(Mélytengeri pokol) (2016) (r.: Peter Berg)

szegény fikciós forgatókönyv-írókat szidjuk folyton, hogy túlságosan leegyszerűsítik a karakterek motivációs hátterét, pedig igazából a való életből veszik azt például, hogy minden gonosz embert a kapzsiság hajt csupán -szóval mostantól a valóságot bántsuk inkább, ne a dramaturgokat... én peter berg-et elsősorban a tévés munkái miatt tisztelem, pedig a nagyvásznon is meg tud mutatkozni a rendezői tehetsége, főleg ha hozza a kisképernyőről a legjobb barátját is, a kézikamerát, hogy intim pillanatokat tudjon teremteni a legdrámaibb pillanatokban is. ez azért kell, hogy ne csak egy látványos katasztrófa-filmként tekintsünk az alkotására, így tud nagy szívet növeszteni neki, így tudja elérni, hogy igazán megrendülj a film végére (és nem mellékesen pár arc-közelivel el tudja érni, hogy megint reménytelenül beleszeressek kate hudson-ba...). és nagyon szépen tud építkezni ezekből a kezdeti intim pillanatokból (és az ügyesen végigvezetett dinoszauruszos analógiából), lépésről/lépésre haladva a katasztrófa felé, végigvéve az összes okot, amiért bekövetkezik a baj (túllépve az emberi mohóság alaptézisén, ugye). így cseppet sem lesz unalmas az első háromnegyed óra sem, míg eljutunk a nagy bumm-ig. még akkor sem, ha tudjuk előre, hogy hova vezetnek ezek a lépések, mert kellő mértékben adagolja a feszültséget, és persze a jól megválasztott színészeket is öröm nézni ebben a felkészülős időszakban (kurt russel egy mondat után is tekintélyt-parancsoló, john malkovich-ot meg egy mondat után már pofán-basznád egy méretes cső-kulccsal... oké, marky mark is korrekten hozza azt az egy arcát, amiért szeretjük, de nem fair összehasonlítani a két legendás úriemberrel...). jól ismerjük a katasztrófa-filmek vonal-vezetését, ismerjük a szörnyű valóságot is (bár nekem nem is a korabeli tévé-hírekből van meg a sztori, sokkal inkább a newsroom pilot-jából), mégis letaglózó látni, amikor az olaj utat tör magának a torony legfelső szintjéig, és elszabadul a pokol. és itt sem akar igazán epikus lenni a rendezés, marad az emberi perspektíva, a szereplőkkel együtt magával ránt a tűzbe és a füstbe. és megint ez a bevonódás az, ami miatt érzelmileg igazán megterhel a film, ezért van az, hogy bár a szereplők többsége túléli a túlélhetetlent, te mégis magadba roskadva ülsz a mozi-székben a végefőcím alatt... valami ilyesmi lett volna a titanic is, ha a romantika helyett az okokra helyezi cameron a hangsúlyt, és össze tudja sűríteni a filmjét 100 percbe -és én valahol szeretném, ha ennek a filmnek is hasonló lenne a megítélése, mint a nagy elsüllyedős monstrumnak, mert nem csak technikailag veheti fel vele a versenyt, de érzelmileg sokkal nagyobbat tud ütni szív-tájékra. bár lehet, hogy nem kéne túloznom, nem kéne ilyen terheket raknom a filmre, mert ő nem akar a világ ura lenni, csak egy egyszerű melós, aki végzi a dolgát, de azt igen magas szinten teszi... (azért ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy van amit hibaként fel lehet róni a filmnek: hogy nem foglalkozik a katasztrófa ökológiai aspektusaival, illetve egy darab olajban döglődő sirállyal le akarja tudni az egészet, és aztán újra az emberi tényezőkre koncentrál csupán.) (tök fura, hogy egy kate hudson / kurt russel összeölelkezős jelenet kellett ahhoz, hogy leessen, hogy nekik milyen személyes kapcsolatuk van is a magánéletben...) ($$10.01.)