicsérendő, hanem mert hiteles szövegeket ad a karakterei szájába -igaz ehhez a hitelességhez az is kell, hogy igencsak erős színész-gárdát sikerült összeverbuválni a forgatásra -kulka jános elemi erővel játssza a sokat látott kommunistát, nagy zsolt a keményebbik énével brillírozik, elek feri szánalomra méltónak mutatja magát, scherer péternek meg többször kéne ilyen komolyabb szerepeket vállalnia, mert tökéletesen passzolt rá a simlis ügynök jelleme, illetve jellemtelensége... érdekes kérdés az, hogy ha ilyen amorális karakterek a főszereplők, akkor mennyire tudunk velük együtt-érezni, tudunk-e izgulni értük a rázós helyzetekben. és azt kell mondanom, hogy az utóbbi kérdésre mindenképpen igen a válasz, még akkor is, ha maximálisan elítélem azt, amit ezek az emberek képviseltek... bár a film nagy csattanója jó előre kitalálható, és a vágásnál is éreztem némi apróbb furcsaságokat, nem nagyon tudnék egyébként belekötni a filmbe, egyszerűen odaszegezett a képernyő elé a feszültségkeltésével (és a nagyszerű zenéjével). akár tananyaggá is válhatna, hogy a mai fiatalok is megtapasztalják azt, hogy egy totalitárius rendszer még a saját embereit is felfalja, miközben behálózza az élet minden területét. és megmutatja az is, hogy azok között, akik kiszolgálják a hatalmat, nincsenek ártatlanok. (×10.23.)