(Star Wars -Skywalker kora) (2019) (r.: J.J. Abrams)

george lucas egy öntörvényű ember. akkoriban, amikor még a star wars az ő kis bébije volt, igyekezett mindent kontroll alatt tartani (már ami a filmekkel kapcsolatos dolgokat illeti, az mindig is hidegen hagyta, hogy a kiterjesztett univerzumban milyen vadhajtásokat eszközölnek egyes írók). már az eredeti trilógiában is egy despota volt (a legendák szerint a jedi-t rendező richard marquand csak egy báb volt), de az előzmény-trilógiánál jött ki igazán, hogy nem hallgat senkire. volt egy egységes víziója, amit végig erőltetett, annak ellenére is, hogy nagy ellenállásba ütközött mind a kritikusok mind a rajongók részéről (egy dolog jut csak eszembe, ami a sok negatív hang miatt módosulhatott: az, hogy jarjar szerepe erősen lecsökkent a baljós árnyak után). és most nagyon mérges vagyok a disney-re, amiért nem találták meg azt az erőteljes személyt, aki végigvezette volna ugyanígy az új trilógia útját, és azért még dühösebb vagyok, amiért gyáván megfutamodtak a kihívások elől, és azokat a rajongókat próbálták kiszolgálni végül, akiket már rég maguk mögött kellett volna hagyniuk... szomorú, hogy olyan világot élünk, ahol a hőbörgők győzhetnek, akik képtelenek voltak túllépni azon, hogy valaki próbál merész és előremutató lenni, és nem csak a saját kis vackában dédelgeti a megkopott emlékeit... és akkor most itt jönne egy hosszadalmas értekezés a last jedi erényeiről, de az ember így két év után kurvára belefáradt már abba, hogy hiába jártatja a száját, és egyébként is, teljesen mindegy már, mert a (pénzügyi) vezetőség kilökte jj-t a tűzvonalba, hogy csináljon mindent vissza, amit csak lehet. ahelyett, hogy megfogadták volna rian johnson tanácsát, azaz hogy a jövőbe kell tekinteni, és el kell engedni a múltat, inkább a múltnak nyitottak még szélesebb ajtót... igazság szerint már a kúszó-felirat első mondata elvette a kedvemet a filmtől, amikor kiderült, hogy még csak igazi indokot sem kerestek arra, hogy miért kellett visszahozni a reaktor-sírból palpatine-t, arra, hogy miért volt szükség egy sablonos gonoszra, amikor ott volt készen egy igazán összetett személyiség is, akivel rengeteg mindent lehetett volna kezdeni... de oké, lépjünk túl a nyitányon, nézzük, mit nyújt a film következő benyomásként: egy hosszan elnyújtott videojáték dramaturgiát, ahol el kell menni egy bizonyos helyre, meg kell szerezni egy tárgyat, amit elvezet egy következő helyre, ahol beszélni kell egy bizonyos emberrel, és-így-tovább-és-így-tovább... bár a veszett tempó és a szépen fényképezett akció-jelenetek miatt az ember sodródik az eseményekkel, de nem érzi azt, hogy ez lenne a helyes út, amit egy trilógia (és saga) zárónak járnia kéne... aztán sorban érkeznek azok a jelenetek, amiknél az a benyomás éri a már fej-rázva méltatlankodó nézőt, hogy abrams-ék egy reddit-es thread-ből vették kölcsön az ötleteiket, és ez a kellemetlen érzet csak egyre fokozódik az over-power erőhasználattól kezdve, egész odáig, amikor kiderül rey származása... mert megint, fuck, ott volt egy emberi megoldás az előző filmben, miszerint nem a vérvonal határozza meg, hogy kiben mennyire buzog az erő, de hát emiatt is túl nagy volt a rinya, úgyhogy szegény hősnőnknek gyorsan kellett találni egy megfelelő őst -még akkor is, ha tök hihetetlen a megoldás, de legalább lehet rajta csámcsogni, meg arcoskodni, hogy ’ugye, hogy nekem volt igazam, kedves komment-társaim’... legalább a rey/kylo kapcsolatot meg merte tartani jj az előző filmből, igaz, olyan erős a ’reylo’ közösség a neten, hogy merte volna csak elidegeníteni egymástól őket, akkor nem mosta le volna magáról a gyalázatot... a kettejük útját tudtam a legjobban elviselni ebben a filmben, még ha a kapcsolatuk befejezése olyan ’adok is meg nem is’ érzetet keltett is a végén, és hát szerintem azért ben-re ráfért volna egy nagyobb büntetés azokért a rém-tettekért amiket korábban elkövetett (a ren lovagjairól inkább ne beszéljünk, mert őket is sikerült elég csúnyán elpocsékolni -és ha már ilyen kitérőket teszünk, akkor kicsit sajnálom jj haveri körét is, mert hiába örülhettek, hogy szerepet kaptak a filmben a régi munkatársuktól, igazán sok dolguk nem akadt a forgatáson (itt elsősorban keri russell-re és dominic monaghan-re gondolok))... hjaj, szomorú belegondolni abba, hogy ez a mértéktelen fan-service tipikusan a magamfajtát célozta be (’nézd! palpatine! odass! az endor! hát emlékszel még, hogy gyerekkorodban hogy szeretted a régi trilógiát?’), és ezeknek a célzott támadásoknak többsége mégis lepergett rólam, az meg még szomorúbb, hogy a film első másfél órája annyira elidegenített magától, hogy a katartikusnak szánt finálét is halvérűen néztem végig, nem tudtam beletenni azt az érzelmi töltetett, amitől magával ragadott volna az egész... még a leglibabőröztetőbb jelenetnél is csupán a vállam vonogattam meg (amikor a szedett-vedett flotta kilép a hiperűrből), mert annyira kiszámítható volt, hogy mikor következik be ez az epikusnak szánt pillanat (tessék összevetni ezt az endgame portálos jelenetével, csak hogy érezni lehessen a kettő közötti különbséget)... és az a legfrusztrálóbb abban, hogy ennyire nem működött a film nálam, hogy azért én ritkán szoktam csalódni a kedvenceimben, meg szoktam találni azokat a pontokat, amik kielégítőek számomra (igen, még a game of thrones befejezésében is), és borzasztóan sajnálom, hogy ezúttal nem tudom magam odarakni egy olyan film mellé, aminek ugyanolyan kedvesnek kéne lennie a szívemnek, mint minden eddigi alkotásnak ebből a sorozatból... és egyébként még az is lehet, hogy néhány hónap múlva, amikor újranézem otthon, már megengedőbb leszek, hogy félre tudom majd tenni a forgatókönyv otrombaságait és arcul-köpéseit, de most még fáj, és ezt rajongóként piszok nehéz feldolgozni... ugyanakkor ez a messzi-messzi galaxis korántsem halott számomra, van még rengeteg szeglete, amit szeretnék felfedezni a közeljövőben, de igazság szerint örülök, hogy a disney most pihenő-időt rendelt el a film-sorában, mert nem kell majd foglalkoznom a neten lévő folyamatos zajjal, és a star wars világa újra kicsit ’csak az enyém’ lehet, amikor nyugodtan végigheveredek a kanapémon egy regénnyel a kezemben... (×12.18.)

(Star Wars -Az ébredő Erő) (2015) (r.: J.J. Abrams)

volt egy 11 éves kisfiú, akit annyira magával ragadott egy messzi-messzi galaxis, hogy felnőve filmrendező lett, és aztán megadatott neki, hogy maga formálja tovább ezt a fantasztikus univerzumot. így fogta a két legjobb barátját, greg grunberg-et és a lens-flare-t, és visszavitt minket a gyerekkorába -a mi gyerekkorunkba. abba az élő/lélegző világba, ami annyi évtizede nem ereszt minket sem. és annyira tökéletesen sikerült megidéznie a régi trilógia hangulatát, hogy az első pillanatokban furának is hat, hogy közben új kalandokat kapunk, kicsit kapkodja is az ember a fejét a rengeteg információ és karakter között (na nem mintha később megállnának egy pillanatra is). és direkt írok ’új kalandok’-at, mert persze én is éreztem, hogy gátlástalanul merítenek a régi filmek történet-elemeiből, de míg a képregénynél kicsit húztam ezért a számat, itt nem zavart -mert annyira szeretetteljes a hommage, mert érdekes lett a mix, mert amíg az ismerőssége mosollyal tölt el, addig az új elemei felpezsdítőek. kellően sokat foglalkozunk az új szereplőkkel, akik egytől/egyig vagy szerethetőek vagy érdekes lettek, esetleg sok kérdést vetnek fel (ezzel az óriás-hologrammal jól átvertek...). főleg ray-ért voltam oda (daisy ridley már az interjúk alatt is cuki volt), és most már azt is értem, hogy miért kellett egy olyan tehetséges színész, mint adam driver a maszk alá (működő tépelődő gonosz, ez új!). lucas-szal ellentétben jj rendezni is tud, és ez nem csak a repülős részeken látszik, de szerencsére az érzelmi csúcspontok is működnek (főleg, hogy eltanulta joss whedon-tól, hogy mivel lehet igazi drámát csiholni -igaz, ezzel egy régi kívánságot teljesített). ugyanakkor kétségtelenül ez a valaha készült legviccesebb sw film is, és nem csak a robot-humor működik benne. visszahívták a nagy öreg john williams-t is, szerencsére nem felejtett el komponálni, már a csodás új ray-téma miatt megérte a jelenléte. ...no... nagyon friss még az élmény, biztos sok minden előjön majd, amikor ülepedni kezd. viszont valami olyasmit fontolgatok, amit már nagyon régen nem tettem -lehet, hogy elmegyek, és újra megnézem moziban... 9,5 pont -elfogultsággal, persze, miért is tagadnám... az univerzum kapui szélesre tárva, izgalmas távlatok a horizonton, jó dolog most élni, most felnőttnek lenni, most újra gyereknek lenni... (a 3d egyetlen haszna a tényleg az űrben lebegő betűk...) ($12.18.)

úgy tűnik, hogy szép hagyománnyá válik, hogy a franchise-ok új darabjainak érkezésekor felmelegítem a korábbi részeket. meg is érdemli ethan hunt ezt a törődést, mert nagyon régen találkoztunk már, sőt, volt olyan, amikor önhibámon kívül nem jutottam el a randevúra (lásd feljebb). nem tűnik lehetetlen küldetésnek, hogy egy hétvége alatt megnézzem az eddigi részeket, de azért szép kihívás. kérem olvasson gyorsan, mert ez a bejegyzés öt másodpercen belül megsemmisíti önmagát...)

Mission:Impossible (1996) (r.: Brian De Palma)

huh, már ez a film is majd' húsz éves...? ó, azok a kilencvenes évek, amikorra az igazi filmes eszmélésem tehető (a mai napig a kedvenc filmjeim többsége ekkor készült), így a videotékás korszakom egyik ékköve volt ez a film. valószínűnek tartom, hogy előtte elcsíptem a tévében pár részt a (remake) sorozatból is, de azért túl mély ismereteim nem voltak a lehetetlen küldetésekből. így nem is tudtam felháborodni a változtatásokon, bár lehet, hogy nem is érdekelt volna, hogy az eredetiből csak a zene maradt meg és hogy párszor maszkokkal verik át az ellenfelet. meg persze a szalag, ami öt másodperc múlva megsemmisíti önmagát... szóval nem akartak csapat-filmet csinálni, ezt nem tartom blaszfémiának, főleg, hogy láthatóan az egyik kedvenc bond filmem, a goldeneye volt a sorvezető. bár ethan hunt nem a legdrágább öltönyökben gurítja le a vodka/martinit, azért kemény akciókra ő is bevethető. bár nem az akciók a film fő profilja, brian de palma sokkal inkább a thrilleres múltját hozta magával, ő mindig is a feszültség-teremtés nagymestere volt, ezért is (és a trükkök elavulásai miatt is) döcög egy kicsit a vonatos finálé. de a nagy-jelenetet már úgyis megkaptuk előtte, úgyhogy nincs hiány-érzet. mert az a durva a cia-hoz behatolós részben, hogy láttuk már számtalanszor, hogy recitálták már ezer helyen -és mégis a mai napig működik, úgyis kihagysz egy-két lélegzetvételt, hogy másodpercre pontosan tudod, hogy mi fog történni... so, belegondolva a mai filmes trendekbe (és a sorozat folytatásaiba), meglepően avíttasan hat ez az európai helyszíneken szaladgáló kém-thriller, de az még meglepőbb, hogy mégsem érződik porosnak, működik a mai napig. csak azok a döntött kamerák ne lennének benne dögivel... (extra emlék: valahogy a soundtrack-et is meg tudtam szerezni, szerintem itt hallottam először massive attack-et, pulp-ot meg björk-öt.) ($08.01.)

Mission:Impossible II (2000) (r.: John Woo)

míg az első részt kívülről fújom, addig ebből a másodikból csak a sziklamászós kezdésre emlékeztem, meg persze a limp bizkit feldolgozásra, és a metallica számra. nem is dereng, hogy valaha egészben láttam volna a filmet... tisztelem cruise-ékban, hogy úgy állnak hozzá minden részhez, hogy egy kicsit mást akarnak, mint az előzőnél, hogy mindig hoznak friss embereket, hogy próbálják követni a kor-szellemet. és 2000-ben már más idők jártak, mint '96-ban, felpörgött a világ, illett mindenkinek trendinek lenni. csak az a baj, hogy a lazaságot is túl lehet tolni... és tulajdonképpen az első rész komorsága után nem áll rosszul ethan hunt-nak, hogy kicsit jobb a kedve (és hosszabb a sérója), eleve meghatározó volt, hogy a borongós cseh és brit helyszínek helyett ausztráliát választották a forgatásra. és hogy egy akkor igencsak menőnek számító rendezőt is leszerződtettek (azt viszont máig nem értem, hogy a sztorit miért két star trek-essel íratták meg első körben...). mert lehet, hogy a csalódások miatt elfelejtjük, de john woo épp nagy szárny-bontogatásban volt hollywood-ban ekkoriban, így teljesen érthető a produceri döntés, csak egy markáns rendező és egy franchise kötöttségei nem mindig összeegyeztethetőek. mert woo bácsi képtelen volt megállni, hogy ne hozzon magával hongkong-ból egy rakás fegyvert, látványos balett-verekedéseket, megszámlálhatatlan kamera-közelítést és ultra-lassítást. és persze egy egész kalitkányi galambot... és valahogy leveti magáról a stílusát a sztori, hogy ethan hunt, aki máskor csak azért hajt végre akrobatikus trükköket, hogy kímélje az őröket, most felelőtlenül lövöldözne és motorozna az ártatlan emberek között...? persze, piszok jól néz ki a dolog, és erre szokták azt mondani, hogy: ’látványos? akkor meg minek gondolkozol, nem kell több!’, de sajnos nehéz leállítani az agyam... nem rossz egyébként a film, de azért láttunk már ennél jobb akciófilmet, és a sorozatban is volt (és lesz?) ennél erősebb darab. és sajnos thandie newton szépsége nem ellensúlyozza a gonoszok sablonosságát... ($08.01.)

Mission:Impossible III (2006) (r: JJ Abrams)

bár elvesztek a hét-nyolc évvel ezelőtti írásaim, arra tisztán emlékszem, hogy mennyire hidegen hagyott ez a rész, amikor végre eljutottam odáig, hogy megnéztem a tévében(!). akkoriban nem igazán voltam barátja jj lensflare-nek sem, őt is szidtam egy kicsit -azóta ez már változott, bár most is szemet szúrt, hogy mennyire esetlegesen használta itt a kézikamerát... szóval megint teltek az évek, valahogy egy m:i film elkészítése mindig nehéz szülés, miután bepróbálkoztak cruise-ék egy csomó rendezőnél (david fincher nevére emlékszem, érdekes lett volna őt akció-rendezőként látni), úgy döntöttek, hogy megint a trendeket kell követni, és a fiatalok kezébe helyezni a franchise-t. valahogy így jöhetett képbe a tévés fenegyerek, aki hozta magával a teljes pereputtyát, az írókat, a zeneszerzőt (elnézve most a képi világot, szerintem a fényelőt is). pontosan látszik az alkotói szándék -a galamb-esztétikából visszahozni a sorozatot a realitás talajára, újra hihetővé tenni a lehetetlen akciókat (nem véletlen, hogy most először láthattuk azt, hogy hogyan is készül egy maszk). és apróbb döccenőkkel működik is a film, sőt, a vatikáni küldetés és a hidas rajtaütés kifejezetten erősre sikerültek. ami kár, hogy a korszak magánosítási akciója utoléri a szériát is, pedig azt már az ’őfelsége titkosszolgálatában’ óta tudjuk, hogy rossz ötlet megházasítani egy szupertitkos szuperkémet... oké, a díszlet-feleséget kompenzálja a kompetens gonosz, végre egy méltó ellenfél, akihez még p.s.hoffman is sokat hozzátesz (sóhaj...). de. és most jön a nagy rejtély: jól gördülő sztori, jól felépített akciók, és mégis, első nézésre hidegen hagyott, most meg csak bólogatni tudok, hogy oké, elpörgött, el tudom ismerni az összes értékét, de cseppet sem tudott közelebb kerülni a szívemhez... ($08.02.)