(2021) (r.: Danny Boyle)

vajon miért szeretünk annyira játszani a ’mi-lenne/mi-lett-volna’ kérdésekkel? tanulságokat akarunk levonni? vagy izgalmasabbá akarjuk tenni a valóságot...? mivel a szálak húzogatása komplex folyamatok elindulását generálhatják, ezért a legtöbb ilyen alter-valóságos történetbe egy nagy követ dobnak a szerzők, aminek a hullámai mindenre kihatnak (lásd az összes ’győztek a nácik’ szcenáriót), de mi van, ha egy kulturális alappillért szedünk ki? van-e élet a beatles nélkül...? mert bizony richard curtis-nek az a borzasztó ötlete támadt, hogy a földi életünket még sötétebbé teszi azzal, hogy eltünteti a gombafejűek zenéjét -illetve hogy csak egy ember fejében hagyja meg ezeket a korszakos dallamokat. elég vad fantázia ez, amivel igazán mélyre lehetett volna menni, nem csak annyira tolni előre, hogy a zeneipar felszínes kritikája és egy romantikus vígjáték szerelem-gyermeke legyen, de hát az igazából szerelem alkotója nem tagadhatta meg önmagát... pedig el lehetett volna vinni ezt a koncepciót a falig, egy igazán sötét jövőképig, ahol a popzene nem létezik, hiszen szinte mindenki a nagy négyes köpenyéből bújt ki, tehát ha nincsenek ezek a dalok, akkor nem létezik a filmben emlegetett ’fix you’ sem a coldplay-től, sőt ed sheeran sem hozhatná saját maga kedves paródiáját, mert nem lenne zenész... ehelyett közepesen lehet elszórakozni azon, hogy egy közepesen tehetséges zenész a híres dalokkal haknizik, vagy ahogy bekebelezi őt a nagyvállalati mentalitás (kate mckinnon agresszív producere az elviselhetőség határán táncol)... azzal sem nagyon foglalkozunk, hogy a világhírhez karizma is kell, aminek hősünk eléggé szűkében van, mert akkor szegény himesh patel-t is elő kéne szedni, aki maga sem egy karizmatikus fickó... curtis-nek a szerelmi vonalat a kisujjából kéne kiráznia, de úgy éreztem, hogy túltolja a hőse vakságát, egy igazi ember szerintem hamarabb rádöbbent volna az igazságra a nagy ő-vel kapcsolatban. főleg ha egy olyan csodás lány mosolyog rá éveken át, mint lily james... szóval hiába a tehetség, hiába jók az ötletek, nem mindig jön a szikra, amitől valami kiemelkedne a délutáni matiné-hangulatból, és nagyot szólna... kicsit olyan volt, mintha danny boyle is leszedálva forgatta volna a filmet, semmit sem lehetett felfedezni az agresszív rendezői stílusából... (szegény alexander arnold-ot nem láttam semmiben a skins óta, erre itt is kapott egy cuki jófiú szerepet, aki kosarat kap a végén...) (lehet hogy szigorúbb voltam a filmmel, mint illene, de a beatles fontos szerepet tölt be a kulturális fejlődés-történetemben, így morcosabb tudok lenni, ha valaki velük szórakozik… (szmájli)) [*11.13.]

(Kőgazdag ázsiaiak) (2018) (r.: Jon M. Chu)

ehh, mindig bajban vagyok, amikor romantikus vígjátékokról kéne írni, mert legtöbbször ugyanazok a gondolatok pörögnek a fejemben, és figyelmeztetnem kell magam, hogy ne hablatyoljak megint a formuláról meg a generikusságról... csak az a baj, hogy mindig ezeket látom magam előtt, hacsak el nem ragadnak az érzelmek. egy picit azért beszélek róluk most is, jó...? illetve, nézzük azokat a dolgokat, amikkel szándékosan kikerülik a legnyilvánvalóbb kliséket ezúttal a fényűző díszletek alatt: például nem kell végignéznünk a klasszikus összejövős jeleneteket, mert egy stabil kapcsolatba lépünk be a film elején; nincs másik pasi vagy lány, aki betörne a rózsaszín idillbe, máshonnan csiszolják a konfliktusokat; plusz nagyon ügyesen elveszik a reptéri nagyjelenet élét azzal, hogy egy repülő szűk terébe helyezik azt, és kihagyják a romantikus popdalra futós részt is... viszont még mindig meg tudok hasonlani az ilyen filmek alap-formulájával, mert mindig kellemetlenül érint, amikor a film kétharmadánál beüt a krach, utálom a mosolyszünetes részeket, ugyanakkor tudatában vagyok annak is, hogy szükség van a konfliktusokra, mert különben semmi izgalom nem lenne a filmben... viszont a kultúr-sokk rész egész jól működött, ahogy a szerény háttérrel rendelkező lány rácsodálkozott az elképzelhetetlen gazdagságra, mondjuk ebben segített az is, hogy úgy sikerült felvenni a filmet, mintha nem spóroltak volna semmin... awkwafina és ken jeong jól hozzák a comic relief karaktereket, akiken végig lehet mosolyogni, és meglepően hangsúlyos volt egy b-szál is a filmben, ahol megnézhettük, hogy milyen az, amikor a társadalmi különbségek széttépnek egy kapcsolatot... vannak olyan esték (mondjuk azok, amikor már megcsömörlöttél az egész heti vendéglátástól), amikor nem akarsz gondolkozni (mondjuk a romantikus filmek sablonosságán), vagy mély sebeket ejteni a lelkeden, csak ejtőznél egyet az ágyadon, és lezseren szórakoznál egyet -és ehhez ez a film egy jó választás, főleg ha már unod a fehér karakterekkel eljátszott változatokat, és szívesen veszel egy jó adag keleti ízvilágot... (×12.28.)

(2019) (r.: Nahnatchka Khan)

valószínűleg a rom-kom műfajában kvázi lehetetlen feladat manapság már valami eredetit alkotni, túlságosan be vannak betonozva a kollektív tudatunkba a szokásos sztori-fordulatok -és ennek a filmnek az alkotói is csak apróbb csavarokkal tudták kicsit feldobni az összképet, de egyébként egyenes vonalon haladtak az összejövés-összeveszés-kibékülés tengelyen... a legnagyobb változtatás az volt az elcsépeltebb társaihoz képest, hogy a két főhőst már kisgyerek-korban egymás mellé sodorták, így a romantikus felhangok később erősödtek csak fel, plusz ez azzal is járt, hogy a több évtizedes ismeretségnek köszönhetően sokkal őszintébben álltak egymáshoz végig a karakterek... a kötelező konfliktust is egész ügyesen felépítették, mert csak úgy lehetett feloldani azt, ha mind a két karakter a változás útjára lép, ha kompromisszumot köt -és volt is hely és igény a változásukra, hiszen a nőnek a menő közegből kellett visszaszállnia a földre, a férfinak meg ki kellett másznia a kényelmesen belakott gubóból, ami túl lakájos volt neki éveken át... a mellék-konfliktusok már a nagykönyvből érkeztek, felbukkant az egoista vőlegény, a szeleburdi barátnő (sok hajjal) és a híres ember, aki lehet, hogy kiváló az anál-szexben, de egyébként egy magának-való seggfej (hehe, tök jófejség volt keanu reeves-től, hogy beugrott egy ilyen no-budget filmbe bohóckodni két fejlövés között)... azt nem mondanám csavarnak, hogy ázsiaiak voltak a főbb szerepekben, mert némi kulináris behatáson túl nem számított a karakterek kulturális háttere -inkább csak örömömet fejezném ki aziránt, hogy egyre kevésbé számít hollywood-ban a származás, mindenki megvalósíthatja önmagát, ha szeretné (főleg ha azt nézem, hogy a főszerepet játszó színészek írták a forgatókönyv alapjait is)... a film komédia aspektusa talán jobban működött, mint a romantikus vetülete, én legalábbis végig jól elrötyögtem nézés közben -jól esett a film, még akkor is, ha semmi világmegváltás nincs benne... tetszik ez az új világ, ahol egy ilyen film is könnyen megtalálhatja a helyét -mondjuk a netflix-en, ahol egy fárasztó nap után nyomsz egy play-t kikapcsolódásképp, és máris szórakoztatva vagy egy ilyen habkönnyű, ártalmatlan darabbal... (×06.06.)