(Az első ember) (2018) (r.: Damien Chazelle)

vannak rendezők, akik bármilyen témához is nyúlnak, rajtahagyják a kézjegyüket az adott művön, nem tudják levetkőzni a berögzült megszokásaikat. és vannak azok a kaméleonok, akik az adott témához kapcsolják a soron következő filmjük vizualitást -elsőre ezért volt sokkoló, hogy damien chazelle hátrahagyott mindent a la la land külsőségeiből, a finoman úszó kamerákat és a pasztell-színeket, és rávette a házi operatőrét, linus sandgren-t, hogy úgy rázza a vállára vett kézikamerát, hogy abba minden néző beleszédüljön... és minderre jó oka volt, fantasztikus élmény volt látni, ahogy felépül a tudatos rendezői koncepció a film végéig -mert a kézikamerák és a gyakran használt közelik azért kellettek, hogy a nagyívű történet emberi aspektusait hangsúlyozzák, hogy a címhez méltóan az emberen tartsa a fókuszt, valamint ezen eszközök segítségével lehetett megértetni a nézőkkel azt is, hogy mennyire lehetetlen vállalkozás volt ez az egész űrutazósdi a hatvanas években... mert bizony mi is ott ülünk a pilótafülkékben, miközben azok istentelenül rázkódnak, a mi fejünkön is ott a sisak, és próbálunk kinézni az ablaknak nevezett lőrésen át, minden dohog és nyikorog körülöttünk túlvilági hangokon... és nagyon is tudatos az, hogy az utazásokat ennyire leszűkítve mutatja a rendező majdnem végig, mert így kiéheztet minket a hollywood-iasabb nagy látószögekre, amiket viszont csak a fináléban, a holdra szállás kezdetekor ad meg -és ez pont ettől olyan hatásos ez, mert addigra már tudjuk, hogy milyen élmény belülről átélni egy indulást... bár a kis vásznon ez kevésbé jött át, de még egy technikai ötlettel dobják meg a nagyjelenet szélesítését, ugyanis a holdkompból kilépve az addigi sokszor 16mm-es kamerával felvett kép imax-ra vált, hogy igazán be tudja fogadni ezt a földöntúli látványt... a zenével is nagyon hasonlóan játszik, végig visszafogottan a háttérben marad, egészen addig, amíg meg nem érkezünk a holdig, így tud igazán a hatása alá keríteni, amikor áradni kezd az a csodás dallam (apró zenei kitérő: az vajon véletlen, hogy a dokkolás alatt egy keringőt hallunk a filmben? mert nekem egyből beugrott a gyerekkoromban commodore-on játszott elite 2, ahol a dokkoló komputer bekapcsolásával strauss kék dunája szólalt meg a hangszórókból)... bár nálam nagyon működött a film átgondoltsága, valahol meg tudom érteni, ha sok embert taszítani fog ez a fajta szokatlan megközelítés, mert az átlag mozinézők azt élvezik, ha ismerős ízeket kapnak. ha egy űrhajós egy csillogó hős, ha a szent küldetést belengi a heroizmus, itt viszont esendő emberek küzdenek a mindennapi problémájukkal, élükön egy csendes és nyugodt alakkal, aki képtelen kimutatni bármilyen érzelmet is (két jelenet képez csak kivételt, ezek viszont csodás érzelmi keretbe foglalják armstrong utazását). ryan gosling-nak nagyon jól megy ez a visszafogottság, kevés játékkal fejez ki mindent -a sok arc-közeli miatt ennél több már sok lenne. claire foyle is ügyesen tör ki az ’asztronauta felesége’ típus-szerepéből, jól érzékelteti a családi háttér emberi oldalát, hogy nekik a tévében mutogatott nagy tettek végrehajtói nem csupán hősök, hanem azok a férjek is, akik mindennap azt kockáztatják, hogy nem térnek vissza a családjukhoz... bár a fókusz nem a nagy küldetésre esett, azért a nasa-s közegből is sokat érzékeltetett a film, és persze ide is egy erős színész-csapatot sikerült összeverbuválni... bár a fókusz miatt az űrutazás nagy egészét nem akarja vizsgálni a film, azért a hatvanas évek közhangulata be-beszivárog a sorok közé, viszont arra ügyel, hogy itt is egy magas ponton hagyjon magunkra, ezért a film végére vágja be kennedy elnök inspiráló beszédét is... az elején a technikai aspektusa, az átgondoltsága nyűgözött le a filmnek, de aztán magával ragadta a szívem is, és teljesen elvesztem benne. lassan talán már azt is meg tudom bocsátani damien chazelle-nek, hogy annyi idős, mint a húgom, mégis lenyűgöző életművel rendelkezik már most... (ezúttal is szeretném megkérni a színvonalas filmek rendezőit, hogy hanyagolják a jóképű sztárok casting-olását a filmjeikbe, mert így bevonzzák a nézőtérre a korlátolt értelemmel rendelkező szőke nőket is, akik valamilyen fura magnetikus vonzódásnak hála mindig a mögöttem lévő sorban kötnek ki, és még a feszültséggel teli némaságba is képesek belesuttogni valami ordenáré hülyeséget...) (##10.23.)

(Kaliforniai álom) (2016) (r.: Damien Chazelle)

csak úgy teljesíthetsz maximálisan művészként, ha mindent megteszel az álmaidért -damien chazelle hat éven át harcolt azért az álmáért, hogy megvalósíthassa ezt a filmet. de hát ki akarna manapság egy olyan filmre pénzt adni, aminek nem titkolt célja az, hogy visszahozza a negyvenes/ötvenes évek (metro-goldwyn-mayer) musical-jeinek hangulatát...? és az a jó, hogy nem csak a producereknek beszélt nyíltan az író/rendező úr a flitteres álmairól, de nézők elől sem titkolja, hogy milyen portékával házal -egyből egy nagy csapatot mozgató énekes/táncos jelenet fogad minket nyitányként, hogy mindenki el tudja dönteni, hogy kell-e ez neki, vagy inkább átmenekül a szomszédos teremben játszott véres és férfias mel gibson filmre... én a férfiak azon szűk keresztmetszetébe tartozom, akik nem azért ülnek be egy ilyen filmre, mert azt gondolják, hogy ezt várja ezt tőlük élete párja, hanem azok közé, akik nagyon tudatosan és határozottan vásárolják önszántukból a jegyet az ilyen csajosabb filmre. és nemhogy el akarnék menekülni egy éneklős/táncos nyitószámtól, hanem azt érzem, hogy pont a megfelelő teremben vagyok -főleg ha nem csak zeneileg nézem a kezdő pár percet, hanem technikailag is, mert engem könnyű lenyűgözni egy gondosan kimunkált vágatlan jelenettel. összhatásában nagyon jól működik ez a kezdés, azonnal egy feelgood lebegés vesz körül, ami aztán a fő karaktereket bemutató jelenetekben is folytatódik, amikor megismerjük ezt a két művészt, akik los angeles legalsó lépcsőfokán tengetik az életüket -a kávét főző színésznőt és az elveihez ragaszkodó klasszikus jazz-zongoristát. szórakoztató humorral közelítünk feléjük, ugyanakkor a hollywood-i alulnézet ad egy kis keserűséget is a helyzetükhöz. és talán azért tisztelem leginkább damien chazelle-t, mert nem csak egy kellemes nosztalgia-vonatot akar nekünk adni, ahol elég bedobnia pár utalást az ’ének az esőben’ vagy a ’cherbourgi esernyők’ című klasszikusokra, hanem úgy tesz, mint egy jó jazz-zenész, és mindenhez plusz rétegeket kever hozzá, okosan többfenekűvé teszi a filmjét, ami elsőre egy zenés romantikus komédiának tűnik, az az év egyik legelgondolkodtatóbb alkotásává válik. mert magáról a művészetről akar mesélni, a szenvedélyekről és az álmokról, és a legfontosabb feszültségekről, amik egy alkotóban a legtöbb kételyt szülik: hogy szabad-e kompromisszumot kötni? hogy ráléphet-e a könnyebb (és anyagilag jövedelmezőbb) útra? hogy működhet-e a magánélet valakivel, ha igazán intenzív a művészi önmegvalósítás...? (örültem, hogy ennyire beborít mindent a filmben a jazz, viszont a film egyik fő konfliktusánál kicsit meghasonlottam önmagammal -mert én évek óta azt vallom, hogy a jazz-t meg kell újítani, hogy bátran és modernül kell hozzányúlni (példaként trombone shorty-ékat vagy a galactic-ot szoktam felhozni), itt a filmben viszont kicsit megkérdőjelezték ennek az útnak a helyességét...) no, kicsit elkalandoztam az agyam felé, ideje a szívem útját követni. mert írhatok itt oldalakat a zenéről meg a gyönyörű technikai megvalósításokról, de igazság szerint én is pont ugyanúgy beleszerettem a karakterekbe, mint mindenki körülöttem a teremben -azt hiszem valahol az első közös dal (és sztepp-elés!) táján olvadtam el véglegesen... és főleg azért lett ekkora a szerelem, mert a lebegő musical-es felszínnel ellentétben ez a kapcsolat tökéletesen elhihető, realista és emberi (kicsit talán betegül hangzik, de én is álmodoztam már ilyen kapcsolatról, ahol az évek óta felhalmozott popkulturális tudásomat átadhatom valakinek, megszerettethetem vele azokat a dolgokat, amik közel állnak a szívemhez). és igazából tökéletes randi-film... lenne... csak lenne, mert hagy időt, hogy átgondoljuk a kapcsolatainkat, és nem biztos, hogy minden kapcsolatnak jót tesz ez... annyiban átveszi a hagyományos romkom-ok szerkezetét, hogy felépíti a boldog kapcsolatot, majd megjelennek az első repedések, de aztán a végén úgy csavarja meg ezeket a fordulatokat, hogy még ezért a sablonosság miatt sem tudok haragudni. (hmm, innen jön egy kis spoiler-ecske, úgyhogy futás a moziba, mielőtt még...!) el tudom képzelni, hogy a szívecskés lufis befejezéshez szokott lányok/asszonyok húzzák a szájukat a film vége miatt, de én imádtam ezt a realista lezárást, főleg úgy, hogy azért átnyújtottak nekünk egy mgm-musical típusú pozitív végkifejletet is, hogy minden összetört kicsi szív megnyugodhasson egy kicsit (bár ha belegondolsz a pozitív vég sem teljesen pozitív, mert egy kapcsolatban valakinek részben/egészben fel kell adnia az álmait)... hmmm, látszik a szerelem, mert csak püfölöm a billentyűket, és nem bírom abbahagyni a dicséretet, és még így sem esett szó a csodás színekről, a régi hollywood iránti szerelmes-levél rétegről, a tökéletes emma stone/ryan gosling chemistry-ről, az azonnal a füledbe mászó dalokról... de oké, maradjunk csak ennél az utóbbinál, mert kényszerűségből egy nap késéssel ültem le megírni a kritikámat, és azóta folyton a soundtrack szól a fejemben, mindegy hogy valami hétköznapi tevékenységet végzek-e, vagy csak egy autó hátsó üléséről bámulom a csillagos eget... varázslatos élményt kaptam, jóleső szív-melengetést, művészi igényű romantikát. így ha összeszedem minden férfiasságom, akkor még azt is ki merem jelenteni, hogy ez az év legjobb filmje! (talán nem sikerült eléggé hangsúlyoznom, hogy mennyire vicces is volt a film -de az biztos, hogy mostantól a ’take on me’-t sem tudom már mosolygás nélkül meghallgatni...) ($$12.29.)

(2014) (r.: Damien Chazelle)

annak idején nálunk a zenesuliban volt egy tök jó mondás: a zenekart két ember tudja félrevinni -a karmester és a dobos. na, róluk szól ez a film... mintegy tíz évig volt ütő a kezemben, és most is realizáltam, hogy miért nem lett belőlem profi zenész -mert kurvára nem lett volna soha ekkora kitartásom, mint amit itt megcsodálhattunk. mert ez egy olyan őrült szakma, aminél minden energiádat erre kell összpontosítanod, ha ki akarsz tűnni, ha maradandót akarsz alkotni. le kell mondanod egy csomó mindenről, meg kell edzened a tested és a lelked, különben sosem léped át a középszerűséget. a siker három dolgon múlik: tehetség, szorgalom és egy jó tanár. vagy inkább mondjuk azt, hogy egy ösztönző erő. ha magamat nézem, a ritmus-érzékem jó volt, de a másik két pontban alulmaradtam, nem tudtam átlépni a lustaságomon, csak azért jártam a zenekarba, mert jól éreztem magam a társaságban, és a tanárom sem volt igazán inspiráló, a zenészek körében sajnos nem egyedülálló ’megfáradt alkoholista’ típusba tartozott. akkoriban elintéztem egy vállrándítással, hogy lazán vettük az órákat, de ma már sajnálom, lehetett volna másképp is. no lám, egy jó film önvizsgálatra késztet, és ez egy piszok jó film. miles teller a vérét adta a szerepért, jk simmons-nak meg azért lehetett igazán kihívás a tanár szerepe, mert végig kellett zongoráznia a teljes érzelmi skálát, nem csupán egy kibaszott anyaszomorítónak lennie. és bár végig cibált magával a tempója, volt egy két dolog, ami kizökkentett a ritmusából. az autóbalesetes fellépés és az utolsó nagy párbaj közti részt nem szerettem, valahogy nem így akartam, hogy szembeállítsák a két karaktert. és bár minden egyes jelenetben elolvadtam melissa benoist mosolyától, ebben a formában a magánéleti szálra nem volt szükség. na jó, ne menjünk bele hangról-hangra, ha az összhatást nézem, mindenképpen magasra kell értékelnem: 8,5 pont. (és köszönöm, hogy buddy rich-et felrakhattam a zenei térképemre.) ($01.31.)