(Értelem és érzelem) (1995) (r.: Ang Lee)

annak idején, gyerekkorunkban a húgom és köztem húzódott egy határozott kulturális vonal: nekem jutottak a delfin könyvek (meg a star wars és a gyűrűk ura), neki meg a pöttyös/csíkos kiadványok. úgyhogy esélyem sem volt arra, hogy hozzászoktassam az elmémet a romantikához... persze fiatal fiúként nem sok örömöm lett volna valószínűleg a tartózkodó érzelmekből, a vidéki anglia meghittségéből, a világ megmentése helyetti apró-cseprő problémákból. igaz, sokszor még így negyvenhez oly’ közel is küzdök ezzel az érzéssel, nem mindig tudok lelassulni, és értékeket találni ebben a közegben. pedig engem is el tud kapni ez a régenvolt/sosemvolt hangulat. csak meg kell találni a megfelelő csalit. és ha azt nézzük, hogy hány generáció izgulta már végig, hogy férjet találnak-e maguknak az dashwood lányok, akkor elmondhatjuk, hogy jane austen-nal nem lehet olyan nagyon mellélőni... és valahol meg is értem, hogy a mai ifjú hölgyek is miért vágynak vissza ebbe az egyszerűbb korszakba (lásd a booktuber-en beszélő lányok klasszikus irodalom iránti szenvedélyét), hiszen a csendes vidéki életet csak a szomszédasszony pletykái zavarják meg, a kellemes nyári időben lehet naphosszat sétálni a gavallér úriemberekkel, akik szigorúan betartják az etikettet, és még az ártatlan kézfogáshoz is engedélyt kérnek... ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy ne adódnának konfliktusok a kis kúriákban, hiszen az arisztokrata rétegnek a státusz a legnagyobb érték, az anyagiak mindig megelőzik az őszinte érzéseket, és könnyen lehet, hogy ezek miatt a szerelmesek hónapokon át külön kell hogy éljék az életüket, vagy ami még rosszabb, hogy titokban kell tartaniuk a kapcsolatukat, hogy nehogy csorba érje a család hírnevét... persze nem ismeretlen előttem ez a cottagecore romantika, becsülettel végignéztem én hat évad downton abbey-t is, ám a klasszikusok még nem kerültek sorra, és azért esett a választásom elsőként az értelem és érzelem ezen adaptációjára, mert ezt emelte leginkább a magasba a kritika és a nézőközönség az elmúlt évtizedekből... és szerencsére nem is kellett csalódnom, az alkotók meglepő könnyedséggel adták el nekem a kis téteket, ringattak a két különböző testvér érzelmi hullámvasútján, miközben végig azt éreztem, hogy mennyire letisztult a film, hogy nincsenek benne felesleges jelenetek, kamera-mozgások vagy vágások -emma thompson forgatókönyvíróként, ang lee pedig rendezőként lehántott minden felesleget, és ezért működik ennyire jól ma is ez a történet. meg persze a parádés szereposztás miatt. bár itt azért volt egy apró becsípődésem, ugyanis a párosításokat eléggé szokatlan éreztem, emma thompson erős kisugárzása megeszi reggelire hugh grant zavart pislogásait, alan rickman-ről meg tudom, hogy a szerepe szerint egy idősödő hódítónak kellett lennie, de akkor is furcsa volt őt a hamvas kate winslet mellett látni (arról már nem is beszélve, hogy eközben willoughby-t meg emma (későbbi) férje, greg wise játszotta)... érdemes magunkba nézni a két dashwood lánnyal kapcsolatban, hiszen marianne-nel könnyebb együttérezni, hiszen ő nagy amplitúdóban éli meg az érzelmeit, ugyanakkor sok is tud lenni, ahogy a romantikus énje beleakaszkodik a szerelem gondolatába, elinor-t a racionalitása kicsit távolabb tartja tőlünk, ugyanakkor viszont tőle kapjuk a legnagyobb érzelmi löketet, amikor a film végén felszakadnak az érzései... szóval itt állok a vidéki kúria udvarán, és élvezem a kilátást, sok-sok évnek kellett eltelnie, amíg azt éreztem, hogy egy vasárnap délutáni matinéhez nem valami agyatlan akciófilm való, hanem egy kellemmel és bájjal felvértezett klasszikus, ahol az a legnagyobb konfliktus, hogy az embert kibeszélik a háta mögött egy londoni szociális eseményen... (azért az fura mai szemmel, hogy egy igazi brit filmhez egy taivani rendezőt kértek fel anno, de szerencsére ang lee pompásan bevállt, lehet hogy még segítette is az, hogy nem kötötte gúzsba a neveltetése.) [*11.28.]

(Tigris és sárkány) (2000) (r.: Ang Lee)

az angolszász kultúra hermetikusan lezárt dómot vont körénk a huszadik századba (köszönhetően hollywood-nak és a zeneipari moguloknak), ami alól csak komoly munkával lehetett szűk árkokon át kijutni a világ többi szeglete felé. voltak viszont periódusok, amikor a buborék áteresztővé vált, és a nagy kollektív szórakozási élmény befogadott magába új elemeket. például a hetvenes években mindenki bruce lee-vé akart változni tizenöt percre. aztán a kilencvenes években a vérgőzös hongkongi bűnfilmek futottak sikerköröket a videotékákban (tarantino köszönte is az ihletőforrást ringo lam-nak), galambszárnyakon berepült az álomgyárba john woo, a mátrix meg milliók szemét nyitotta rá yuen woo-ping kaszkadőr-munkájára. de így is meglepő volt hallani annak idején, hogy amerikában egy mandarin nyelvű film több mint 100 millió dollárt gyűjtött össze a mozipénztárakban -és ehhez jött még a négy oscar díja is a vitrinbe, ami miatt a világ minden részén megjegyezhették ezt a jellegzetesen ázsiai címet... a rendező ang lee már belekóstolhatott a hollywood-i filmkészítésbe, meglepő módon őt, mint tajvani alkotót érezték a columbia pictures-nél a legalkalmasabbnak arra, hogy egy klasszikus jane austen adaptációt dirigáljon -de a kockázatos lépés kifizetődött, masszív rajongótábor épült a film köré a romantikus lelkületűekből, ang lee mégis úgy döntött, hogy a rutinmunkákat elkerülendő hazatelepül, és a kínai kultúrában megmerítkezve egy mandarin nyelven forgatott wuhxia-val lép újra a színre. bár ha félrehajtjuk azokat a drótokat, amiket a verekedős jelenetekhez használtak, már nem is látunk olyan nagy különbséget a korábbi munkáival szemben: itt is az értelmek és érzelmek viaskodnak egymással, karddal és egyéb szúró-vágó fegyverekkel felszerelkezve... mert ez nem egy tipikus hőseposz, ahol a bölcsességgel felvértezett pozitív karakter útra kel, hogy eltüntesse a világból a gonoszságot, itt sokkal komplexebb érzelmek mozgatják a karaktereket, leginkább a szerelem, amiért viszont hiába harcolnak, sosem virágozhat ki teljesen a szívükből. de az emancipáció is ott táncol a háztetőkön az erős női karakterekkel, akik a függetlenségükért is harcolnak, a hagyományos társadalmi normák ellen, miszerint a szülők elrendezik a házasságot, és ebbe az ifjaknak bele kell törődnie... zöldfülű főiskolásként láttam a filmet, tizen-sok éve, és egy-egy ikonikus képet leszámítva teljesen kitörlődött a fejemből az emléke. így meglepve tapasztaltam, hogy milyen megfontolt a tempója a kábé negyedóránként érkező akció-szekvenciák közben, hogy mennyire költői és emelkedett a jelenetek többsége. és én most ezt a művészi vénáját egy kicsit soknak éreztem, vagy mondjuk úgy, hogy az én ízlésem sokkal trógerebb ennél, és könnyebben befogadom azt, ha valaki nem veszi ennyire komolyan magát, ha beenged némi koszos camp-et is a megalkotott világába... a dramaturgiai szerkezete is kicsit fejvakarós a nyugati eszemnek, beledob a forgatókönyv az elején az életutak közepére, és mondat-töredékekből kell összekaparnunk az információkat a múltról, ugyanakkor a film közepén viszont hosszú percekre a múlt veszi át a főszerepet, amikor végignézhetjük, hogy az ifjú hősnőnket miként bolondította magába egy egyszerűbb élet illúziója (az in medias rex kezdésre magyarázat lehet az, hogy ang lee-ék egy könyvsorozat negyedik kötetét használták fel az alapok kidolgozásához)... és tudom azt, hogy az érzelmek mindig fontos kulcsot jelentenek a karakterek felé, alap-pillérei minden jó történetnek, de ahogy oly’ sokan, én is az akciójelenetek kedvéért akartam most elmerülni a történelmi kína egyik legendájában. és e tekintetben semmit sem öregedett a film, mesésen vannak felvéve a közelharc-balettek, a mai napig látszik a kemény munka, amit a színészek és a kaszkadőr-csapat felrakott a vászonra annak idején, michelle yeoh és zhang ziyi fegyver-bemutatója azóta is ott tanyázik a ’minden idők legjobb harci koreográfiái’-nak listájának élbolyában... mindenképp érdemes újra előszedni ezt a modern klasszikust, főleg ha le tudunk lassulni a filozofikus és artisztikus pillanatihoz is, és nem csak azt várjuk minden percben, hogy a szereplők lehetetlen ugrásokat hajtsanak végre háztetőkre és bambusznádakra... a mindent körbefolyó internetnek köszönhetően ma már nem olyan szilárd a kulturális kalickánk, könnyebb kiúszni idegen területekre is, és talán hollywood is szélesebbre tárta már a kapuit, mint egykoron. ahol egy koreai film megnyerhette a legjobb film oscar-ját, ott bármi megtörténhet. jöhet mondjuk egy idegen-nyelvű film, ami megdönti a tigris és sárkány bevételi rekordját is. 20 év után már igencsak aktuális lenne ez... [*09.18.]