(2018) (r.: Schwechtje Mihály)

mi késő harmincasok azért már idegenkedve méregetünk egy címet, amiben szmájli van... pedig nem kéne, hogy elriasszon egy ilyen furcsa alkotói döntés, ráadásul érthető is, hogy miért ilyen formában került ez a mondat a plakátra -és kedves őszülő sorstársaim, azért sem kell aggódni, hogy túlságosan tinis lenne a film, ugyanis egy átélhető, és nagyon is mai problémát mutat be, amiből mi felnőttek is sokat tanulhatunk... sőt, olyan ügyesen játszik el a középiskolás típus-karakterekkel, hogy mindenki magára ismerhet valamelyikben úgy, hogy nem egy kliséhalmaznak érzi csak az adott figurát. bár a tettei miatt azonosulni képtelen lennék az introvertált sráccal, azért nála több dolgot is magamra tudtam vetíteni -leginkább azt a hülye álmodozását, valamint azt, hogy képtelen megnyílni a frusztrációi miatt. a különbség közte és köztem leginkább az, hogy én sosem tudnék ilyen messzire menni a megszállottságommal -így talán a film nézése közben még inkább el tudtam ítélni a srácot, mint azok, akik kívülállóként tekintenek rá... nagyon tetszett a film narratív felépítése, hogy elsőre úgy tűnt, mint hogy ha egy másik, szintén nagyon releváns problémát dolgozna fel (azaz amikor egy idősebb ember visszaél egy fiatal bizalmával), és csak a narratív csavar után fordultunk rá az online világ igazi veszélyeire, kicsit így minket nézőket is rádöbbentve a mindennapi naivitásunkra... a film megnézése óta olvastam interjút schwechtje mihállyal, aki elmondta, hogy szándékosan ott vágta el a filmjét, ahol, mert a következményekkel nem akart foglalkozni, azok már egy másik lapra tartoznak, ettől még én nem érzem azt, hogy ez a befejezetlenség jót tett volna a filmnek, nagyon hiányzik a végéről a lecsengetés... nem csak a tinik problémái megélhetőek a filmben, de a szülők is belepasszolnak a mai valóságba, rohannak, rossz kapcsolatokba ugranak bele, és nem igazán értik meg a kamaszodó gyerekeik problémáit -és le a kalappal a pedigrés színészcsapat előtt, hogy egy olyan filmbe ugrottak be kvázi vendégszerepelni, ami állami támogatás híján minimális pénzből készült. és nagyon örömteli, hogy a gondosan válogatott ifjak sem érződnek kezdőnek (mondjuk egy olyan színész-isten mellett, mint mácsai pál)... herr szilvia különösen jó találat volt a főszerepre, könnyen szimpatizál vele az ember, és örülök, hogy sikerült egy olyan szubkultúrával beteríteni a személyiségét, ami eddig eléggé elkerülte a magyar alkotásokat (és nem csak a kék haj és a mondocon miatt érződik hitelesnek a japán-mánia, de a kellékeseknek is jár a nagy pacsi az összes anime-figuráért és mangáért)... egy rendezőnek nem árt valami trükköt kitalálnia, ha a szereplői sokat beszélgetnek írásban, hogy miként lehet ezt megfelelően a vászonra vinni, és itt tök jól működött a 4:3-as kép körül hagyott keret, ahová pattoghattak a cset-buborékok... összességében okosnak és fontosnak érzem ezt a filmnek, ami a természetességének és átgondolt dramaturgiájának köszönhetően visz magával előre a drámai végig. több ilyen film kéne a hazai palettára -még akkor is, ha a pénzeszsákokon ülő döntéshozók kurvára nem így látják ezt... (btw, félénk introvertáltként kikérem magamnak, hogy a suttyó, nagypofájú izmos srác legyen a nyerő befutó a végén...:)) (×07.07.)