(A bin-Láden hajsza) (2012) (r.: Kathryn Bigelow)

vannak olyan sebek, amik sosem gyógyulnak be, nem segít sem a gyász, sem a véres bosszúállás. 9/11 örök mementója lesz az amerikaiaknak, egy sötét pillanat, ami megroppantotta a biztonságérzetüket, aminek a hatására bedöntötték a közel-kelet törékeny erő-egyensúlyát, és nemhogy győztesen hagyták volna el a csaták helyszínét, de újabb emlékezetes sebeket szenvedtek el. de azért volt egy pillanat, amikor azt érezhették, hogy végre felül-kerekedtek a negatív örvényen: amikor a világ egyes számú terroristáját sikerült hullazsákba pakolniuk... az európai néző arra számít, hogy egy ilyen sztorit csak csillagos-sávos lepedőbe csavarva tudnak elkészíteni hollywood-ban, de a tősgyökeres kaliforniai kathryn bigelow nem akarja a hazáját a piedesztátra állítani, nem, neki egy sokkal hátrébb elhelyezkedő pozíció a kényelmes, ahonnan megfelelő szögben láthatja a valóságot... és bizonyos mértékig jó dolog az, hogy a hiper-realizmusrsa törekszik, mert a kézi-kamerájával oda tud osonni olyan eseményekhez is, amikre nem számítanák egy sztárokkal kitömött filmben: mondjuk az elfogott al-kaida tagok megkínzásához... nincs mentegetés, kemény módszerekkel próbáltak kézre keríteni mindenkit, akinek köze lehetett a tornyok leomlásához, szabad kezet kaptak a terepen dolgozó ügynökök. és igen, ezekért a jelenetekért érdemes volt felvenni a kesztyűt a nacionalista jobboldallal, akik persze egyből hazafiatlanságot kiáltottak, viszont a valóság mímelése nem minden esetben csapódott le ilyen jól az egyszeri nézőben. mert ez a hideg távolságtartás a karakterektől is távol tartott minket, még a megszállottan nyomozó hősnőnk iránt sem tudtunk semmit érezni így, hogy szinte csak a munkája közben láthattuk, miközben kétszer mosolygott meg egyszer kiabált... a többiekbe meg végképp nem tudtunk volna kapcsokat akasztani, hiszen nyolc évet ölelt fel a cselekmény, így jessica chastain mellett folyamatosan rotálódott a stáb (egyébként ez a szemelvényes dramaturgia is szárazzá tette nekem az összhatást)... azt némi utánaolvasással megértettem, hogy a film utolsó negyven perce a szinte teljesen kész forgatókönyvre lett ráragasztva, hiszen már az előkészületeknél tartott a stáb, amikor minden tévét elárasztott a breaking news, hogy sikerült kiiktatni bin laden-t, de sajnos ez a törés érezhető is a filmen, hiszen az addigi főszereplőnk az oldalvonalra kerül, hogy átadja a helyét a kommandósoknak, akikért meg pláne nem lehet izgulni, hiszen semmit sem tudunk róluk, de még a komplett életrajzok sem segítenének azon a tényen, hogy tök egyformák a sötétben, sisakban, így csak egy masszaként látjuk őket, ahogy végrehajtják az egyébként realistán megvalósított akciójukat... szerintem az sem segített a film értékelésében, hogy nyolc évadnyi homeland van már a hasamban, ahol hasonló témákat kerülgettünk egy hasonló főszereplő vezetésével -csakhogy carrie mathison-nak volt ideje hozzánk nőnie, így ott minden robbanás hatott ránk is, hiszen azt éreztük, hogy tétje van minden halálnak... de kétségtelen, hogy inkább egy ilyen hidegebb, tényekhez ragaszkodó alkotás készüljön a témában, mint egy uncle sam-et királynak kikiáltó hamis fércmű, vagy egy olyan nyáltenger, ami kizárólag a könnycsatornáinkat célozza meg... [*07.03.]

(Looper -A jövő gyilkosa) (2012) (r.: Rian Johnson)

ha visszamehetnél az időben, te megölnéd baby hitler-t...? minden időutazásos történetnek megvan a maga szabály-rendszere, amit mi befogadóként elfogadunk, ha van benne logika, még az elkerülhetetlen paradoxonok ellenére is. az már egy másik kérdés, hogy kinek mekkora igénye van arra, hogy részletesen elmagyarázzák neki ezeket a szabályokat, vagy azt mondja, hogy oké, itt ez a timey-wimley-wibly-wobly gubanc, nézzük, hogy ezúttal mit tud nyújtani érzelmileg és szellemileg a történet, amit belecsomagoltak... és rian johnson szándékosan nem ereszteti ránk az idő-dömpinget, sőt, cinikusan kikacsingat azzal, ahogy a karaktereik is kezelik a helyzetet, okos alkotóként tudja, hogy milyen hülyén néz ki, amikor egy filmben idővonalakat kezdenek rajzolni egy éttermi szalvétára... így az expozíció nagyrészét letudja némi noir-os narrációval, majd pár jelenettel felfesti a looper-ek életét, a monoton, lélektelen, mindennapos ölésektől a keserédes befejezésig, amikor is a nyugdíj hosszú évtizedei következnek, miközben ott lebeg előttük az életük befejezésének pontos kimenetele... régóta tologatom már ezt a filmet, pedig sok jót hallottam már róla, ráadásul rian johnson az elmúlt években két filmmel is felhívta magára a figyelmemet azzal, hogy sikeresen az orromnál fogva vezetett, azaz végre találtam a személyében egy olyan forgatókönyv-írót, akinél sosem tudom eldönteni, hogy merre akar vezetni a sztorijával, és ez igencsak üdítő dolog egy olyan befogadónak, mint amilyen én is vagyok, akit már igencsak nehéz meglepni... és bizony rian már nyolc évvel ezelőtt is hasonló kvalitásokat mutatott fel, az előzetes tudásomat (miszerint joseph gordon-levitt és bruce willis ugyanaz a személy és egymást kergetik) dobhattam a kukába, mert bőven ki volt csavarva ez az egyszerűnek tűnő alapfelállás, az meg még inkább a feje tetejére állított, ahogy a karakterekhez való hozzáállásommal és a morális iránytűmmel játszadozott... mert nagyon érdekesek voltak a lelki határátlépések, azaz az önzőség korlátai, amik kíméletlen tettekhez vezették az öreg joe-t, akit viszont mégsem tudtunk megvetni, amiért gyilkos üzemmódba kapcsolt, hiszen láthattuk, hogy az élete boldog szigetét szerette volna visszakapni csupán... kellett egy kis idő, amíg ráhangolódtam a film hullámhosszára, egyszerűen az agyamban nem akart átváltani a kapcsoló, ami elfogadja jgl maszkját, amivel bruce willis-hez akarták hasonlatossá tenni, de ahogy jöttek a fókuszváltások és kellően bevonódtam érzelmileg a morális dilemmába, úgy ültem egyre feljebb-és-feljebb a kanapén, hogy a végére teljesen kétségbeesve kérdezzem magamtól: most akkor kinek is kéne szurkolnom a végén...? (elsőre emily blunt keménykedése is szokatlannak hatott, aztán ahogy vette le ezt a megkeményedett álarcot, úgy lépkedett hozzám is egyre közelebb. pierce gagnon meg figyelemreméltó alakítást nyújtott kisgyerekként, hihető volt a furcsasága és a dühe is egyaránt.) (a szerény költségvetést rian johnson jól elrejtette a történetbe, ahol csak a kiváltságosok kaptak modern technológiát, a szegények tömegeit szándékosan leszakította, mert a lepukkant, realista környezetet könnyebb volt megvalósítani, mint a csilivili high-tech-et...) (××08.16.)

Batman Begins (Batman: Kezdődik!) (2005) (r.: Christopher Nolan) / bár 2005 tájékán pont egy olyan hullámvölgyben voltam, amikor a mozizásnak nem volt prioritása nálam, de ha sith-ek bosszújára el tudtam menni (meg decemberben a negyedik potter filmre), akkor batman vajon hogy maradhatott ki ebből a kiskaliberű szórásból is? méghozzá annyira, hogy utána csak két részletben láttam először, mert a lopott hbo-ról pont szenteste kezdtem rögzíteni a filmet, és félidőben csengetett az ’angyalka’, így ott kellett hagynom batsy-t lógva, amíg az ajándékokat nyitogattam meg megettem a hallevest...? pedig tudtam a filmről, akkor még rendszeres vevője voltam a vox magazinnak, szinte minden héten ott lebzseltem budapesten, úgyhogy lehetőségem is lett volna beülni rá -vajon a schumacher-éra ennyire összetörte volna tinikoromban a batman-képemet, hogy nem érdekelt az újabb inkarnációja? nem hiszem, mert ifjúkoromban nem tűnt fel, hogy azok a neonfényben tocsogó camp bohóságok egy hibás koncepció végtermékei, én csak élvezettel néztem a túlzásaikat meg hallgattam vigyorogva az erőltetett szóvicceiket... nem hiszem, hogy akkoriban annyira hátat fordítottam volna a szuperhős-kultúrának, és azért maradt hoppon a denevér, bár az is igaz, hogy ennyire nem voltam mélyen benne a geek kultúr-körben... szóval azt hiszem, már örökké rejtély és bánat marad ez a kihagyott mozizás -de van egy olyan halvány gyanúm, hogy kora huszonéves fejjel nem értékeltem volna annyira ezt a filmet, mint most őszülő tincsekkel teszem (a sokadik újranézés után)... mert azért lássuk be, hogy bátor dolog volt nolan-éktől ennyire hátralépni, és a film első egy órájában csak bruce wayne-nel foglalkozni, végigvezetni azon a küzdelmes úton, aminek a végén ott áll velünk szemben az ikonikus ruházatában. nem is tudom elképzelni, hogy egy átlagnéző miként vette le ezt az építkezést, főleg mert aki nem csak a bat-trükkökért ült be a filmre, annak élveznie kellett a fejlődés útját is, mert jó tempóban halad végig a sztori a kiképzésen, a lelki mélypontokon, az alvilági mocsok bemutatásán, és a végső elhatározáshoz vezető utolsó lépcsőfokokon (bár azért nem diktál észveszejtő tempót)... viszont ezért tud robbanni a film, amikor eljön gotham megvédésének az ideje, amikor a thumblar végigszáguld az eső-áztatta utcákon, keresztül-törve mindenen, és ezért mászik jobban a bőrünk alá a madárijesztő pszichológiai játéka is... most hogy már régi ismerősként köszönthetem a filmet, már előre fel tudtam készíteni a szemem az akciók agyon-vágására, amit mindig is gyenge pontjának tartottam ennek a bő két órának -és gyanítom, hogy az akkori bourne őrület vezette nolan-ék kezét, amiért ilyen nehezen követhetőre szabdalták szét a feszültebb összecsapásokat és a finálé vonatos zuhanását, mert lee smith vágó alapvetően nem ilyen munkákat szokott kiadni a kezéből (lásd: összes többi nolan film + x-men: first class, truman show ééééés az 1917...). de persze azt is el tudom fogadni, hogy tudatos lépésként nem látszanak tisztán a verekedések, mert az emberek csak ennyit látnak batman tevékenységéből, annyival gyorsabb náluk... viszont ami csak most, a sokadik újranézésre tűnt fel, az az, hogy hiába szoktuk azt mondani, hogy ez a film fektette le az utat a realista szuperhősös alkotások előtt, azért nagyon is tele van olyan képekkel, amik látványosan a rajzolt lapokról érkeztek (ahogy bruce térdel a halott szülei felett, az frank miller képkockájának a reprodukálása, de ott vannak a vízköpőként, házcsúcsokon pózoló bevágások is, amiknél nem lehet jellemzőbb bat-képet elképzelni, de a sok kitárt szárnyas repülés is a füzetek imitálása felé tolta el a hangulati összképet)... bár épp most volt a film bemutatójának tizenötödik évfordulója, nem látszanak rajta az öregedés jelei, még mindig az egyik legjobb eredet-történet, amit a vászonra adaptáltak, még mindig jól áll neki a lelkizés, jó ránézni a sztárokkal teletűzdelt szereposztására (mínusz katie holmes egyféle arca), és örökké beleégett a hallójáratunkba hanz zimmer és james newton howard zenei főtémája... (××06.28.)

The Dark Knight (A sötét lovag) (2008) (r.: Christopher Nolan) / az egy dolog, hogy ezt a filmet már számtalanszor végignéztem, mert mégiscsak egy piszok erős filmtörténeti mérföldkő, néha-néha szoktam szemezgetni a youtube-on is kulcsjelenetekből, ha azt kívánja a gyomrom, hogy kiszorítsa belőle a levegőt a feszültség, de emlékszem, hogy már a bemutató előtt is teljesen rá voltam kattanva az elsőzetesére, mindig elámultam azon a ponton, amikor a kamion átfordul benne a tetejére (tudva azt, hogy christopher nolan szereti az ilyen jeleneteket praktikus effektekkel felvenni -azaz ténylegesen felborítottak egy kamiont a forgatáson) -arra viszont nem emlékeztem, hogy hová mentem el rá moziba (mert a batman begins fiaskója után már nem volt kérdés, hogy ezt a folytatást már nem fogom kihagyni a nagy-vásznas élményeimből). és ilyenkor fizetődik ki, hogy beteges gyűjtögető vagyok, mert természetesen megvan a jegyem 2008-ból, és amint a kezembe került a corvin mozis logóval ellátott papírdarab, már be is ugrottak a körülmények, a lány, aki mellettem ült, meg utána az élmények összesúgása a tömött 4-es/6-os villamoson... egy ilyen újranézésnél az a kérdés, hogy tud-e még úgy élményt nyújtani a film, hogy nem csak a jelenetek sorrendje van a fejedben, de sokszor a konkrét dialógusok is, és azt kell mondanom, hogy igen, kiállta a film az elnyüvési tesztet, még mindig tud hatni, legfőképp akkor, amikor heith ledger a színen van, mert azokba az apró gesztusokba (szájnyalásokba és grimaszokba) még ennyi év után is el lehet veszni. de nolan feszültség-adagolása is képes még mindig feljebb tornászni bennem az adrenalint, attól függetlenül is, hogy minden végkifejletet tudok már jó előre, így is élmény ott suhanni a lenti ötödik sugárúton, újra végigélni azt a szorongást, aki már a moziban is leizzasztott, hogy a kompokon utazók bedőlnek-e joker gonosz kísérletének, de úgy alapvetően is, még mindig nagyon szeretem azt, ahogy a káosz eluralkodását érzékelteti a film, ahogy a kétségbeesés kiül a karakterek arcára, miközben egy kiszámíthatatlan őrült tombol az utcákon... az évek során persze kiművelődtem a filmkészítési fortélyokból, így már látom azt, hogy a legendássá vált kihallgatós jelenetben, miképp húzza ki alólunk is a talajt nolan azzal, ahogy a kamerát mozgatja, de egy csomó egyéb kis trükk is feltűnik mostanra már, például a tudatosság abban, hogy mikor engedi hans zimmer-éknek a klasszikus dallamok használatát, mikor kér csak zörej-zenéket, és mikor küldi cigi-szünetre a teljes zenei részleget. de abból is látszik, hogy mennyire magával tud sodorni ez a sötét történet, hogy a szakmai szemüveg erőteljesebb viselése sem veszi el az élét, nem zökkent ki a jelenetekkel való együtt-sodródásból. ugyanígy ma már apróbb mosolyokkal tudom díjazni a jól elhelyezett előrevetítéseket is, ahogy tudom, hogy bizonyos mondatoknak később jelentőségük lesz, ahogy kifacsarodik a szívem attól a kontrasztól, ahogy a film elején három férfi szövetségben áll egymás mellett a rendőrség háztetején, majd a fináléban ugyanezt a három karaktert láthatjuk megtörve, egymás ellen fordulva... lehetne hibaként felróni azt, hogy a joker túlságosan elhomályosítja a többieket, vagy hogy a film közepi nagy akcióhoz nem érhet fel a finálé intenzitása, de az ember nehezen kötözködik a kis kedvenceivel -és ez a film mindig ott lesz a szívem közepén, ami néhány évente magával húz a káosza őrületébe, vagy csak arra késztet, hogy néhány jelenetet megtekintve adózzak a nagysága előtt. és most megyek, és nosztalgiából újranézem a kultikus előzetesét, mégha annak is itt van a fejemben minden egyes képkockája... (××07.03.)

The Dark Knight Rises (A sötét lovag: Felemelkedés) (2012) (r.: Christopher Nolan) / most abban a különleges helyzetben vagyok, hogy megvan a mozizás utáni kritikám, ami még a blogolás előtt íródott, így sosem láthatott napvilágot -ezért arra gondoltam, hogy bemásolhatnám ide az egészet, aztán kiegészíteném egy-két dologgal a 2020-as szemmel történő fürkészés után: "én hiszek christopher nolan-ben. most már bátran kijelenthetem, mert bár féltem, hogy ez a film nem ér fel majd a tdk és az inception mellé, alaptalannak bizonyult az aggodalom. persze ez a rész is más lett, de az előző két bat is különbözött egymástól. ha a tdk egy alattomos rúgással fektetett ki, akkor ez most keményen ököllel gyűrt orrba. mert valljuk be, bane pusztításához képest joker csak kispályás jelzőt kaphat csupán. elvártam nolan-től, hogy a maszkos nagydarab gonosz minimum olyan drámát eszközöljön hősünkön, mint a képregényes verziója, és ezt majdnem meg is tette (oké, itt csak roppantott, nem tört, de így is milyen hatása volt, baszki...). és muszáj hangsúlyozni dráma szót, mert nagyon nem csak az (amúgy pöpecül kinéző) akciókon volt a hangsúly, hanem újra a karakterek mélyére ástunk, elemeztük őket. fura kimondani, de batman alig szerepelt a részben, és így is működött a dolog. christian bale újabb arcát mutathatta meg, michael caine csodálatosan hozta a megtört komornyikot, gordon felügyelő még sosem volt ilyen emberi, de az újoncok is hibátlanok voltak, persze, nolan-istálló, mi mást várhatnánk. tom hardy a szemével keltett félelmet, jgl lelkiismeretes kiscserkész volt, a francia néni meg szép… anne hathaway is jót tett a filmnek, működött a chemistry, kellett az a kis romantika, kedves bájosság a sok sötétség mellé. amit nem tudom, hova lehetne fokozni, nem hiszem, hogy a gotham-iek elbírnának ennél több megpróbáltatást. tetszett, hogy bőven volt utalgatás a két korábbi epizódra, kerekebb lett tőle az univerzum. no, bár másabb, de ugyanannyira tátott szájjal néztem, mint a tdk-t: 9.5 / 10 pont. de ezek után nem fogok hinni christopher nolan-nek. azt mondta, le lesz zárva a trilógia. azt is mondta, hogy amíg az ő kezében van az irányítás, nem lesz robin. so... (u.i.: zenénél ez lehetett az alap-utasítás: more drums, hans. és ez egy nagyon jó döntés volt...) (u.i.2: mocskos steelers…) (u.i.3: a havazás miatt beugrott timburton egy pillanatra. vajon miért…)" (2012.07.30.) na szóval, ifjú zolika még túlságosan az adrenalinos szemüvegén át gépelte ezeket a lelkes mondatokat, a mostani őszülő énemnek az volt a mázlija, hogy egy nap különbséggel nézte meg a két dark knight-ot, így azért már nehezen állítanám azt, hogy egyenlő mértékben facsar ki a két film, mert bizony a joker-féle káosz feszültségét még hatalmas izom-erővel sem érheti el bane, de nem is az a baj az összképpel, hogy nem elég letaglózó az ellenfél, hanem hogy túl sokfelé akartak szétszaladni nolan-ék, emiatt a film csak sok csavarozás árán áll össze a havas fináléra, és a brutál-hosszú játékidő ellenére is azt érezni, hogy foglalkozhattunk még volna selina-val és talia-val többet is. de lehet hogy csak túl sokat akartak a készítők és mi nézők is a tökéletes sötét lovag után, és néha már az is baj, ha valami csak ’jó’... (××07.04.)

(2012) (r.: Pete Travis)

magyarországon a legtöbben dredd bíró nevével a kilencvenes évek derekán találkoztunk, amikor sylvester stallone betette a mozikba a jellegzetes állát a címszerepben -a film olyan volt, amilyen, de tizenévesen bírtam a zs-filmes báját, a túlzásait és az infantilis poénjait (még arra is emlékszem, hogy ’96 januárjában láttam a tatai moziban a féltesómmal). később sok helyről hallhattunk (mondjuk internet-szerte) az évtizedek óta futó angol képregény-eredeti brutalitásáról, és arról, hogy az amerikanizált film-változat mennyire nem volt méltó ehhez a klasszikushoz. és néha úgy működik a filmkészítés, hogy a pénz-emberekhez is felérnek az ilyen panaszok és sóhajok -vagy összefog néhány megszállott rajongó/alkotó, akik összekalapoznak annyit az álom-projektjükhöz, ami bár csak szűkös kereteket teremt, de némi kreativitással egy szikár darabbal újíthatják meg az igazságosztó bíró filmes inkarnációját... bár érezhetőek a kompromisszumok, a város látképe és a járművek többsége nem tolja el a hangulatot igazán a scifi-k irányába, viszont nem is töltünk sok időt kinn a szabadban emiatt, hanem hamar bezárkózunk egy épület-komplexumba, hogy ott haladhasson a nyílegyenes történet egyre feljebb és feljebb... persze átcsöpöghetett volna több is a képregényt átitató társadalom-kritikából, az autoriter hatalom megkérdőjelezéséből, de inkább a kegyetlen világra való kegyetlen reakciókat helyezték a középpontba, azaz egy kíméletlen törvényőrt, aki nem ismer lehetetlent, ha ki kell iktatni a törvényszegőket -ráadásul mindezt igazán pofás akciókba csomagolták... talán nem is szabad egy ilyen adrenalin-löket filmet túlbonyolítani, a gonosz drog-gyártók/terjesztők keményen ellenállnak (akár masszív gépágyúkkal is), miközben hőseink keményen odacsapnak nekik, élvezetes tesztoszteron-löket ez így egy szombat délutánra, felpumpált tempójú szobabiciklizéshez meg kifejezetten ideális... mivel nem ismerem a képregényt, ezért meglepett az újonc anderson kadét a mutáns képességével, mivel elsőre azt gondoltam, hogy csak azért sodorták őt dredd mellé, hogy az érzelemmentes, gépies főhős mellett legyen egy olyan fiatal, aki még kételkedik az egyszemélyes ítélőszékek intézményében, és ezt részben meg is kaptam az apró hezitálásaival, de hála a gondolatolvasós/manipulálós képességének, végül igazi egyéniséggé vált, nem csak egy csinos pofijú sidekick volt, aki először mocskolja be a kezét... (gonosz-fronton nem követelte meg a sztori a karakter-mélyítést, lena headly-nek elég volt egy csúnyító-smink meg néhány kemény nézés is...) (az első slo-mo trip után kicsit aggódtam, hogy túl fogják használni a filmben a kilassításokat, de csak néhány logikus ponton vetették be ezt a látványos technikát -és egyébként is, szerves része volt a történetnek a kilassító drog, úgyhogy még hatásvadászatról sem beszélhetünk...) (××05.16.)

(2012) (r.: Noah Baumbach)

azért az vicces, amikor a film utáni agóniában jössz rá arra, hogy sokkal több a közös vonás hősnőben és benned, mint azt a nézés közben gondoltad volna. mert mindketten csak sodródtok az élet felszínén... de miért is lenne jó megkomolyodni és felnőni? az túl sok teherrel és felelősséggel jár, de egy párkapcsolatba is csak bele kell tenni az energiákat, pedig maradhatna minden gondtalan is, lehetne menni a lehetetlen álmok után, és ennyi lenne az élet... persze riasztó belegondolni, hogy én egy tízessel idősebb vagyok, mint frances a filmben, mégis még mindig ebben a szakaszban vagyok, bedugom a fejem a kényelmesen ismerős popkultúrális termékek közé, és közben forgatom az agyamban a saját történeteimet, hogy aztán soha ne vessem papírra azokat. álmodozva mindig szebbek, mint leírva... de legalább a film határozottan állítja, hogy van kiút ebből az állapotból, hogy aki akar, az tud ön-megvalósítani, és megállja a helyét önállóan is az életben. merjek hinni nekik...? egy newyork-i filmesnél nehéz megkerülni woody allen hatását, itt talán csak néhány a zeneválasztásnál éreztem az öreg mester árnyékát -mondjuk ő sosem használt volna egy dalt sem david bowie diszkókorszakából... de a sokat beszélő karakterek azért nem csak woody allen specialitása, az minden kis-költségvetésből dolgozó független filmes sajátja -ahogy az is, hogy próbálják természetesen csengeni az elhangzó mondatokat. ehhez itt most sikerült egy tehetséges csikó-csapatot összeszedni, akiket öröm nézni a fekete/fehér 16mm-es képeken. de hiába lenne adam driver sármja vagy grace gummer merylstreep-i szépsége, a film súlypontját nem bírná el greta gerwin válla. de szerencsére erősen tartja az alapokat, ami abból a szempontból is érthető, hogy a forgatókönyvből is kivette a részét. de jó nézni, ahogy a művésznő ragyog és esetlenkedik (mert nem is akarják palástolni, hogy nem igazán mozog kecsesen táncosként), és könnyedén beköltözik a szívünkbe -magával a karakterrel voltak viszont voltak már gondjaim... az egy dolog, hogy sohasem tudja, hogy mikor fogja be a száját, de kiidegelt azzal, hogy mindig pozitívabbnak próbált beállítani a lefelé tartó életpályáját (már-már magának is hazudva a helyzetéről)... számtalan ciki szituációba keveredett a természeténél fogva, ezeknél azt éreztem, hogy egy kicsit túl vannak húzva, szerettem volna hamarabb túl-lenni a kellemetlen érzéseken. azért is meglepő ez a rendezői döntés ezeknél a jeleneteknél, mert máskor meg igencsak gyors a film vágása, egy-egy pillanatot felvillantva ugrálunk tovább az élet-helyzeteken... az utóbbi időkben a szabadidőm szűkössége miatt egy elég felületes szempontot helyezek előtérbe a megnézendő filmek kiválasztásánál: legyenek minél rövidebbek -de ha ez azzal jár, hogy ilyen szerethető indie filmeket ki tud halászni az ember a nagyok közül, akkor már nem is érzem olyan cikinek ezt a választási metódust... (×07.23.)

The Incredibles (A hihetetlen család) (2004) (r.: Brad Bird) (retro revisited) / érdekes dolog visszatérni egy olyan alkotáshoz, amit évekkel ezelőtt többször is láttál, mert megdöbbenve fedezhetsz fel olyan elemeket, amik érthetetlenek, hogy miért nem tűntek hangsúlyosnak a korábbi megtekintésekkor. és az incredibles kapcsán mindenki a szuperhős aspektust emlegeti, a szeretetteljes hommage-t a fantastic four irányába, én viszont most ültem a fotelben, és azt mondogattam a tévének, hogy ’dehát ez egy csodás james bond film!’... egyértelműek a jelek, giacchino zenei témái, a vulkán mélyén bázist építő főgonosz, vagy mondjuk nyúlányka bejutási akciója a bázisra könnyen megfeleltető a lopakodó rodger moore hasonló küldetéseinek... és egyébként logikus is, hogy a híres kém megidéződik, mert a marvel hőskora és a james bond filmek első nagy korszaka pont egybe esik (a hatvanas évek elejére), és így belegondolva, tényleg sok formulát átvettek a szuperhősök 007-eséktől... maga a rajzfilm így 14 év után is friss és baromi szórakoztató, még ha az esendő emberekként élő hős család tagjai néha-néha azért feszegetik az idegrendszeremet a problémázásaikkal... (##07.07.)

Hotel Transylvania (Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak) (2012) (r.: Genndy Tartakovsky) / akárhogy is próbálnám tagadni, genndy tartakovsky a gyerekkorom -oké, én nem voltam olyan mániákus nézője a dexter laboratóriumának vagy a pindur-panduroknak, mint a húgom, de ott voltak velem ezek a mesék mindig is. mégsem gondoltam arra, hogy azokat az alkotásokat is megnézzem, amiket mostanában a nagyvászonra vitt ez őrült orosz. most is csak egy véletlen folytán kerültem el transszilvániába -épp a rendelt vacsira vártunk (több mint egy órát), amikor is pont kezdődött a mese a tévében. és ennyi... a már felnőtt ember azért sem siet megnézni ezeket a típusú animációs filmeket, mert gyerekesnek gondolja őket -bár mi gyerekes van egy nagy maréknyi szörnyben, nem igaz...? de igazából nem bántóan gyerekes az egész hangulat (persze puki-viccek azért vannak), és bár a teljes universal-horror csapat felvonul, de a gyerekek számára is emészthető módon (fúj)... annak viszont nagyon örültem, hogy az alkotó-csapat nem felejtkezett el a szörnyű nagy bohóckodásban és gatyalehúzós poénkodásban az üzenetről sem, amit a gyerekek szórakozva tehetnek magukévá -mert ez a dilis sztori a különcökről szól, arról, hogy el kell fogadnunk azokat, akik eltérnek a normálistól (és nem vasvillával üldözni őket), és a különcöknek is nyitottnak kell lenniük a többség felé, nem egyből a legrosszabbat feltételezni róluk. úgyhogy fogadjuk el egymást gyerekek, még akkor is, ha a másiknak hamuszürke a bőrszíne, esetleg göndör vörös a haja! (##07.08.)

Incredibles 2 (A hihetetlen család 2) (2018) (r.: Brad Bird) / leginkább abból látszik, hogy tizennégy év telt el az előző rész elkészítése óta, hogy most már rá merték bízni a női főszereplőre a fő akciókat... és még milyen akciókat! gyönyörűek, dinamikusak, tele kamera-mozgásokkal, értő kézzel hozzáadott fényekkel. de egyébként is, nagyon tetszettek a filmben a mozgások, élethűek a testbeszédek és a mimikák is. és szerencsére nem csak a mozgásuk realista, hanem maguk a karakterek is élethűek... parr-ék továbbra is egyszerre esendőek és szuperek, és a mindennapi gondjaik és örömeik továbbra is ugyanolyan hangsúlyosak, mint az akcióik. a mondandóm elején emlegetett szerepcsere által generált konfliktusok is átélhetőek... örültem, hogy illana is előtérbe kerülhetett, nem bújt el tinisen a problémái elől. nem meglepő módon furi felelt a gyerekesebb poénokért, de szerencsére a teli pelenkás humor az elviselhető szinten belül maradt (egyébként meg ki ne akarna látni egy csecsemő vs mósomedve harcot?)... az új karakterek inkább csak kiegészítő szerepre lettek behozva, igazán csak űr az, aki kicsit ki tudott emelkedni közülük... gonosz-fronton viszont visszaléptünk egy kicsit az első részhez képest -mert oké, hogy érthetőek a motivációi (a virtuális világ és a képernyő előtt töltött idő ellen harcol, nem beszélve a nagy adag daddy-issue-ról, ami tovább lökte a rossz irányba), de sajnos bántóan könnyen kitalálható a rejtélye... de nem volt könnyű dolga brad bird-nek, a még mindig nagyszerűen működő első rész magasra tett zsinór-mérték volt, és talán csak ebben az egy aspektusban nem sikerült felérni arra a szintre, a szórakoztatás, a karakter-kezelés, a pofás akciók, és a retro-bond hangulat (plusz michael giacchino dallamai és hangszerelése) együttesen feleltek azért, hogy egy pillanatig se bánjam meg, hogy ilyen hosszú idő után először ültem be a moziba egy animációs alkotásra... (most már két részben nézhettük azt, hogy irdatlanék illegalitásban tevékenykednek, legközelebb érdekes lenne egy olyan felállás, ahol elfogadja őket a közvélemény...) (##07.09.)

The Lego Batman Movie (Lego Batman - A film) (2017) (r.: Chris McKay) / oké, egy paródiának az a lényege, hogy felnagyít mindent, a karakterek tulajdonságait is, viszont arról nem szabad elfelejtkezni, hogy mik ezek az alaptulajdonságok -mert az olyan vaskalapos rajongók, mint amilyen én is vagyok, egy viccesre vett batman-nél is bele fognak kötni abba, hogy karakter-idegen módon viselkedik nem egyszer... mert persze van arca, de itt annyira túl van tolva az arcoskodás, hogy az már bántó volt a kis lelkemnek... de igazság szerint eleve ’too much’ ez a film, csak kapkodja az ember a fejét akció-jeleneteknél és a felfoghatatlan utalás-halmaznál -és eleve olyan az egész, mintha egy gyerek beszabadult volna a lego-boltba, ahol egymásra hányta volna a dobozok tartalmát. mert egy kicsit fájt, hogy hiába vonultatták fel az ikonikus bat-gonoszokat, mégse jutott nekik kellő csillogás (az egy-szem joker-t kivéve), ugyanakkor az importált gonoszok ott tomboltak a vásznon hosszú perceken keresztül. pedig lehetett volna ez egy igazi batman-film is, ahol ugyanúgy működött volna a család és összefogás fontosságát hangsúlyozó üzenet, ha a marketing-csapat és a vígjáték-részleg nem veszi át az irányítást... (nagyon ritkán nézek szinkronnal dolgokat, de most kiosztanék egy dicséretet, mert egész jól sikerült levenni will arnett morgós hanghordozását.) (##07.09.)

(Az Igazság Ligája: Pusztulás) (2012) (r.: Lauren Montgomery)

megérdemelne egy pszichológiai kutatást, hogy miért szeretjük szenvedni látni a hőseinket... bár panaszkodtam már nem is olyan rég, hogy a csapat-képregényeknél az az általános írói módi, hogy összeeresztik egy másik csapattal őket, aztán jön az uncsi csihi/puhi, a legion of doom-nál eszembe sincs panaszkodni emiatt, mert egy picit más koncepció mentén születtek meg -mindegyiküknek volt bőven személyes indokuk, hogy legyőzzenek egy-egy adott hőst. ráadásul hatékony módszereket adtak a kezükbe, így lett igazi tétje is a támadásoknak, átérezhető volt, ahogy ezek a szuper-emberek testileg és/vagy lelkileg megtörnek (szörnyű volt belegondolni az élve eltemetésbe és élve lángolásba is. vagy green lantern bűntudatába). és szerencsére jutott elég játék-idő a gonosz-csapatra is, így nem csak egy-egy box-zsáknak lehetett érezni őket. és azt kell hogy mondjam, hogy minden tipikussága ellenére a nagyon-gonosz főgonosz nagyon-gonosz-terve is tetszett, mert a maga őrültségében ebben is volt ráció (és azt éreztem, hogy ebben az egy órában sokkal jobban használták vandale savage-t, mint a legends of tomorrow teljes első évadában)... persze hőseink nem ilyen könnyen megtörhetőek, viszont ha a bizalom törik meg köztük, az sokkal nagyobb válságot okozhat -ezért érdekes, hogy belevették ezt a morális kérdést batman-nel, aki a barátaival szemben is csak a hideg logikáját tudja alkalmaznia, még ha ez a többieket kényelmetlenül is érinti... szóval azt hiszem megtaláltam a kulcsot, amivel érdekessé lehet tenni számomra a csapat-verekedéseket: igazi tétet kell adni nekik (persze a szuperhős-kereteken belül)... ($$09.04.)

(A Bourne-hagyaték) (2012) (r.: Tony Gilroy)

kell-e nekem egy bourne nélküli bourne-film? -tettem fel magamnak a kérdés az elmúlt években, mióta ott porosodik a polcon a dvd, és a válasz egész addig ’nem’ volt, míg el nem határoztam, hogy írok a sorozat minden epizódjáról. úgyhogy most már módosíthatom a kérdésre adott válaszomat: ’nem igazán’... pedig az nem lenne egy apokrif gondolat, hogy kiterjesszék a történetet, hogy jobban mögé-nézzünk a programnak, ami tönkretette david webb (művésznevén jason bourne) életét, csak ehhez egy mértéktartóbb forgatókönyvíró kellett volna, mert szegény tony gilroy-nak annyira beleragadt a feje a seggébe, hogy képtelen volt reálisan látni a céljait -vagy hogy mi a nézői elvárások egy ilyen címnél... (btw, vicces látni az ilyen családi bizniszben vitt filmeket, az egyik gilroy tesó segített a forgatókönyvbe, a másik meg vágta a filmet...) mert minek kellett ezt ennyire megbonyolítani? kellett ez a sok program, gondosan elnevezve hülye kódnevekkel? kellett ez a sok bürokrata az íróasztalok mögött? megérte belemélyedni a vírusokkal módosított gének tudományos világába? nem igazán... mert ezek mind hosszadalmas expozíciókkal jártak együtt, rengeteg párbeszéddel, némi személyes drámával (ja, még flashback-ek is voltak...), és az ember meg csak várt-és-várt, hogy mikor dörrenek már meg a hangfalak, mikor szedik le az arcunkat egy hatásos verekedéssel vagy üldözéssel... és talán ezzel vissza akartak térni az első rész csapásirányára, csakhogy ott sokkal inkább működött a feszültség a lassabb tempó ellenére is. és még azt sem mondanám, hogy azzal a kevés akcióval annyira elégedett lettem volna, mert láttam már szebben plánozott és vágott jeleneteket is már életemben. meg hogyan is aggódtunk volna egy olyan szuper-emberért, aki előtte fél kézzel intézett el egy farkast... pedig jeremy renner nem volt rossz a múltján tépelődő hős szerepében, rachel weisz is meggyőző volt, mint riadt dokinéni, de egyébként is, egy rakás számomra szimpatikus színészt szedtek össze a castingosok, hogy aztán alig kezdjenek velük valamit a vásznon (edward norton-t egy képernyőkkel teli szobába zárni vétek!)... elszalasztott lehetőségek sora lett így a film, ami egyszer megnézhető, ha az ember olyan mániákus komplettista, mint amilyen én is vagyok, de egyébként nem igazán tudnám ajánlani senkinek, főleg nem az akció-filmek szerelmeseinek... ($$07.27.)

(Sok hűhó semmiért) (2012) (r.: Joss Whedon)

mindig jó érzés látni egy ilyen szerelem-projektet, ahol nem csak ésszel fogod fel, de érzed is, hogy nem a bevételért fogták meg a kamerát a srácok, hanem csak jól akarták magukat érezni egy kicsit, és ezt az érzést át akarták adni a nézőknek is. miről is van szó? joss whedon kicsit belefáradt a sztreccs-ruhás szuperhősök dirigálásába, így összerántotta a színész-barátait, akikkel már dolgozott együtt korábban a buffy-ban, az angel-ben, a firefly-on vagy a dollhouse-ban, és tizenkét nap alatt felvették ezt a habkönnyű cukiságot. és jól áll ez a minimalizmus a filmnek -és whedon-nak is, nem kell semmi mással törődnie, csak a szövegkönyvvel meg a színész-vezetéssel. a sztorit jól ismerjük, már szerintem shakespeare korában sem volt nagy újdonság, mondhatjuk, hogy a mester alap-paneljaiból van felépítve a szerkezete, sok zseniális szópárbajjal, egy kis félreértéssel, cseppnyi drámával és megnyugtató happyend-del. a legnagyobb baj vele talán az, hogy az ifjabb pár sajnos sokkal kevésbé érdekes mint a két házasságra alkalmatlan lüke, akik folyton csak évelődnek. de lehet, hogy ehhez az arány-eltolódáshoz érzethez kellett amy acker kisugárzása és alex denisof goofy-sága is, mert csodásan tudták mindketten élettel megtölteni a szerepüket. de azért a többiek is rendben voltak, clark gregg szokás szerint somolyog az orra alatt, sean maher gonoszkodhatott egy kicsit, nathan fillion meg szokás szerint lopja a show-t azzal a néhány percével... összességében a ’bájos’ szó jut eszébe az embernek a filmről, amit jól esik nézni (még ha kell is öt perc, mire az ember füle rááll a shakespeare-i szövegmondásra). és kicsit fájó belegondolni, hogy mekkora bulik lehettek ott a medence partján, miközben fogytak a koktélok és forgott a kamera... (btw, ’búvár-szimbolizmus’-t nem sikerült dekódolnom...) ($$06.30.)

(Batman: A sötét lovag visszatér, 1-2. rész) (2012/2013) (r.: Jay Oliva)

szvasztika alakú szikszalaggal letakart mellbimbók, indokolatlan dinoszaurusz felbukkanás, faltól-falig erőszak? ez csak egy frank miller adaptáció lehet... bele sem merek gondolni, hogy egy szerzőnek milyen lehet, amikor látja, hogy egy ilyen korszakos művet sikerült alkotnia, amihez időről/időre visszatér mindenki, hogy megcsodálja egy kicsit -vagy hogy lakmározzon a húsából, kitépve belőle darabokat. szerencsére ez az adaptáció nem egy kannibál szörnyeteg (azt bvs-nek csúfolják...), hanem az eredeti recept alapján készült szöveghű mű. a legtöbben a képregény korszakos jelentőségéből az erőszak-orgiáját és kérlelhetetlenségét szokták kiemelni, pedig szerintem az alapötlet zsenialitására is ugyanekkora hangsúlyt kéne fektetni. mert úgy helyezi batman-t a jövőbe, mint megfáradt vénembert, hogy közben nagyon is megmaradt a nyolcvanas évek gyermekének, ahol még mindig nagyon hideg hidegháború, ahol a média az új istenség, és ahol egy volt western-színész az elnök. és a rajzfilmbe is egész jól átszivárgott ez a szatíra-jelleg, reagen egy bohóc, aki azért gondolkozás nélkül háborúba sodorja az országot, retteg attól, hogy gyengének látják a kormányzását, és ölebként tartja superman-t. a rengeteg híradó-részlet miatt jól átjön a média szerepe is, mindig van egy breaking news, mindig lehet találni szakértőket a témában, akik faarccal nyomják a bullshit-et -a lényeg, hogy dráma és erőszak legyen dögivel a képernyőn... és hát mivel a frankmiller-i univerzumban vagyunk, ezért az erőszak magas mértékére is lehet számítani... gotham a szokásosnál is élhetetlenebb hely, mutáns bandák portyáznak a városban, akik csak a kemény ökölcsapásokból értenek, így hát batman-nek is keményebbnek kell lennie a szokásosnál -nem véletlen, hogy a hagyományos vívódásai is felerősödnek, még mindig kényesen egyensúlyoz a törvény határán, még mindig harcol a belső démonjaival. és hát külsőségekben is ezt a keménységet mutatja -lásd például a tankmobilt... de ez nem is csoda, burjánzanak a frankmiller-i túlzások, van, aki még a saját nyakát is kitöri a hatás kedvéért... de persze pont ettől a brutalitástól működik baromira az egész, jó alapot ad ez a keménység a kissé túlbonyolított sztorinak (mert oké, hogy egy igazi bat-sztorinak összetettnek kell lennie, de itt vannak a mutánsok meg harvey dent, joker és superman, kicsit sűrű ez így...). el tudja érni a megfelelő hatást, izgalomban tart, megdöbbent, érezni a drámát a mázsás súlyt, amit cipel a lelkén -és teszi mindezt rajzolt formában, amit ideje lenne végre sokkal komolyabban vennem... (ha van előnye a mozgóképnek a képregény-formátumhoz képest, akkor az a zene, ami nagyon szépen hangsúlyozott végig. és hát ne felejtkezzünk el a szinkron-hangokról sem, főleg michael emerson-ról, aki joker-ként hozott valami nagyon mást, mint amit mark hamill-től megszokhattunk a rajzfilm-sorozatban, bár maga a karakter is kicsit más volt, nem egy őrült bohóc, inkább egy david bowie-ba öntött pszichopata...) ($$05.14.)

(A nyomorultak) (2012) (r.: Tom Hooper)

érdekes ez az attitűd, ami ahhoz kell, hogy szeresd a musical-eket és a belőlük készült film-adaptációkat -annak az elfogadása, hogy a szereplők dalban mondanak mindent, és ezt te természetesnek veszed. még akkor is, hogy ha ehhez teljesen naturalista körítést tesz a rendező, odafigyelve minden apró részletre a díszletben, jelmezekben, rothadó fogakban, és az operatőr kezébe is leginkább kézi-kamerát ad, hogy minél közelebb hozza a karakterek arcát hozzánk, emberibbé téve a szenvedést. nekem sosem volt bajom a musical-ekkel, könnyen el tudom magam emelni a realitástól, úgyhogy felőlem áradhatnak az érzelmek a dalokon át. a musical-filmek viszont nem mindig tudnak működni nálam, mert néha ledobja a vászon a koncepciót. itt a nyomorultaknál valahol középre szorultam a barikádok közé -de ez valószínűleg nem a film hibája (ami elsősorban egy képes-könyv egyébként is, sokszor csak leképzi azt, ami a szövegben elhangzik (lásd pl. az ’ezüstösen csillognak az utcakövek’ sort, és a hozzá tartozó látványt), leginkább a forradalmi részeknél, a tömeg-jeleneteknél tud több lenni a színpadi változatoknál). nem, inkább magával a darabbal vannak problémáim. azt megszoktam a musical-eknél, hogy a napos oldalon kezdünk, aztán a második felvonásban borul be az ég, és csúszunk egyre lejjebb a drámába, itt viszont egyből a mélyben kezdünk, és onnan nem is engednek fel egy pillanatra sem, sőt, még lejjebb nyomnak a mocsokba. így nem igazán tud működni a dráma (főleg úgy, hogy anne hathaway már az első húsz perc után ellopja az érzelmi csúcspontot). ráadásul rengeteg mindenbe belekap, egy rakás szereplőt mozgat, teljesen bárgyú módon, feleslegesen hozza be a szerelmi szálat. ami igazán működik, az az örök harc a nemezisek között, ahogy a két férfi kerülgeti egymást éveken át -de itt meg az antagonista halálával van bajom, mert számomra nem lett megalapozva az öngyilkosság (azzal az egyetlen dallal). zeneileg is valahol a félúton találtam magam, mert a híressé vált dalok nagyon kiemelkednek a sok recitáló, kvázi ének-beszédes tucat-átvezetők közül, amiket sokkal kevésbé szívesen hallgatunk, mint amikor dallammal telik minden. és hát be kell hogy valljuk, hogy míg színházban, két felvonásban működhet a két-és-fél órás játékidő, de egy ilyen megterhelő filmnél ez nagyon sok, még jó, hogy az ember meg tudja állítani itthon a dvd-t, hogy levegőzzön egy kicsit... ($$03.17.)

(Az éhezők viadala) (2012) (r.: Gary Ross)

már rég nincsenek eredeti ötletek, így az ember nem azt nézi, hogy hányszor látott/olvasott már valamit, sokkal inkább keresi azt a pluszt, amit az új műtől megkaphat. az éhezők viadalának az alapjai is ezerszer használt panelek, hisz’ láttuk már elég sokszor ilyen disztópikus társadalom-kritikát, ahol a gazdag elnyomók a dekadens szórakozásaik miatt még alávalóbbnak tűnnek a szegény embereknél. vagy egy olyan történetet, ahol egy rakás fiatalt eresztettek össze ’csak egy maradhat’ felkiáltással. hogy miért érzem úgy, hogy mégis érdemes egy próbát tenni ezzel a könnyen kiismerhető világgal? mert nagyon ügyesen csavar egyet a nemi szerepeken -itt a nő vadászik és a férfi gyűjti a bogyót. és üdítő látni egy olyan hősnőt, aki nem szorul megmentésre (illetve, ha igen, akkor is egy kislány menti meg), határozott, erős, ugyanakkor nem egy maszkulin gép, mert tele van nőies vonásokkal, leleménnyel és érzelmekkel. nem is értjük, hogy mit lát egy olyan nyámnyila alakban, mint a bántóan kötelező szerelmi szál másik fele, akit két óra alatt sem tudtak szimpatikussá tenni, mert az elején láthatóan élvezi a helyzetet, majd béna kis alak lesz, aztán meg elvtelenül csatlakozik a rosszfiúkhoz -és még meg is kell menteni, so... simán kihagyható lett volna az egész romantikus vonal (főleg, hogy ott lebeg a szokásos háromszög is felette), de tudom, ezt várja el a közönség, ezzel lehet nézettséget növelni, blablabla, de ezért nem kéne kisebbíteni egy alapvetően nagyszerű karaktert. bár igazából örülnöm kéne, hogy katniss ilyen jó és erős lett, mert a többiek vázlatokként maradtak meg a script-ben, főleg az ellenséges srácokról nem tudtunk meg sokat, csak hogy gonoszok, mert gonosznak nevelték őket. érdekes volt a film tempója, mert hamar letudtuk a kiválasztást, aztán belemerültünk a felkészülésbe (kicsit azért túltolták a már említett dekadenciát), és egy óra múlva jött maga a viadal, ahol szintén nem volt túl sok feszültség, mert a hősnőnk szemszögéből láttuk csak észak-carolina-i erdőt, de lehet, hogy jobb is, mert amikor összecsapásokra került sor, akkor a rendező az operatőr és a vágó közösen veszítették el a fejüket, hogy a nézők ne sokat lássanak az eseményekből. de egyébként ezzel a megfontolt haladással sem volt rossza tempója. érdekes, hogy a lionsgate (szinte) mindig jól tud választani az előtte heverő könyv-kupacból, igaz, hogy túl sok energiát és pénzt nem ölnek bele elsőre sohasem, megelégszenek egy korrekt minőséggel, az olvasótábor meg majd behozza a bevétet. 7 pont. ($11.14.)

(2012) (r.: Pálfi György)

az ember alábecsüli az asszociációs képességét. amikor hallottam, hogy pálfigyuri négyszáznál több film jeleneteit felhasználva csinált filmet, csupán egy érdekes kísérletnek hangzott, amiből fogalmam sem volt, hogyan lehet 80 perces működő alkotást létrehozni. sőt, még az első öt perc után is csak kapirgáltam a lényeget, elsőre talán minden filmrajongónak ugyanaz a reakciója: a széles mosoly, amikor felismeri a nagy kedvenceit. aztán valahogy ráérez az ember, és a legnagyobb megdöbbenésére elkezd működni az elegy, azt veszi észre, hogy érdekli a történet, hogy hova akarják kifuttatni mindezt. persze közben nem veszik el a játékosság sem, nem egyszer haraptam az öklömet, annyira ötletesen voltak egymás után vágva a jól ismert ikonikus jelenetek. a végső konklúzió nagyon egyszerű: minden történetünk ugyanarról szól: az emberi kapcsolatokról; a legprimerebb érzelmekről; rólunk. kár, hogy hiába tudom, hogyan kell egymás után rakni a máshonnan is ismert szavakat, mégsincs bennem az a zseni, hogy átjöjjön raktuk keresztül, hogy mennyire is lelkesedem most itt az ágyon ugrándozva. úgyhogy egyetlen számmal tenném ki a pontot a mondandóm végére: 9 pont. (++01.01.)