(2015) (r.: Justin Kurzel)

egy shakespeare-filmadaptációnál mindig az a legfontosabb kérdés, hogy mi az a plusz, amit hozzá tud adni az eredeti műhöz, miben tud mást nyújtani, mint a színpadi változatok. és persze elsősorban a vizualitás, a filmes képi nyelv az, amit előnyére változtathat egy ilyen feldolgozás. és ez esetben erre nem lehet panasz, mert érezhető, hogy justin kurzel végiggondolta a rendezői koncepcióját, és ebben nagy segítsége volt az operatőre is (adam arkapaw), szép tablószerű képekben gondolkoztak, amik közül sok festményként is megállná a helyét a falon, kihasználták a skót táj zord valóságát, a hideg kastélyok gyertyafénnyel megvilágított félhomályát, a tűz baljóslatú háttérvilágítását. a másik dolog, amit egy film jobban ki tud emelni a színpadhoz képest, az az arc-mimika, mert így a színészek természetesebben tudnak érzelmeket közvetíteni. főleg a jó színészek, és ezzel sem volt gond, michael fassbender fokozatosan csúszott bele az őrületbe, marion cotillard kígyóként suttogott a férje fülébe majd összetört a súly alatt, de sean harris is szokás szerint nagyszerű teljesítményt nyújtott. ...és az a baj, hogy most fogytak el a pozitív jelzőim... mert hiába a klasszikus történet, a természetes hangsúllyal felmondott monológok, a szemgyönyörködtető képek, ha érzelmileg cseppet sem tud közel kerülni a nézőhöz. ez persze lehet a darab hibája is, hisz’ hiányzik belőle az az igazi pozitív szereplő, akiért tiszta szívvel lehet szorítani, mindenkit körülvesz a sötét dráma, az elbukás spirálja, a halál kellemetlen szaga. és a film tempójával is gondok vannak, mert kicsit olyan, mint amilyen a kezdő csata-jelenet rendezése, a sok-sok lassú rész között néha meglendül, és érdekessé válik, csak sajnos ezek a közbülső, monológokkal terhelt meditatívabb részek eléggé leszedálják azokat a nézőket, akik elszoktak a művészfilmes tempótól (plusz az sem tesz jó, ha az allergiás tüsszögéstől és szem-viszketéstől alig látnak el a képernyőig)... szóval nem hiszem, hogy ez lesz az a shakespeare-adaptáció, amit nagy klasszikusként fogunk emlegetni sok év múlva is, inkább csak hümmögve fogjuk elismerni a vizuális megoldásait és a színészeit. ($$07.02.)

(Sok hűhó semmiért) (2012) (r.: Joss Whedon)

mindig jó érzés látni egy ilyen szerelem-projektet, ahol nem csak ésszel fogod fel, de érzed is, hogy nem a bevételért fogták meg a kamerát a srácok, hanem csak jól akarták magukat érezni egy kicsit, és ezt az érzést át akarták adni a nézőknek is. miről is van szó? joss whedon kicsit belefáradt a sztreccs-ruhás szuperhősök dirigálásába, így összerántotta a színész-barátait, akikkel már dolgozott együtt korábban a buffy-ban, az angel-ben, a firefly-on vagy a dollhouse-ban, és tizenkét nap alatt felvették ezt a habkönnyű cukiságot. és jól áll ez a minimalizmus a filmnek -és whedon-nak is, nem kell semmi mással törődnie, csak a szövegkönyvvel meg a színész-vezetéssel. a sztorit jól ismerjük, már szerintem shakespeare korában sem volt nagy újdonság, mondhatjuk, hogy a mester alap-paneljaiból van felépítve a szerkezete, sok zseniális szópárbajjal, egy kis félreértéssel, cseppnyi drámával és megnyugtató happyend-del. a legnagyobb baj vele talán az, hogy az ifjabb pár sajnos sokkal kevésbé érdekes mint a két házasságra alkalmatlan lüke, akik folyton csak évelődnek. de lehet, hogy ehhez az arány-eltolódáshoz érzethez kellett amy acker kisugárzása és alex denisof goofy-sága is, mert csodásan tudták mindketten élettel megtölteni a szerepüket. de azért a többiek is rendben voltak, clark gregg szokás szerint somolyog az orra alatt, sean maher gonoszkodhatott egy kicsit, nathan fillion meg szokás szerint lopja a show-t azzal a néhány percével... összességében a ’bájos’ szó jut eszébe az embernek a filmről, amit jól esik nézni (még ha kell is öt perc, mire az ember füle rááll a shakespeare-i szövegmondásra). és kicsit fájó belegondolni, hogy mekkora bulik lehettek ott a medence partján, miközben fogytak a koktélok és forgott a kamera... (btw, ’búvár-szimbolizmus’-t nem sikerült dekódolnom...) ($$06.30.)