(Tökéletlen idők) (1993) (r.: Richard Linklater)

mivel én a szobanövények alfajába tartoztam a középiskolás éveim alatt, ezért viszonylag kevés emlékem van elhajlásokról -azok is leginkább éjszakázások voltak a zenetáborban... de tudom, hogy másoknak sokkal intenzívebb élményei voltak erről az időszakról -sok művésznek annyira, hogy ihletett is meríthetnek a tini-kori kilengéseikből, nem rejtegetve a ciki vetületet sem, csak egy vékony nosztalgiával fedve be a valóságot... és úgy tűnik, hogy minden korszakban akad egy ilyen alkotás, ami kiemelkedik az átlag tini-filmek közül és kultikus alkotásként hivatkoznak rá a nagy almanach-ok. akár könnyen lehetne egy összehasonlító elemzéssel a mélyére menni annak, hogy miért szerettek ugyanúgy krúzolni az autóikkal a fiatalok a kisvárosokban az ötvenes években (lásd még: american graffiti), mint a trapéz-nadrágos hetvenesekben, de én, innen európából, jogosítvány nélkül, meg sem kísérlem megérteni az amerikaiak autó-fétisét... bár ez a film még egy korai linklater zsengének számít, azért már a határozott kézjegyei ott vannak a végeredményen, karakter-központú lazázás az egész film, apró életképek láncolata, igazi sztori nélküli, jóleső sodródás, ahol igazi erős sztori nélkül nézhetünk szét a középiskolás archetípusok teljes tárházán, ahol természetes a bullying, ahol a nerd-ök a demokratizmus papolnak (és néha bekapnak egy pofont egy erő-csávótól), ahol könnyű belevinni a rosszba a leendő elsősöket is, de azért nem minden menő lány gonosz, és nem minden focista szadista állat... örültem, hogy a felszabadult vakációs hangulatnak nem akart linklater egy drámai pofont adni, és a legnagyobb problémát az okozta, hogy vajon a tapogatott kiscsajnak ki van-e tömve zoknival a melltartója vagy sem... még a kötelező szülői dorgálás is elmaradt a kicsapongó éjszaka után, szerintem tök jó, amikor egy fiatal alkotó még nem akar tanulságokat lenyomni a torkunkon, csak objektíven be akarja mutatni, hogy néha igenis jó dolog lehet egy mámorosabb éjszaka, és néhány sörtől meg fűtől még nem lesz elkárhozott a fiatalság... egy több mint huszonöt éves filmnél természetes, hogy találunk benne pejhedző állú leendő sztárokat, jókat tud mosolyogni ma már azon a sokat látott néző, hogy hol is kezdték a pályafutásukat az olyan sztárok, mint matthew macconoughey vagy ben afleck, vagy hogy milyen hamvasak voltak milla jovovich és parker posey... de azért linklater inkább az ismeretségi köréből válogathatott, mert vannak azért olyanok bőven a filmben, akiknél az a legnagyobb dicséret, hogy természetes a játékuk, de azért nem véletlen, hogy ma már nem találkozunk a nevükkel a moziplakátokon... de egy ilyen életérzés filmhez nem is kell a teljes átalakulást követelő method acting, csak a laza fun életértés, a király zenék, meg azok a jellegzetes illatú nyáréjszakák hangulata, amik örökre ott ragadtak a lelked egy eldugott szegletében... (érdekes, hogy kevin smith milyen sokat emlegeti richard linklater-t, mint ihlető forrását, és a párhuzam meg is állja ott a helyét, hogy amatőr státuszból indulva mindkettejük második filmjét már az universal karolta fel -az már egy más kérdés, hogy kevin befürdött ezzel a friggyel, mert a stúdió a földbe állította a mallrats-et...) (××04.18.)

(disclaimer: az új élményekről könnyen ír az ember, de van olyan, hogy akkor is van mondandója, ha már átélte egyszer/többször az adott élményt. és mivel az elmúlt napokban megismételtem a firefly-sorozatot, és írtam is minden epizódjáról, így természetesen a lezáró film sem maradhatott ki. a jurassic park meg az új rész kapcsán szerettem volna újranézni, most először eredeti nyelven.)

Serenity (2005) (r.: Joss Whedon)

arról vitatkozhatnak a rajongók, hogy jó-e a film vagy sem, de abban nem lehet vita, hogy ennek a filmnek nem is kéne léteznie -egy anomália, akármelyik naprendszert is nézzük. hogy bulizhatja ki valaki, hogy kap több tízmillió dollárt, hogy nagyvásznon folytassa a bukott tévésorozatát, no-name tévés színészekkel? talán akkor érti ezt meg igazán az ember, ha nem csak a filmet szedi elő a dvd-ről, hanem az extrákat is, és meghallgatja joss whedon-t. mert ha így a képernyőn keresztül is átjön a lelkesedése, akkor biztos vagyok benne, hogy a pénzügyi tárgyalásoknál még inkább működött a varázsa. mert azt eddig is sejtettem, hogy szerelem-projekt volt ez az egész barnakabátos gerillizmus, ami ellentmond a hollywood-i észszerűségnek, de csak most éreztem át ezt igazán. és ahogy nézi az ember a készülésről szóló háttér-videókat, akkor jön rá arra is, hogy miért szereti egy kicsit kevésbé a filmet, mint a sorozatot. mert persze oké, hogy rengeteg hűséges rajongója volt a show-nak, de csak rájuk nem lehetett építeni, ha a pénzükhöz akarták juttatni a univerzal embereit -így egy olyan forgatókönyvet kellett lerakni, ami az újoncoknak is érthető, ami nem száz százalékosan olyan, mint a sorozat, mert egy mozifilm nagyobb, így nagyobbnak kell lenniük a téteknek is. és ez a nagyobb tét nem tett jót a hangulatnak, ahonnan szinte eltűnt a western, és csak komolysággal pótolódott (bár a miranda-s nyomasztást én pont szeretem). viszont ez azt is hozta magával, hogy komolyabban ki lehetett dolgozni az akciókat, így végre kihasználhatták summer glau balettos múltját -fantasztikus eredménnyel. kár, hogy a pg-13 miatt gyors vágásokat kellett alkalmazni, hogy minél kevesebbet látszódjon a reaver-ek arca. egyébként így harmadik nézésre már felértékelődött a szememben a film, hiszen fel tudok készülni a komorságára, a whedon-nál elengedhetetlen halálokra (az egyik még oké, mert az adja meg a végső lökést mal-nek, de a másik miért?? ahh, too soon...). meg egyébként is, mit érez az ember az utolsó jelenetet látva? hogy ebből kérne még... (és akkor abba nem is gondolok bele, elnézve a forgatási hangulatot, hogy mennyire ugyanezt érezhették azok is, akik részt vettek ebben az őrült bizniszben.) ($06.06.)

Jurassic Park (1993) (r.: Steven Spielberg)

azt tudom, hogy megvolt a film alapján írt könyv (őslénypark -nyolc színes oldallal! kihajtható poszterrel!), és az eredeti chrichton-regény sem volt ismeretlen a számomra (bár tizenévesen feladtam a nyelvezete miatt), de hogy mikor láttam először a filmet, arról fogalmam sincs. lehetett az akkor már enyészetnek indult tatai moziban, de lehet, hogy csak jóval később videóról? szörnyű, hogy kiesnek ilyen dolgok, pedig biztos, hogy meghatározó élmény lehetett (bár nem annyira, mint az unokatestvéremnek, aki évekig beleállt a témába, és meg voltunk róla győződve, hogy paleontológus lesz belőle -aztán kinőtte...). mint minden kortársam, tudtam én is a dínók nevét, beépültek a mondataim közé bizonyos kifejezései (’á-á-á, nem mondtad ki a varázsigét!’; ’nem spóroltam semmin!’; …és azóta tudom, hogy a gyerekek büdösek...), és még az is megmaradt, hogy a húgom riadtan húzkodta fel a lábát -a szöszi kiscsaj helyett, amikor a végén a szellőzőben menekülnek. de oké, eltelt huszonkét év, kopnak az emlékek. csak a film nem akar kopni. mert ahogy kell, egy vasárnapi délutáni matinénak behelyeztem a lemezt a lejátszóba, és hihetetlen, de ugyanúgy működik, mint anno. pedig pontosan tudom, hogy mikor rezdül meg először a pohárban a víz, hogy hogyan jut le tim a kerítésről, mégis élvezettel faltam minden percét. még mindig szíven tud ütni a varázslata a dínókkal való első találkozáskor -pedig azóta már a készítés minden mozzanatát ismerem, mégis elhiszi az agyam amikor bedugja a fejét az első brachiosaurus (egyébként a rengeteg megépített robot-dínónak köszönhetően a trükkökön sem fog az idő.). igazi mozi-varázslat, amiben annak ellenére nincs üresjárat, hogy az első egy órában nincs akció, és még az sem tűnik fel, hogy egészen vadul dobál a különböző zsánerek között. kevés ennyire működő kalandfilmet adtak nekünk a gondos tervezők. (azt hiszem hogy john williams-szel fogom kihúzni egy hétig, reménykedve, hogy az új rész is hasonló élményt fog nyújtani.) ($06.07.)