(Mátrix: Feltámadások) (2021) (r.: Lana Wachowski)

óh ne, lecsapott újra a last jedi szindróma, tudjátok, ez az, amikor egy alkotó szembemegy az elvárásokkal, és emiatt az ’igazi rajongók’ egy rakás szart öntenek a nyakába. és nekem nincs kedvem végigélni megint a parttalan vitákat. újra. és. újra... tegyük hozzá, hogy most annyira nem érzem polarizáltnak a filmes közönséget, ezúttal a kritikusok többsége is fanyalgásra húzta a száját, és a védelem is kimerül annyiban, hogy gyerekek, ne már, ez sokkal jobb, mint amire számítani lehetett egy 18 éve tetszhalott állapotban lévő franchise esetén, plusz ötletekben és szórakoztató-faktorban bőven felülmúlja a reloaded/revolution kettősét... pedig lana wachowski sokkal messzebb ment a gyermekével, mint rian johnson azzal, hogy hanyagul hátradobta luke fénykardját, ugyanis a trollokat megszégyenítő maró gúnnyal öntötte le a film első felét, kibeszélve hozzánk a kamerába arról, hogy manapság már mindent reboot-olnak, hogy az emberek semmi mást nem várnak egy folytatástól, csak hogy újraéljék az eredeti élményeiket -jelen esetben benn ragadjanak egy végtelen bullet-time-ba... szerintem az alkotók is tisztában voltak vele, hogy sokan felhúzzák az orrukat majd a felmutatott középső ujjon, pedig szerintem jó móka volt a sok kacsintás, és csípős kommentár (mondjuk az anyavállalat felé)... arra is jó volt ez a hozzáállás, hogy megmutassa, hogy nem egy lélektelen pénzgyárat akart ms.lana a vászonra rakni, félszívvel, unottan, ráadásul a nyilatkozatokból lehet tudni, hogy ön-terápiának szánta azt, hogy visszatért a szeretett gyermekeihez, mivel mindkét szülőjét elveszítette 2019-ben, és úgy érezte, hogy segítene, ha legalább neo-t és trinity-t fel tudná támasztani... mert bizony ne feledjük el, hogy a harmadik film végén vezér-áldozatokat hoztak wachowski-ék, így a jelen film íróinak végig kellett gondolnia, hogy miképp éledhetnek újra a régi hősök, és miképp férnek bele abba a valós világba, ahol egyébként is a virtuális térben töltik az emberek a napjaikat (sőt, ha azt nézzük, hogy zuckenberg a meta nevű borzalmával teljesen be akarja szippantani az embereket egy virtuális térbe, akkor egyre közelebb érezzük hullani a zöld színű betűket)... szerencsére nem fénymásolóba rakták az eddig történteket, hanem új ízekkel vonták be a piros pirulákat, akár azzal, hogy beemelték az öregedés és a változás témáját a narratívába, akár azzal, hogy új színészeknek adták át a stafétát, hogy ők a maguk képére formálják a régi karaktereket (úgy örülök, hogy nem kerestek egy színészt, aki le tudja utánozni hugo weaving beszéd-stílusát, inkább körülnéztek a szakmában, hogy kinek van a legerősebb kisugárzása, és így esett a választás jonathan groff-ra)... de az új karakterek szereposztása is elég kézenfekvőnek tűnik így utólag, úgy látom a neten, hogy jessica henwick bugs-ja általános elégedettséget váltott ki a nézőkből, ami nem csoda, mert még a legszarabb produkcióból (khmmmironfistkhmm) is ki tud tündökölni a tehetségével, a kisebb mellékszerepekre meg hozta lana a sense8-ben bevált csapatának azon részét, aki elérhető volt (lásd: egyéb elkötelezettségek + covid) -de jó is volt arc-felismerőset játszani a moziban (plusz ne feledjük a legjobb bennfentes poént, hogy ’tiffany’ férjét, chad-et az a chad stahelski játszotta, aki keanu kaszkadőre volt az első mátrixban, majd állandó rendezője lett a john wick filmekkel)... kicsit sajnáltam, hogy az ezerrel túlpörgetett metaság és pikírt kommentárok háttérbe szorultak a film második felére, amikor komolyabban rátértünk a történetre, amikor megismertük egy új várost és a kiesett évtizedek történelmét (miközben azon merenghettünk, hogy will smith-né az elmúlt évtizedek során sem lett jobb színésznő), de aztán ahogy egyre több dolog robbant fel a karakterek között, egyre inkább kikristályosodott, hogy mi volt a célja lana-nak ezzel a filmmel: felülírni a régi kódokat, hogy az igaz szerelmesek (és az örök romantikusok) megkaphassák a maguk happyendjét, amit a harmadik rész kifutása nem engedhetett meg nekik. és van olyan, amikor elég egy kicsi, de fontos cél, nem kell mindig a világot meg az emberiséget megmenteni... bár a történetbe volt ágyazva, hogy ez egy másik mátrix, ezért nem hiányoltam az ezredforduló hideg-zöld szűrőit, de azért azt el kell ismerni, hogy akciók frontján nehéz megmagyarázni, hogy a korábban tisztán kivehető bunyókból hogy lett ez a gyors-vágású, kapkodó stílus -bár mondhatjuk azt is, hogy ez is csak reflekció volt (még ha ezzel egy picit csökkentették is az élvezeti értéket)... de ennek ellenére én nem éreztem nagy gliccseket ebben a modernizált újrakiadásban, szerintem jó dolog, hogy lana wachowski ennyi év után kötélnek állt, mert így ő és a karakterei is eljuthattak egy nyugvópontra, a warner brothers meg nem fogja őt többet zaklatni a franchise felélesztésével, annyi pénzt buktak ezen a filmen... (imádtam, hogy ennyire badass-ek a nők a filmben, még carrie-anne moss is megkapta a maga pillanatait 54 évesen, de azért kicsit fura volt, hogy keanu-nak sokszor csak annyi dolga volt, hogy maga elé tartsa a kezét, és ezzel ellökjön mindent veszélyt. tud még az öreg kungfuzni, hát ti nem néztek john wick-et...?) [*12.30.]

(Mátrix -Forradalmak) (2003) (r.: The Wachowskis)

ismét 2004-be kalandoztam a papírlapjaim között, és mit látok: hogy a forradalmak jobban tetszett, mint az újratöltve?? az elmúlt két nap után nem tudnék minőségi különbséget tenni már. illetve ha rosszmájú vagyok, akkor azt mondani, hogy minőséget találni bennük... de azt tudom, hogy miért élveztem jobban anno a finálét, mint a túltekert második részt: mert tisztább scifinek érződik, űrhajós küldetés, robotok elleni harc, mecha-exoskeleton rucik, sok-sok lövöldözés, és közben viszonylag kevés idő a mátrixban... persze ma már látom, hogy hiába a cgi őrület a dokkoló barlangban, ha nincs semmi kötődésünk a zioni karakterekhez (maximum azért tudunk izgulni, hogy zee túlélje, mert róla legalább tudjuk, hogy makacsul szerelmes), és manapság már durva belegondolni, hogy wachowski-ék meg merték lépni azt, hogy fél órára teljesen elfelejtkeznek a főszereplőjükről, aki csak repül-és-repül a végzete felé... de egyébként is azt lehet érezni, mintha neo a kispadra lenne ültetve egészen addig, amíg meg nem vívja a dragonball-szerű csatáját smith ügynökkel... így belegondolva kevés lélektelenebb filmet találni a nagy franchise-ok között, ahol ki van lúgozva minden érzelem és humor, egy lélektelen masina csupán, ami látványosan robbantgat, hogy elkábítson, de közben belül meg üres. bár ahogy a csikorgó párbeszédek visszhangoztak a fülemben, inkább nem baj, ha az alkotók nem próbálkoztak komolyabb érzelmek bemutatásával... pedig tudnak ihletett formában is alkotni (továbbra is lásd: sense8), itt sem biztos, hogy a stúdió-nyomás volt a bajok igazi forrása, hanem hogy a túl sok ötletet és mondanivalót nem sikerült egy működő egységgé formálni. le lehetett volna ezt tisztítani a már megkezdett kiválasztott/messiás nyomvonalra, és akkor jobban működött volna az is, ahogy neo az utolsó mozdulatával egy kereszt sziluettjét veszi fel... (már az orákulum is megmondta, hogy valószínűleg találkozunk még neo-val, így nem meglepetés, hogy 18 évvel később lana wachowski úgy gondolta, hogy van még mondandója az emberek és a gépek örök harcáról -ezért vettem rá magam a korábbi részek ismétlésére, és mondjuk azt, hogy nem vették el teljesen a kedvem a mozi-látogatástól, de szignifikánsan nem is változott meg a véleményem egyik filmről sem...) [*12.23.]

(Mátrix -Újratöltve) (2003) (r.: The Wachowskis)

hjaj, a hírhedt mátrix-folytatások, here we go... egészen véletlenül megvannak az elborzasztóan cringe napló-bejegyzéseim 2004-ből, amikor először láttam ezt a filmet (így napra pontosan tudom, hogy április 15.-e volt), és az is a fejemben van, hogy az akkori barátnőmmel feküdtünk a kanapéjukon, és sokkal jobban élveztem az összebújást, mint magát a filmet... de érdekes azt olvasni, hogy sok mindent hasonlóképpen gondoltam már akkor is. például az egész ’ember-alakban-rohangálnak-a-programok’ bullshit-et már akkor sem vette be a gyomrom, és ahogy ma, úgy 17 évvel ezelőtt sem tudott megmozgatni a való világ, azaz zion ábrázolása (és igen, a rave-buli már akkor is kilógott a filmből, de most már legalább azt látni, hogy ezzel a jelenettel a szenzációs sense8-et vetítették elő wachowski-ék)... persze az akció-jeleneteket könnyű pozitívan értékelni, mert a nagyrészük gondosan koreografált, beletették a színészek és a kaszkadőrök a kemény munkát (plusz az építési vállalkozók, hiszen egy külön autópálya-szakaszt is felhúztak a film kedvéért), azonban vannak pillanatok, amikor azt érzi az ember, hogy oké, ez menő, pörgés és rúgás, meg lassítva felboruló autók, dögös zenére, de nem kéne már tovább lépnünk...? ráadásul az ezredforduló szellemében wachowski-ék is bevállalták a full cgi emberi karaktereket, és az akkori technikával még kiábrándító volt az eredmény -igaz, sokszor még ma is az... nem nehéz azt feltételezni, hogy a stúdió erőltette a hosszan elnyúló akciókat, mert azt gondolták, hogy azzal lehet eladni a franchise-t, és a tesók meg fejet hajtottak, csakhogy a filozófiájukat belegyömöszölhessék a bunyók mellé, de rossz kompromisszum született. mondjuk engem mindig is hidegen hagyott a mátrix filozófiája, so... nem mondhatjuk, hogy csalódás ez a film, hiszen sosem voltak elvárásaim felé, viszont így két nappal a mindig pompásan működő első film után még nyilvánvalóbban látszik, hogy mi történik, ha nem organikusan jön létre egy folytatás, hanem egy váratlan siker után az executive-ok leülnek az alkotókkal, hogy na, akkor hogyan tovább -és közben kinyitják a tekintélyes méretű pénztárcájukat is, amitől minden filmes az eszét veszti egy kicsit... [*12.22.]

(Mátrix) (1999) (r.: The Wachowskis)

emlékszem, 1999 első felében úgy tűnt, hogy az egész év a star wars-tól lesz hangos, minden hónapban újabb és újabb cikkekkel bombáztak minket a baljós árnyakról a cinema magazinban, és aztán a semmiből berobbant két film, amit mindenki látni akart, amiről mindenki beszélt. az egyikben bruce willis keveredett szellemek közé, a másikban meg bőrszerkóban menőztek a karakterek, miközben kilassítva hajoltak el a golyók elől... wachowski-ék tökéletesen ráéreztek a millennium hangulatára, a mesterséges intelligenciától való félelemmel, a virtuális világ torzító képével, a karakterek designjával, a beválogatott zenékkel. összegyűjtöttek egy nagy adag ihlető-forrást, olyan helyekről is, amik nem tipikusak hollywood-iak (lásd: animék), és mindezt leöntötték egy rakás technikai vívmánnyal, amik olyan jól sikerültek, hogy éveken át mindenki őket akarta másolni. persze a mímelők többsége nem értette meg, hogy a bullet-time effektus nem (csak) azért volt a filmben, mert rohadt jól néz ki, amikor az akció közben körbeforog a kamera képe, hanem mert ezzel szimbolizálták a karakterek sebesség-váltásait... szerintem még sosem néztem olyan jó minőségben ezt a filmet, mint ma, így könnyen mondhatom, hogy 22 év után is működik a vizuál-orgiája, és most nem is a kilassításokra gondolok, hanem azokra a tökéletes beállításokra, amiket a tesók és bill pope operatőr kitaláltak... annak ellenére, hogy egy scifiről beszélünk, vagy hogy egész irodalma van a ’mátrix filozófiájá’-nak, nincs túlbonyolítva a sztori, követi a klasszikus kiválasztott (neo = one) trope-ot -és akkor itt kell bevallanom, hogy miért álltam kicsit mindig is távol ettől az egész mátrix-mániától... mert bizony engem a kezdetektől az őrületbe kergetett a rajongótábor, akik mindenféle komplex és mély értelmezéseket láttak bele a filmbe, miközben én mindig is úgy tekintettem rá, mint egy kurva jól kivitelezett akció-scifi-re -és igazság szerint még így őszülő fejjel sem értem a vallásos áhítatot... persze, érdekes kérdéseket vetnek fel wachowski-ék az önálló akaratról, a mesterséges intelligencia veszélyeiről, de azért ezek nem olyan unikális témák, amiket ne dolgoztak volna fel más helyeken is. maximum ott nem hordtak menő napszemüvegeket és latex-kabátokat... de annak ellenére, hogy sosem voltam ott a hívők első sorában, időről-időre visszatértem a filmhez, mert élvezetes mixtúra, cool és leviszi a fejed, amikor előkerülnek a fegyverek vagy csak tökéletesen adaptálja a drót-munkát a hongkongi kungfu-filmekből... [*12.20.]

(Tigris és sárkány) (2000) (r.: Ang Lee)

az angolszász kultúra hermetikusan lezárt dómot vont körénk a huszadik századba (köszönhetően hollywood-nak és a zeneipari moguloknak), ami alól csak komoly munkával lehetett szűk árkokon át kijutni a világ többi szeglete felé. voltak viszont periódusok, amikor a buborék áteresztővé vált, és a nagy kollektív szórakozási élmény befogadott magába új elemeket. például a hetvenes években mindenki bruce lee-vé akart változni tizenöt percre. aztán a kilencvenes években a vérgőzös hongkongi bűnfilmek futottak sikerköröket a videotékákban (tarantino köszönte is az ihletőforrást ringo lam-nak), galambszárnyakon berepült az álomgyárba john woo, a mátrix meg milliók szemét nyitotta rá yuen woo-ping kaszkadőr-munkájára. de így is meglepő volt hallani annak idején, hogy amerikában egy mandarin nyelvű film több mint 100 millió dollárt gyűjtött össze a mozipénztárakban -és ehhez jött még a négy oscar díja is a vitrinbe, ami miatt a világ minden részén megjegyezhették ezt a jellegzetesen ázsiai címet... a rendező ang lee már belekóstolhatott a hollywood-i filmkészítésbe, meglepő módon őt, mint tajvani alkotót érezték a columbia pictures-nél a legalkalmasabbnak arra, hogy egy klasszikus jane austen adaptációt dirigáljon -de a kockázatos lépés kifizetődött, masszív rajongótábor épült a film köré a romantikus lelkületűekből, ang lee mégis úgy döntött, hogy a rutinmunkákat elkerülendő hazatelepül, és a kínai kultúrában megmerítkezve egy mandarin nyelven forgatott wuhxia-val lép újra a színre. bár ha félrehajtjuk azokat a drótokat, amiket a verekedős jelenetekhez használtak, már nem is látunk olyan nagy különbséget a korábbi munkáival szemben: itt is az értelmek és érzelmek viaskodnak egymással, karddal és egyéb szúró-vágó fegyverekkel felszerelkezve... mert ez nem egy tipikus hőseposz, ahol a bölcsességgel felvértezett pozitív karakter útra kel, hogy eltüntesse a világból a gonoszságot, itt sokkal komplexebb érzelmek mozgatják a karaktereket, leginkább a szerelem, amiért viszont hiába harcolnak, sosem virágozhat ki teljesen a szívükből. de az emancipáció is ott táncol a háztetőkön az erős női karakterekkel, akik a függetlenségükért is harcolnak, a hagyományos társadalmi normák ellen, miszerint a szülők elrendezik a házasságot, és ebbe az ifjaknak bele kell törődnie... zöldfülű főiskolásként láttam a filmet, tizen-sok éve, és egy-egy ikonikus képet leszámítva teljesen kitörlődött a fejemből az emléke. így meglepve tapasztaltam, hogy milyen megfontolt a tempója a kábé negyedóránként érkező akció-szekvenciák közben, hogy mennyire költői és emelkedett a jelenetek többsége. és én most ezt a művészi vénáját egy kicsit soknak éreztem, vagy mondjuk úgy, hogy az én ízlésem sokkal trógerebb ennél, és könnyebben befogadom azt, ha valaki nem veszi ennyire komolyan magát, ha beenged némi koszos camp-et is a megalkotott világába... a dramaturgiai szerkezete is kicsit fejvakarós a nyugati eszemnek, beledob a forgatókönyv az elején az életutak közepére, és mondat-töredékekből kell összekaparnunk az információkat a múltról, ugyanakkor a film közepén viszont hosszú percekre a múlt veszi át a főszerepet, amikor végignézhetjük, hogy az ifjú hősnőnket miként bolondította magába egy egyszerűbb élet illúziója (az in medias rex kezdésre magyarázat lehet az, hogy ang lee-ék egy könyvsorozat negyedik kötetét használták fel az alapok kidolgozásához)... és tudom azt, hogy az érzelmek mindig fontos kulcsot jelentenek a karakterek felé, alap-pillérei minden jó történetnek, de ahogy oly’ sokan, én is az akciójelenetek kedvéért akartam most elmerülni a történelmi kína egyik legendájában. és e tekintetben semmit sem öregedett a film, mesésen vannak felvéve a közelharc-balettek, a mai napig látszik a kemény munka, amit a színészek és a kaszkadőr-csapat felrakott a vászonra annak idején, michelle yeoh és zhang ziyi fegyver-bemutatója azóta is ott tanyázik a ’minden idők legjobb harci koreográfiái’-nak listájának élbolyában... mindenképp érdemes újra előszedni ezt a modern klasszikust, főleg ha le tudunk lassulni a filozofikus és artisztikus pillanatihoz is, és nem csak azt várjuk minden percben, hogy a szereplők lehetetlen ugrásokat hajtsanak végre háztetőkre és bambusznádakra... a mindent körbefolyó internetnek köszönhetően ma már nem olyan szilárd a kulturális kalickánk, könnyebb kiúszni idegen területekre is, és talán hollywood is szélesebbre tárta már a kapuit, mint egykoron. ahol egy koreai film megnyerhette a legjobb film oscar-ját, ott bármi megtörténhet. jöhet mondjuk egy idegen-nyelvű film, ami megdönti a tigris és sárkány bevételi rekordját is. 20 év után már igencsak aktuális lenne ez... [*09.18.]

(Halálos iramban 9) (2021) (r.: Justin Lin)

...azt hinnéd, hogy egy húsz éves franchise-nál már kialakult a rutin, hogy pontosan tudják a készítők, hogy milyen gombokat kell megnyomkodni a rajongókon ahhoz, hogy jól érezzék magukat a moziban. persze egy kilencedik filmnél már hátrányos is lehet a rutin, hogy csak autopilóta-módban szállítják le a kedvetlen munkás-emberek a többé-kevésbé összetákolt fércművet. az egyszeri néző kicsit kívülállóként inkább ez utóbbit érzi, bár lehet, hogy nem azzal van a baj, hogy már nem lehet igazán eredeti ötleteket kitalálni a fizika meghazudtolására, hanem azzal, hogy vin diesel úgy képzeli, hogy ez a sorozat az ő hagyatéka, ahol meg kell mutatnia, hogy a faarccal komolykodást is milyen magas szinten lehet űzni... azt mindenképp a fáradtság számlájára írnám, hogy most már a legrosszabb telenovellás fordulatoknál járunk a karakterek képbe-hozásával, itt van egy testvér a rossz oldalon, akiről eddig egyetlen szó sem esett, a jófiúk családjával kapcsolatban meg sikerült kiölniük belőlünk mindenféle érzelmi bevonódást, hiszen minek izguljunk bárkiért is, ha tudjuk, hogy van visszaút a halálból is számukra... chris morgan hat (plusz egy) film után köszönt el a franchise-tól, és az új seprű (daniel casey) úgy gondolta, hogy az a legegyszerűbb, ha végigszáguld az internet sugárútjain, és felcsipegeti azokat a kommenteket, amik népszerűek a mémeket megosztó fórumokon. és hogy mindezt álcázza, hát telerakta a poénfelelősök párbeszédeit meta kikacsingatásokkal, és ettől csak még kellemetlenebb lett az eredmény: mert attól még, hogy tudod, hogy nevetséges, amit csinálsz, még nem fogunk veled együtt nevetni... legalábbis nekem nem sikerült, sőt, a korábbi filmekkel ellentétben itt már én is ráncoltam a homlokom attól, ahogy az alkotók szerint az elektromágnesek működnek, vagy hogy mindenki karcolások nélkül sétál el a túlélhetetlen szituációkból. de persze még mindig az over-the-top akciók voltak a film fénypontjai -legalábbis az erőltetett toretto-drámához képest... tavaly szeptemberben nagyon könnyen lecsúsztak az eddigi részek (na jó, a tokió drift-tel azért meg kellett birkóznom egy kicsit), de ez a rész most mind a két-és-fél órája alatt kint tartott, egy percig nem éreztem azt, hogy egy olyan buta nyári blockbustert nézek, ami bűnös élvezetként szórakoztat. és ha ezt a réteget lehántjuk róla, akkor mi marad? vin diesel elképzelése arról, hogy mi a drámai színészet esszenciája...? (azért a film közben elgondolkodtam azon, hogy a marketingesek mennyire semmibe veszik a forgatókönyvírókat: simán lehetett volna tartogatni a meglepetéseket a mozitermekbe, nem hiszem el, hogy ne lehetett volna másképp reklámozni a filmet, mint hogy nyíltan kimondani, hogy john cena is egy toretto-t játszik, hogy a rajongói nyomásnak engedve han feltámad a halottaiból, vagy hogy ezúttal tényleg megjárjuk a világűrt is. mert legalább ezekkel a csavarokkal ébren lehetett volna tartani a telefon-nyomkodásba merülő nézőket...) [*07.30.]

(2021) (r.: Adam Wingard)

a monsterverse producerei kitaláltak egy receptet még a ’10-es évek elején, és azt ismételgetik, egyre nagyobb hangerővel... azaz hogy előszednek a félhomályból kisebb filmeken edződött ifjakat, akik már bemutatták a horror vagy a scifi zsánerében, hogy van szemük a filmezéshez, aztán megdobják őket egy komolyabb összeggel, hogy lezúzhassák a mozivásznakat (ezúttal adam wingard-ra esett a választásuk, aki a darabolós slasherek irányából érkezett a titáni szörnyek közé)... és ezek a kreativitástól feszülő srácok nem is okoznak csalódást, mert vizuálisan kihozzák a maximumot abból, hogy isteni erejű lények járkálnak a földön, és nyomukban összedőlt épületek maradványai hevernek szerteszét. a probléma az, hogy hiába minden erőfeszítésük, hogy élvezzük azokat a részeket, amikor radioaktív hányásba borul a képernyő, ha közben egy zavaros és érdektelen sztorivázzal összefércelt forgatókönyvet kapnak a kezük alá, ami arra kényszeríti őket, hogy az emberi karakterekkel is foglalkozzanak... persze, eddig is ez volt a gyengesége minden monsterverse filmnek, úgyhogy egy cseppet sem lepett meg, hogy jelen alkotásunknál is ez a gyenge pont, csakhogy ezúttal az a furcsa helyzet állt elő, hogy sikerült több empátiát ébreszteni egy óriási majom iránt, mint bármelyik ember-szereplő felé... az ilyen ’vs’ filmeknél mindenki előre leteszi a voksát egyik vagy másik fél felé, csakhogy most nem volt kérdés, hogy a szívünkben a majom nyeri a párharcot, mert erősen ráfeküdtek arra, hogy humanizálják az elejétől kezdve, míg godzilla csak beúszott néha, kiabált, és bunyózott -ráadásul még az ő szálához kapcsolódó humánok is csak feleslegesen futkorásztak és heherésztek comic relief-ként, míg kong mellett legalább volt egy aranyos kislány, aki kellő szívet pumpált a gigászi összecsapásba (az első-szerepes kaylee hottle-re oda kell majd figyelnünk, mert simán kiemelkedett ebből a pedigrés színész-csapatból is)... és az ember sajnálja, hogy ilyen egyszer-használatos, eldobható  szerepekkel szúrják ki alexander skarsgard vagy eiza gonzález szemét, amikor simán lehetne mélységet is adni a karaktereiknek, ha már beleerőltetik őket a sztoriba... van a marvel univerzumnak egy szeglete, amit nem nagyon szívlelek, ezt úgy hívják, hogy vadföld, és az arktika alatt fekszik, egy dzsungel-világ, ahol a dinoszauruszok uralják a földet. így nem nagyon örültem, hogy itt is sikerült ezt a verne-i ihletésű al-világot behozni a képbe (megbonyolítva némi gravitációs handabandával), bár az kétségtelen, hogy a vizuális művészek szépen kidolgozták ennek a titkos birodalomnak az összes részletét... bár egyetlen előzetest sem láttam a filmhez, azt sejtettem, hogy lesz valami közös ellenfél, mert az írók úgysem akarják majd eldönteni egyik fél számára sem a küzdelmet, és innen már nem volt egy nagy ugrás, hogy a bestiáriumból rábökjek a mechagodzilla-ra, és lám, igazam is lett -három óriás mégiscsak nagyobbakat tud kitaposni egy városból, mint kettő. ja, de persze emellett bizonyítani kellett azt is, hogy mind közül az ember a legnagyobb szörny... (bytheway, ugye nem kell politikát belelátnom abba, hogy a kínaiak pénzén forgatott filmben azt a hong kong-ot rombolják porig a titánok, ahol hosszú ideig tüntetésekkel fejezték ki a nemtetszésüket az emberek a regnáló hatalom felé...?) hmm, eléggé elment mellettem most ez a film, pedig nincs bajom a látványos, de nem túl okos kaiju sztorikkal (lásd: pacific rim), de valahogy nem ez lett nálam az évszázad mérkőzése... (már nem csak a plakátokon dívik a narancssárga-kék kombináció, egész filmek színkorrekcióját építik ezekre a komplementer árnyalatokra...?) [*04.01.]

(1995) (r.: Robert Rodriguez)

hmm, ha van film, amit képtelen leszek valaha is objektíven megítélni, akkor ez az -de hát hogyan tudná levenni az ember a nosztalgia-szemüvegét annál az alkotásnál, ami megváltoztatta az életét? mert én bizony 1997-ben azért kezdtem el növeszteni a hajamat, mert banderas olyan menőn tudta egy mozdulattal összefogni a loboncát ebben a filmben... tizenöt éves, tapasztalatlan tiniként persze mindent menőnek talál az ember, de a desperado-ért rajongani talán nem volt olyan ciki dolog, mert megvannak benne azok az összetevők, amiket a maszkulin (a.k.a menő) csávók is értékelni szoktak: macsó főhős fegyverekkel, látványos robbanások, idézhető egysoros beszólások és egy dögös nő... persze ezer-meg-egy ilyen filmet talált az ember a kilencvenes években a videotéka alsó polcain, robert rodriguez második rendezése mégis kilógott közülük. na nem a történetével, mert az egy kő-egyszerű bosszú-motívum következetes végigvitele, nem is a mély karaktereivel, mert sekélyes bábú minden szereplő, hanem azzal, hogy isten csodás tempóérzékkel áldotta meg, így minden vágása ütemre érkezik, plusz hogy sikerült megnyernie magának a csodás képekben gondolkozó guillermo navarro-t. és persze senkiből sugárzott úgy a sárm akkoriban, mint antonio banderas-ból, és salma hayek pedig vitathatatlanul a latinók királynője volt (és félelmetes, hogy 25 év elteltével sincs olyan trónkövetelő, aki veszélyeztethetné a koronáját)... és elég félelmetes a korabeli költségvetéseket hasonlítgatni: a desperado-ra 7 milliót szánt a sony, miközben mondjuk a van damme-féle dupla dinamit 15-be került pár évvel korábban, de seagal-ék harmincat is eltapsoltak az úszó erődre -és nézzük már meg, hogy melyik film mennyire öregedett szépen ezek után... (azzal már nem is vetném össze, hogy az 1995-ös akciófilmekre 60-80 milliókat költöttek a nagyobb stúdiók, lásd mondjuk a goldeneye-t vagy a die hard 3-at)... persze tudjuk, hogy rodrigeuz híres a spórolásról, és igazából csak pár helyszín kellett meg a gallon benzin, amit a robbanásokhoz szét lehetett locsolni, a többit meg megoldották a haverok és a rokonok, beugrott az országos cimbora, tarantino is, hogy több mondata legyen egyetlen monológban, mint banderas-nak az egész film alatt, de így került minden a helyére, nem fog rajta a golyó, hiába kezdené ki a gravitáció vagy a mexikóból importált színészi játék. suta? buta? macsó? igen, igen, igen, de kit érdekel, amíg pengetik a húrokat tito és a tarantulái, a gitártokok gépfegyverré és bazukává alakíthatóak át, és danny trejo olyan laza, hogy a késével nyomkodja be a telefon gombjait... [*02.07.]

(Halálos iramban: Hobbs & Shaw) (2019) (r.: David Leitch)

no, végre itt az oldal-kocsi, ahol nem kell beleerőltetni a nitrózós autós keménykedést? hogy mi? itt is vannak gomb-nyomásra meglóduló kocsik? a francba... a hosszú-életű akció-film-sorozatok ős-apjában a james bond filmekben is megfigyelhető volt egy ív, ahogy egyre emelték a tétet, úgy lett egyre kevésbé komolyan vehető a történet és az akció, és ugye ott ezt odáig fokozták, hogy bond az űrben lövöldözött lézerágyúval. aztán észbe kaptak a brokkoli-családban, és visszaráncigálták a hősüket a földre. a f&f széria most még ott tart, hogy egy cyborg-ot vet be rosszfiúként, akit alig lehet lerázni a transzformálódó motorjáról, miközben arról papol, hogy ő az evolúció következő lépcsőfoka (egy fekete superman, ahogy ő magát hívja)... de kellett valamilyen legyőzhetetlennek érezhető erő a két kopasz akció-sztár mellé, ha már kitalálták, hogy válasszák le a sziklát és statham-et vin diesel-ékről (valószínűleg a háttérben zajló pöcsméregetések miatt), és hát valószínűleg egy sima ’buddy-cop movie’-t nem fogadott volna be azok gyomra, akik a trükkös-autós filmek felől érkezettek... persze így is megy az adok/kapok a két sztár között (akiknél állítólag benne volt a szerződésben, hogy percre pontosan ugyanannyi időt kell tölteniük a vásznon -egók...), de kellő mértékben robban is minden körülöttük ahhoz, hogy megfeleljenek a mai sztenderdeknek... mondjuk én david leitch-től kevesebb vágást és cgi-t vártam volna el, én azt szeretem, amikor hosszú verekedésekben dolgoztatja meg a színészeit, de úgy látszik, itt elcsábították a producerek a ’sötét oldal’-ra (viszont a színekre most is többször odafigyelt, ezt legalább áthozta john wick mellől)... nem tudom, hogy miért ragaszkodnak ehhez a két órán felüli játékidőhöz a producerek, én például az ukrán rombolásos jelenet után majdnem felálltam, hogy oké, vége a filmnek, erre látom, hogy még majd’ egy óra hátravan -de lehet hogy erről is az egyenlőség-hajszolás tehetett, mert ha már londonban akcióztunk, akkor szamoán is illett a rock miatt (hogy egy kis haka-val becsempéssze megint a saját kultúráját a filmekbe)... de legalább változatosan volt filmben így mindenféle akció, haladtunk szépen az egyszerűbb test-test-elleni bunyótól a helikopter fél-kézzel megtartásig. és örömteli, hogy nem csak a kemény-fiúknak jutott hely a kicsi-rakás közepén, de vanessa kirby is helytállt, mint egy önmagát megvédeni képes, erős nő (bár meglepő, hogy erre tart a karrierje az angol színpadok koptatása után), azt viszont kicsit sajnáltam, hogy eiza gonzález-t csak dekorációnak használták (de rajta kívül is volt pár jópofa cameo a filmben, vagy mondhatjuk azt is, hogy mindenkinek megengedték, hogy behozza a haverját a forgatásra)... szóval baj-e az, hogy burjánzik diesel-ék családi vállalkozása, hogy a komolytalanra vett bond-filmek csapásirányát is ki akarták próbálni két karizmatikus akció-színésszel? dehogy baj, elférnek a palettán, a maguk buta módján szórakoztatnak ők is -nehezen értem, hogy miként lehet haragudni az ilyen ártalmatlan blődségekre... (××09.12.)

(Halálos iramban 8) (2017) (r.: F. Gary Gray)

chris morgan hallotta, hogy csörög a kulcs a zárban, már nincs sok ideje, megérkeztek a fogvatartói, valamit mondania kell, és akkor nem fogják tovább kínozni. agya vadul zakatolt, de valahol ez megnyugtató is volt neki, tudta, hogy pánik-helyzetben jól szokott teljesíteni. kinyílt az ajtó, és egy marcona producer-asszisztens rámordult a láncra vert íróra: ’na, chris, kitaláltad, hogy ki ellen izzítják a motorokat ezúttal a toretto család tagjai?’. chris tudta, hogy akkor szabadulhat, ha meggyőzően blöfföl, és egy nagy sóhajjal kiszaladt a száján a leglehetetlenebb ötlet, amit valaha is megfordult a fejében: ’toretto’, mondta, ’dominic toretto lesz az ellenfelük!’. az asszisztens megszédült egy pillanatra, megkapaszkodott a börtönajtó rácsában, majd egy őrültekre jellemző, kísérteties vihogás hagyta el a száját, ’zseniális, chris, ez egyszerűen pompás! azt hiszem, hogy ezzel most megváltottad a szabadságodat!’... na, kiszórakoztam magam, most már próbálok komolyan is írni a filmről, bár azt az eltúlzott képzelgésemben is komolyan gondoltam, hogy túlhajszolták a universal-nál chris morgan-t abban a tekintetben, hogy minden filmmel egyre többet és nagyobbat kértek tőle, és most már érezhetővé vált a plafon, ameddig nyújtózkodni lehet... rég elhagytuk már a piti drog-dílerek világát, már a világ megmentése a tét, és ehhez egy modernre fazonírozott bond-gonosz dukált, akit bár a semmiből rántottak elő, azért megpróbálták beállítani az eddigi események mögött álló, mindent-tudó személyeként -és persze ez itt sem működött, mint ahogy semmilyen más folytatásos történetnél nem szokott működni, mert a néző hamar átlát a szitán, és unottan legyint csak, ’persze, mindig van egy nagyobb hal a kishalak mögött’... ugyanígy a szappanoperákból importálódott ide dom motivációja is, amiért a családja ellen fordult, és ez megint hiteltelennek érződött azért, mert mint egy ingujjból kicsempészett hamis-kártya, úgy csapódott az arcunkba a fordulat... apropó, motiváció: tulajdonképpen mit is szeretett volna elérni a mindent tudó hacker? világuralmat? csak mert ez nem derült ki a filmből (és szomorúan kell mondanom, hogy sem a szőke raszta nem állt jól charlize theron-nak, sem a suttogva fenyegetés nem volt hiteles a szájából)... mivel az elmúlt években sikerült a franchise mellé állítani egy nagy maréknyi akciósztárt, ezért úgy kellett intézni, hogy a család közelében maradjanak, a szikla a kezdeti ellenséges hangnemből már régóta barátira váltott, most jason statham átfordításán volt a sor (annak ellenére, hogy arról volt szó, hogy megbosszuljuk han halálát), gondolom az volt chris morgan-ék célja, hogy kiteszteljék, hogy a két maszkulin sztár között mennyire működik jól a kémia -a teszt sikeres volt, be is lehetett rendelni hamar a hobbs and shaw című filmet... szomorúan tapasztaltam, hogy f. gary gray erősen támaszkodott a számítógépes technikára, és most nem a hackelős technomaszlagra gondolok elsősorban, hanem arra, hogy sok helyen látványosan számítógép hozta létre az autókat -persze, értem én, nem lehet new york belvárosára rászabadítani száz autót, de valahogy akkor is úgy gondolom, hogy szebben is kivitelezhető lehetett volna a végeredmény ekkora költségvetésből ennél a ’zombi-autós’ résznél... minden új rendezőnél érdeklődve figyelem, hogy milyen saját elképzeléseket tesz bele az autós jelenetekbe, és nekem kicsit kevésbé tetszett most ez a megvalósítás, mint a korábbiak, egy fokkal gyorsabb volt a vágás, miközben indokolatlanul ultra-lassítások is megszakították a borulásokat és robbanásokat... de alapvetően hozta a film azt a minimális szórakoztató-faktort, amiért az ember leül egy ilyen típusú alkotás elé. csak azt hiányoltam, hogy igazán be tudjak vonódni az akciókba, ehhez erősebb érzelmi töltet kellett volna, mint dom toretto látszólagos pálfordulása. lehet hogy jobban ütött volna, ha a nagy fináléig nem tudunk semmit az indokairól, vagy arról, hogy nem nézte tétlenül azért az eseményeket, hanem szervezkedett is a háttérben, mert akkor végig agyalnunk kellett volna azon, hogy miért is tesz meg olyan dolgokat, amik ennyire szembemennek az elveivel. a családjával... (××09.12.)

(Halálos iramban 7) (2015) (r.: James Wan)

sokan mondják, hogy ezek a karakterek nem az a család, akiket egyszerű emberként megismertünk a korai filmekben, hanem szuperhősök, akik leporolják magukat, miután a fejükre omlott egy épület vagy tizenhetet bucskáztak egy szakadékba a kocsival -de miután megláttam, hogy a szikla muszklira fogja a drónról letépett gépágyút, pont úgy, mint ahogy schwartzenegger is volt egy ilyen megmozdulása a kommandóban, egyből megvilágosodtam: ezek a sérthetetlen hősök nem a mai szuperhősök, hanem a nyolcvanas évek izompacsirtáinak a rokonságába tartoznak inkább... kicsit tartottam attól, hogy az idősebb shaw belengetett bosszúállása megint komorabb irányba viszi el a hangnemet, de jason statham-et elég hektikusan használták csak a forgatókönyvben, a csapat után loholt egy lépéssel hátrébb, és mindig betoppant az akciók közepébe, ha extra feszültségre volt szükség. de oké, elismerem, hogy elfért még egy kopasz, akivel lehetett látványosan bunyózni... viszont nagy örömömre teljes erőbedobással visszatértek a heist elemek is, volt egy mcguffin, amit lehetett üldözni, és ez olyan elképesztő jelenetekhez vezetett ez, ami során megröptették az autókat (szó szerint, ejtőernyővel), szakadék szélén lökdösték a tüzelő rosszfiúkat, majd jött a sokak szemében cápaugrásnak számító felhőkarcoló-ugrás, és a sorozat legvalószerűtlenebb fordulata: az öltöny zakós vin diesel és a kifejezetten nőiesre sminkelt michelle rodriguez... (btw, ez valami fétis a sorozat készítőinél, hogy michelle-nek folyton ketrec-harcosnők ellen kell küzdenie, vagy direkt ő kéri az ilyen jeleneteket?) a finálé egyhangú lövöldözése már nem érhetett fel a két masszív kaszkadőr-teljesítményhez, talán egy fokkal túl is húzták a kelleténél, dehát mindenkinek meg kellett találnia a helyét a csatában, az autózóknak, a visszavágóban erős diesel/statham párosnak, és a hercules forgatásáról frissen beesett rock-nak is (dwayne johnson kispadra ültetését megszenvedte volna a film, ha nem kurt russell-lel helyettesítik, dobva egy nagyot így a coolság-faktoron, mert az öreg mindenkit lealáz dumában és lövöldözésben is a mai napig)... ha valaki nem figyeli a stáblistát, akkor is érezhette, hogy valami megváltozott a rendezésben, mert james wan nem akarta teljesen asszimilálni justin lin stílusát, inkább saját elemeket épített be a képi világba, amik közül azért voltak olyan kamera-forgások és ultra-kilassítások (főleg a közelharc-jeleneteknél), amik kilógtak az eddig látott technikai trükkök közül... az eddigi hat filmet nézése közben eltoltam az agyam hátuljába azt az információt, hogy paul walker már nincs köztünk, de most már a film elején előretörtek ezek a gondolatok, mégha az izgalmak közepette nem is volt időm mélyen filozofálni, így nem fedeztem fel azokat a pontokat sem, ahol kénytelenek voltak belenyúlni az alkotók a szövegkönyvbe és a forgatásba is. az már persze látszódott, hogy a csendes, búcsúzkodó finálét már utólag készítették, de ott meg az ember csak emlékezni akart egy szerethető színészre, és nem azzal foglalkozott, hogy hány óra munka kellett ahhoz, hogy digitálisan újraalkossák a jellegzetes mosolyát. (mia-ra végül az akciófilmek tipikus női szereplőjének sorsa várt az anyasággal együtt: otthon aggódhat a szeretteiért... gal gadot helyett meg érkezett a szintén szemrevaló natalie emmanuel, aki bár okos hacker-lány volt, azért a kamera eleget legeltette a szemét a fürdőruhás alakján...) (××09.06.)

(Halálos iramban 6.) (2013) (r.: Justin Lin)

minden családi eseménynek megvan az a határa, amikor már olyan nagyra híznak, hogy azért nem érzed jól magad bennük, mert tudod, hogy nem fogsz tudni mindenkivel elég időt tölteni. hát dominic toretto is túl nagy családot gyűjtött maga köré, és így nem juthat mindenkinek kellő idő a vásznon... persze az is lehet a baj, hogy külön-szálazta az amúgy nem túl bonyolult forgatókönyvet chris morgan (aminek az alapötleteit gyaníthatóan valamilyen leértékelt, nyolcvanas évekből származó kacatok típusú vásáron vette), így megbomlott a csapat-egység is, miközben a szikla egója is megkövetelte a játékidőt, és még a gonosszal (és az ellen-csapatával) is foglalkoztunk ezúttal, bár a motivációi nem lettek tisztábbak a végére (ex-katona, aki nagyon akar valami nagyon gyilkos fegyvert -igazából nem tudom, hogy kell-e ennél több)... tudom, tudom, sztorit meg karaktereket kérek számon a filmen, amikor ismerhetném már annyira a sorozatot, hogy csak az akciókra koncentráljak, de muszáj volt kieresztenem magamból ezt a fáradt-gőzt, hogy döcögősnek éreztem a dramaturgiát, és hogy elsikkadni látszottak bizonyos arcok (ami egyébként azt is jelentette, hogy a film egyik drámai jelenete súlytalanná vált, mert nem volt időnk gyászolni)... egyébként meg tudok békülni azzal, amivel visszahozták a nyugdíjból a srácokat, belefér a szappanoperás ’amnézia’ fordulat is, és azzal sincs baj, hogy végre nem valami drogbáró nyomában loholtak. lehet, hogy csak az a bajom, hogy otthagytuk a napfényes tengerpartot és a lazaságot, és a hideg-kék londoni utcákon kevésbé működött az, hogy egy fokkal komolyabban vették magukat az alkotók, mint kellett volna... kicsit megint arrébb drifteltünk az eredeti vonalról, a film első felében inkább a közelharcok domináltak, mondjuk én is erőltetném a test-test-elleni küzdelmeket, ha a színész-csapatomban lenne egy ex-katona, egy ex-ketrec-harcos, egy ex-pankrátor meg egy testépítő világbajnok, akik biztos, hogy jól fognak mutatni a vásznon a bunyó közben... persze azért futottunk pár kört az autókkal is a londoni utcákon, ha már ott kellett fagyoskodnia stábnak, le is zúzták a várost rendesen (főleg az öklelős forma-autók voltak rendesen kihasználva), de ahhoz el kellett mennünk a napfényes spanyolországba, hogy igazán belelendüljenek a kaszkadőrök... mert mindig fokozni kell az őrületet egyre fel, így jutottunk el egy tank szintjére erre az epizódban, és óh, olyan autópályás szekvenciát hoztak össze nekünk, megtömve rombolással és adrenalinnal, ami mellett egy teljes cobra11 évad homokozóban való autó-tologatásnak tűnik csupán (tudom, nem fair összehasonlítás anyagilag, csak hát autópálya, meg kocsi-lezúzások, egyből asszociál az ember)... és akkor azt gondolhatná a néző, hogy oké, ellőttek minden puskaport, ez egy emlékezetes finálé volt, erre még húztak egy lapot, és egy teherszállító repülőgép segítségével kidobják a flöst az asztalra... persze, mind a két akciónál lehet azon csámcsogni, hogy a fizikát hátradobták a csomagtartóba, meg hogy a világon nincs ilyen hosszú kifutópálya, mint ameddig ezek az autók ott lógtak a repülő szárnyán, de kit érdekelnek ezek a realista részletek, amikor egy böszme jármű lapítja ki sorban a kocsikat, meg egy csapat épp azon küzd, hogy a földön tartson egy kicseszett repülőgépet. na itt kell hátradőlni és élvezni minden őrült pillanatát... mert a technikai varázstrükkök még mindig ott lapulnak a készítők zsebében, megtanultak kompetens gonoszt is írni, már csak az kéne, hogy érzelmileg is megérintsenek azok a jelenetek, amiket érzelmesnek szántak, és hogy együtt tartsák a családot, amiről annyit papolnak minden filmben... (némi erőszakos csavargatás árán, de sikerült helyrerakni az időrendet is, még ha ez azzal járt, hogy két kedvelhető karaktertől is búcsúznunk kellett.) (hmm, szegény elena-val jól elbántak, nem is értem, hogy minek kellett összehozni dom-mal, ha tudták, hogy vissza akarják hozni a srác igaz szerelmét. és még mosolyogva mondja azt, hogy inkább a hivatását választja, és átadja a pasiját a másik nőnek? pff...) (××09.06.)

(Halálos iramban: Ötödik sebesség) (2011) (r.: Justin Lin)

tíz év alatt rengeteget tud változni a világ -és benne a film-ipar is. az ezredfordulón menőnek számító dolgok szép lassan kikoptak az élvonalból, megmosolyogtatóvá váltak a tízes évek hajnalára azok a pózok és zenék, amikkel anno berúgták a sorozat motorját. az évtizedben az akciófilm műfaja is sokat változott, mindenki majmolta a bourne-filmeket, meg tudott újulni a nagypapa korba lépett james bond széria is, sőt még a konkurens paramount-nál is azon ügyködtek épp tom cruise-ék, hogy felturbózzák az új évtizedre a mission:impossible filmeket (a fast5-val egy évben mutatták be a ghost protocol-t, és vicces módon szinte centre ugyanannyi bevételt vitt haza a két film a mozitermekből), a marvel is kezdte már felszívni magát ekkoriban, és a warner-nél is örömködtek azon, hogy steven soderbergh kikapcsolódásból forgatott ocean’s filmjei milyen szépen hoznak a konyhára... úgyhogy számot vetettek az universal-nál, és úgy döntöttek, hogy fel-boostolják a franchise-ukat, és egy komolyabb összeget utaltak át justin lin számára, hogy egy trend-követőbb, áramvonalasabb darabbal gazdagítsa a sorozatot. és gyakran szoktuk szidni a stúdió-vezetők szűklátókörűségét, de itt dicséret illeti őket, mert megütötték a főnyereményt. egyedül a régi kemény-vonalas rajongók panaszkodhatnak, mert ez a film végleg hátat fordított a neon-fényes, segg-közelikkel súlyosbított pénisz-méregető versenyeknek, de szerintem kevesen lehetnek olyanok a kirobbanó végeredményt látva, hogy visszasírják azokat a macsósabb időket (lin-ék rá is játszanak erre a korszak-váltásra azzal, hogy most is van egy verseny a forgató-könyvben, de szándékosan nem mutatják meg, csak az előtte/utána eseményeket)... elég hamar megtapasztalhatjuk az új csapást a vonatos akcióval a film elején, ami egy őrült rablás, piszok látványosan kivitelezve, mellőzzük a csilivili számítógépes trükköket, igazi kaszkadőr-mutatványok, látványos robbanások, és az ember máris azt érzi, hogy oké, megérkeztük, ilyen egy igazi szórakoztató akció-film. és az a durva, hogy ezzel a jelenettel még csak a bemelegítő lövéseket mutatták be az alkotók... a sztori szerencsére ezúttal nem érződik alibinek (tudjátok, ami csak azért van, hogy összefűzze az adrenalin-beöntésnek beillő akciókat), klasszikus heist-filmekből vett elemekkel dolgozott ezúttal chris morgan forgatókönyv-író, van egy zsíros célpont, összeáll egy csapat (változatos felállással, erő, ész és szépség összetevőkkel), van egy mester-terv, amit ki kell gyakorolni, és végül jön a nagy trükk végrehajtása, ami közben bőven kell improvizálni, mert az ellenfelek folyton beleköpnek a levesbe... annyival van bonyolítva a felállás, hogy a gonosz drog-báró (már megint...) mellé érkezik egy csapat fbi-os is, hogy nagyobb legyen a nyomás a srácokon. mármint szó szerint nagyobb, mert dwayne the rock johnson mindenkit leural a vásznon a termetével, még akkor is, ha vin diesel is szedett magára egy jó adag izmot a két forgatás között, hogy ne legyen ciki neki, amikor össze kell csapni a sziklával... szórakoztató a macska-egér-játék közöttük, és természetesnek tűnik, hogy nem a törvény oldalán állóknak szurkolunk, hiszen hőseink már rég elérték a robinhood státuszt, szerethető törvényen-kívüliekké váltak, akiknek azt is elnézzük, ha gépfegyvert ragadnak, és a kartell-tagoknak esnek... örömmel vettem, hogy a női szereplők is aktívabb szerephez jutottak ezúttal, nem csak otthon várták a vezetésbe belefáradt uraikat, hanem ők is kocsiba pattantak, vagy az életükért szaladtak a háztetőkön át (oké, gal gadot még mindig tárgyiasítva volt egy kicsit, de ki ne szeretné őt bikiniben látni?)... sokat adott a hangulathoz a brazil helyszín (oké, mondjuk azt, hogy latin-amerikai helyszín, mert a jelenetek többségét puerto rico-ban forgatták), de szerintem az mindenhol elképesztően nézett volna ki, ha egy bazi nagy trezort végighúznak az utcákon... voltak elvárásaim a filmmel kapcsolatban, hiszen mindenki, aki szereti a szériát, azt mondta, hogy várj csak, majd az ötödik rész, az aztán hűh meg hah, na azért megéri majd az előtte befektetett idő, és basszus, igazuk lett, látványos szintlépésre voltak képesek az alkotók, ezt a filmet már bátran oda merem tenni a többi akció-kedvencem mellé... (××09.05.)

(Halálos iram) (2009) (r.: Justin Lin)

chris morgan-nek mi a baja a karakterekkel, hogy ilyen könnyedén a halál kaszájára dobálja őket...? oké, nem is szívesen engedi el őket, mert han is felbukkant ebben a részben, hogy kavarja kicsit az időrendet (és egy hozzám hasonló későn érkezőnek nem titok az sem, hogy michelle rodriguez-t sem most láttuk utoljára a dögös autók közelében)... de értem én, a bosszú a legjobb motiváció, legalábbis ezt gondolják hollywood-ban, és nem találtak jobb indokot annál dom-nak a visszatérésre, minthogy felpaprikázza magát a nagy szerelme elvesztése miatt. és dicséretes, hogy nem csupán egy vörös posztó volt letty halála, amit dom előtt lehetett lengetni, hanem érződött a morgós medvén, hogy tényleg megviselte a veszteség, és nagy örömömre nem dobták be őt egyből egy újabb kapcsolatba, mert az tisztességtelen lett volna a búcsúzóval szemben (gal gadot élete első angol nyelvű szerepében még csak vég-szavazott és csábosan nézett vin diesel-re, de gondolom azért hozták őt át a modellek kifutójáról, mert jordana brewster-rel még nem volt meg a kvóta a szép arcú, hosszú-hajú lányoknál)... bárhová fordulok a neten, azt látom, hogy ezt a filmet kell még kibírni, mielőtt jönne az igazi móka, és részben egyet is értek azzal, hogy hiába kezdték el új irányba tolni a szekeret ebben a filmben, azért még csikorognak a (fogas)kerekek, leginkább arra volt jó ez a száz perc, hogy újra összekovácsolják a kezdeti csapatot... bár a nyitánynál még bizakodtam, hogy nem lesznek túl nagy száj-húzásaim, mert a tartály-kocsi rablós kezdés kifejezetten jól nézett ki (kivéve a robbanva pörgő-forgó vontatmány kiábrándító cgi-ját), aztán utána elcsendesedtünk a dráma miatt, és beindult a drog-bizniszes (alibi?) sztori is... középre kellett egy verseny-jelenet, mert az ős-rajongók felháborodtak volna, ha kimarad a sűrű sebváltás és a nitrózás -én meg el tudom fogadni, hogy minden drogbáró versenyzéssel dönti el, hogy ki legyen a sofőrje... kicsit sajnálom, hogy a második rész napfényes csapatásai után most már másodszor preferálta justin lin az éjszakát, mert szeretem minél jobban látni a kaszkadőrök munkáját. ezért is van az, hogy cseppet sem élveztem, amikor a föld alá kényszerült az akció... eleve értelmetlen volt a szűk alagútba terelni az autókat, mert nem lehet igazi küzdelmeket bemutatni a suhanó falak között, ráadásul követhetetlen is volt a félhomályban csapkodó vágó-ollótól, hogy ki-mikor-hol tart épp... de nem szabad olyanokba belegondolni egy ilyen filmnél, hogy miért ásnának ki a csempészek két autó széles alagutakat, vagy hogy miért nem veszi észre a film elején a kamion-sofőr, hogy lecsatoltak mögüle két pótkocsit, vagy hogy miként vehették vissza brian-t a rendőrség kötelékébe (ha most sem csinál mást, mint szabályt szeg)... óh, a logika és a fizika nem barátkozik ezekkel a filmekkel, de nem is szükséges, amíg szórakoztató a végeredmény, és itt félsikert értek el ezen a téren az alkotók, de még van mit kikormolni a kipufogóból... (××09.05.)

(Halálos iramban -Tokiói hajsza) (2006) (r.: Justin Lin)

haza kellett vinni a japán csodaautókat az előző rész végén, és úgy maradt a kamera? vagy arra gondoltak neal h. moritz és producer-társai, hogy ha már ennyire jól néznek ki a neon-fényű csillogásban az autók, akkor bedobják őket a legcsillogóbb nagyváros kellős közepébe? vagy simán csak jó üzletnek tűnt a távol-keletieket is bevonni az autós-bizniszbe? (spoiler: nem lett az...) nem nagyon érzem a létjogosultságát ennek a filmnek, ami élesen leválik az első két részről, mert azon kívül, hogy autók vannak benne, és a végén hellózik egyet a kamerába vin diesel, semmilyen kapcsolódási pontot nem találni. oké, máshol is szeretnek autókkal csapatni, nem csak amerikában, de ha már az volt a koncepció, hogy megyünk japánba, akkor már beleállhattak volna teli-gázzal is az alkotók. mert persze egy fehér srác szemszögén át láttuk az eseményeket, sőt, a mellé szegődő főbb karakterek egyike sem volt japán (soroljuk csak: néger, ausztrál és kínai), és ettől olyan érzése lett az ember, mintha visszacsöppent volna a nyolcvanas évekbe, ahol michael dudikoff és franco nero voltak a ninják az amerikaiak szemében... arról már nem is beszélve, hogy hajmeresztő módon középiskolásnak akartak nekünk eladni egy láthatóan túlkoros anti-színészt, aki alig bírt kinyögni két (akcentussal terhelt) mondatot, egy cseppnyi karizma sem érkezett az irányából, ráadásul a sztorijának sem volt semmi értelme, mert nem egy kivételes tehetségű sofőr kaptunk a személyében, maximum egy lelkes iparost, aki hajlandó sokat gyakorolni azért, hogy ügyesebben tudjon balra fordulni... a kínából menekült han még érdekes lehetne, de szegénnyel vagy sztoikus bölcsességeket böfögtettek fel az alkotók, vagy teletömték a száját rágcsával... a gonoszunk egy nevetséges figura, aki már attól bekeményedik, ha valaki ránéz a csajára (ez az un. kocsmai karakter-építés), és közben meg be van szarva az igazi nagyfiúktól, a jakuzáktól (mert persze a japán klisék egy részének ott kell lennie a vásznon, különben nem ismerjük fel az országot) (és az már személyes problémám volt, hogy szegény színésznek oldalról voldemort orra van (azaz nincs), így nehezen tudtam komolyan venni)... oké, hogy chris morgan forgatókönyvíró kezdő srác volt itt még, plusz meg volt kötve a keze, hogy valami hihető sztorit kalapáljon össze, mert justin lin rendező mindent igazi autókkal és kaszkadőrökkel akart felvenni (ifjonci lelkesedés itt is) -ez a mentalitás nagyon dicsérendő, ám az nem elég, ha összetörsz két autót az utcán vagy a hegyi szerpentineken, úgy is kéne vágni meg képeket komponálni, hogy a néző ne vesszen el a kavalkádban, mindig legyen fogalma arról, hogy ki melyik kocsiban ül, és az kábé hol van a másikhoz képest, különben nem fogja igazán izgalmasnak találni a nagy kergetőzést... az első két film a maga bugyutaságával is szórakoztatott, ez viszont már fárasztóan a zs-kategória felé vette az irányt, remélem az eredeti arcok visszatérésével megtaláljuk majd a helyes ösvényt is... (××09.04.)

(Halálosabb iramban) (2003) (r.: John Singleton)

az hogy lehet, hogy bármikor is fordulnak florida felé az írók, abból mindig csak egy miami vice epizód kerekedik ki a végére, drog-báróval, piszkos pénzzel és dögös bikinis csajokkal...? így járt szegény james bond is még ’89-ben, és nem meglepő módon paul walker csikorgó gumijai is kényelmesen belehuppantak ebbe a jól kitaposott kerék-nyomba... de értem én, hozni kellett egy b-tervet azután, hogy vin diesel nemet mondott a folytatásra, így jött képbe gondolom az új helyszín és az új karakterek -no meg a hasonló szituáció, a beépülés és az őrült nitrózás minden sebesség-túllépés közben... azért vagy kétszer felemlegették az első filmet, de igazából csak abban a kontextusban, hogy brian-nek ez a mostani meló volt a ’kiszabadulhatsz a börtönből’ kártyája, egyébként felejtős volt minden, még a nagy szerelem is, legalábbis nyugodt szívvel legeltette a srác a szemét a dekoratív díszletnek tartott eva mendes-en... egyedül nem lehet versenyezni, úgyhogy a szőke fehér kölyök köré odatereltek egy színes társaságot, egy cuki kis japánt meg két nagyszájú rappert/énekest -de mondjuk ezek a filmek nem arról híresek, hogy olyan magas szintre lenne belőve bennük a színészi játék, úgyhogy elfogadható volt, hogy egy kvázi újonc is ott csapatta a többiekkel... a rendezői székbe is új arc érkezett, egy veterán gettó-szakértő, john singleton, de különbséget csak az akciókban láttam az első filmhez képest -singleton szeretett többet vágni, kaptunk sok szem-közelit, miközben rendre odatévedt a kamera a váltó kezekre és a gázt taposó lábakra is, de azért használta az akkori kor vívmányait is, volt egy pofás kamera-suhanása, ahogy az első versenyző mellé odaröppentünk egy pillanatra, látszólag vágatlanul, minden autót érintve... annak örültem, hogy kihasználták a napfényes miami-t, és nem éjszaka csapatták neon-fénnyel, hanem forgalmas utakon, életveszélyes szituációkban az autópályákon vagy a sűrű utakon (ahol örömömben fel-felsikolthattam, hogy ’hé, ez pont olyan érzés, mint amikor a zsaruk ész nélkül üldöztek a gta: vice city-ben!’). és most is akadt szép számmal megbecsülendő kaszkadőr-teljesítmény, megcsinálták igaziból is a hídon átugratást, és volt egy olyan őrült a csapatba, aki kilógott a mozgó autóból, miközben azt imitálta, hogy paul walker-ként eltávolítja a rendőrség menő blokkoló-kütyüjét... apropó, zsernyákok, szegények mindig úgy vannak ábrázolva, mint egy rakás béna hétvégi sofőr, aki az első rázós szitutól a falnak mennek, és mivel nagy tömegben követik a gyanúsítottakat, ezért látványosan egymásba fonódva ér véget az útjuk (kéne valami kimutatás, hogy melyik filmben tört össze a legtöbb rendőrautó -oké, valószínűleg a blues brothers lenne a nyertes, a taxi 2 meg a második, de vajon ez a film fel tudná tornászni magát melléjük a dobogóra?)... meglepően könnyen csúsznak le eddig ezek az autós marhaságok, pedig tudom, hogy agysejtölő szemetet fogyasztok a nézésük közben, de legalább felpörgetnek a közben végzett aktív tevékenységemre (a.k.a. szobabiciklizés)... (××09.02.)

(Halálos iramban) (2001) (r.: Rob Cohen)

könnyű dolga lesz a történészeknek, ha az ezredfordulót szeretnék szemléltetni a hallgatóiknak: csak meg kell nekik mutatni ezt a filmet, és egyből megkapják a korszak esszenciális életérzését... de tényleg, bingót lehetne rendezni a kötelező kellékek kipipálásával, műanyag neonfényekben, műanyagnak ható számítógépes effektusokkal támogatva, műanyag bigbeat drop-ok és nu-metal kiabálások közepette rohan előre egy film, ami nélkülöz minden eredetiséget, inkább a visszapillantóba nézeget hátra (tíz évvel korábbra), hogy minél könnyebben tudja majmolni az ott látható ősét (azaz a point break-et, ami sikeresen megújította a ’zsaru beépül a menő rosszfiúk közé’ zsáner-vonalat)... végre én is becsorogtam a célvonalon egy kiszolgált tragaccsal, azaz tizenkilenc év után felvettem az autóskesztyűmet, és belekezdtem minden idők legjövedelmezőbb autó-reklám sorozatába... dehát túlságosan nerd és sznob vagyok ahhoz, hogy bármikor is komolyan fontolóra vettem volna, hogy egy ilyen atléta-trikós tesztoszteron bomba szórakoztató lehet nekem is, de túl sok komoly film-szakértőtől hallom az elmúlt években, hogy bátran tegyek vele egy próbát, úgyhogy végül is beadtam a derekam. nem volt nagy a tét, csak egy egyébként is füllesztő vasárnap délután veszíthettem. vagy nyolcat, ha valami csoda folytán mégis bejön a dolog. és elég hihetetlen, de most úgy tűnik, hogy rendezhetem át a naptáramat... és nem arról van szó, hogy hirtelen megtértem volna, és ezentúl mindennap áldozom a benzin-motorok istenének valami éghető áldozatot, de minden túlzásával és nevetséges macsósságával együtt is azt mondom, hogy ez egy nézhető alkotás. akkor is, ha a sztori csak alibinek van az akció-jelenetek kedvéért, akkor is, ha ma már nevetségesnek tűnnek bizonyos elemei, akkor is, ha a versenyekben nem sok izgalmat találni (nitróval nyerni tényleg akkora menőség?), akkor is, ha komolyabban belegondolsz, akkor rájössz, hogy o’conner nyomozó borzasztó munkát végez beépített zsaruként (alig tud bekerülni a belső körbe, rossz rosszfiúkra mutat rá elsőre, érzelmileg kötődni kezd azokhoz, akik közé beépült, és el is engedi a végén a bűnös barátait)... mert mindez nem számít, mert a maguk minimális felépítésében működnek a karakterek, mert a nagy igyekezetükben, hogy ne csak autókat és robbanásokat, de jó csajokat is adjanak a férfi-közönségnek, sikerült kihalászni a korabeli szép-lányok közül jordana brewster baba-arcát. azért meg főleg megérdemli a tiszteletre-méltó főhajtást, mert a kaszkadőr-munka gondosan kimunkált, főleg a kamionos nagy-jelenetre kapja fel a fejét az egyszeri néző, mert ott láthatóan voltak olyan őrült arcok, akik bevállalták azt, hogy motorháztetőkön fognak lógni, életveszélyesen... szóval mindenki azt mondja, hogy legyek türelmes, mert igazán az ötödik résztől vált sebességet a sorozat, de ha az addig érkező három rész is megüti ezt a szórakoztató faktort, mint ez a szerénykedő nyitány, akkor hamar túl fogok lendülni azokon is... (neal h. moritz producernek azért nem semmi siker-sora volt az ezredforduló környékén, a tini-horror-rajongóknak odaadta a ’tudom mit tettél tavaly nyáron’ két részét, a csajoknak a ’kegyetlen játékok’-at, a pasiknak meg ezt az autós mókát...) (××08.30.)

(Eredet) (2010) (r.: Christopher Nolan)

azért valljuk be, az előzetesek manapság már sokszor nem felkorbácsolnak, hanem rontanak a mozis élményen, mert vagy túl sok titkot fednek fel, vagy látványos jeleneteket égetnek bele a szemedbe, amiknél így már a nagyvászon előtt ülve sokszor csak a válladat vonogatod, ahelyett hogy lenyűgöződnél... kisebb csoda volt tíz évvel ezelőtt, hogy sikerült elkerülnöm bármilyen előzetes képkockát az inception-ből, oké, kevesebbet jártam moziba akkoriban, így nem futottam bele más film előtt az ízelítőbe, az interneten meg nagyon tudatosan tojáshéjon lépkedve kerülgettem a szakoldalakon az információkat. mert azt feltételeztem, hogy úgy fog igazán ütni a film, ha teljesen vakon ülök be rá a moziba -igazából már a jeggyel a kezemben tudtam meg a plakátról, hogy az álmoknak szerepük lesz a történetben, ennyire szűrt volt a szemem... (idén egyébként ugyanezt próbálom elérni a tenet-nél is, eddig jól állok, már automatikusan teker egyet az ujjam az egéren, ha a filmről van szó valamelyik honlapon...) de hát christopher nolan-ben vakon meg lehet bízni, és nem is okozott csalódást -még akkor sem voltam hajlandó távozni a filmről, amikor már félúton kellemetlen feszítést éreztem hólyag-tájékon -körülbelül akkor, amikor megérkezünk az első álomba, és én a szakadó esőt látva konstatáltam, hogy ’oh, fuck’... ennek ellenére (is) emlékezetes maradt ez a james bond-filmekbe oltott agytorna, mert bizony nolan azon kevesek egyike, aki így be tudja kajáltatni a néppel a csavaros észjárását, ahogy a rétegezett történeteit pofás akciók és fékevesztett tempók köré fűzi fel. és ez az az álom-projektje, ahol minden tökéletesen összeállt, a warner kipengette a tetemes összeget egy eredeti film-ötletre, berántottak a stúdió környékéről egy csapatnyi igencsak tehetséges színészt, elkápráztattak mindenkit a praktikus trükkök tömkelegével (még ennyi nézés után is le tud nyűgözni a forgó hotel-folyosó elegáns balettja), és a koronát az egészre hanz zimmer örökérvényű dallamai tették fel (gondolhatunk itt a ’time’ melankóliájára, a ’mombassa’ dinamizmusára, és a legendássá lett ’bhaaaawn’ hangra, amit zimmer az edith piaf kulcs-dalból fejtett vissza, hogy ezzel is reprezentálja az idő lassulását)... egyébként is már ott motoszkált a tudatalattimban, hogy újra kéne nézni a filmet, és ehhez most tökéletes ürügy lett az, hogy pár napja leporoltam a régi 5.1-es hangrendszeremet, és hosszas küzdelem árán elértem, hogy össze tudjam kapcsolni a modernebb okos-tévémmel. erődemonstráció ez a film, minden téren, hangban is, persze... (és akkor most kulcsoljuk imára a kezünket, hogy a vírus ne mossa el a tenet bemutatóját ismét...) (××08.11.)

Raiders of the Lost Ark (Az elveszett frigyláda fosztogatói) (1981) (r.: Steven Spielberg) / ...természetesen nem csak azzal áldoztunk gyerekkorunk istenének, george lucas-nak, hogy újra-és-újra végigéltük egy sivatagi farmról származó kölyök felnövés-történetét, hanem a mostohatestvérével is igen gyakran ellátogattunk a misztikus múltba, azt képzelve, hogy a régészet tudományága valami igencsak menő szakma... annyira a fülemben van a film (és csernyák jános hangja), hogy kifejezetten szokatlan volt most eredeti nyelven nézni, ugyanakkor bizonyos párbeszédek finomodtak is azzal, hogy lefejtődött a szinkron teátrálisabb megközelítése róluk... de ezen kívül a film ma is azt az élvezetet nyújtja, mint 39 évvel ezelőtt, pompásan öregedett, még most is iskolapéldánya annak, hogy miként kell egy lendületes kalandfilmet úgy prezentálni, hogy ne zökkentsék ki a nézőket az expozíciós magyarázatokkal, miközben műértő pengeél-táncot járnak a humoros kalandok, a történelmi leckék és a gore-ba hajló horror-elemek felett. mindezt egy cinikus hőssel, aki kellően összevérzi az ingét ahhoz, hogy túllépjen a karikaturisztikus vonásain (elképzelni sem tudom, hogy milyen lett volna, ha a magnum producerei belemennek spielberg-ék eredeti tervébe, és elengedik tom selleck-et az indy forgatására, mert annyira ráolvadt harrison ford-ra ez a szerep)... már gyerekként is az volt a kedvenc jelenetem, amikor a nap-sárgította ellenfényben énekelve ássák a munkások a homokot, de a mai, avatottabb szememnek már végig feltűnt, hogy mennyire erős az operatőri munka a filmben, főleg mert douglas slocombe operatőr, ahol csak tehette, játszott egy kicsit az árnyékokkal... a cgi-jal terhelt jelen világából visszanézve már az is elképesztőnek tűnik, ahogy a kaszkadőrök annak idején az életüket kockáztatták azért, hogy a filmtörténelem egy ikonikus autós üldözéssel legyen gazdagabb, bár persze biztos ma is vannak még olyan őrültek, akik végigmásznának egy robogó teherautó alján, de a biztosítók már túl kemény kézzel fogják a forgatásokat, úgyhogy lassan már mementóvá nemesednek az ilyen vakmerő mutatványok... mostanában többször szembejött velem a neten indy karaktere, így amikor az hbo-m nem akart elindulni a tévémen, igen hamar a konkurenciánál találtam magam, hogy aztán gyermeki lelkesedéssel vessem bele magam az okkult nácikkal sötétre festett kaland-orgiába... (hmm, az is ennyi nézés után tűnt csak fel, hogy karen allen-nek a fél filmet mezítláb kellett végigcsinálnia, valahogy mindig akkor sikerült elrabolniuk a rosszfiúknak, amikor nem volt a cipője a közelben -máskor meg inkább a kígyóknak adományozta a mutatós topánkáját...) (××07.11.)

Indiana Jones and The Temple of Doom (Indiana Jones és a Végzet temploma) (1984) (r.: Steven Spielberg) / úgy gondolom, hogy gyerekkorunk jobban el voltunk engedve azon a téren a húgommal, hogy milyen filmeket nézhetünk meg, mint mások a korosztályunkból, effektíve nem emlékszem olyanra, hogy bármitől is el lettünk volna tiltva -oké, mondjuk nehéz is lett volna, ha a nagynéném 6-8 éves koromba már horror-filmekre ráncigált el az akarattyai kertmoziba, ahol ő volt a pénztáros, és én csak azért kellettem, hogy neki ne kelljen a sötétben egyedül hazamennie... szóval emiatt a szabatosság miatt lehet az, hogy igencsak fiatalon láttam a terminátort vagy a robotzsarut, de nem emlékszem olyanra, hogy ezek a filmek álmatlan éjszakát okoztak volna. arra viszont emlékszem, hogy egyszer szándékosan alvást tettettem a szüleim szobájában, miközben közösen filmet néztünk ott egyik este, hátha akkor megkímélnek, és nem zavarnak át egyedül a szomszédban lévő ágyamba -és az a film, ami kiváltotta belőlem ezt a parát, bizony a végzet temploma volt, a jelenet meg, ami túlmozgatta a fantáziámat, az az a szív-kitépős emberáldozat volt, ami annak idején komoly fejvakarásra késztette az amerikai cenzorokat is (emiatt lett bevezetve a pg-13-as karika a szülői ajánlás rendszerébe). persze az, hogy nyomasztó volt a hangulata filmnek, még nem jelentette azt, hogy ne néztük volna meg ugyanannyiszor ezt is, mint a többi két indy-filmet... gyerekként biztos nem tűnt fel, hogy lucas-ék feltalálták a prequel-sequel fogalmát, azaz ez az epizód korábban játszódik, mint a másik kettő, és mondhatná az ember, hogy azért működik kevésbé a testvéreinél, mert nincsenek benne nácik, de igazság szerint a hangvétele az, ami miatt kilóg a sorból... mert az orientális set-up még működhetne is, mert egzotikumot hoz be a mitológiába, és egyébként is, a nyolcvanas évek dereka felé közeledve valamiért imádtak elutazni hollywood-ból az alkotók a maharadzsák legendás palotáiba (lásd még mondjuk az octopussy című bond-filmet), de itt talán az volt a baj, hogy a hinduizmusról nem voltak olyan személyes tapasztalataik lucas-éknak, mint a judeo-keresztény kultúrkörről, amiben felnőttek, így csak egy nagy kupac sztereotípiával tudták feltölteni a filmet... de oké, még lenyelem az indiaiak kifigurázását egy nagy kanál majom-agyvelővel együtt, az viszont végképp lebillenti a filmet a szakadékba, ahogy a humor és a horror között próbál egyensúlyozni... mert biztos hogy azért mentek el a pofonegyszerű slapstick-poénok irányába ezúttal, hogy elvegyék a masszívan jelenlévő bizarr horror-elemek élét, de sajnos csak azt érték el, hogy a sok seggre-esés és nyafogás közben teljesen eltávolítottak a főhősnőjüktől, akire ezen jelenetek nagyrészét pakolták. sőt, egy szemnyi pozitív vonást nem aggattak rá, így nem érezzük megérdemeltnek a csókjait sem indy-vel, és nem is tudunk izgulni azért, hogy élve megússza ezt a kalandot (short round legalább cuki) -és ez biztos, hogy nem kate capshaw hibája, aki tehetséges komikának tűnik, csak túlságosan félrevitték őt spielberg-ék a harmincas évek komédiáinak világába... ha a frigyládát dicsértem, hogy milyen nemesen öregedett, akkor ezt a filmet kárhoztatnom kell ugyanezért, mert a fékevesztett tempójú csillés üldözésen túl nem nyújt egyetlen olyan jelenetet sem, ami igazán emlékezetes lenne, és nem esne olyan túlzásokba (akár a horror, akár a humor terén), amik nem érződhettek elavultnak már 1984-ben sem... (××07.12.)

Indiana Jones and The Last Cruisade (Indiana Jones és az Utolsó kereszteslovag) (1989) (r.: Steven Spielberg) / nem csak olvastam és filmet néztem ám tizenévesként, hanem egy csomó jockstick-ot is tönkre-vágtam, miközben próbáltam legyűrni az összes játékot, amit csak be tudtam szerezni commodore64-re -bár ritkán értem el a game-ek végére... és nem volt kivétel ez alól a kereszteslovagból készített kis szösszenet sem, a cirkuszos vonaton túl nem igazán sikerült tovább vergődnöm -de az emlék megmaradt, és most is ez volt az első, ami bevillant a film kezdő perceiről... tudjuk jól, hogy spielberg szereti a bond-filmeket, és azt szokás mondani, hogy indy az ő válasza a 007-esre, és ez az állítás talán ezen a filmen érhető tetten leginkább, mert a nyitány itt is egy külön kis kaland, mint ami meg szokott esni őfelsége titkos-ügynökével is, de az a jelenet is simán ott lehetne egy roger moore-i bohóckodásban, ahogy a nagy izgalmak után vigyorogva vágja gerincen dr.elsa-t... kicsit azt érezni (főleg ilyen sűrűn újranézve a részeket), hogy lucas a kilengés után egyenesbe akarta állítani az ingát, és ahogy a jedi visszatérnél visszahozott egy csomó elemet az első filmből, így itt is úgy érezte, hogy úgy szolgálja ki legjobban a közönséget, ha a frigyládára emlékezteti őket... így préselték a sztoriba marcus brody-t és sallah-t, így kalandoztunk európában és a közel-keleten, és ezért vetült megint a horogkereszt árnyéka a nagy kalandra (vicces, hogy mennyire háborús filmnek érződik a sok akció a motoros üldözéssel meg a tank-csatával, miközben egy évvel a tényleges háború kitörése előtt járunk)... talán ezért is van akkora vita a rajongók között, hogy melyik is a jobb film a kettő közül -és igazából, ami a szent grál felé döntheti a mérleg nyelvét, az bizony tökéletesen felépített apa-fiú kapcsolat, ahogy az elhidegültség fokról-fokra oldódik fel, és igazi kötődés alakul ki, miközben tűz és víz a két jones. a sean connery-ból áradó coolságot nem lehet nem imádni, és jót tett harrison ford-nak is, hogy egy ilyen klasszikus pasi mellett kellett macsónak lennie... végignézve ezeken a régi filmeken, azt kell hogy mondjam, hogy lucas-éknak a női karakterek nem voltak az erősségeik: először adtak nekünk egy erősnek mutatott társat, akit aztán folyton elrabolnak a rosszfiúk, majd jött egy döcögősen működő comic relief, akinek nincs semmi kémiája indy-vel, most meg egy személyiség-nélküli szöszi pottyant bele a velencei csatornákba, mert kellett egy szép nő is a filmbe... john williams-nek sikerült némi emelkedettséget csempésznie a szent grál köré a zenei témájával, ettől lehet az, hogy ezt a tárgyat spirituálisabbnak érezzük, mint a frigyládát (a mcguffin-ként működő hindu kövekről inkább ne beszéljünk)... szóval elértem a végső naplementét, és a kalandfilmes nosztalgia-utazásomat itt most én is megszakítanám -bár nem érzem olyan kínosnak a kristály-koponyát, mint sok más rajongó, de most nincs kedvem a teljesen elszállt ufós befejezéshez. meg egyébként is, az a film már egy teljesen új korszakban érkezett az életembe, más ízű lenne a nosztalgia... (××07.12.)

(2012) (r.: Pete Travis)

magyarországon a legtöbben dredd bíró nevével a kilencvenes évek derekán találkoztunk, amikor sylvester stallone betette a mozikba a jellegzetes állát a címszerepben -a film olyan volt, amilyen, de tizenévesen bírtam a zs-filmes báját, a túlzásait és az infantilis poénjait (még arra is emlékszem, hogy ’96 januárjában láttam a tatai moziban a féltesómmal). később sok helyről hallhattunk (mondjuk internet-szerte) az évtizedek óta futó angol képregény-eredeti brutalitásáról, és arról, hogy az amerikanizált film-változat mennyire nem volt méltó ehhez a klasszikushoz. és néha úgy működik a filmkészítés, hogy a pénz-emberekhez is felérnek az ilyen panaszok és sóhajok -vagy összefog néhány megszállott rajongó/alkotó, akik összekalapoznak annyit az álom-projektjükhöz, ami bár csak szűkös kereteket teremt, de némi kreativitással egy szikár darabbal újíthatják meg az igazságosztó bíró filmes inkarnációját... bár érezhetőek a kompromisszumok, a város látképe és a járművek többsége nem tolja el a hangulatot igazán a scifi-k irányába, viszont nem is töltünk sok időt kinn a szabadban emiatt, hanem hamar bezárkózunk egy épület-komplexumba, hogy ott haladhasson a nyílegyenes történet egyre feljebb és feljebb... persze átcsöpöghetett volna több is a képregényt átitató társadalom-kritikából, az autoriter hatalom megkérdőjelezéséből, de inkább a kegyetlen világra való kegyetlen reakciókat helyezték a középpontba, azaz egy kíméletlen törvényőrt, aki nem ismer lehetetlent, ha ki kell iktatni a törvényszegőket -ráadásul mindezt igazán pofás akciókba csomagolták... talán nem is szabad egy ilyen adrenalin-löket filmet túlbonyolítani, a gonosz drog-gyártók/terjesztők keményen ellenállnak (akár masszív gépágyúkkal is), miközben hőseink keményen odacsapnak nekik, élvezetes tesztoszteron-löket ez így egy szombat délutánra, felpumpált tempójú szobabiciklizéshez meg kifejezetten ideális... mivel nem ismerem a képregényt, ezért meglepett az újonc anderson kadét a mutáns képességével, mivel elsőre azt gondoltam, hogy csak azért sodorták őt dredd mellé, hogy az érzelemmentes, gépies főhős mellett legyen egy olyan fiatal, aki még kételkedik az egyszemélyes ítélőszékek intézményében, és ezt részben meg is kaptam az apró hezitálásaival, de hála a gondolatolvasós/manipulálós képességének, végül igazi egyéniséggé vált, nem csak egy csinos pofijú sidekick volt, aki először mocskolja be a kezét... (gonosz-fronton nem követelte meg a sztori a karakter-mélyítést, lena headly-nek elég volt egy csúnyító-smink meg néhány kemény nézés is...) (az első slo-mo trip után kicsit aggódtam, hogy túl fogják használni a filmben a kilassításokat, de csak néhány logikus ponton vetették be ezt a látványos technikát -és egyébként is, szerves része volt a történetnek a kilassító drog, úgyhogy még hatásvadászatról sem beszélhetünk...) (××05.16.)

(Tyler Rake: A kimenekítés) (2020) (r.: Sam Hargrave)

azért valljuk be őszintén, hogy az akció-filmek sohasem a csavaros észjárásukról voltak híresek... nem is azért szerettük őket sohasem, mert bizony már gyerekként is faltuk őket a videotékák alsó polcairól, vagy a tv3 kínálatából szemezgetve. és nem igazán volt érdekes, hogy épp’ chuck norris vagy michael dudikoff, stallone vagy schwartzenegger, van damme vagy segall üti épp az ellenfeleket, csak hátradőltünk, és szórakoztunk... úgyhogy nehezen lehetne felróni ennek a filmnek a szögegyenes kiszámíthatóságát, hogy nincs benne ambíció arra, hogy történet- és/vagy karakter-vezetésben túllépjen az elődein, inkább csak fogja a jól ismert sztori-elemeket (drámai múltú zsoldos-katona egy ellenséges környezetben vs arcátlan drogbáró kifogyhatatlan verőlegényekkel), és erre a csontvázra húzza fel az akcióit, miközben hagyja a karizmatikus vezető színészének, hogy kiragyogjon a sárgás szűrővel felvett keleti környezetből... szerintem a russo tesók csak leereszteni és nosztalgiázni akartak a megterhelő marvel-es forgatások után, ezért kellő mennyiségű pénzzel támogatták meg egy régi jó barátjukat, akiről tudták, hogy látványban nem fogja cserbenhagyni őket. és bizony, ha az alibi-sztori ki is szalad a fejünkből öt perccel a végefőcím után, az akciókra még egy darabig emlékezni fogunk, mert a rendező teljes kaszkadőr-koordinátori életműve bele van préselve ebbe a szűk két órába, méghozzá úgy, hogy a netflix-es szabadságnak hála nincsenek cenzori bilincsek a kezein, így a brutalitás minden durvasága ott lehet a képernyőn, de azért a játékosságból és a hűha faktorból sem veszik el egy csepp sem (továbbra is odavagyok a precízen kivitelezett one-take-ekért, ezért repestem az örömtől a film-közepi 12 perces vágatlannak tűnő, egybefüggő akció-őrületért, ahol (megint) lehetett azon agyalni, hogy vajon hogy csináltak meg néhány mozdulatot az operatőrök -például baromira érdekelne, hogy a hátulról felvett autóból milyen fortéllyal pattant be a kamera a hátsó ülésre)... nem hiszem, hogy túl sokat kéne koptatnom még tovább a billentyűzetemet, ebből a filmből több gondolatot nem lehet kiszipolyozni, egy igazi régi-vágású tesztoszteron-mozi ez, mai színvonalon, profin kivitelezve -pontosan azt nyújtja, amit ígér, így a csalódás kizárható. maximum a telefonjával babrál majd az, aki a drámainak szánt jelenetek közben unatkozik, miközben a következő vad lövöldözésre vár... (××04.25.)

(John Wick: 3.felvonás -Parabellum)

az akció-film nem az a műfaj, ami igényelné a komolyabb mélységeket, ’nem gondolkozni megyünk a moziba’, csámcsoghatná popcornnal tömött teli szájjal az átlag-néző, pedig igenis lehet mögé látni dolgokat akár a fejlövés-orgiáknak is. én például egész hazaúton gondolkoztam valamin, ami megragadta a szememet a mozi-teremben: dan laustsen operatőr (aki korábban többször is dolgozott együtt guillermo del toro-val is) nagyon következetesen világított be minden egyes jelenetet a filmben, végig egységesen vagy hideg kékbe vagy meleg narancssárgába borította a képkockákat -kivéve az utolsó lövöldözést, ahol a kék mellé neon-zöld párosult a körbefutó led-füzérekből, és nem jövök rá, hogy milyen rejtett jelentés lehetne leszűrni ebből az új szín-kombinációból (valószínűleg valami tök egzakt magyarázat van: mivel lekapcsolták a fő világítást, így a falon körbefutó fények a kijáratok irányát jelölték, azt meg zölddel szokták)... pontosan ott vesszük fel a fonalat, ahol két évvel ezelőtt eldobtuk, john fején vérdíj, ami nem jelent jót ebben a világban, ahol a sarki közértes is kíméletlen bérgyilkos mellékállásban -és simán el tudtam volna fogadni azt is, ha a filmet egy történet-ív helyett csupán arra fűzik fel, hogy john újabb-és-újabb hullámban küzd meg a azokkal, akik a fejére vágynak, bár az is igaz, hogy ez túlságosan is videojátékos esztétikát eredményezett volna. úgyhogy nem baj az, hogy a szokásosan brutális akció-jeleneteket a sorozat mitológiájának szélesítésével törték meg -ezeket az ötleteket az írószobában valószínűleg jó móka lehetett kitalálni, de nekünk nézőknek annyira azért nem érdekes ez a kissé túlbonyolított viszonyrendszer a különböző körökkel meg hatalmakkal. idővel úgyis mindenki egymásnak ugrik, nem? a nézők igen nagy százaléka meg úgyis csak a fejlövések miatt ül be a filmre... hihetetlen belegondolni, hogy nem csak keanu reeves van túl az ötvenen, de halle berry is, mégis olyan dinamikával mozognak a jeleneteikben, hogy az ember önkénytelenül is arra gondol, hogy ő ilyenre még ifjúként sem képes... és hát az akció-részek még mindig gondosan megtervezettek, csodásan átláthatóak a kevés vágásnak köszönhetően, kecses vér-balettek, ahol rendre az a vége egy-egy küzdelemnek, hogy egy golyó üt lukat valaki homlokára, esetleg az, hogy nyolc-tíz kés áll ki a rosszfiú mellkasából... (azért megnéztem volna annak a kaszkadőrnek az arcát, akivel közölte a rendező, hogy ’és akkor most akkor téged tökön-harap ez a németjuhász! aaaand action!’) viszont! annyira szerették csinálni a srácok ezeket a verekedéseket, hogy nem igazán érzékelték, hogy mikor is kéne megállni, így a végső közelharc-párbaj nekem már kicsit soknak érződött (főleg a mark dacascos előtt emberkedő két kínaival való üveg-törésnél éreztem ezt), de ezt leszámítva jó volt a film tempója végig... nem meglepő módon nyitott a film vége, minden adott egy újabb folytatásra, szerintem attól fog függni minden, hogy keanu mennyire bírja majd a fizikai megterhelést -de mivel tudjuk, hogy évtizedek óta nem öregszik, így szerintem gond nélkül el tud majd készülni a folytatás is... (meglepő belegondolni, hogy az új mellékszereplők többsége nő volt ebben az epizódban, ráadásul kőkemény nők, ami nem mindig jellemző erre a műfajra (és ne csak halle berry akrobatikus mutatványára tessék gondolni, de szerintem anjelica huston is badass volt főnökasszonyként, és asia kate dillon is jól hozta a hideg végrehajtót (apropó, egy kis haj mennyivel nőiesebbé tette őt a full kopaszsághoz képest).) (×05.17.)