(Nincs idő meghalni) (2021) (r.: Cary Joji Fukunaga)

1981. for your eyes only. james bond virágot visz az egykori felesége sírjára, ahol jól látható a ’teresa bond, 1943-1969, beloved wife of james bond’ felirat. ez volt az első húsz film alatt a legdirektebb utalás arra, hogy egy kontinuitásban játszódnak ezek a történetek, dacára annak, hogy épp ki alakítja a 007-est. aztán jött 2006, és az eon production-nál úgy döntöttek, hogy nem csak a földre rángatják le a kütyükkel már túl messzire szálló ikonikus hősüket, de egy átíveléssel a kor nagy franchise-építéséhez is csatlakoztak, és összefűzték a hajmeresztő kém-kalandokat. már a quantum of solace is csak egy fél film volt tulajdonképpen, egy levezetés ahhoz a bosszúálló dühhöz, ami bond-ban keletkezett a casino royale drámai befejezése után. aztán bedobálták a gonoszaikat egy sorba, miután visszaszerezték a spectre nevű nagyon-gonosz-szervezet használati jogát. és ha már ennyire építkeztek, el kellett jönnie egy végpontnak is, a mindent betetőző búcsúnak, hogy egy egésznek lássuk a craig korszakot. persze előbb ehhez a korszak névadóját kellett visszacsábítani még egy menetre... nehéz szülésnek érződött kívülállóként ennek a filmnek a létrejötte, jöttek-mentek a rendezők az előkészületek során, sokáig ment a huzavona a főszereplővel kapcsolatban, aztán úgy tűnik, hogy szabad kezet adtak daniel craig-nek, aki a közreműködők elmondása szerint bele is szólt mindenbe (ő hozta be phoebe waller-bridge-et a forgatókönyv polírozására, de még hans zimmer zeneszerző is azt nyilatkozta, hogy találkozott craig-el, mikor megkapta a karmesteri pálcát). nem kérdés, hogy ő volt az, aki egy komolyabb lezárást akart a karakterének. ezzel még nem is lett volna baj, ha nem ingatag alapokra kezdtek volna építkezni az író-szobában... a minap újranéztem a spectre-t, amit én a moziból kijőve egy pozitív élménynek tartottam, mert azt éreztem, hogy jól olvasztották be a modern érába a klasszikus elemeket, most a második nézésnél már sokkal inkább szembeötlőek voltak a hibái -és most nem az anti-klimatikus üldözéses jelenetekre gondolok elsősorban, vagy arra a meglepetés-nélküli-meglepetésre, amikor cristoph waltz kimondta a karaktere igazi nevét, hanem arra, hogy mennyire nem jött létre a kémia mr.craig és léa seydoux között. az alkotók mégis bíztak abban, hogy ezúttal a nézőket majd meggyőzi a francia természetes szépség és a marcona angol kém közti megbonthatatlan szerelem, így a történet legfőbb lábát erre a kapcsolatra állították. de sajnos nem, most sem sikerült felgyújtani a szívemben a tüzet, gyaníthatóan azért, mert végig ott lebegett vesper szelleme az elrebegett ’szeretlek’-ek felett, és hát valljuk be, hogy mi is olyan szexista dinoszauruszok vagyunk, akik nehezen látják bele a szoknyavadász szuperkémbe a megállapodott, családos embert (én már akkor ráztam a fejem, amikor madeline egy pillanatra odatette a kezét a hasára az elválást szimbolizáló vonatos jelenetben)... persze értem én a humanizálási szándékot, és jó irányba haladtak eddig azzal, hogy a könyörtelen gyilkolások mögé néztek, nem maradtak a felszínes macsó toposzánál, aki vodkamartinivel önti le a következő levarrandó csajt, miközben kaviárt eszik egy névtelen verőember hullája felett, de ezeket a szándékokat komolyan is kell venni, és komplex módon elhelyezni a történetben. bár ahhoz az sem árt, ha maga a történet nem csak a felszínen komplex, hanem úgy körmönfontan nyakatekert, hogy közben a néző érti is a motivációkat a cselekedetek mögött... nagyon ráugrottan a negatív oldalakra, pedig nem volt erény nélküli ez a rekord-hosszúra nyújtott hattyú-dal sem. cary joji fukunaga tehetséges rendező, aki ugyanúgy ért a karakter-vezérelt gyomron-vágó drámákhoz (beasts of no nation), mint a gondosan komponált akciókhoz (lásd a true detective sokat megénekelt vágatlan jelenetét) -most ezt azzal egészíteném ki, hogy a horror eszköztárával is pofátlan eleganciával tud játszani (a havas nyitójelenettel meg is lepett, mert nem ilyen suspense-hez szoktunk hozzá a bond-nyitányoknál), és persze most is volt egy kézikamerás őrülete, amikor perceken át bond válla mögül kukucskáltunk ki, golyózápor közepette... de minden szinten janus-arcú volt ez a film, tehetséges rendező döcögős szövegkönyvvel, tehetséges színészek a gonosz-szerepben, akik aztán nem tudnak hatni ránk a hiteltelen és zavaros monológjaikkal, dögös és erős női karakterek, akiknek csak percek jutnak arra, hogy csilloghassanak (ana de armas nagyon meghálálná, ha önálló filmet kaphatna a cserfes és halálos paloma szerepével), és egy búcsú, ami keserédes, mert daniel craig akkor is nagyszerű volt, amikor már a fáradtság jeleit mutatta, ugyanakkor egy koncentráltabb és átgondoltabb filmmel méltóbb lehetne a hattyúdal... 15 év, egy nagy narratíva, és egy kérdés, hogy a broccoli klán merre indul innen tovább -mert hiába a trendek változása, james bond-nak vissza kell térnie... (már a temze-parti megbeszélés alatt feltűnt, hogy hans zimmer az on her majestic's secret service fő motívumával játszik, de amikor a végefőcím alatt elindult az 1969-es film betétdala (louis armstrong előadásában), akkor esett le igazán, hogy milyen erősen akartak kötődni ahhoz a filmhez a sorozatban, amiben bond a legtöbb érzelmet mutatta, és ahol ugyanúgy a szerelem adta volna meg a kiutat a dupla-nullás gyilkos korszaka után, mint itt...) (hmm, volt már olyan, hogy a gunbarrell vértelen maradt bond lövése után? már itt is korhatár-problémák vannak...?) [*10.03.]

(A bin-Láden hajsza) (2012) (r.: Kathryn Bigelow)

vannak olyan sebek, amik sosem gyógyulnak be, nem segít sem a gyász, sem a véres bosszúállás. 9/11 örök mementója lesz az amerikaiaknak, egy sötét pillanat, ami megroppantotta a biztonságérzetüket, aminek a hatására bedöntötték a közel-kelet törékeny erő-egyensúlyát, és nemhogy győztesen hagyták volna el a csaták helyszínét, de újabb emlékezetes sebeket szenvedtek el. de azért volt egy pillanat, amikor azt érezhették, hogy végre felül-kerekedtek a negatív örvényen: amikor a világ egyes számú terroristáját sikerült hullazsákba pakolniuk... az európai néző arra számít, hogy egy ilyen sztorit csak csillagos-sávos lepedőbe csavarva tudnak elkészíteni hollywood-ban, de a tősgyökeres kaliforniai kathryn bigelow nem akarja a hazáját a piedesztátra állítani, nem, neki egy sokkal hátrébb elhelyezkedő pozíció a kényelmes, ahonnan megfelelő szögben láthatja a valóságot... és bizonyos mértékig jó dolog az, hogy a hiper-realizmusrsa törekszik, mert a kézi-kamerájával oda tud osonni olyan eseményekhez is, amikre nem számítanák egy sztárokkal kitömött filmben: mondjuk az elfogott al-kaida tagok megkínzásához... nincs mentegetés, kemény módszerekkel próbáltak kézre keríteni mindenkit, akinek köze lehetett a tornyok leomlásához, szabad kezet kaptak a terepen dolgozó ügynökök. és igen, ezekért a jelenetekért érdemes volt felvenni a kesztyűt a nacionalista jobboldallal, akik persze egyből hazafiatlanságot kiáltottak, viszont a valóság mímelése nem minden esetben csapódott le ilyen jól az egyszeri nézőben. mert ez a hideg távolságtartás a karakterektől is távol tartott minket, még a megszállottan nyomozó hősnőnk iránt sem tudtunk semmit érezni így, hogy szinte csak a munkája közben láthattuk, miközben kétszer mosolygott meg egyszer kiabált... a többiekbe meg végképp nem tudtunk volna kapcsokat akasztani, hiszen nyolc évet ölelt fel a cselekmény, így jessica chastain mellett folyamatosan rotálódott a stáb (egyébként ez a szemelvényes dramaturgia is szárazzá tette nekem az összhatást)... azt némi utánaolvasással megértettem, hogy a film utolsó negyven perce a szinte teljesen kész forgatókönyvre lett ráragasztva, hiszen már az előkészületeknél tartott a stáb, amikor minden tévét elárasztott a breaking news, hogy sikerült kiiktatni bin laden-t, de sajnos ez a törés érezhető is a filmen, hiszen az addigi főszereplőnk az oldalvonalra kerül, hogy átadja a helyét a kommandósoknak, akikért meg pláne nem lehet izgulni, hiszen semmit sem tudunk róluk, de még a komplett életrajzok sem segítenének azon a tényen, hogy tök egyformák a sötétben, sisakban, így csak egy masszaként látjuk őket, ahogy végrehajtják az egyébként realistán megvalósított akciójukat... szerintem az sem segített a film értékelésében, hogy nyolc évadnyi homeland van már a hasamban, ahol hasonló témákat kerülgettünk egy hasonló főszereplő vezetésével -csakhogy carrie mathison-nak volt ideje hozzánk nőnie, így ott minden robbanás hatott ránk is, hiszen azt éreztük, hogy tétje van minden halálnak... de kétségtelen, hogy inkább egy ilyen hidegebb, tényekhez ragaszkodó alkotás készüljön a témában, mint egy uncle sam-et királynak kikiáltó hamis fércmű, vagy egy olyan nyáltenger, ami kizárólag a könnycsatornáinkat célozza meg... [*07.03.]

(Mission:Impossible -Utóhatás) (2018) (r.: Christopher McQuarrie)

...szóval néhány évente elsoroljuk az m:i kötelező közhelyeit, csak behelyettesítjük az aktuális évszámot tom cruise neve mellé, és az akció-film nézői örülnek, hogy megint egy minőségi darabra válthatnak jegyet -idén valahogy mégis nagyobb volt a buzz a film körül, mint amit a filmszerető közönség érezhetett a korábbiaknál. talán azért, mert a film elsöprő módon csavarta el a kritikusok fejét, vagy lehet, hogy komolyan van abban a tételben valami, hogy a cruise vezette produceri csapat tökéletesebben ki tudja tapintani a korszellem pulzusát, mint a hozzájuk hasonlóan film-sorozatokat gyártók... mert ugye eddig az m:i filmeknél a diverzión volt a hangsúly az előkészítésük során, most viszont apokrif módon visszahívták az előző lehetetlen küldetés író/rendezőjét, ezzel teremtve meg a manapság kötelező franchise-jelleget. mert mindenki tudja, hogy az elmúlt években szó szerint sorozatokat nézünk a moziban, univerzumokban gondolkoznak az első mítingektől kezdve minden alkotásnál, így abszolút trend-követő (és szép organikus) változás az, hogy egy szó szerinti folytatást kapott ethan hunt is, nagyban építve az új részt az ötödik filmre -de néhány visszautalás (és családi kötelék) miatt ildomos ismerni a kezdeteket is (sőt, én még azt is simán feltételezem, hogy már ennek az új dramaturgiai fordulatnak a tudatában kímélték meg az előző rész végén a gonoszt)... viszont emiatt a film nem is tudja egyből a lovak közé dobni a gyeplőt, muszáj volt magyarázat-nehézzé tenni az elejét. ráadásul christopher mcquarrie nem elégszik meg azzal, hogy lazán egymás mögé fűzi a kötelező akció-jeleneteket, hanem csavarint köréjük egy (odafigyelést követelő) mindenki-átver-mindenkit típusú kém-kalandot -és ez azzal jár, hogy a kelleténél többször enged levegőt venni a nézőnek két székbe-préselés között. mert ugye nem kell mondanom, hogy milyen mellbevágóak az akció-szekvenciák... sokszor hátrány tud lenni, ha az ember túl nagy háttér-tudással rendelkezik egy adott alkotásról, előre ismeri a trükköket, amiket alkalmaztak a forgatásokon, mert lerombolhatja az illúziót, ha nézés közben bevillannak ezek az infó-morzsák. a m:i esetében viszont pont jól jön, hogy a néző előre tudja, hogy a brutálisan realistán felvett akciók nagy-többségét ténylegesen megcsinálták a film készítése során, sőt, hogy maguk a színészek vállalták a veszélyesebb megmozdulások többségét is, mert így nem érzi átverve magát. ráadásul mcquarrie mániája, hogy minket nézőket is be akar lökni az akció közepébe, odaültet minket is a kétszázzal száguldó motorra, minket is kidob 10000 méter magasról (btw, el sem akartam hinni, hogy vágatlanul megcsinálták a halo jump-ot). és valami hihetetlen adrenalin-pumpa lesz ezektől a film, hatalmas élvezetet nyújtva a moziban -még akkor is, ha ezúttal kimaradt a film közepéről az eddig kötelező elemként funkcionáló lehetetlen betörés. de nem lehet egy rossz szavunk sem, mert a párizsi motorozás kárpótolt ezen a dramaturgiai ponton, és így a finálé helikopteres harca lehetett az igazi adrenalin-csúcspont... szóval ahogy az elején említettem, minden m:i film kapcsán leírjuk, hogy tom cruise hány éves (most 56-ot mutat a naptár), és minden alkalommal egyre nagyobb tisztelettel beszélünk arról, hogy miket vállal be az öreg a film és a móka kedvéért, de azért picit nézzünk még körül a stábban, mert úgyis tom-ra jut a rivaldafény jórésze: örültem, hogy a még mindig érdekes és szerethető ilsa faust (azaz a csodás rebecca fergusson) mellé érkezett még egy erős és kompetens nő, ráadásul vanessa kirby alakításában, ving rhames és simon pegg maradtak a szerepeiknél, kicsit nerd-ök, kicsit bohókásak, a szűken mért poénokért ők a felelősek, de a film igazi meglepetése henry cavill lett, aki egyszerre dobta be a brutálisnak látszó fizikai erejét és a sármos bajuszát (ezek után cseppet sem ördögtől való gondolat, hogy szeretné eljátszani a 007-es ügynököt is)... a nagy univerzum-építésben arra is jutott idő, hogy lezárjuk a harmadik rész óta cipelt érzelmi batyut, és szerencsére a karakter-építések előnyére vált mrs.hunt felbukkanása, nem érződött erőltetettnek az írói szándék... több mint 20 éve követjük ezt a nagyszerű sorozatot, nézzük azt, ahogy tom cruise kockára teszi a testi épségét is, hogy tökéletes minőségben tudja nekünk átnyújtani ezeket a film-élményeket, és hiába rohan előre az idő minden szempontból, az ember nem érzi azt, hogy nyugdíjazni kéne már ethan hunt-ot és az impossible mission force-ot. úgyhogy néhány év múlva találkozunk, akkorra tom már alulról kopogtat majd a hatvanas ajtaján... (##08.04.)

(Atomszőke) (2017) (r.: David Leitch)

a bűnös budapest ismét idegen rongyokba öltözött... persze, örülünk annak, hogy a stúdiók szívesen jönnek hazánkba filmeket forgatni, és kétségtelen, hogy a fővárosunk építészete lehetővé teszi, hogy eladják különböző nyugati és keleti helyeknek (most épp berlin’-nek, de volt már ő münchen, párizs, moszkva, sőt, buenos aires is), de engem mindig kizökkent az adott film világából, ha meglátom a jellegzetes pesti utcákat, épületeket -ugyanakkor cool dolognak tartom azt, ha egy tipikus körfolyosós bérházban ütik egymást a dögös hősnő és a marcona rendőrök (az viszont kicsit szomorú, hogy elég csak beállni az állomásra egy jelenleg is használatban lévő szovjet metrókocsival, és a nyugati nézők elismerően fognak bólogatni, hogy ’de jó, hogy sikerült találni egy olyan járművet, amiről elhiszem, hogy ’89-ben is rótta az alagutakat’)... 1989-ben hét éves voltam, úgyhogy túl sok emlékem nincs a rendszerváltásról vagy magáról a korszakról, mégis mindig nagyon érdekesnek tartottam a szocializmus végnapjait. mondjuk nem ez lesz az a film, amiből bővíthetem az eddigi ismereteimet, mert hiába játszódik egy történelmileg fontos időszakban (a berlini fal leomlásakor), a háttérben tartják a valóságot, tévéhíradók villódzó fényéből vetül csak a filmre néhány pillanat. igazság szerint még a kétarcú várost is csak háttérnek használják, mert a jó kémes hagyományokhoz híven mindenki-átver-mindenkit, így teljesen irreleváns, hogy ki melyik ideológiai táborhoz tartozik -maximum annyiban, hogy az egyik csapat kocka-ladákkal jár... ha már beletekertem magam a kém-históriába, folytassuk itt, bár nem szívesen írok erről, mert a film gyenge pontjára vagyok kénytelen ütéseket mérni -értem én, hogy egy spy-movie-nak csavartnak kell lennie, hogy átverésekkel és kettős ügynökökkel kell felfesteni a titkos életüket, de ha nem tiszták a motivációk, ha a néző nem tudja követni az átverések-átverésének-átverését, akkor ki fogja őt dobni a sztori, és nem biztos, hogy a többi hozzáadott érték kompenzálja ezt... lehet, hogy azt volt a legnagyobb bajom, hogy david leitch neve miatt több felvillanyozó akciót vártam volna, és sok helyen csak ezt a katyvaszt kaptam, sok cigifüsttel elfedve. az mondjuk igaz, hogy ami akció akadt, az magas színvonalon került a vászonra -különösen az a vágatlan(nak tűnő) tíz perc, amit charlize és a kaszkadőrök leműveltek abban a koszos lépcsőházban, mert szerintem azt referenciaként lehet majd mutogatni pár éven át, hogy miként is kell felvenni egy közelharc-jelenetet úgy, hogy a néző ámulatba esve vonódjon be az összes fájdalmasnak tűnő ütésbe (vicces volt, hogy a moziban mögöttem ülő faszi rendszeresen fel is szisszent) -bár talán a zúzódásoknál és monokliknál nekem jobban fájt az, hogy közvetlenül a gyönyörű hosszú beállítás végén egy lada niva-t dobtak egy szerencsétlen trabant-ra... btw, retro-autók, a magyar díszlet-és-kellék-csapat jó munkát végzett, sokat emeltek a kicsit neonfényes, kicsit rothadó ’80-as évek imitálásának hitelességén, mint ahogy a zenei szerkesztő is értette a dolgát -bár a soundtrack-lista megtekintése előtt már egy nagyobb összeget tettem volna arra, hogy az ikonikus ’99 luftballons’ meg fog szólalni a filmben (de elég evidens volt a berlin-hez köthető david bowie és a depeche mode használata is). igaz, kicsit túltolták a dalbetétezést, mert minden sarkon várt egy újabb newvave klasszikus minket, de hé, a videoklip-esztétika is nyolcvanas évek gyermeke, úgyhogy megbocsátható bűn ez. meg a legtöbb esetben tényleg elérték a megfelelő cool-ság faktort -és többnyire ennyi volt a cél. hogy dögösek legyenek (mint charlize theron), hogy lazázzanak (mint james mcavoy) -csak azt nem értem, hogy ehhez minek kellett így túlbonyolítani az alibi-sztorit...? (jézusom, de rossz volt a szinkron, főleg ahogy létay dóra teljesen félreértelmezte a hősnők keménységét...) (#07.29.)

(Kémek hídja) (2015) (r.: Steven Spielberg)

ahogy várható volt, igazán stílusosan zártuk az idei kém évet (lásd itt, itt, itt, és itt). de pontosan ezt vártuk el az öreg spielberg-től, hogy kapunk egy megbízható, egyenes vonalvezetésű, szépen kinéző, erős színészi jelenléttel prezentált kurzus-művet. ahol túl sok meglepetés nem történik, de kellően érdekes a sztori, amiben ott duruzsol a feszültség és a dráma, és nem ismeretlen a humor sem (persze, a coen-tesók fanyar humora még ha vissza is van fogva, azért nem kopott ki teljesen). de ahhoz, hogy igazán megfogjon a hidegháború hidege, kellettek a jó karakterek is, úgyhogy rögtön jött is kettő, akik a hátukon vitték a sztorit, egy orosz kém, aki egyáltalán nem egy vörös démon, hanem egy kicsit fura, de nagyon szerethető figura (főleg a nyugalma imádnivaló, és mark rylance is nagyon elkapta lényegét), és tom hanks ügyvédje is közel tud kerülni a szívünkhöz a a kitartásával és humorával (és igazán megsajnálja őt az ember, amikor ott áll a szakadó hóesésben kelet-berlin közepén kabát nélkül...). örültem, hogy a hidegháború nem csak a kémesdivel és a szocialista országok packázásával jött elő, hanem az amerikai emberek hozzáállásával is, hogy mennyire szenvedélyesen tudtak rettegni a vörös veszedelemtől, hogy mennyire behülyítették a gyermekeiket is a félelemmel. pedig akkor sem volt minden fekete/fehér, még az elvtársi tábor is megosztott volt (újabb érdekes adalék lett a német népi demokratikus köztársaság helyezkedési kísérlete). a berlin-i állapotokat félelmetesen hitelesre sikerült megcsinálni, és az egy szem akció-jelenet is baromi jól nézett ki (a zuhanó repülőre gondolok). az mondjuk szokatlan volt janusz kamisnki-től, hogy ennyi ellenfényt (és lens flare-t!) használt, de mivel ők mindig valami újdonságot próbálnak ki spielberg-gel, úgyhogy betudom ezt kísérletezésnek. a zene viszont a szokásos hegedű/zongora alapokra épült, és ha nem tudom előre, hogy thomas newman volt a szerző, simán elhittem volna, hogy john williams keze van a dologban. so, nem vagyok ügyvéd, hogy tovább szaporítsam a szót, korrektül szerethető, megbízhatóan minőségi, szilárd 8 pont. (ja, és öröm látni egy nagy név mellett ennyi sorozat-színész, hajrá-hajrá új generáció!) (újabb érv a ’szinkron-mondjon-le!’ vitában, hogy baromira ki tudott zökkenteni, hogy scherer peti hangját azonnal felismertem.) ($12.12.)

(007 Spectre -A Fantom visszatér) (2015) (r.: Sam Mendes)

napok óta stresszben voltam a kritikusok szájhúzása miatt, de most a moziból kijőve megnyugodtam -csak nem értették a készítői szándékot. mert azt várták, hogy maradnak a daniel craig-gel 2006-ban megkezdett realista vonalon, nem pedig azt, hogy kapnak egy 2015-be konvertált sean connery filmet. nem véletlen, hogy a skyfall-ba elkezdték behozni a klasszikus szereplőket, mert ez a folyamat most teljesedhetett ki igazán -igen, van őrült világuralomra törő egydimenziós gonosz is, fehér macskával. mert ez volt a következő logikus lépés, azzal kezdtük anno, hogy itt egy kezdő ügynök, akinek még sokat kell tapasztalnia és stílust tanulnia, és most a negyedik filmre eljött az érett bond-korszak. és igen, értem azt, hogy valakinek ez visszalépés, hogy a film nem okos, meg vannak benne üresjáratok, de aki szerette a hatvanas/hetvenes évek filmjeit, azt pontosan tudja, hogy azok is ilyenek voltak, sosem az akción volt a hangsúly. sőt, ha azt nézzük, most még jobban jártunk, mert a lassabb, nyomozós részek közé igazán jó akciókat is be tudtak illeszteni, persze itt is ki-kikacsintva mondjuk a ’from russia...’-ra meg az ’on her majestic...’-re (hoyte van hoytema jó deakins pótlék, már az elején megvett a hosszú vágatlan snittel, igaz, pár kamera-rángás már sok volt). amit nem lett volna muszáj átvenni a hatvanas évekből, az a női karakterekkel való rossz bánásmód, szegény monica belucci kettő jelenetet kapott, léa seydoux-nak meg először kiállhatatlannak kellett lennie, aztán meg egy pillanat alatt a hős karjaiba kellett omlania, ennél azért lehetett volna összetettebb is (és értékelem, hogy nem egy tipikus szépséget választottak, bár a fog-hézag tényleg lehet szexepil...). szóval. azt kevesen vitathatják, hogy szórakoztató filmet kaptunk, de szerintem az alapján fog megosztódni az emberek tetszési indexe, hogy hogyan viszonyulnak a klasszikus bond filmekhez. mert aki azokat szerette, az örülni fog, mert ezt a filmet neki készítették. én mivel már gyerekkorom óta rajongó vagyok, így köszönöm szépen, megettem: 8 pont. mivel szépen kerekre zárták az egész craig-érát, ugyanakkor hagytak nyitva kiskaput (perceken át könyörögtem a vászonnak, hogy ne csak egy filmre hozzák vissza az emblematikus nemezist), így több irányba is indulhatnak legközelebb broccoli-ék. mi így is / úgy is ott leszünk a moziban, mert alig várjuk a 007-es visszatérését. ($11.07.)

(Az U.N.C.L.E. embere) (2015) (r.: Guy Ritchie)

kémekből sosem elég, főleg, ha nem veszik túl komolyan a munkájukat. pedig sokfelé lehetett volna elvinni ezt a ’60-as évekbeli sorozat adaptációját. például meg lehetett volna próbálni áthelyezni a jelenbe, és aztán szemlélni a kudarcot... ki lehetett volna domborítani a fagyos hidegháborús hangulatot, és lehetett volna belőle egy korrekt, de nem túl izgalmas kém-film. de szerintem nem volt kérdés, hogy guy ritchie nem ezeket az utakat választja -ha másból nem, már a trabantos előzetesből látható volt, hogy a sötét hangulat helyett a korszak másik arcát kapjuk majd meg -a groovie-t... és működött is a korszellem, joanna johston nagyszerű munkát végzett a jelmezekkel, daniel pemperton lenyelt egy csomó korabeli olasz filmzene-szerzőt, köztük morricone-t is. és a direktorúr is ellesett ezt/azt, mondjuk az osztott képmezőket -de ezeket szépen beépítette a saját stílusába. egész pontosan mindent ural a stílus, minden halál-laza, poénok sorjáznak az előtérben és a háttérben egyaránt, és repked a sok buddycommedy-s adok/kapok (ami talán újdonság egy guyritchie-filmben, az a cuki hősnő, mert a korábbi férfias filmjeibe nem nyerhetett volna teret egy ilyen hősnő, akinél jól is használják ki, hogy cuki. a nőnemű gonoszról már nem is beszélve...). érdekes, hogy egyáltalán nem zavaró, hogy ez a sok külsőség talán kicsit a kémkedős sztori kárára terpeszkedik el a filmen. de azért az akciókkal bánhattak volna bőkezűbben. viszont az, amit kaptunk, az oda volt téve, például a vízen autózás milyen cool volt már. meg persze a trabant-os üldözés... 8 pont. (sajnálhatjuk, hogy a szolid bevétel miatt kevés az esély a folytatásra, mert az ilyen szórakoztató stílus-gyakorlatokból elkélne még több a mai modernül hideg filmek mellé.) ($08.21.)

(Mission:Impossible -Titkos nemzet) (2015) (r.: Christopher McQuarrie)

a paramount-nál úgy gondolták, hogy marketingnek megint elég lesz az, hogy ezerrel nyomatják, hogy tom cruise megint minden őrültséget megcsinált az új m:i film kedvéért -elsősorban azt, hogy egy felszálló repülő oldalán lógott. még szerencse, hogy ezt a mutatványt letudtuk a bond-os kezdésben, aztán jöhetett a csavaros kém-sztori... tudom, hogy uncsi, hogy már megint azzal jövök, hogy ethan hunt = 007, de mit tehetek én róla, hogy ennyire érződik a készítők szeretete a másik klasszikus széria irányába -nincs is semmi baj ezzel a szeretettel. főleg, hogy azért a markáns m:i jellegek is jelen voltak, a csapatot megint üldözik felsőbb körökből, ezért menekülési és nyomozási céllal bejárják a fél világot, és a nagy utazás közepén (úgy a film első órája után) be kell törni valami helyre, ahova lehetetlenség betörni, aztán ez kicsúcsosodik egy brutális akció-szcénába, amihez már a finálé nem érhet fel. ebből talán érezhető, hogy megint a közepét szerettem a legjobban -az operában játszódó jelenetekhez mindig sok drámaiságot ad hozzá a háttérben szóló drámai zene, az ötödik lehetetlen betörés baromi ötletesre és izgalmasra sikerült, és utána csak hab volt a tortán az autós/motoros üldözés. tudom, hogy christopher mcquarrie-nek hosszú időre visszanyúló rendezői tapasztalatai nincsenek (tipikus tom cruise választás, lásd alább), de ezeknél a részeknél kifejezetten ügyesen végzi a dolgát, jók a kamera-mozgások, működik a feszültség. ezzel ellentétben a közelharci részek nem az én ízlésem szerint készültek, túl voltak vágva mind egy szálig. a casting director-t viszont itt helyben dicsérném meg, mert ha már a forgatókönyv végre egy összetett női karaktert tartalmazott, megtalálta hozzá a tökéletes megtestesülést rebecca ferguson személyében (vigyázz hollywood! a skandináv invázió tovább folytatódik!), aki szexi volt, kompetens, de esendő is, amikor kellett. a poén-gyáros háttértáncos srácok hozták az eddigi formájukat, csak azt nem értem, hogy jeremy renner-t miért nem engedik az akciók közelébe... valamit tud ez a tom gyerek, így 53 évesen is, ha mást nem, azt, hogy a ’minőségi szórakoztatás’ jelzőt a nevéhez ragasszák, teljes joggal. 8 pont. ($08.08.)

(Mission: Impossible -Fantom Protokol) (2011) (r.: Brad Bird)

tériszonyom van. valószínűleg ez az oka, hogy annak idején nem vállaltam be a moziban ezt az epizódot -látva az előzetesben a leghírhedtebb jelenetet. most is rákészültem -főtt kukoricát kezdtem majszolni, amikor már sejtettem, hogy közeleg (szokás szerint az első óra végére került a nagyjelenet) -de az sem segített elfedni a tenyereim izzadását... na, belevágtam a közepébe, tekerjünk egy kicsit visszább. jöhet a szokásos mantra, tom cruise még az ötvenedik életévéhez közeledve is érzett magában potenciált egy újabb akrobatikus mutatványhoz, és megint nem a kitaposott úton indult el -illetve csak részben, mert a harmadik epizód receptjét követte az előkészületekkor: egy más műfajban jól kipróbált rendező (az animáció világából érkező brad bird) és két tévés író egyengette a projekt útját. azt az utat, ami elérkezni látszik a végállomásához: hogy végleg el-bond-osítsák a sorozatot. mert már csak a rosszfiúk használják a védjegy-szerű maszkot, inkább mindenféle egyéb kütyükre hagyatkoznak -annak ellenére, hogy a sztoriban az lenne az egyik fő vonal, hogy ők most kitaszítottak lettek az ügynökségtől, és semmilyen segítséget nem kaphatnak (még jó, hogy előtte bespájzoltak belőlük). a gadget-ekkel együtt a poénok is feldúsultak, de most ez a hatás sokkal jobban működik, mint a félresikerült második próbálkozásnál, lehet, hogy csak egy simon pegg kellett, hogy helyére kattanjon a humor-faktor (bár jeremy renner sem csak az izmaiért van jelen, jól áll neki a faarcú poénkodás is). de kellenek is ezek a humor-patronok, hogy kicsit megtörjék a faltól-falig akciót, mert anyám, ebben a filmben tényleg nincs megállás, rohanunk helyszínről helyszínre az események után, fitten, szuszogás nélkül (és szerencsére nincsenek is szétvagdosva az akciók, minden szépen látszódik, kivéve, ha egy homokvihar takar el mindent...). a sztori egyébként meglehetősen hidegháborús, atomtöltet, indító-kulcsok, vörös tér, james bond irigykedik a háttérben. de irigykedhet is, mert méltó ellenfele kovácsolódott az elmúlt két évtizedben, egy ügynök, aki nem ismeri a lehetetlent, és sajnos őrült magas helyekre is képes felmászni... 8 pont. (először azt hittem, hogy csak egy mondattal elkenik az előző rész házasságos fiaskóját, de aztán meglepően okosan jöttek ki ebből a szálból is.) ($08.02.)

úgy tűnik, hogy szép hagyománnyá válik, hogy a franchise-ok új darabjainak érkezésekor felmelegítem a korábbi részeket. meg is érdemli ethan hunt ezt a törődést, mert nagyon régen találkoztunk már, sőt, volt olyan, amikor önhibámon kívül nem jutottam el a randevúra (lásd feljebb). nem tűnik lehetetlen küldetésnek, hogy egy hétvége alatt megnézzem az eddigi részeket, de azért szép kihívás. kérem olvasson gyorsan, mert ez a bejegyzés öt másodpercen belül megsemmisíti önmagát...)

Mission:Impossible (1996) (r.: Brian De Palma)

huh, már ez a film is majd' húsz éves...? ó, azok a kilencvenes évek, amikorra az igazi filmes eszmélésem tehető (a mai napig a kedvenc filmjeim többsége ekkor készült), így a videotékás korszakom egyik ékköve volt ez a film. valószínűnek tartom, hogy előtte elcsíptem a tévében pár részt a (remake) sorozatból is, de azért túl mély ismereteim nem voltak a lehetetlen küldetésekből. így nem is tudtam felháborodni a változtatásokon, bár lehet, hogy nem is érdekelt volna, hogy az eredetiből csak a zene maradt meg és hogy párszor maszkokkal verik át az ellenfelet. meg persze a szalag, ami öt másodperc múlva megsemmisíti önmagát... szóval nem akartak csapat-filmet csinálni, ezt nem tartom blaszfémiának, főleg, hogy láthatóan az egyik kedvenc bond filmem, a goldeneye volt a sorvezető. bár ethan hunt nem a legdrágább öltönyökben gurítja le a vodka/martinit, azért kemény akciókra ő is bevethető. bár nem az akciók a film fő profilja, brian de palma sokkal inkább a thrilleres múltját hozta magával, ő mindig is a feszültség-teremtés nagymestere volt, ezért is (és a trükkök elavulásai miatt is) döcög egy kicsit a vonatos finálé. de a nagy-jelenetet már úgyis megkaptuk előtte, úgyhogy nincs hiány-érzet. mert az a durva a cia-hoz behatolós részben, hogy láttuk már számtalanszor, hogy recitálták már ezer helyen -és mégis a mai napig működik, úgyis kihagysz egy-két lélegzetvételt, hogy másodpercre pontosan tudod, hogy mi fog történni... so, belegondolva a mai filmes trendekbe (és a sorozat folytatásaiba), meglepően avíttasan hat ez az európai helyszíneken szaladgáló kém-thriller, de az még meglepőbb, hogy mégsem érződik porosnak, működik a mai napig. csak azok a döntött kamerák ne lennének benne dögivel... (extra emlék: valahogy a soundtrack-et is meg tudtam szerezni, szerintem itt hallottam először massive attack-et, pulp-ot meg björk-öt.) ($08.01.)

Mission:Impossible II (2000) (r.: John Woo)

míg az első részt kívülről fújom, addig ebből a másodikból csak a sziklamászós kezdésre emlékeztem, meg persze a limp bizkit feldolgozásra, és a metallica számra. nem is dereng, hogy valaha egészben láttam volna a filmet... tisztelem cruise-ékban, hogy úgy állnak hozzá minden részhez, hogy egy kicsit mást akarnak, mint az előzőnél, hogy mindig hoznak friss embereket, hogy próbálják követni a kor-szellemet. és 2000-ben már más idők jártak, mint '96-ban, felpörgött a világ, illett mindenkinek trendinek lenni. csak az a baj, hogy a lazaságot is túl lehet tolni... és tulajdonképpen az első rész komorsága után nem áll rosszul ethan hunt-nak, hogy kicsit jobb a kedve (és hosszabb a sérója), eleve meghatározó volt, hogy a borongós cseh és brit helyszínek helyett ausztráliát választották a forgatásra. és hogy egy akkor igencsak menőnek számító rendezőt is leszerződtettek (azt viszont máig nem értem, hogy a sztorit miért két star trek-essel íratták meg első körben...). mert lehet, hogy a csalódások miatt elfelejtjük, de john woo épp nagy szárny-bontogatásban volt hollywood-ban ekkoriban, így teljesen érthető a produceri döntés, csak egy markáns rendező és egy franchise kötöttségei nem mindig összeegyeztethetőek. mert woo bácsi képtelen volt megállni, hogy ne hozzon magával hongkong-ból egy rakás fegyvert, látványos balett-verekedéseket, megszámlálhatatlan kamera-közelítést és ultra-lassítást. és persze egy egész kalitkányi galambot... és valahogy leveti magáról a stílusát a sztori, hogy ethan hunt, aki máskor csak azért hajt végre akrobatikus trükköket, hogy kímélje az őröket, most felelőtlenül lövöldözne és motorozna az ártatlan emberek között...? persze, piszok jól néz ki a dolog, és erre szokták azt mondani, hogy: ’látványos? akkor meg minek gondolkozol, nem kell több!’, de sajnos nehéz leállítani az agyam... nem rossz egyébként a film, de azért láttunk már ennél jobb akciófilmet, és a sorozatban is volt (és lesz?) ennél erősebb darab. és sajnos thandie newton szépsége nem ellensúlyozza a gonoszok sablonosságát... ($08.01.)

Mission:Impossible III (2006) (r: JJ Abrams)

bár elvesztek a hét-nyolc évvel ezelőtti írásaim, arra tisztán emlékszem, hogy mennyire hidegen hagyott ez a rész, amikor végre eljutottam odáig, hogy megnéztem a tévében(!). akkoriban nem igazán voltam barátja jj lensflare-nek sem, őt is szidtam egy kicsit -azóta ez már változott, bár most is szemet szúrt, hogy mennyire esetlegesen használta itt a kézikamerát... szóval megint teltek az évek, valahogy egy m:i film elkészítése mindig nehéz szülés, miután bepróbálkoztak cruise-ék egy csomó rendezőnél (david fincher nevére emlékszem, érdekes lett volna őt akció-rendezőként látni), úgy döntöttek, hogy megint a trendeket kell követni, és a fiatalok kezébe helyezni a franchise-t. valahogy így jöhetett képbe a tévés fenegyerek, aki hozta magával a teljes pereputtyát, az írókat, a zeneszerzőt (elnézve most a képi világot, szerintem a fényelőt is). pontosan látszik az alkotói szándék -a galamb-esztétikából visszahozni a sorozatot a realitás talajára, újra hihetővé tenni a lehetetlen akciókat (nem véletlen, hogy most először láthattuk azt, hogy hogyan is készül egy maszk). és apróbb döccenőkkel működik is a film, sőt, a vatikáni küldetés és a hidas rajtaütés kifejezetten erősre sikerültek. ami kár, hogy a korszak magánosítási akciója utoléri a szériát is, pedig azt már az ’őfelsége titkosszolgálatában’ óta tudjuk, hogy rossz ötlet megházasítani egy szupertitkos szuperkémet... oké, a díszlet-feleséget kompenzálja a kompetens gonosz, végre egy méltó ellenfél, akihez még p.s.hoffman is sokat hozzátesz (sóhaj...). de. és most jön a nagy rejtély: jól gördülő sztori, jól felépített akciók, és mégis, első nézésre hidegen hagyott, most meg csak bólogatni tudok, hogy oké, elpörgött, el tudom ismerni az összes értékét, de cseppet sem tudott közelebb kerülni a szívemhez... ($08.02.)