(Mentőexpedíció) (2015) (r.: Ridley Scott)

minden hozzáállás kérdése... mert lehetett volna ez egy igen drámai film is a természet elemeivel való harcról, a túlélésért való küzdelem számos kitűnő drámát eredményezett már a film-vásznon, de ez a készítő csapat nem akart egy új gravitáció-t, egy számkivetett kettőt. és nem arról van szó, hogy ne lettek volna meg a maga drámai csúcspontjai, hogy ne bírt volna komoly lenni, amikor nagyon muszáj volt, de végig áthatotta valami derű, ami tökéletesen működött. ennyit számít, hogy milyen fő karaktert írsz egy könyvnek/filmnek (főleg ilyen esetben, amikor a játékidő nagy része az ő vállán nyugszik), mert egy pozitív szemléletű fickó pozitív energiákkal tölti majd fel a hangulatot. és sosem árt, ha ilyen típusú embereket hoznak közel hozzánk, hátha sikerül egy kicsit elcsenni a ’nagy szarban vagyok, bassza meg, hogyan oldjam meg?’ szemléletükből. matt damon természetesen nagyon jó a szerepben, hozhatja a csibészes mosolyt a szája szegletében a nagy túlélések közepette, szorgoskodva a szkafanderben. tetszett a földhöz (marshoz?) ragadtsága, hogy érezhető volt, hogy végiggondolták a megoldásokat, a tudományos magyarázatokat. ha meg nem, arra ott volt a szikszalag... szándékosan próbáltam kerülni az infókat és az előzeteseket (sajnos a tervekkel ellentétben a regényt is sikerült...), és bevallom, hogy az első (véletlenül felcsípett) kósza hírmorzsák hallatán nem erre számítottam, de üdítő volt, hogy ilyen könnyedre vehették a figurát. azzal meg főleg nem számoltam, hogy a föld is ilyen hangsúlyos lesz -illetve valahol az impozáns szereplő-gárda bejelentése környékén már kapizsgáltam, aztán a magyar cím már minden kétséget kizárt... de nem volt baj, mert a nasa-soknál is volt egy csomó jó karakter, és tényleg mindenkire szereztek egy ismert arcot. érdekes hullámvasút volt így, lavírozva a popkulturális poénok és az izgalmak közepette, el-elmélázva a látványon, és sokat gondolkozva a túlélési ösztön hihetetlen erején. és aztán a végén teljesen elmerülni a hatásában, önfeledten örülni a happyend-nek. elhinni, hogy minden túlélhető. he survived. i will survive. 9 pont. ($10.03.)

(Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) (r.:Alejandro González Iñárritu)

mi a jobb, kiégni vagy köddé válni? -teszi fel a kérdést a ’high fidelity’-ben barry a zeneboltban, és valahogy ez jutott eszembe, miközben kétségbeesetten próbáltam valami frappáns első mondatot találni, mert haver, nem egyszerű fogást találni ezen a filmen, annyira ellentmondásos, annyira sokféle gondolatot zavar fel benned, egy szatírához képest túl nehéz, a drámai felfogást a fantasztikus elemek nehezítik, filmnek túl színpadias, színdarab meg nem lehet, hiszen a vászonra készült, de mégis annyira megközelíti a valóságot, amennyire lehetséges, kényelmetlenül fájdalmasan tolja a színészek arcába a kamerát, elrejti az árulkodó vágásokat, egy szuszra mondja fel az egészet, és közben mégis tudod, hogy a színészek magukról beszélnek, hogy pontosan tudják, milyen érzés, amikor megindul valakinek a karrierje lefelé, hogy mennyire nem könnyű átugrani a falat hollywood és a broadway között, hogy mennyit kell küzdeniük, ha valami művészit akarnak lerakni az asztalra, hogy meg kell halniuk a színpadon, hogy tönkremehet a családjuk és a boldogságuk a karrierjük miatt, hogy sosem fogják legyőzni az egójukat; és nem azt mondom, hogy nem látunk volna már hasonlót filmen, amikor hitelesen mutatták be, ahogy a művészek a démonaikkal küzdenek, nekem például most többször is a black swan ugrott be, mint idősebb nővér, de talán sosem éreztük még ennyire szűknek a színpad mögötti nyomasztó folyosókat, sosem másztunk bele ennyire a színészek arcába és lelkébe, sosem ragadott még ennyire magával egy maró szatíra, ami után összetörve ülsz magadban, mert tudod, hogy hiába csapkodod a billentyűzetedet, az írásod nem fog felérni a film nagyságához, hiába próbáltad érzékeltetni a vágatlanságot egyetlen végtelenül összetett mondattal. 9 pont. ($01.31.)

(Sráckor) (2014) (r.: Richard Linklater)

ennek a filmnek nem lenne szabad léteznie... két és háromnegyed órás, nincs igazán története, csendes, kedves. de van. és milyen jó, hogy van. mert nem kell mindig nagyot mondani. nem kell mély drámával lehúzni a nézőket. néha elég, ha annyira megközelítjük a valóságot, amennyire mesterségesen ez lehetséges. ha egy olyan történetet alkotunk, ami megeshet bárkivel. veled. velem. akár texas-ban is, elvált szülők kölykeként. mindenki felnő. és mindenki raktároz magában el emlékeket. töredékeket. mert a hosszú folyamat alatt úgyis kikopik egy csomó minden. szita az agyunk. vagy kevés a memória... szerintem richard linklater a filmben is látott puskát tartotta a pénzemberek fejéhez, hogy tizenkét éven át elnézzék neki, hogy szórja a dollárokat, a megtérülés csekély esélyével. de ehhez a koncepcióhoz ez kellett, hogy fogja a színészek kezét évről évre, és kiszakítsa azt a néhány napot mindannyiuk kalendárjából. ezt nem lehetett volna más trükkökkel elkészíteni. nem lett volna igaz. kellett egy jó adag szerencse is hozzá, hogy a jó gyerekre bökjenek rá az elején, de szerencsére jól helytállt a srác, elbírta a vállain a film nagy részét. ethan hawke itt is (valószínűleg) önmagát adja, mindenesetre jó volt mosolyogni, amikor az volt az érzése az embernek, hogy before-os jesse ikertesója magyaráz és gesztikulál a vásznon. patricia arquette finoman és baromi természetesen hozta az anyukát, talán neki kellett a legtöbbször belelépnie a drámába, de jól csinálta. a kislányt elsőre meglehetősen idegesítőnek találtam, de ebben egy jó adag lehetett a szerepből, mert utána ő is kupálódott szépen (és most megengedően nézek félre az apai protekció miatt...). kicsit féltem a filmtől, mert szoktak problémáim lenni a gyerek-színészekkel, de működött a linklater-varázs, annyira természetes volt minden, hogy fel sem ocsúdtam, már kamaszokat néztem. nem erőltették, hogy az idő múlását érzékeltessék velünk, a hajak, a technikai kütyük, a kollektív élmények és a zenék jó irányjelzőnek bizonyultak (büszkeséggel tölt el, hogy a dalok nagy-többségét ismertem, az én kulturális érésemben is fontos volt az elmúlt 12 év). de nem is kell mindig akkurátusnak lenni, elég csak belesni valaki életébe, hasonló pontokat keresni, hullámhegyek-és-völgyek nélkül, csak úgy lenni. felnőni. élni. 9 pont. (++11.15.)

(Csillagok között) (2014) (r.: Christopher Nolan)

160 millió dollárból nem szokás filozofikus scifit csinálni... ha nem lennék ekkora rajongó, biztos fel tudnám sorolni chris nolan hibáit, de az biztos nem lenne a listában, hogy töketlen. mert ehhez igenis bátorság kell a mai franchise-központú világban, hogy nagy költségvetésű önálló filmekkel méreti meg magát -az már egy más kérdés, hogy rendre ő nyeri ezeket az összeméréseket. kicsit már fél az ember, hogy mikor törik meg az életmű makulátlansága -jelentem, nem most. anyagilag még nem tudhatjuk, kíváncsi leszek, hogy egy hard-scifi-t is le lehet-e nyomni az átlagnézők torkán. amihez nyitottan kell hozzáállni, mert nem az a típus, ami egyből közel engedne magához, hogy megöleljen. az elején sok időt hagy magának, hogy bemutassa a meglehetősen sötét jövőképet, majd szép lassan építkezik, tartogatja a katarzist. sokáig állunk a realizmus talaján mielőtt azt kérné tőlünk, hogy spirituális síkon is fogadjuk be. de aki egy kicsit is nyitottan áll a dolgokhoz, annak nem hiszem, hogy ez problémát okozna. az elméleti része sem, mert ügyesen magyaráznak és vizualizálnak a kulcsjelenetben (és az azt megelőző úton egyaránt). segítheti a befogadást az is, hogy hatalmas szíve van, szerencsére épphogy csak megérintjük a giccs-horizontot, átélhető érzelmekkel dolgoznak. ...több szempontból sem egyszerű írni a filmről, az ember szeretné, ha mindenki maga fedezné fel ezt a csodálatosan felépített világot, így megpróbál virágnyelven kommunikálni. plusz rengeteg olyan kérdés kavarog benne, amik biztos nem fogják békén hagyni még egy darabig. lehet mondani, hogy hollywood már csak egy gépezet, hogy csak a technika számít (azért milyen bődületesen jól nézett ki ez a film is...), de az emberi tényező ugyanúgy megvan még, ha megfelelő kezek nyúlnak hozzá. 9 pont. (tegyük hozzá, az emberi kéz megléte emberi hibákat is feltételez -nem zavar igazán, de meglehetősen hamar össze lehetett rakni, hogy mire megy ki a játék. de az, hogy így kiestem a meglepetés-faktorból, annyi minden kárpótolt, hogy felsorolni sem lehet –de azért tegyünk egy próbát: szerettem, hogy el lehetett merülni benne, hagyott teret, hogy szétnézzünk a különböző világokban; természetesen a színészek is a maximumot hozták, 2014 még mindig mcconaughey éve; azért volt egy-két jelenet, ami úgy préselt bele a székbe, ahogy kevesen szoktak; egy nolan-filmben működő humort hallani, ráadásul robotok szájából fura élmény...) (++11.08.)

(A Wall Street farkasa) (2013) (r.: Martin Scorsese)

(magyar: elég sokáig rágtam magam, hogy átmenjek-e tatabányára moziba, de a szinkron-fóbiás sznob énem győzött, és megvártam a feliratot. shame on me, bár inkább shame on forgalmazó...) van egy gyenge pontom: a nagyívű életrajzi történetek. és ezek valamiért mindig elbukás-történetek. és ha valaki nagyon ért ehhez, az scorsese (milos forman mellett, persze). ennél jobban nem tudom eladni a terméket... szoktam éltetni a keserédes hangulatú történeteket, de ez most ennek a durvított változata volt, amikor hangosan röhögsz, és közben szégyelled magad, hiszen ha belegondolsz, egy rakás drámai szituációt láthatsz. túl sok meglepetés nem ért, tudtuk, hogy mire képes a kicsi olasz hadaró-bajnok, de hogy 71 évesen egy ilyen laza cool filmet rakjon le az asztalra, az meglepő. tudtuk, hogy leo nem tud hibázni, évek óta lenyűgöző, amit átnyújt nekünk, és hogy scorsese tudja a legjobbat kihozni belőle, úgyhogy a suprise-bónuszt jonah hill-nek adnám, mert felnőtt az idióta vígjátékokból (sok plusz extrapont a sok ismert mellék-szereplőnek, és bebebee, én már ismertem margot robbie-t a pan am-ből, bár ott nem volt lehetősége vetkőzni sajnos...). várj, szippantok egy kicsit, szétesőben vagyok... ja, igen, tudtuk, hogy ilyen mocsadék népek ezek a pénzügyi guruk, de arról nem volt szó, hogy ilyen szórakoztató az ő nagyzolásuk és (kötelező) elbukásuk. …hogy a nagyokhoz mérhető klasszikus lesz-e belőle, majd kiderül, de hogy a jelenben egy kibaszott nagy 9-est kiosztok neki, az is kurvaélet. (++02.02.)

(2012) (r.: Pálfi György)

az ember alábecsüli az asszociációs képességét. amikor hallottam, hogy pálfigyuri négyszáznál több film jeleneteit felhasználva csinált filmet, csupán egy érdekes kísérletnek hangzott, amiből fogalmam sem volt, hogyan lehet 80 perces működő alkotást létrehozni. sőt, még az első öt perc után is csak kapirgáltam a lényeget, elsőre talán minden filmrajongónak ugyanaz a reakciója: a széles mosoly, amikor felismeri a nagy kedvenceit. aztán valahogy ráérez az ember, és a legnagyobb megdöbbenésére elkezd működni az elegy, azt veszi észre, hogy érdekli a történet, hogy hova akarják kifuttatni mindezt. persze közben nem veszik el a játékosság sem, nem egyszer haraptam az öklömet, annyira ötletesen voltak egymás után vágva a jól ismert ikonikus jelenetek. a végső konklúzió nagyon egyszerű: minden történetünk ugyanarról szól: az emberi kapcsolatokról; a legprimerebb érzelmekről; rólunk. kár, hogy hiába tudom, hogyan kell egymás után rakni a máshonnan is ismert szavakat, mégsincs bennem az a zseni, hogy átjöjjön raktuk keresztül, hogy mennyire is lelkesedem most itt az ágyon ugrándozva. úgyhogy egyetlen számmal tenném ki a pontot a mondandóm végére: 9 pont. (++01.01.)