(Valerian és az ezer bolygó városa) (2017) (r.: Luc Besson)

az ember sokszor szívesen belelátna az alkotók fejébe, hogy könnyebben megértse, mikor egy komoly törés következik be a karrierjükben, amikor egy bizonyos idő után képtelenek elérni azt a színvonalat, amit korábban megbízhatóan hoztak alkotásról-alkotásra. mert biztos vagyok benne, hogy valami történt luc besson-nal a kilencvenes évek végefelé... ekkoriban még azt hangoztatta, hogy tíz filmet fog forgatni csupán az élete során, majd ezzel párhuzamosan bal-kézzel elkezdte ontani magából a közepesnél ritkán jobb sorozatait, a taxi-kat, transporter-eket, taken-eket, majd ezután a gyerekfilmek felé fordult. pedig a kezdeti karrierje sokkal fényesebben csillogott ezeknél, erős nő karakterek ékesítették az írásait nikita-tól leeloo-ig, képes volt a komolyabb témákat is szórakoztatóan tálalni, és amikor lükére kellett venni a figurát, az is jól állt neki -mindezek esszenciájává az ötödik elem vált, egy igazán eredeti scifi móka, hatalmas szívvel és szívbe zárható karakterekkel. még akkor is eredeti filmként gondolunk erre az alkotásra, ha tudjuk, hogy mennyit köszönhet a francia képregény-irodalomnak, méziéres-nek és moebius-nak. úgyhogy nagy volt az ember bizodalma, amikor a szeretetteljes hommage-ok helyett besson visszanyúlt a kályhához, és egy gyerekkori kedvencét adaptálta a vászonra, a valerian és laureline-t. csak az a baj, hogy az elmúlt húsz évben rendezni nem felejtett el, írni viszont már rég nem képes úgy, mint régen... mert vizuálisan még akkor is nagyon rendben van ez a film, ha nem nagyon takargatja a digitális háttérmunkáját, mert ehhez a furcsa tiritarka, ezerfényű kaleiodoszkóp-világhoz illik ez a mesterségesebbnek tűnő kinézet. és azzal sincs baj, hogy nem csak a vizualitásban ihletődött a képregények paneljeiből, de rengeteg ötletet is felcsipegetett onnan. a baj azzal van, hogy ezek az ötletek nem állnak össze egésszé, szinte különálló epizódokra esik szét a film, pont mintha one-shot-okat olvasna az ember, ahol mindig az utolsó lapon véget ér a rövid kaland... de azt mondom, hogy még ezt az antológia-jelleget is elviselte volna a forgatókönyv, mert szórakoztató lett volna folyton új világokba és kalandokba csöppenni a hősökkel, ha az ember nem maradna közömbös a hősök iránt... no, itt már olyan mélyen vagyunk a nyúl üregében, hogy egy egészen összetett problémát kell kibogoznunk -miért nem sikerült megszeretnünk valerian-t és laureline-t? mert borzasztóan lapos párbeszédeket kell pufogtatniuk? mert nincs közöttük semmi kémia? mert egy percig sem hiszed el erről a srácról, hogy az univerzum legleleményesebb, legsármosabb katonája? mert következetlenül ugrálnak az elveik és meggyőződéseik között? mert dean dehaan monoton fahangja minden megszólalásával kaparja a néző fülét? mert cara delevigne szépségéhez a színészi játéka valószínűleg sohasem fog felérni? ugye tudjátok, hogy most azt fogom mondani, hogy mindezek egyszerre okozták a film gerincének kettétörését...? egyébként sajnos nem csak a párbeszédek pongyolaságnál érezhető luc besson-on, hogy az írás nem élvezett prioritást az alkotás során, de azon is, hogy borzasztó hanyag módon kezeli a karakterei bemutatását, és hogy a végén van pofája egy hosszú jelenetben narrációval a néző fejébe verni az egész történetet. és ez azért bosszantó, mert ott volt a kezében a vizuális arzenál, hogy élvezetesen, változatosan, szívvel telve fesse a vászonra a francia irodalom egyik gyöngyszemét. megmutathatta volna, hogy európában is lehet alkotni maradandó scifi-ket, de sajnos a komoly problémák miatt csak néha tudott igazán csillogni... (#11.11.)