(Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) (r.:Alejandro González Iñárritu)

mi a jobb, kiégni vagy köddé válni? -teszi fel a kérdést a ’high fidelity’-ben barry a zeneboltban, és valahogy ez jutott eszembe, miközben kétségbeesetten próbáltam valami frappáns első mondatot találni, mert haver, nem egyszerű fogást találni ezen a filmen, annyira ellentmondásos, annyira sokféle gondolatot zavar fel benned, egy szatírához képest túl nehéz, a drámai felfogást a fantasztikus elemek nehezítik, filmnek túl színpadias, színdarab meg nem lehet, hiszen a vászonra készült, de mégis annyira megközelíti a valóságot, amennyire lehetséges, kényelmetlenül fájdalmasan tolja a színészek arcába a kamerát, elrejti az árulkodó vágásokat, egy szuszra mondja fel az egészet, és közben mégis tudod, hogy a színészek magukról beszélnek, hogy pontosan tudják, milyen érzés, amikor megindul valakinek a karrierje lefelé, hogy mennyire nem könnyű átugrani a falat hollywood és a broadway között, hogy mennyit kell küzdeniük, ha valami művészit akarnak lerakni az asztalra, hogy meg kell halniuk a színpadon, hogy tönkremehet a családjuk és a boldogságuk a karrierjük miatt, hogy sosem fogják legyőzni az egójukat; és nem azt mondom, hogy nem látunk volna már hasonlót filmen, amikor hitelesen mutatták be, ahogy a művészek a démonaikkal küzdenek, nekem például most többször is a black swan ugrott be, mint idősebb nővér, de talán sosem éreztük még ennyire szűknek a színpad mögötti nyomasztó folyosókat, sosem másztunk bele ennyire a színészek arcába és lelkébe, sosem ragadott még ennyire magával egy maró szatíra, ami után összetörve ülsz magadban, mert tudod, hogy hiába csapkodod a billentyűzetedet, az írásod nem fog felérni a film nagyságához, hiába próbáltad érzékeltetni a vágatlanságot egyetlen végtelenül összetett mondattal. 9 pont. ($01.31.)