rég volt már olyan, hogy két fimért is szorítottam volna, előre hangoztatva, hogy mindkettőnek örülni fogok, ha nyer, erre most itt ülök a pirkadat fényénél, és örülök a mexikói inváziónak, ugyanakkor szomorú vagyok, hogy linklater-éknek tizenkét év sem volt elég, hogy elismerést kapjanak (vagy michael keaton-nak a kisgatya)... nph pont azt hozta, amit vártam, éneklést és bűvészkedést (plusz jó adag tony hangulatot), talán ő közelítette meg az elmúlt években legjobban az etalont -wolverine-t. a producereknek dicséret, hogy kihasználták a modern technikát, de szolid tockos is jár, hogy még mindig nem tanulták meg, hogy az emberek csak időhúzásnak érzik a betét-dalokat (pedig most a lego song is ütött, meg common-ék állótapsa is jogos volt, plusz ms.gaga is kiereszthette a legszebb hangját). egyébként minden a szokásos mederben folyt (bár ez volt az első oscar-om stream-ről, mert az osztrák tévések agyát megszállta a nacionalizmus), lehet, hogy valahol el is várjuk, hogy ilyen monstre legyen a show. éljenek az emigránsok, akik hollywood-ot építik! ($02.23.)

(Amerikai mesterlövész) (2014) (r.: Clint Eastwood)

egy bonyolult kérdésre nem lehet egyszerű választ adni. és egy háború -főleg egy igencsak ellentmondásos, igencsak bonyolult kérdés. és nem azért kezdtem ezzel a komor bölcsészkedő elmélkedéssel, mert azt gondolnám, hogy ez a film egyenértékű lenne azokkal a filmekkel, amik a videotékák alsó polcain várták az akcióra éhező férfiakat a kilencvenes évek derekán, de hőséhez hasonlóan nem gondolkodik elég komplexen. a motivációkat értem, mutassunk be egy embert, egy hős katonát, akinek az volt a feladata, hogy a társait védje az embertelen körülmények között. és ez az ember is , akiről szó van, pont ilyen egyenes volt, isten, haza, család, bajtársiasság. így, hogy csak ő van a fókuszpontban, nem lehet teljes képet kapni. onnan fentről, a távcsövön keresztül minden iraki barbár fegyveres vadállat, de még az együttműködőről is kiderül, hogy fegyvereket rejtegető rosszban sántikáló. és ez az egyoldalú kép-bemutatás mindig megbicsaklik a hiányzó lábára. nem arról van szó, hogy az irakiak szent emberek lennének, akik csak a szegény országukat védik, mert igenis vannak köztük alávaló alakok, akik örömmel ölnek és kínoznak embereket, akik gyerekeket vesznek rá, hogy a katonák elé vessék magukat. mert a háború ilyen, mocskos és értelmetlen. van olyan, amiben jól működik a film, a poszttraumás stressz és a visszailleszkedési zavarok ábrázolásában például, máskor viszont egy feszültséggel teli nem túl okos háborús film, amiből az ember egy kicsit hiányolja az eredetiséget. 7,5 pont. (sienna miller-t megint nem sikerült felismernem...) ($02.02.)

(2014) (r.: Damien Chazelle)

annak idején nálunk a zenesuliban volt egy tök jó mondás: a zenekart két ember tudja félrevinni -a karmester és a dobos. na, róluk szól ez a film... mintegy tíz évig volt ütő a kezemben, és most is realizáltam, hogy miért nem lett belőlem profi zenész -mert kurvára nem lett volna soha ekkora kitartásom, mint amit itt megcsodálhattunk. mert ez egy olyan őrült szakma, aminél minden energiádat erre kell összpontosítanod, ha ki akarsz tűnni, ha maradandót akarsz alkotni. le kell mondanod egy csomó mindenről, meg kell edzened a tested és a lelked, különben sosem léped át a középszerűséget. a siker három dolgon múlik: tehetség, szorgalom és egy jó tanár. vagy inkább mondjuk azt, hogy egy ösztönző erő. ha magamat nézem, a ritmus-érzékem jó volt, de a másik két pontban alulmaradtam, nem tudtam átlépni a lustaságomon, csak azért jártam a zenekarba, mert jól éreztem magam a társaságban, és a tanárom sem volt igazán inspiráló, a zenészek körében sajnos nem egyedülálló ’megfáradt alkoholista’ típusba tartozott. akkoriban elintéztem egy vállrándítással, hogy lazán vettük az órákat, de ma már sajnálom, lehetett volna másképp is. no lám, egy jó film önvizsgálatra késztet, és ez egy piszok jó film. miles teller a vérét adta a szerepért, jk simmons-nak meg azért lehetett igazán kihívás a tanár szerepe, mert végig kellett zongoráznia a teljes érzelmi skálát, nem csupán egy kibaszott anyaszomorítónak lennie. és bár végig cibált magával a tempója, volt egy két dolog, ami kizökkentett a ritmusából. az autóbalesetes fellépés és az utolsó nagy párbaj közti részt nem szerettem, valahogy nem így akartam, hogy szembeállítsák a két karaktert. és bár minden egyes jelenetben elolvadtam melissa benoist mosolyától, ebben a formában a magánéleti szálra nem volt szükség. na jó, ne menjünk bele hangról-hangra, ha az összhatást nézem, mindenképpen magasra kell értékelnem: 8,5 pont. (és köszönöm, hogy buddy rich-et felrakhattam a zenei térképemre.) ($01.31.)

(Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) (r.:Alejandro González Iñárritu)

mi a jobb, kiégni vagy köddé válni? -teszi fel a kérdést a ’high fidelity’-ben barry a zeneboltban, és valahogy ez jutott eszembe, miközben kétségbeesetten próbáltam valami frappáns első mondatot találni, mert haver, nem egyszerű fogást találni ezen a filmen, annyira ellentmondásos, annyira sokféle gondolatot zavar fel benned, egy szatírához képest túl nehéz, a drámai felfogást a fantasztikus elemek nehezítik, filmnek túl színpadias, színdarab meg nem lehet, hiszen a vászonra készült, de mégis annyira megközelíti a valóságot, amennyire lehetséges, kényelmetlenül fájdalmasan tolja a színészek arcába a kamerát, elrejti az árulkodó vágásokat, egy szuszra mondja fel az egészet, és közben mégis tudod, hogy a színészek magukról beszélnek, hogy pontosan tudják, milyen érzés, amikor megindul valakinek a karrierje lefelé, hogy mennyire nem könnyű átugrani a falat hollywood és a broadway között, hogy mennyit kell küzdeniük, ha valami művészit akarnak lerakni az asztalra, hogy meg kell halniuk a színpadon, hogy tönkremehet a családjuk és a boldogságuk a karrierjük miatt, hogy sosem fogják legyőzni az egójukat; és nem azt mondom, hogy nem látunk volna már hasonlót filmen, amikor hitelesen mutatták be, ahogy a művészek a démonaikkal küzdenek, nekem például most többször is a black swan ugrott be, mint idősebb nővér, de talán sosem éreztük még ennyire szűknek a színpad mögötti nyomasztó folyosókat, sosem másztunk bele ennyire a színészek arcába és lelkébe, sosem ragadott még ennyire magával egy maró szatíra, ami után összetörve ülsz magadban, mert tudod, hogy hiába csapkodod a billentyűzetedet, az írásod nem fog felérni a film nagyságához, hiába próbáltad érzékeltetni a vágatlanságot egyetlen végtelenül összetett mondattal. 9 pont. ($01.31.)

(A Grand Budapest Hotel) (2014) (r.: Wes Anderson)

valahol a tennebaum idején maradtam le a wes anderson életműben, de most ugrottam pár lépést az oscar-run miatt -de lehet, hogy ez nem is baj, mert így frissnek hatott a stílusa, nem fáradtam még bele a középre komponált képekbe. nem sok rendező van, akinek egyetlen képkockájából fel lehet ismerni a keze nyomát, de m. anderson-nál könnyű dolgod van, és nem csak a fókusz-pontok miatt, a színkezelése is sokat segít (de az olyan ötletek is gyanússá tehetik a dolgot, mint most a különböző képarányok váltogatása). de hogy ne csak egy jól kinéző festményt készítsen, nem árt, ha karaktereket is pakol a képekre, és atyaég, mennyi jó karakter rohangált itt másfél órán keresztül, a többségük külön filmet is érdemelne, mert csak odakenték nekünk, aztán rohantak tovább, pedig szívesen megtudtam volna többet is róluk. ja igen, rohanás, miután megismertük a tripla-szerkezetet, meg kicsit ismerkedős túrát tartottak a hotelben, egy szomorú hírrel beindult a főszál, amivel egy hihetetlen kaland vette kezdetét, ami minden túlzásával és abszurditásával nagyon tudott működni. az sem szabad elfelejteni, hogy miközben mi jókat mókáztuk a hóesésben, addig a háttérből felsejlett a huszadik század sok-sok szörnyűsége. mintha csak hrabal csokoládéra és parfümre cserélte volna a sör-habot, és úgy mesélne nekünk egy keserédes mesét a mi átkozva szeretett közép-európánkról. 8 pont. (most az lenne a tisztességes, ha azzal zárnám a kritikát, hogy felsorolom a hihetetlen színészgárdát, de akkor azt hiszem ez lenne a leghosszabb bejegyzés, amit valaha is posztoltam a blogban...) ($01.29.)

(A mindenség elmélete) (2014) (r.: James Marsh)

valahogy minden évben akad két filmkészítő, akiknek egyre jár az agyuk. az idei oscar-versenyben úgy jött ki a lépés, hogy két olyan zseni történetét is megnézhettük, akik a démonaikkal küzdenek. és óhatatlan, hogy az ember összehasonlítja őket. tegnap arra panaszkodtam, hogy nem mélyedtünk el eléggé a kódfejtésben, akkor itt már torkom-szakadtából kéne üvöltenem, hogy csak egy nagyon aprócska szeletet kaptunk stephen hawking agyából, és a fókuszpont a feleségével való kapcsolatán volt (ami abból a szempontból nem meglepő, hogy a hölgy könyvéből készült az adaptáció). de mégsem érzem azt, hogy fel kéne emelnem a hangom, mert a két film ellenkező tónusa miatt kevésbé fájt, hogy a magánélettel és nem a tudománnyal foglalkoztunk. kicsit meglepődtem az elején, hogy mennyire siettünk, öt perc után megvolt a két karakter közti ismerkedés, húsz perc után már össze is jöttek, a huszonötödik percben pedig egy erőteljes dobbantással megérkezett a betegség is. persze mindenkinek a robothang jut eszébe elsőre, amikor a hawking nevet hallja, és nem nagyon gondol bele, hogy mekkora kálvárián kellett keresztül-mennie eddig az állapotig. tudtuk, hogy nem lesz egy vidám film, és tényleg megrázó nézni a leépülést -annak ellenére, hogy átjön ennek a hihetetlen embernek a humora, és hogy a készítők sokat csiszoltak az éleken, hetvenes-évek barnába csomagolták a zenés montázsokat. örültem annak, hogy egy ismeretlen arcot kaptunk stephen-ként, akinek elhittük ezt a hihetetlen átalakulást, akire majd jól oda kell figyelnünk (hajrá eddie!), de a többi minőségi (angol) színész is hozta az elvárhatót. hogy körbeérjünk, mint az idő, fel kell tennünk a kérdést: melyik zseni tetszett jobban? és nem tudnám eldönteni, egyik film sem tudott magával ragadni, de mind a kettő hozott egy olyan minimum-szintet, amit elvárok egy ilyen alkotásnál. 7,5 pont. ($01.27.)

(Kódjátszma) (2014) (r.: Morten Tyldum)

(egy lelkes filmrajongó mindig időben kezd készülni az oscar-ra...) szeretem a történelmi filmeket, különösen az életrajzi alkotásokat, és odavagyok a brit kultúráért -tehát ezt a filmet nekem találták ki, gondolhatnánk. csak az a baj, hogy ha az ember szereti a történelmi alkotásokat és a brit kultúrát, akkor biztos, hogy sok bbc gyártású sorozatot néz , és pontosan érzi, hogy ez a film sem lógna ki közülük. csak míg azok minimum hat órában mesélik el a történetüket, itt be kellett érni kettővel, ami nagyon ritkán elég arra, hogy minden karaktert kibontsanak, minden szálra kellő idő jusson. és itt mind a kettőre szükség lett volna, mert alan turing (valljuk be) nem volt egy szerethető figura, így a nézőhöz közelebb hozása tovább tart, a többiek viszont vázlatok maradtak; a sztori-vonallal meg az volt a baj, hogy sok mindenbe belekaptunk, de nem igazán tudták eldönteni az alkotók, hogy miről is akarnak inkább mesélni, a hihetetlen teljesítményről, amit a világháború alatt véghezvitt ez a csodálatos elme (kacsint), vagy a magánéletéről, konkrétabban a homoszexualitásról. és értem én, hogy egy valós személyről szóló történetben nehéz szétválasztani ezeket az elemeket, nem is kell, csak a hangsúlyok nem mindegy, hogy hova kerülnek (és mielőtt még, nem az zavart, hogy meleg volt a főszereplő, tökön is rúgnám magam, ha egy kicsit is így éreznék, hanem hogy engem a kódfejtés jobban érdekelt, mint a többi szál). még ha az időkezelés ötletességét és a kiváló színészi munkát is nézem, akkor is azt kell mondanom, hogy ez egy tisztességes iparosmunka, egy sztenderdekből összerakott életrajzi film, amire én is azt az osztályzatomat tudom adni, amit a ’korrekt, de nem túl magával ragadó’ filmeknek szoktam tartogatni: 7,5 pont. ($01.26.)