(2018) (r.: Boots Riley)

a nagy gén-manipulátor lázasan dolgozott a laborrá átalakított kopott garázsában, létre akarta hozni a tökéletes hibridet, aminek láttán az emberek hátrahőkölnek -vett egy kis mintát david lynch elvontságából, és keverni kezdte a többi alapanyaggal, david fincher cinizmusával, michel gondry álom-realizmusával, csepegtetett még a majdnem kész alkotásba egy kis őrült fantasztikumot is, és az egészet beültette egy csípősen maró társadalom-kritikába. elmosolyodott, elkészült a nagy mű, amitől elakadnak a szavak, lázasan dolgoznak az agyak, ami megfoghatatlan, mégsem taszító, egy szórakoztató frankenstein szörnyeteg, ami bátran lóbálja a hatalmas lófaszát a prűd népek orra alá... már percek óta vakarom a fejem a billentyűzet fölött, és ezúttal nem csak azért, mert nehezen akar elindulni a szó-folyam, ami a gondolati építményem alapja lenne, hanem mert nem nagyon tudom, hogy mit gondoljak erről a filmről... mert annyira sűrű és váratlan, hogy egy pillanatig sem hasonlít azokra a mozgóképes alkotásokra, amiket hosszú idő óta nézek, így nehezen tudnám azt mondani, hogy szerettem, de az kétségtelen, hogy elszórakoztatott az őrületével ebben a két órában -és annyi ötlet és mondanivaló sorakozik itt a szépen felvett képek alatt, hogy biztos vagyok benne, hogy egy ideig még munkálkodni fog bennem az utóhatása... azért kicsit szétszálazhatjuk, hogy melyik elemei működtek nálam igazán -már a képi világban is rengeteg kis ötlet-bomba volt, amik közül leginkább az új életre váltás vizualitása ragadta meg a szemeimet (ahogy mondjuk a régi tévéből kinőtt az új), de az első megdöbbentő gag is nagyon tetszett, amikor a telefonáló és a hívott fél egy légtérbe kerültek... nem nagyon akarta titkolni az ütéseit az író/rendező boots riley, aki maga is dolgozott a telemarketinges iparágban, így a kizsákmányolás plasztikusan tudta ábrázolni. azt sem gondolnám, hogy túl mélyre kellett volna túrnia az emlékei között, hogy találjon egy jó példát arra, amikor hátránya származott a bőrszíne miatt... a mindent bekebelező és kizsákmányoló nagyvállalat képéhez elég volt kicsit körülnéznie a világban, mint ahogy az agyatlan vetélkedők is ott futnak nap-mint-nap a tévében, csak fel kellett nagyítani azokat is... és ez a lényeg egy szatíránál, hogy minden eltúlzott lesz, pont ezért nem fájnak a homlokon csapásai, mert lekerekednek az élei... a lázadó művész a saját közegét azért csak (cicire illeszthető) kesztyűvel paskolta inkább, és szívesen vettem volna, hogy a néhány lepukkantságot árasztó képsoron túl többet mutat meg abból az oakland-i környezetből, ahol felvették a filmet... bár mint hallottam, a főszerepre az eredeti jelölt donald glover volt, de ő a sűrű naptárja miatt átadta a lehetőséget a jóbarátjának lakeith stanfield-nek, aki nem is értem, hogy hogy nem az első opció volt, amikor rendre ugyanilyen furcsaságok történnek vele a vásznon és a kisképernyőn egyaránt. tessa thompson nem szokott mellényúlni az excentrikus szerepvállalásaival, de a kisebb mellékalakok is emlékezetesek voltak (és még danny glover sem túl öreg még ehhez a szarhoz)... hogy ajánlanám-e ezt a szörnyszülöttet? randi-filmnek semmiképp, mert bár egy pillanatig sem ül le, tele van energiával, de bizonyos pontjain olyan elborult, hogy egy finomabb lélek (fehérnép) biztos hogy összezavarodna a kifacsart ízlésünktől. vagy csak azt mondaná, hogy ’ezt a lófaszt megyek én veled legközelebb valahová!’... (×01.07.)