(2020) (r.: Patty Jenkins)

amerikában imádják a statisztikákat, így azt is megvizsgálták, hogy míg a szuperhősös filmek közönségét 62 százalékban a hímnemű nézők szokták adni, addig a 2017-es első wonder woman filmnél a lányok/asszonyok voltak többségben (56 százaléknyian). így cseppet sem meglepő, hogy a folytatása már abban a szellemben készült, hogy még jobban a női közönségre fókuszáljanak... és szegény film, most ennek a levét issza, mert szanaszét szedik az elsősorban férfiakból álló internetes megmondó-hordák, akik ennek a pocsék év végén már nagyon ki voltak éhezve egy tökös blockbuster látványosságra, erre kaptak egy romantikus drámát, ami nyomokban akciójeleneteket is tartalmazott. de persze nem olyan tragikus a helyzet, mint ahogy beállítják, mégha a film messze is van attól, hogy tökéletes legyen. vagy attól, hogy a mai szuperhős-filmekre akarjon hasonlítani... mert szellemiségében sokkal közelebb hozzá a ’78-as richard donner-féle superman film, mint bármi, amit a zsáner-dömping alatt láthattunk az elmúlt egy évtizedben, így sokkal naívabb szemmel kell néznünk a meseszerű háttér-történetét (pl. kívánság követ), mint a belénk-súlykolt ’dark and gritty’ komolykodásoknál... és szerintem nincs azzal baj, ha egy szuperhős-film (vagy bármilyen más film) a karaktereivel bíbelődik, hátteret ad a gonoszainak és keserédes személyes kapcsolatot épít a hősnőnek -a baj inkább a szokásos folytatás-átokból ered, hogy mindezt egyszerre akarja, és a különböző szálak nem erősítik egymást, hanem fókuszálatlanná teszik a két-és-félórás játékidőt... szerencsére a film szíve a helyén dobog, a diana/steve kapcsolat felmelegítése nem keserítette meg a működő kémiát kettejük között, és kifejlődött belőle jó pár olyan jelenet, amik tökéletesen passzolnak wonder woman esszenciájához (és szorosan kapcsolódnak a repüléshez is)... barbara minerva elsőre nekem túl sok volt, kristen wiig a teljes komikusi eszköztárát bevetette az esetlen karakter toposzához, aztán egyre jobban erősödött a jelenléte, ahogy maga a karakter is határozottabb és dögösebb lett... pedro pascal-nak is ripacskodnia kellett egy ideig, de ez nagyra fújt paródia csak a tévés perszonájára volt tartogatva, amint mélyült körülötte a motiváció és a háttér, úgy váltott tónust a színészi játék is... kicsit kimódoltnak érződik az, hogy cheetah karaktere a kényszerű akció-jelenetek miatt kellett csupán, mivel maxwell lord nem egy fizikális gonosz, és az emberek elvárják a bunyókat a szuperhősös filmekben, az viszont mindenképp pozitívum ezek után, hogy a nagy fináléban mégis bevállalták a harc nélküli győzelmet, mert kifejezetten wonder woman-es az, hogy a szeretetre támaszkodik az erőszak helyett, és a szavaival győz, nem pedig az öklével... a film megnézése óta gondolkodom, hogy miért helyezték patty jenkins-ék 1984-be a cselekményt, mert a korszak nem adott semmi pluszt a filmhez, nem érződött rajta a nyolcvanas évek szelleme, néhány ruhát leszámítva nem is nosztalgiáztak/nevették ki a túlzásait, nem úsztak be a jellegzetes slágerek, lehet hogy csak így akartak közelebb kerülni a klasszikus superman korszakhoz. de akkor is, miért ’84? gal gadot 1985-ben született, a john byrne-féle wonder woman képregényes újraértelmezést ’86-tól adták ki, so, why...? (ja, ha már zene, hans zimmer most sem hagyta otthon a bombasztikus hangzását, de ami igazán tetszett, hogy az igazságról és hazugságról szóló nagymonológ alá visszahozta a batman v superman egyik tételét, aminek az volt a címe anno, hogy ’a beautiful lie’...) szóval nyugi, a film sokkal jobb, mint amilyen a híre, kisebb döccenőkkel ugyan, de romantikus drámaként erősen áll a formás lábain, tartalmaz egy igazán látványos akciójelenetet, gal gadot még mindig istennő, patty jenkins és geoff johns szívből jövően értik a karakter esszenciáját, és ezzel inspirációt tudnak adni a lányoknak/asszonyoknak. viszont túl sokfelé szórták szét a film fókuszát, hogy diana igazán csillogni tudjon -az első világháború a férfiak világa volt, ahonnan ki tudott ragyogni, a nyolcvanas évek flitterei közül már sokkal nehezebben teszi ezt meg... (××12.26.)

(2017) (r.: Patty Jenkins)

tudom, hogy most el fogom riasztani a férfitársaim többségét, de be kell vallanom, hogy én nagyon szeretem az erős és határozott nőket -mind a való életben, mind a vásznon... mert szerintem vonzó az, ha nem csupán egy megmentésre váró virágszálak a gyengébbik nem képviselői, akik csak az erős férfiak támogatásában tudnak létezni. és ha ezeket a tulajdonságokat erős nőiséggel párosítjuk, akkor egy olyan ideálhoz közelítünk, aminek csodálattal kéne eltöltenie minden férfitársamat. és a nőiséget nem csak a külső jegyekre értem, hanem arra is, amit miatt a nők a legnagyobb tiszteletet érdemlik -amiért egyszerre tudnak helyt állni az élet minden területén, legyen az a munka, az anyaság, vagy a szerető feleség szerepe... és milyen lenne az eszményi nőről szóló film, ha nem képezné le magára ezt az összetett szerepet, és nem nyújtana sokféle réteget -nőies gondolatokat, férfias akciókat, mitológiai hátteret, történelmi kontextust, romantikát és harci szellemet egyaránt. és hová lenne az univerzum humora, ha nem egy női rendező mutatná meg hollywood-nak, hogy miként kell egy tökös szuperhős kalandot levezényelni...? mert tudjuk, hogy van egy szűk réteg, akik elvakultak ragaszkodnak az egyik-vagy-a-másik kiadó termékeihez (és persze van egy réteg, amelyik szereti élezni ezeket az ellentéteket), de mi többség tényleg csak azt szeretnénk, hogy ami kikerül akármelyik akólból, az élvezetes és minőségi munka legyen. és látom előre, hogy jönnek majd azok a marvel fanok, akik majd azt kiabálják, hogy a dc csak lenyúlt a konkurenciától két elemet (a mitológiai hátteret a thor-ból, a történelmi szuperhősködést meg az első kapitány filmből), a dc-sek meg majd most verik a mellüket, hogy övék az első sikeres hősnő a vásznon, de én azt szeretném, ha végre megbékélne egymással a két oldal, és csak örülne annak, ha ilyen jól működő filmeket kap. főleg hogy wonder woman lételeme a béke... és úgy örültem, hogy nem csak üres szavakkal emlegették a békét a filmben, hanem a karakterből eredt az értelmetlen öldöklés ellenpontjaként. és oké, lehet mondani, hogy voltak esetek, amikor hősnőnk sem kímélte az ellenfeleit, de mindig oka volt annak, ha támadásba lendült, mindig az empátiájából eredő védelmező pozíciójából húzta elő a kardját... persze azt sem tagadhatjuk, hogy maga a zsáner követeli meg az akció-jeleneteket -de ha már ez így van, akkor patty jenkins kihozta belőlük a maximumot. mert a legnagyobb örömömre nem hódolt be a ma divatos trendeknek, és lasszóval kötötte meg a vágója kezét, és inkább jól követhető lassú-gyors-lassú kombinációjú beállításokból rakta össze ezeket a jeleneteket. és talán még fontosabb, hogy érzelmi alapra építette az akcióit is -ennek a kicsúcsosodása a belga fronton következett be, ahol a senkiföldjén tökéletes összhangban került a lelkünk a szemünk és a fülünk... de. háborúzni a férfiak is tudnak, nézzük meg, hogy miért fontos az, hogy most egy nőre fókuszáltunk -és nem, nem a rövidke szoknyája miatt, hanem mert a naiv bája egy olyan szerethetőséget ad hozzá az összképhez, ami egyedivé teszi azt, és gal gadot tökéletesen át tudja adni ezt a bájat, így nem csak a gyönyörű arca vagy a fejlett testkultúrája miatt alkalmas tökéletesen a szerepre. és mindenki megnyugodhat, mert nem az volt a nagy terv az írószobában, hogy tökéletesen megcserélik a nemi szerepeket a filmben, így az erős nő mellett a férfi lesz a megmentésre váró kellék, hanem egyenrangú partnerként egészítik ki egymást -és adnak hozzá a filmhez természetes szikrákat és jól működő romantikát (hát van olyan, ki nem olvadt el a hajózós-összefekvős jelenettől...?). chris pine nagyszerű választás volt a szerepre, mert jól tudja a karaktere különböző oldalait megmutatni. de egyébként sincs gond a casting-gal, a londoni forgatás környékén lehalászták a megfelelő brit színész-anyagot -az már egy másik kérdés, hogy a negatív-oldalon mennyire használták őket megfelelően... mert mind a gonoszok (képregény-)sematikusságába, mind a finálé tipikus cgi-heavy repkedős/dobálózós aspektusába bele lehet kötni. ugyanakkor ezeknél is megvoltak azok az érzelmi többletek, amik miatt megbocsátóbb az ember. és egy filmnél mindig fontosabb, ha a szívére hallgat a néző és nem az eszére... (#06.02.)