(2015) (r.: Ujj Mészáros Károly)

amikor pár éve először hallottam a filmről, akkor csak ráncoltam a homlokomat, hogy mi lesz ez az eget verő... izé, tudjátok... faszság...? mert annyira abszurdnak hangzott ez a japán kultúrából hozott mesei elem belekeverése egy magyar filmbe, kizártnak tartottam, hogy működni fog. és basszus, működik, de nagyon. és itt jönne a felsorolás, hogy mire emlékeztetett a végeredmény vagy a megkapó képi világ, de minek hoznám fel a szokásos példákat, wesanderson-t, jeanpierrejenuet-t, barrylevinson-t, hoppsz, mégiscsak sikerült… mert nem érzem úgy, hogy konkrét minták kerültek volna lemásolásra, inkább egy működő gensamtkunst jött létre, ahol az idealizált magyar retró találkozik a japán mitológiával, és egy nagy adag európai filmes hagyománnyal (legyen szó a francia- vagy olasz romantikáról vagy a finn szikárságról). és felesleges lenne minden okoskodás, hogy mennyire jól néz ki a film, hogy milyen elemekből tevődik össze, ha nem lenne ennyire piszok szórakoztató. végig működik a humor, az abszurd kikacsintásoktól a revicky-féle egyszerűbb viccelődésig. vagy a tövisházi ambrus által szerzett tökéletes soundtrack-ig (és most már két rajongója van a finn country-muzsikának az országban!). de még ez is csak felületes szórakozás lenne, ha nem lenne a középpontban egy végtelenül cuki hősnő -akit balsai móni (a.k.a. eszenyi enikő szerethető reinkarnációja) hoz igazán közel a szívünkhöz. és kell is az, hogy odatelepedjen szorosan mellénk, hiszen egy igazi szerelmi történetnél kell, hogy mi is kicsit beleszeressünk a hősnőbe, hogy szurkoljunk, hogy a végére minden drámai fuvallatot elűzzenek az írók a közeléből, hogy megkapja azt a happyendet, amit nagyon is megérdemel. amit mi is megérdemeltünk, hogy végre elmondhassuk megint, hogy egy olyan magyar filmet nézhetünk, ami úgy szórakoztató, hogy nem gagyi, ami nem megalkuvó, ugyanakkor nem is köldöknézős –pedig a magányról mesél. 八 (8) pont. (u.i.: schmied zolinak meg kéne tartania ezt az amorózó kinézetet, tuti tarolna abban a generációban, aki odavolt a fiatal alain delon-ért...) ($12.23.)

(Kémek hídja) (2015) (r.: Steven Spielberg)

ahogy várható volt, igazán stílusosan zártuk az idei kém évet (lásd itt, itt, itt, és itt). de pontosan ezt vártuk el az öreg spielberg-től, hogy kapunk egy megbízható, egyenes vonalvezetésű, szépen kinéző, erős színészi jelenléttel prezentált kurzus-művet. ahol túl sok meglepetés nem történik, de kellően érdekes a sztori, amiben ott duruzsol a feszültség és a dráma, és nem ismeretlen a humor sem (persze, a coen-tesók fanyar humora még ha vissza is van fogva, azért nem kopott ki teljesen). de ahhoz, hogy igazán megfogjon a hidegháború hidege, kellettek a jó karakterek is, úgyhogy rögtön jött is kettő, akik a hátukon vitték a sztorit, egy orosz kém, aki egyáltalán nem egy vörös démon, hanem egy kicsit fura, de nagyon szerethető figura (főleg a nyugalma imádnivaló, és mark rylance is nagyon elkapta lényegét), és tom hanks ügyvédje is közel tud kerülni a szívünkhöz a a kitartásával és humorával (és igazán megsajnálja őt az ember, amikor ott áll a szakadó hóesésben kelet-berlin közepén kabát nélkül...). örültem, hogy a hidegháború nem csak a kémesdivel és a szocialista országok packázásával jött elő, hanem az amerikai emberek hozzáállásával is, hogy mennyire szenvedélyesen tudtak rettegni a vörös veszedelemtől, hogy mennyire behülyítették a gyermekeiket is a félelemmel. pedig akkor sem volt minden fekete/fehér, még az elvtársi tábor is megosztott volt (újabb érdekes adalék lett a német népi demokratikus köztársaság helyezkedési kísérlete). a berlin-i állapotokat félelmetesen hitelesre sikerült megcsinálni, és az egy szem akció-jelenet is baromi jól nézett ki (a zuhanó repülőre gondolok). az mondjuk szokatlan volt janusz kamisnki-től, hogy ennyi ellenfényt (és lens flare-t!) használt, de mivel ők mindig valami újdonságot próbálnak ki spielberg-gel, úgyhogy betudom ezt kísérletezésnek. a zene viszont a szokásos hegedű/zongora alapokra épült, és ha nem tudom előre, hogy thomas newman volt a szerző, simán elhittem volna, hogy john williams keze van a dologban. so, nem vagyok ügyvéd, hogy tovább szaporítsam a szót, korrektül szerethető, megbízhatóan minőségi, szilárd 8 pont. (ja, és öröm látni egy nagy név mellett ennyi sorozat-színész, hajrá-hajrá új generáció!) (újabb érv a ’szinkron-mondjon-le!’ vitában, hogy baromira ki tudott zökkenteni, hogy scherer peti hangját azonnal felismertem.) ($12.12.)

(007 Spectre -A Fantom visszatér) (2015) (r.: Sam Mendes)

napok óta stresszben voltam a kritikusok szájhúzása miatt, de most a moziból kijőve megnyugodtam -csak nem értették a készítői szándékot. mert azt várták, hogy maradnak a daniel craig-gel 2006-ban megkezdett realista vonalon, nem pedig azt, hogy kapnak egy 2015-be konvertált sean connery filmet. nem véletlen, hogy a skyfall-ba elkezdték behozni a klasszikus szereplőket, mert ez a folyamat most teljesedhetett ki igazán -igen, van őrült világuralomra törő egydimenziós gonosz is, fehér macskával. mert ez volt a következő logikus lépés, azzal kezdtük anno, hogy itt egy kezdő ügynök, akinek még sokat kell tapasztalnia és stílust tanulnia, és most a negyedik filmre eljött az érett bond-korszak. és igen, értem azt, hogy valakinek ez visszalépés, hogy a film nem okos, meg vannak benne üresjáratok, de aki szerette a hatvanas/hetvenes évek filmjeit, azt pontosan tudja, hogy azok is ilyenek voltak, sosem az akción volt a hangsúly. sőt, ha azt nézzük, most még jobban jártunk, mert a lassabb, nyomozós részek közé igazán jó akciókat is be tudtak illeszteni, persze itt is ki-kikacsintva mondjuk a ’from russia...’-ra meg az ’on her majestic...’-re (hoyte van hoytema jó deakins pótlék, már az elején megvett a hosszú vágatlan snittel, igaz, pár kamera-rángás már sok volt). amit nem lett volna muszáj átvenni a hatvanas évekből, az a női karakterekkel való rossz bánásmód, szegény monica belucci kettő jelenetet kapott, léa seydoux-nak meg először kiállhatatlannak kellett lennie, aztán meg egy pillanat alatt a hős karjaiba kellett omlania, ennél azért lehetett volna összetettebb is (és értékelem, hogy nem egy tipikus szépséget választottak, bár a fog-hézag tényleg lehet szexepil...). szóval. azt kevesen vitathatják, hogy szórakoztató filmet kaptunk, de szerintem az alapján fog megosztódni az emberek tetszési indexe, hogy hogyan viszonyulnak a klasszikus bond filmekhez. mert aki azokat szerette, az örülni fog, mert ezt a filmet neki készítették. én mivel már gyerekkorom óta rajongó vagyok, így köszönöm szépen, megettem: 8 pont. mivel szépen kerekre zárták az egész craig-érát, ugyanakkor hagytak nyitva kiskaput (perceken át könyörögtem a vászonnak, hogy ne csak egy filmre hozzák vissza az emblematikus nemezist), így több irányba is indulhatnak legközelebb broccoli-ék. mi így is / úgy is ott leszünk a moziban, mert alig várjuk a 007-es visszatérését. ($11.07.)

(Az U.N.C.L.E. embere) (2015) (r.: Guy Ritchie)

kémekből sosem elég, főleg, ha nem veszik túl komolyan a munkájukat. pedig sokfelé lehetett volna elvinni ezt a ’60-as évekbeli sorozat adaptációját. például meg lehetett volna próbálni áthelyezni a jelenbe, és aztán szemlélni a kudarcot... ki lehetett volna domborítani a fagyos hidegháborús hangulatot, és lehetett volna belőle egy korrekt, de nem túl izgalmas kém-film. de szerintem nem volt kérdés, hogy guy ritchie nem ezeket az utakat választja -ha másból nem, már a trabantos előzetesből látható volt, hogy a sötét hangulat helyett a korszak másik arcát kapjuk majd meg -a groovie-t... és működött is a korszellem, joanna johston nagyszerű munkát végzett a jelmezekkel, daniel pemperton lenyelt egy csomó korabeli olasz filmzene-szerzőt, köztük morricone-t is. és a direktorúr is ellesett ezt/azt, mondjuk az osztott képmezőket -de ezeket szépen beépítette a saját stílusába. egész pontosan mindent ural a stílus, minden halál-laza, poénok sorjáznak az előtérben és a háttérben egyaránt, és repked a sok buddycommedy-s adok/kapok (ami talán újdonság egy guyritchie-filmben, az a cuki hősnő, mert a korábbi férfias filmjeibe nem nyerhetett volna teret egy ilyen hősnő, akinél jól is használják ki, hogy cuki. a nőnemű gonoszról már nem is beszélve...). érdekes, hogy egyáltalán nem zavaró, hogy ez a sok külsőség talán kicsit a kémkedős sztori kárára terpeszkedik el a filmen. de azért az akciókkal bánhattak volna bőkezűbben. viszont az, amit kaptunk, az oda volt téve, például a vízen autózás milyen cool volt már. meg persze a trabant-os üldözés... 8 pont. (sajnálhatjuk, hogy a szolid bevétel miatt kevés az esély a folytatásra, mert az ilyen szórakoztató stílus-gyakorlatokból elkélne még több a mai modernül hideg filmek mellé.) ($08.21.)

(Mission:Impossible -Titkos nemzet) (2015) (r.: Christopher McQuarrie)

a paramount-nál úgy gondolták, hogy marketingnek megint elég lesz az, hogy ezerrel nyomatják, hogy tom cruise megint minden őrültséget megcsinált az új m:i film kedvéért -elsősorban azt, hogy egy felszálló repülő oldalán lógott. még szerencse, hogy ezt a mutatványt letudtuk a bond-os kezdésben, aztán jöhetett a csavaros kém-sztori... tudom, hogy uncsi, hogy már megint azzal jövök, hogy ethan hunt = 007, de mit tehetek én róla, hogy ennyire érződik a készítők szeretete a másik klasszikus széria irányába -nincs is semmi baj ezzel a szeretettel. főleg, hogy azért a markáns m:i jellegek is jelen voltak, a csapatot megint üldözik felsőbb körökből, ezért menekülési és nyomozási céllal bejárják a fél világot, és a nagy utazás közepén (úgy a film első órája után) be kell törni valami helyre, ahova lehetetlenség betörni, aztán ez kicsúcsosodik egy brutális akció-szcénába, amihez már a finálé nem érhet fel. ebből talán érezhető, hogy megint a közepét szerettem a legjobban -az operában játszódó jelenetekhez mindig sok drámaiságot ad hozzá a háttérben szóló drámai zene, az ötödik lehetetlen betörés baromi ötletesre és izgalmasra sikerült, és utána csak hab volt a tortán az autós/motoros üldözés. tudom, hogy christopher mcquarrie-nek hosszú időre visszanyúló rendezői tapasztalatai nincsenek (tipikus tom cruise választás, lásd alább), de ezeknél a részeknél kifejezetten ügyesen végzi a dolgát, jók a kamera-mozgások, működik a feszültség. ezzel ellentétben a közelharci részek nem az én ízlésem szerint készültek, túl voltak vágva mind egy szálig. a casting director-t viszont itt helyben dicsérném meg, mert ha már a forgatókönyv végre egy összetett női karaktert tartalmazott, megtalálta hozzá a tökéletes megtestesülést rebecca ferguson személyében (vigyázz hollywood! a skandináv invázió tovább folytatódik!), aki szexi volt, kompetens, de esendő is, amikor kellett. a poén-gyáros háttértáncos srácok hozták az eddigi formájukat, csak azt nem értem, hogy jeremy renner-t miért nem engedik az akciók közelébe... valamit tud ez a tom gyerek, így 53 évesen is, ha mást nem, azt, hogy a ’minőségi szórakoztatás’ jelzőt a nevéhez ragasszák, teljes joggal. 8 pont. ($08.08.)

(Mission: Impossible -Fantom Protokol) (2011) (r.: Brad Bird)

tériszonyom van. valószínűleg ez az oka, hogy annak idején nem vállaltam be a moziban ezt az epizódot -látva az előzetesben a leghírhedtebb jelenetet. most is rákészültem -főtt kukoricát kezdtem majszolni, amikor már sejtettem, hogy közeleg (szokás szerint az első óra végére került a nagyjelenet) -de az sem segített elfedni a tenyereim izzadását... na, belevágtam a közepébe, tekerjünk egy kicsit visszább. jöhet a szokásos mantra, tom cruise még az ötvenedik életévéhez közeledve is érzett magában potenciált egy újabb akrobatikus mutatványhoz, és megint nem a kitaposott úton indult el -illetve csak részben, mert a harmadik epizód receptjét követte az előkészületekkor: egy más műfajban jól kipróbált rendező (az animáció világából érkező brad bird) és két tévés író egyengette a projekt útját. azt az utat, ami elérkezni látszik a végállomásához: hogy végleg el-bond-osítsák a sorozatot. mert már csak a rosszfiúk használják a védjegy-szerű maszkot, inkább mindenféle egyéb kütyükre hagyatkoznak -annak ellenére, hogy a sztoriban az lenne az egyik fő vonal, hogy ők most kitaszítottak lettek az ügynökségtől, és semmilyen segítséget nem kaphatnak (még jó, hogy előtte bespájzoltak belőlük). a gadget-ekkel együtt a poénok is feldúsultak, de most ez a hatás sokkal jobban működik, mint a félresikerült második próbálkozásnál, lehet, hogy csak egy simon pegg kellett, hogy helyére kattanjon a humor-faktor (bár jeremy renner sem csak az izmaiért van jelen, jól áll neki a faarcú poénkodás is). de kellenek is ezek a humor-patronok, hogy kicsit megtörjék a faltól-falig akciót, mert anyám, ebben a filmben tényleg nincs megállás, rohanunk helyszínről helyszínre az események után, fitten, szuszogás nélkül (és szerencsére nincsenek is szétvagdosva az akciók, minden szépen látszódik, kivéve, ha egy homokvihar takar el mindent...). a sztori egyébként meglehetősen hidegháborús, atomtöltet, indító-kulcsok, vörös tér, james bond irigykedik a háttérben. de irigykedhet is, mert méltó ellenfele kovácsolódott az elmúlt két évtizedben, egy ügynök, aki nem ismeri a lehetetlent, és sajnos őrült magas helyekre is képes felmászni... 8 pont. (először azt hittem, hogy csak egy mondattal elkenik az előző rész házasságos fiaskóját, de aztán meglepően okosan jöttek ki ebből a szálból is.) ($08.02.)

(A Hangya) (2015) (r.: Peyton Reed)

miért kéne mindig világot megváltani? még a marvel gépezetben is elférnek az apró alkatrészek -mert nagyon helyesen meglátták azt, hogy egy kisembernek kisléptékű filmet kell készíteni, ahol nem univerzumok mennek tönkre, csak egy gyerek-szoba... tudom, hogy sokan kételkedtek abban, hogy mennyire lehet majd komolyan venni egy ilyen hangyás filmet, de a marvel-nél nem is akarták komolyan venni, csak pont annyira, amennyire kell. és szerencséjükre működnek is a poénok, végig baromi szórakoztató a film, minden drámai jelenetre jut valami vicces kikönnyítés (igen, még a csókra is) -ezért működik paul rudd is főszereplőként, mert az a csibészes félmosoly hozzátartozik a film hangulatához. így a tizenkettedik filmre láthatjuk már, hogy az univerzumban lehet megannyi stílussal kacérkodni, bár a heist-műfaj most könnyű választás volt, mert az mindig működik, bármilyen elegyben. bár igazából nem is a tolvajlásos (és az arra felkészülő) jelenetek működtek igazán, hanem miután aktívan kezdik használni a hangya-ruhát. a miniatürizált jelenetek jól néztek ki (az elmúlt évtizedben szorgalmas filmnézőként is durva látni, hogy mennyit fejlődött a mozgások animálása), de a bunyók lettek igazán jól elkapottak (örültem, hogy az első összecsapásra egy ismert arcot kaptunk -btw, a kötelező mcu-s utalások nem maradhattak ki). kár, hogy az előzetesben lelőtték a gőzmozdonyos verekedés poénját, bár azért tartogattak óriási meglepetéseket a finálé képsorai... no, azért nem mehetünk el a hangyányi szájhúzások mellett sem. az elején az volt az érzésem, hogy olyan a film, mint egy network-tévé pilot-epizódja, kicsit túlpolírozott, ezerszer kiszámítottan kisúlyozott, nem is tudom, a hangulat, a képi világ, a sok sorozat-színész okozta-e ezt az érzetet, de szerencsére hamar elmúlt. de azt már nagyon unom, hogy mindig minden szerencsétlen gonosz ’katonai célokra’ akarja használni a kezében lévő felfedezést/tárgyat/satöbbit... és ha már a gonosz sematikusságát bántottam, nem mehetek el a másik kényes pont mellett sem: ki volt az, aki így megsavanyította és elcsúfította evangeline lilly-t? még michael douglas erőteljes jelenléte is alig kompenzálta… szerintem ennyi elég volt a nagyító alatt, úgyis mindenki csak a pontszámra összpontosít, nem? marvel-minőség, elfogultság, és a szórakoztatási faktor miatt: 8 pont. (igen, jól látod, csakazértse’ fogom kicsinyíteni!) (ja, igen, a wasp-rejtélyre kíváncsi leszek, mert gyanúsan nem mutatták az arcát..., na majd 2020/21-ben…) ($07.24.)

(Feledés) (2013) (r.: Joseph Kosinski)

csak repülünk az ismeretlenbe -és ez jó érzés... valahogy sikerült elkerülnöm két év alatt minden spoiler-t, és ez nagy szó, és örömteli dolog is, mert most egyedül fedezhettem fel a film világát. az alapfelállásnál már pozitív volt a benyomásom, erős scifi-s alapnak gondoltam ezt az ’űrlényekkel való háborúzás utáni takarítás’-t, és hangulatos is volt ennek a bemutatása a munkával és a hideg lakással (btw, végig játszottak a színekkel, a fehér ruhákra és használati tárgyakra feketékkel válaszoltak). aztán elkezdték csavarni és csavarni (persze a kezdetektől tudtuk, hogy lesz valami a flashback-ek miatt), és én kíváncsian vártam, hogy milyen útra visznek. és amikor jöttek a megoldások, az ember nyugtázta, hogy ’oké, ez így is rendben van’. azt nem tudom, hogy a többi nagy csattanóra építő műhöz hasonlóan ez mennyire lesz újra fogyasztható, de majd meglátjuk, mert volt annyira izgalmas és látványos, hogy majd egyszer újra a lejátszóba kerüljön a lemez. 8 pont. és most megyek, és letöltöm a fantasztikus filmzenét is... (azt nem tudom, hogy tudjátok-e, de a pg-13-ba sorolt filmeknek egyetlen ’fuck’ van engedélyezve a szövegkönyvben -asszem itt sikerült a legtökéletesebb helyen elsütni...) ($05.27.)

(2015) (r.: Alex Garland)

egyáltalán nem véletlen, hogy a mesterséges intelligencia kérdése az egyik leginkább feldolgozott scifis-téma, és elnézve a technika mai állását, még népszerűbb is lesz az aktualitása miatt. és fontos is, hogy gondolkozzunk ezen a problémán. mert annyi minden felmerülhet ilyenkor -legyen szó a gépekről vagy az emberekről. érzésekről. és nem kell mindig a nagyszabás felé törekedni, nem kell a világ-megváltás, egy csendes alkotás is kiválthat katartikus élményt. jó fokmérője volt a filmnek, hogy a végére fekvésből ülésbe váltottam, vonzott egyre közelebb magához a tévé, ahogy nőt a feszültség. mert bizony alex garland sok mindent begyömöszölt a scifi külső alá. ha egyfelől nézem, ez egy elgondolkodtató kamara-dráma, ami a párbeszédeire és az erős színészi játékra épít. ha másfelől nézem, akkor fifikás thriller, ahol a feszültséget azzal éri el, hogy egyre kevésbé hiszel a karaktereknek, ahol egyre nyomasztóbbnak érzed a jeleneteket. bár íróként már elismert az angol úriember, rendezőként is viheti még sokra, gondosan ki volt dolgozva a látvány, tetszett a sok kontrasztosítás a hideg belső terekkel és a természet kinti szépségével. organikus és szintetikus harmónia jellemezte -csak úgy, mint az egész filmet, ami úgy gondolkoztat, hogy közben lassan feszít szét belülről. 8 pont. ($05.24.)

(A Grand Budapest Hotel) (2014) (r.: Wes Anderson)

valahol a tennebaum idején maradtam le a wes anderson életműben, de most ugrottam pár lépést az oscar-run miatt -de lehet, hogy ez nem is baj, mert így frissnek hatott a stílusa, nem fáradtam még bele a középre komponált képekbe. nem sok rendező van, akinek egyetlen képkockájából fel lehet ismerni a keze nyomát, de m. anderson-nál könnyű dolgod van, és nem csak a fókusz-pontok miatt, a színkezelése is sokat segít (de az olyan ötletek is gyanússá tehetik a dolgot, mint most a különböző képarányok váltogatása). de hogy ne csak egy jól kinéző festményt készítsen, nem árt, ha karaktereket is pakol a képekre, és atyaég, mennyi jó karakter rohangált itt másfél órán keresztül, a többségük külön filmet is érdemelne, mert csak odakenték nekünk, aztán rohantak tovább, pedig szívesen megtudtam volna többet is róluk. ja igen, rohanás, miután megismertük a tripla-szerkezetet, meg kicsit ismerkedős túrát tartottak a hotelben, egy szomorú hírrel beindult a főszál, amivel egy hihetetlen kaland vette kezdetét, ami minden túlzásával és abszurditásával nagyon tudott működni. az sem szabad elfelejteni, hogy miközben mi jókat mókáztuk a hóesésben, addig a háttérből felsejlett a huszadik század sok-sok szörnyűsége. mintha csak hrabal csokoládéra és parfümre cserélte volna a sör-habot, és úgy mesélne nekünk egy keserédes mesét a mi átkozva szeretett közép-európánkról. 8 pont. (most az lenne a tisztességes, ha azzal zárnám a kritikát, hogy felsorolom a hihetetlen színészgárdát, de akkor azt hiszem ez lenne a leghosszabb bejegyzés, amit valaha is posztoltam a blogban...) ($01.29.)

(A hobbit -Az öt sereg csatája) (2014) (r.: Peter Jackson)

ahogy belecsaptak minket egyből a tűzbe, úgy tudatosult az emberben, hogy milyen nehéz ezeket a filmeket külön értékelni. mert tényleg egy egésznek készültek. de ha az összekacsintásokat (és az utolsó jelenetet) nézem, akkor még nagyobb képet kell gondolkozni. de valahol mégiscsak van összehasonlítási alap, mégis el tudod rendezni a nagy egészben a filmek viszonyát. tudom, mindenkit ez a mondat érdekel, úgyhogy odaraknám a pontot a térkép megfelelő részére: ez az eddigi legjobb hobbit film, már majdnem felért a legkevésbé szeretett gyűrűk ura szintjére... lehetett előre tudni, hogy hamar lerendezik a tavalyi brutális cliffhangert, de szerintem nem baj, hogy egy igen hatásos kezdéssel lettünk így gazdagabbak, volt benne drámaiság, látvány, és már itt felütötte a fejét a film fő mondanivalója, a kapzsiság. mert meglepően sok karaktert mozgatott ez a nagyon is emberi érzelem, legyenek bármilyen néphez tartozóak. ez azzal is járt, hogy nem sok kapcsolódási pontot kaptunk hozzájuk, elidegenítették őket több esetben (thorin és thranduir jó példák), az igazi hősök meg sokszor passzívabb szerepre lettek szorítva (bilbó és gandalf is). még szegény törpjeink is sokáig csak a mellvéd mögött álldogáltak. így nehéz szívből szurkolni -nem is sikerült szeretni azt a részt, amikor a zsinórok mozgásba lendültek, hogy minden sereg a megfelelő helyre érkezzen. de aztán összecsaptak... hazafele a buszon a király visszatér zenéjét hallgattam, és ez segített megfogalmazni, hogy mi hiányzott egy kicsit -a nagy tét, ami hideglelősen eposzivá tudja tenni az ilyen csatákat. vagy a tudat piszkált onnan hátulról, hogy mindez valami sokkal nagyobb szabásba fog majd torkollni... de azt meg kell hagyni, peter jackson nem felejtett el akciót rendezni. kár, hogy a családbarátság nevében egy csepp vért sem láthattunk az aláhulló ork-fejekből, felnyíló tünde-sebekből. (apropó, egy nagyon okos apuka egy négy/ötéves forma gyerekkel ült előttem, biztos megérte elhozni a csemetét, aki néhány percenként csicsergett valamit a fülébe...) és leginkább nem is a nagy csapatok egymásnak feszülése húzott be magával, hanem az egyéni páros összecsapások. kifizetődő lett a tavaly még meglehetősen erőltetettnek ható szerelmi szál, mert thorin elbukása mellett a legdrámaibb szíven-ütést hozta (plusz meglepetést, mert zsenge ifjúkorom olvasmány-élményéből csak egy halálra emlékeztem, nem háromra). legolas is megkapta a maga szokásos pillanatait. ...aztán minden elcsendesedett, és minden kitérő nélkül a megyéig mentünk vissza. hogy kerek legyen az egész. hogy elültessük a magot, amiből majd csodálatos fa nő ki... nem könnyű értékelni, mert csak ott van az emberben, hogy tizenhárom év után kell elengednie a zsákosok kezét, túl sok emlék rakódott ezekre a filmekre, hogy tisztán lássak velük kapcsolatban. 8 pont. (++12.21.)

(A holnap határa) (2014) (r.: Doug Liman)

ilyenkor látszik, hogy a groundhog day mennyire beépült a popkultúrába... van olyan, amikor az ember egy olyan alkotáson szórakozik remekül, amiben egy cseppnyi eredetiség sincsen. mert nem csak a legendás bill murray filmben láthattuk már ezt az újra-és-újra átélt nap ötletét, de még mindig működik ez. egyébként is szoktak hagyni időt arra a hősnek, hogy beletanuljon a szerepébe, hát hadd tegye ezt stílussal. de más minták is felbukkanhatnak az ember tudatalattijából a film nézése közben -evidens, hogy a partraszállásról a ryan közlegény villan be, de ha sandítva nézünk a (végre nem humanoid!) lényekre, akkor a mátrix is ott foroghat a fejünkben. és jó hogy feljött ez a scifi klasszikus, mert van egy éles különbség a két alkotás között. míg abban folyton egy filozófia szakos felböfögött bölcseleteit hallgathattuk, addig e film alkotóinak esze ágában sem volt, hogy valami nagyot akarjanak mondani nekünk -tényleg csak az volt a cél, hogy lekapják a fejünket (na jó, ha nagyon megerőltetem magam, akkor a verdun-i színtérbe, a franciaországi partraszállásba és a párizsban bekövetkező felszabadulásba beleláthatok dolgokat, de inkább leveszem a bölcsész-sálamat). mert néha tényleg elég az, hogy felveszik a színészek az exoszkeletont, és lőnek a tengerparton. mint a veszettfene (doug liman még mindig tud akciót rendezni). a jellegéből adódóan (sok az ismétlés, ugye) akár unalmassá is válhatott volna, de mindig jó tempóban néztünk bele a jó napba, csak annyiszor tértek vissza jelenetek, amennyiszer muszáj volt. nekem nem hiányzott egy vastagabb szerelmi szál sem, sőt, én igazából annak szurkoltam, hogy semmilyen szerelmi szál ne legyen, csak a küldetésre koncentráljon a két hős, de ennyi érzelmi kötődést, és egy apró csókot még elnézek nekik. tom cruise jól hozta a többféle arcát, a kezdeti nagypofás megnyerő médiagenya lehetett a legkönnyebb, aztán jött a bénázó és hisztiző esetlen szerencsétlenség, majd a végén a megkeményedett katona. azt kicsit sajnáltam, hogy több hollywood-i társához hasonlóan nem tudta a legvégéig fokozni a tempót és az izgalmat a film, hogy nem az utolsó akciójelenet marad meg az emberben (és hogy odacsaptak a végére egy happyendet...). de azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy ez egy jó nap volt az emberiségnek... 8 pont. (++11.29.)

(Harag) (2014) (r.: David Ayer)

a rendező egy hatásos jelenettel akarta indítani a filmet -a magyar közönség reakciója: hangos csámcsogás... mikor beültem a terembe, rá kellett néznem még egyszer a jegyre, hogy jó helyen vagyok-e, mert a mögöttem lévő sorban két nyolc-tíz éves forma gyerek ült a szülőkkel... de egyébként is telt ház volt, ennyire számít, hogy brad pitt van a plakáton? de attól még miért kéne úgy kezelni minden filmet, mintha egy könnyed hollywood-i blockbuster lenne...? biztos finom lehet zabálni a leszakadó végtagokra, meg a kilapított fejekre... ráadásul nem érzik, hogy mikor komoly valami, és mikor kell röhögni, ez nekem nagyon furcsa (plusz még egy apróság, és befejeztem a dühöngést: a nyitányban brad pitt karaktere leszúr egy németet, mire mellettem hangosan megkérdezte a faszi: ’meghalt?’). amikor elindultam a moziba, azon gondolkoztam, hogy mi újat lehet mondani a tankos világháborús témában, és az az igazság, hogy nem sokat. a háború értelmetlen, mindenki elveszíti a morális iránytűjét, átlépik a határt, hisz’ mindent meg akarnak tenni, hogy túléljenek. nem lehetsz gyenge, mert azzal a társaidat veszélyezteted. nem maradnak ártatlanok. ismerős dolgok? azzal fokozták ezt az ismert immorális fertőben való alámerítkezést, hogy minden képkockát naturalista borzalmakkal töltöttek meg, érzed a halottak bűzét, a foszfortól lángoló egyenruhát, a mindent beborító sarat. sokáig nem találni hőst sem a filmben. a háború végén járunk, amikor a borzalmak mindent kiöltek a katonákból, csak a kegyetlenkedés és a cinizmus maradt. egymás húzása. az ordenáré viselkedés, ha egy kicsit kiszabadulnak a szörnyeteg gyomrából. itt nincs helye a naivitásnak, a rózsaszínű romantikának, a gyávaságból eredő morális pacifizmusnak (azt jutott eszembe, hogy sorozatban szívesen megnézném, ahogy a kezdeti harcoktól így leépítik a katonák jellemét). szóval panelekből építkezünk, de a jó panelek azt is jelentik, hogy meg fog állni az építmény. mert tényleg nem lehet újat mondani a műfajban, de ha megpróbáljuk, azt így tegyünk, látványosan, izgalmasan, ugyanakkor nem elfelejtkezve a párbeszédek fontosságáról, és a moralitás-játékról (a két legjobb jelenet is a két végleten helyezkedett el, a tigris elleni egyenlőtlen küzdelemnél érzi azt az ember, hogy ezért ül be egy háborús filmre, a német lányokkal való reggelizős jelenet meg azt a lélektani feszültséget hozza, ami a legnagyobb drámák ismérve). mindent a saját kategóriájában kell értékelni, és ez a film a saját kategóriájában nagyon működött: 8 pont. (a vége-főcím előtt lett gyanús, hogy eléggé gravity-s a zene, örülök, hogy még jó a fülem...) (++10.24.)

(A majmok bolygója: Forradalom) (2014) (r.: Matt Reeves)

néha előkerül hollywood-ban is egy okosító szert tartalmazó ampulla, amivel beoltják a forgatókönyveket. mert bizony most is, akár csak az első rész esetében, nem butították le az egyszerű majmok szintjére a történetet és a mondanivalót. mert bizony hiába építjük kedves naivitással a civilizációnkat, törekedve arra, hogy mindenkinek jó legyen, és minden nyugodt és békés mederben folyjon, mindig lesznek régi sérelmek, hatalmi vágyak, erőszakosságra való hajlam, amik összetörik ezeket az álmokat. és ha ezt átgondoltuk és átéreztük, csak akkor érdemes rátérni a technikai részletekre. öröm látni, hogy itt tartunk most, gyönyörűen voltak kivitelezve a majmok, a mozgásuk (andy serkis mikor kap már végre díjat...?), a textúrájuk, a szemük. és akkor még nem értekeztünk a stílusos rendezésről (szerettem a két vágatlan hosszú snittet, de inkább az fog megmaradni, hogy mennyire cool volt, ahogy lovagoltak a majmok). hangulatilag is erős volt, a posztapokaliptikus sanfrancisco és a gondosan kidolgozott majom-város is nagyban hozzájárultak a beleélésbe. meg még egy csomó apróság is tetszett: hogy egy jellegzetes ablak-keretre mennyi utalást rá lehet húzni; hogy nem egy új (majom)gonoszt építettek fel, hanem olyan valaki lépett előre, akit már ismertünk korábbról; hogy a nagy csatajelenet közben középen tudtunk maradni, hiszen mindkét oldalon olyan döntéseket hoztak a vezetők, ami miatt nem jó szívvel drukkoltunk volna nekik. ...nem kell mindig majomkodni, ez lehetne az új szlogen a nagy filmgyárban, igenis lehet komolyan venni a nézőket és magukat. 8 pont. bár az a pletyka, hogy legközelebb elérjük a már ismert történet elejét, én azért még elnéznék egy filmet, ahogy a majmok végleg felemelkednek és az emberek elbuknak. csakis oktatási célból... (++07.18.)

(2013) (r.: Bong Joon-ho)

azért jó látni, hogy ha nagy szarban lesz az emberiség, akkor néhány dolog biztosan nem fog elveszni: az osztály-különbségek és a drogok... de tényleg, miért van az, hogy ennyire belénk ivódott, hogy vannak, akik felsőbbrendűek, és vannak az aljanépek, akik birka módjára tűrik az elnyomást. szép szemléletes ábrája volt ez a film ennek, ahogy haladtunk az elviselhetetlenül mocskos hátsó szekcióból előre a dekadenciába, lépésről/lépésre, szintről/szintre, mission complete, load the next level... persze két brutális összecsapás között felsejlettek az egyszerű szegénysor hátulütői is, de úgy, hogy megállt bennünk az ütő. és ehhez nem kellett csilivili látvány, csak egy ember, aki elszívja az utolsó cigarettát a földön, és elmeséli a legborzasztóbb élményeket, amik egy emberrel megeshetnek. örültem, hogy a nyomasztó disztópikus jövőképbe ennyi groteszk humor fért, eleve kellett egy perc, mire röhögve felismertem tilda swinton-t, de a tantermi jelenet is maga volt a szürreál. az ilyen történeteknél, ahol a hős makacsul hajtja az előrejutás, ahol egy rejtélyes ember elérése maga a cél, az mindig tartogat meglepetést a végére. ez itt sem volt másképp, csak még gonoszabbá tette a történetet, mint amire számítottam. ha egyszer majd filmet forgatok, koreába megyek majd tanácsért, hogyan lehet ennyi nívós színészt egy filmhez megszerezni, főleg úgy, hogy a forgatókönyv egy percig sem kíméli őket. de a stílusos rendezést (a vizes-kocsi előtti baltás rész előtt emelem meg leginkább a kalapom), és a képregényes látvány-világot is szívesen ellesném. egy nyomasztó társadalom-kritika, ami mégis baromi szórakoztató? ez a tuti, nem a máv menetrend... 8 pont. (++05.23.)

(Mielőtt meghaltam) (2013) (r.: Jean-Marc Vallée)

lehet-e még újat mondani a philadelphia és az angyalok amerikában után a nyolcvanas évek aids-járványáról? úgy tűnik, lehet, elég volt a gyógyszereket a középpontba helyezni. vagy egy olyan valós személyt keresni, aki nem tipikusan olyan alaptípus, akiről feltételeznénk, hogy elkapja a hiv vírust. mert egy redneck tapló, keménykedős, intoleráns faszkalap. akinél az íróknak a dolga az, hogy fokozatosan közelebb hozzák hozzánk. és ez sikerült is. oké, hogy a végéig megmaradt a morgolódása, de ahogy látjuk küzdeni a sorstársaiért, ahogy levetkőzi a homofóbiáját, az nagyon szép. kellett ehhez persze matthew mcconaughey is, akinek rossz ránézni a 45 kilójára, bár szerintem sokkal lenyűgözőbb az az alázat, ahogy hitelessé teszi a szerepet, mint a nagy fogyása (kellett egy pár perc, hogy elvonatkoztassak rust-tól, utána meg az volt a baj, hogy a bajusz meg az arcél miatt folyton pablo schreiber ugrott be az orange-ból. btw, miért volt mindenkinek bajsza...?). szerintem működött, hogy most nem a melegek szempontjából néztük meg ezt a szörnyű kórt, az meg főleg, hogy hozzájuk sem hagyományosan állt hozzá a készítő csapat, jared leto is iszonyú finom vonásokkal hozta a karakterét -minden díjat megérdemelnek matthew-val párban. korrekt lett az alkotás, nagy szó, hogy egy ilyen témát ennyire ízlésesen tudtak prezentálni minden jelenetet. végig lekötötték a figyelmemet, meg egyébként is tudjuk, hogy az életrajzok a gyenge pontjaim, így megengedem magamnak, hogy felfelé kerekítsek: 8 pont. (++02.16.)

(Phillips kapitány) (2013) (r.: Paul Greengrass)

az miért van, hogy a régi kalózokra romantikus hősökként tekintünk, akiknek szívből tudunk szurkolni, hogy elorozzák a gaz birodalmi flotta összes értékét, míg a mai kalózokra megvetéssel nézünk? kicsit másabb lett ez a film, mint amire számítottam, már a címből is kiindulva úgy gondoltam, ez valami kamara-dráma lesz, de nagyobb lett a szabás, főleg, mikor megérkezett a lovasság is. de mégsem bánom, hogy nem az elvárásaim szerint alakultak az események, mert így is nagyon élveztem, ahogy préselt bele a fotelbe egyre jobban a feszültség. lehet, hogy mélyebb jellemeket lehetett volna létrehozni, ha csak a két főszereplőt zárják össze egy szűk kabinba, de úgy tűnik, néha elég, ha felöltöztetjük a szereplőket egy-egy tulajdonságba, és bedobjuk őket egy izgalmas szituációba. a kézi-kamera megint megmutatta az erejét, jól használva annyira bevon az eseményekbe, hogy akár egy diagramon lehetne ábrázolni a pulzusod felemelkedését. és paul greengrass a legnagyobb szakértője ennek a technikának, a bloody sunday óta nagy tisztelője vagyok a munkásságának, bár a sok helikopteres képpel most kicsit meglepett, és nem a rossz értelemben. a színész-vezetéssel sem volt gondja, a ki-tudja-honnan-előkapart szomáliai srácok felnőttek a feladathoz, azt viszont az utolsó tíz percig nem értettem, hogy tom hanks miatt miért sajnálkoznak annyira, hogy mellőzték őt a díjszezonban -korrektül hozta addig az átlagembert, aki nem átlagos szituációba keveredik. csakhogy az átlag emberek a történtek után nem mosolyogva rohannak a családjuk karjaiba kilassítva, hanem előtte még erősen sokkos állapotba kerülnek. na ezt sikerült olyan hitelesen ábrázolnia tom-nak, hogy a szívem szakadt belé. úgy tűnik, 2013 a nagyon korrekt életrajzi filmek éve volt: 8 pont. (++02.15.)

(Transz) (2013) (r.: Danny Boyle)

huh, annyi minden kavarog a fejembe jó lenne valaki, aki rendet vág a gondolataim és emlékeim között... danny boyle hozta a szokásos minőségét, bár számomra érthetetlen, hogy tud ennyire különböző műfajokban alkotni. bár lehet, hogy ez kell ahhoz, hogy egy ilyen összetett filmet megfelelően tudjon prezentálni. mert az ember még talán legyint is az elején (festmény-rablós thriller, kell ez nekem...?), de amikor beindul az igazi agyfacsarás, már teljesen másképp kezdi figyelni a képernyőt. az a jó az ilyen típusú játékoknál, hogy folyton bizonytalanságban tartanak, kihúzzák alólad a varázsszőnyeget és csak kapizsgálod, hogy mi a valóság és mi játszódik az elmében. és tök jó dolog így elveszni. persze a megkapó vizualitás most is csak „szemcukor” lenne érdekes karakterek nélkül, akikben talán az a legfurcsább, mikor a végére rájössz, hogy tulajdonképpen egyikük sem volt pozitív hős, és ilyen azért nem gyakran esik meg egy hagyományosabb történetben. meg is lincselnétek, ha nem térnék ki rosario fullfrontal pucérkodására, mi? persze, hallott már róla az ember, jól felépítették rá a marketinget, így mindenki várhatta a pillanatot, mikor jön el már az áldott cicik korszaka (addig csak azon morogtam, hogy ezzel a szorosan összefogott hajjal mennyire elrontják az arcát...). és az a jó, hogy nem csak reklámfogásként libeg be a punci a képbe, hanem a történetbe is szépen belesimul (kacsint). habár, a prűd-ellenesség élharcosaként engem az sem zavarna, ha csak úgy mókából vetkőznének a hírességek a filmekben. viszont heteroszexuális férfiként is hangot adnék azon diszkriminációnak, hogy mi megkaptunk mindent, a lányok viszont hoppon maradtak, mert csak nem sikerült a francia farkat a képkivágásba tenni... so, elhessegetem magamtól a testi örömöket, és próbálok valami összefoglalás-félét gyártani: jól csavart történet, ami drámával lett fokozva a katarzisig, szokásos magabiztos rendezői kézzel, és erőteljes színészi játékkal. mi ez, ha nem 8 pont. (++01.02.)